4. Capítuló: Egy új fejezet

                             4.Capítuló: Egy új fejezet

Hola chicas!
Itt a legújabb rész, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Bocsánat a rövid részért, de nem volt sok időm a sok tanulnivaló mellett, de újra összejött pár ötlet, úgyhogy... Nem is húzom tovább, jó olvasást!
UI: Köszönöm a komit Flórának és Juditnak! 
UII: Nem bánnám, hogyha még valaki megírná, hogy tetszik-e neki a blogom.

   A dalpróba nemsokára el is kezdődött. A srácokkal sorban elénekeltük a dalokat, már táncoltunk is hozzá, és bevallom, mindenkinek szuperül ment. Amikor viszont Jorge a Voy Por Tit énekelte, úgy éreztem rám néz, hogy nekem énekel és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Most a Habla Si Puedes koreográfiája is jobban ment, és teljes szívből énekeltem, miközben szinte elvesztem Jorge sötétbarna szemében.
„Beszélj, ha tudsz,
Kiáltsd, amit érzel” – énekeltem teljes szívemből. Jorge rezzenéstelen arccal ült, de a végig a szemembe nézett. Egy ideje kezdtem elhinni, hogy csak képzelem a szerelmet, de ahogy ránéztem – a szívem a torkomban dobogott, pillangók repkedtek a gyomromban és végre értelmet nyertek a dalok – éreztem ezt a kimondhatatlan érzést. Amikor véget ért a dal még sokáig néztem Jorgera, ő pedig rám.
- Jó volt Tini, átélted – mondta Fel, pedig nem is tudta hogy a dalt nem át, hanem megéltem. – Most jön… a Podemos!
Jorge feljött a színpadra, és megfogta a kezem.
„Nem vagyok madár, hogy repüljek,
Sem festő, hogy képet fessek.
Nem vagyok költő, sem szobrász,
Csak önmagam vagyok.” – kezdte énekelni, miközben a kezemet fogva a szemembe nézett.
„ Nem tudom olvasni a csillagokat,
Nem tudom lehozni a Holdat.
Nem vagyok sem a Föld, sem a Nap,
Csak önmagam.” – énekeltem, aztán táncolni kezdtünk és együtt folytattuk.
„De vannak dolgok, amikre igenis képes vagyok.
Gyere ide, és megmutatom.
A szemedben látom,
Csak próbáld meg elképzelni.
Ki tudjuk festeni a lelkünket színekkel,
Tudunk kiáltani, hogy: yeah,
Tudunk szárnyak nélkül repülni,
Csak légy a szövege a dalomnak,
Zárj a hangodba.” – amikor vége lett a dalnak, tudtuk, megint el kéne próbálni a csókot, de nem mertem odahajolni hozzá. Ő sem csókolt meg. Csak néztünk egymás szemébe.
Amikor vége lett a próbának, elindultunk le a ruhapróbára.

A ruhapróba hamar lezajlott. Irene, a mi legkedvencebb öltöztetőnk felpróbáltatta velünk az új és régi ruhákat, végül pedig ez lett a végeredmény: az algo se enciendenél rajtam egy rózsaszín felső lesz fekete, flitteres nadrággal, a crecimos juntoshoz lila szoknyát kaptam, a habla si puedesnél az a kék ruha lesz rajtam, amit a libre soynál hordtam és apodemosnál marad a szokásos fehér szoknya. Úgy láttam, Mechi is elkészült, úgyhogy odamentem hozzá.

- Készen vagy? - kérdeztem.

- Kész! - hallottam hogy megremegett a hangja.

- Mechi! - néztemn rá. - Mi a baj?

- Xabival kell énekelnem a Si es por amort, de ezek után hogy énekeljem el. - tört meg.

- Tudod, - fordítottam magam felé. - Jobban ismerlek mint bárki, és tudom, hogy erősebben fogsz ebből kijönni, mint valaha.

- Te lopod Ruggero szövegét? - nevette el magát, és tényleg, a 2.évadban Ruggnak (Federiconak) pont ezt kellett mondania nekem(Violettának).

- Nem, de csak gondolj arra, amit a dal mond. Ha ez a szerelemért van, beleadok mindent.- idéztem.

- Hé! Akkor te is csináld ezt! - mondta – Ha te is beleadsz mindent és beszélsz Jorgeal, én is tisztázok mindent Xabival.

- De Mech... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert láttam ahogy Mechi lesüti a szemét. Hátranéztem és Xabi állt mögöttem.

- Mit kell velem tisztázni? - kérdezte a barátnőmet.

- A rózsákat. - nézett ”na ezt magyarázd meg” pillantással Xabira.

- Milyen rózsák? - értetlenkedett.

- Amik reggel az asztalon voltak. - mondta szomorúan Mechi. - Szerelmemnek, évfordulónkra címkével.

- Jajj... - sóhajtott Xabi. - Azokat még az évfordulónkra rendeltem, de nem jöttek meg, és most küldték el őket.

- Tessék? - néztünk rá egyszerre barátnőmmel.

- Igen! - fogta meg Xabi Mechi kezét. - Gyere, Feltől kaptunk egy kis szabadidőt, együnk valamit.

- Te és a hasad... - engesztelődött ki Mercedes. Elköszöntek, majd kézenfogva sétáltak el. Mégis, volt egy olyan érzésem, hogy Xabi valamit nem mondd el. De nem törődve vele, én is elindultam, hogy beüljek kedvenc kávézómba, és megigyak egy pohár Capuccinot. Amíg elsétáltam a kávézóig, eldúdoltam az összes dalt, amit énekelni fogok. Amikor benyitottam, az orromat finom kávéillat csapta meg. Kértem egy ”szokásosat”, - ami egy vaníliás Capuccinót foglal magába tejszínhabbal, egy csipet fahéjjal és pillecukorral a tetején – majd leültem egy szabad asztalhoz, és felvettem a fejhallgatóm, majd teljes hangerővel benyomtam rajta az En mi mundot. Külvilág ki, zene be.

Nem tudom meddig hallgathattam, de végül arra lettem figyelmes, hogy valaki a vállamat bökdösi. Összerezzentem. Levettem a fejhallgatót, és megláttam Jorgeot.

- Szia! - köszönt. - Leülhetek?

- Persze, gyere! - arréb toltam az üres bögrém.

- Mi a terved? - kérdezte.

- Ezt hogy érted? - utálom ha nem értem a kérdéseket.

- Nem tudod? - kerekedett el a szeme. - Fel azt mondta, este akar indulni, hogy ne legyen akkora dugó, amíg kérünk a reptérre. A fél kilences repülőt nézte ki. Na, addig mit csinálsz?

- Kávézom, zenét hallgatok, kávézom, zenét hallgatok... - gondolkodtam. - Őszintén, gőzöm sincs.

- Akkor gyere velem! - húzott fel.

- Hova? - kérdeztem.

- Majd meglátod! - mondta mosolyogva.

Én vakon követtem, akárhova is vitt. Végül a tengerparton lyukadtunk ki.

- Ez gyönyörű. - ámultam el.

- Ez egy számomra kedves hely. - nézett rám. - Ha izgulok, mindig ide jövök.

- Te szoktál izgulni? - nevettem.

- Nem is hinnéd. - lépett közelebb. - Ez a hely és egy ember is segít...

- Ezt... Hogy érted. - sejtettem, hogy mi következik. De pont akkor szállt le a parton egy sirály, és ijesztő hangokat adva elindult a lábam felé, mire én felsikítottam.

- Ez csak egy madár! - nevetett fel Jorge.

- Nem vicces. - fordultam el. - Tudod hány ember lábát csipkedték össze a madarak?

- Ööö... - gondolkodott. - Nulla?

- Jajj, a poén-mester! - ütöttem gyengén vállon. A délután további részében sokat nevettünk. Jól elszórakoztam. Végül azt vettük észre, hogy közeleg a hét óra, és vissza kell mennünk a Studioba. Amikor megérkeztünk, a többiek a bőröndjeikkel együtt az ajtóban vártak.

- Siessetek! - kiáltott oda nekünk Mechi, aki Xabi kezét fogta, és látszólag kibékült a fiúval.

Megfogtam a bőröndömet, és kiszaladtam vele a többiekhez. De a bőröndök újra életem alkotóivá lettek, mert a bőröndöm elkezdett dőlni, én pedig-mivel háttal álltam neki- nem vettem észre, így rám dőlt és én újra kibillentem az egyensúlyomból. De most már tudtam, mi lesz. Nyilván Jorge újra elkap, hagyjuk... De nem teljesen így lett. Én zuhanni kezdtem, és egyre valószínűbb lett, hogy senki nem kap el. A csuklóm a betonhoz vágódott, de még mielőtt a többi testrészem az aszfalthoz vágódott volna, Jorge megfordult, és elkapott.

- Szzz... - sziszentem fel, égető fájdalmat érezve a kezemben, de mégis felnevettem, arra számítottam, hogy Jorge velem együtt nevet majd.

- Tini! Ez nem vicces! - komorodott el. - Te jó ég! Jól vagy? - vette észre a csuklóm, ami máris dagadni kezdett.

A többiek csak csöndben figyeltek minket.

- Semmi bajom. - néztem rá.

- Oké, mozdítsd meg! - vonta fel a szemöldökét.

Megpróbáltam megmozdítani, de nem ment. De amikor ránéztem Jorge aggódó arcára, kénytelen voltam egy kicsit elmozdítani.

- Tessék. - mutattam neki.

- Ez mennyire fájt? - kérdezte Cande, rátapintva az igazságra.

- Van nálam valami... - túrt a táskájába Mech. - Itt van. - vett elő valami krémet ficamra, meg egy fáslit (ki tudja, mi van még nála).

- Kösz... - vettem el tőle. - Ne szóljatok Felnek.

- De Tini... - állított fel Jorge.

- Akarsz koncertet, vagy nem? - néztem a szemébe.

- Kész vagytok? - dugta ki a fejét a buszból Tara.

- Persze... - mondtam zavartan, és reméltem, hogy nem látott semmit.

- Indulás! - jelent meg Fel.

Mind felszáltunk a buszra, én Mechi mellé ültem, utána pedig elnéztük Tara és Fel jelenetét a ”szállj fel, nem előbb te szállj fe, nem te” című műsorszámmal. Kitudja, bármi megtörténhet. A fejemet a párás üvegnek döntöttem, miközben reménykedtem, hogy a fájdalom minél hamarabb elmúlik, és néztem, ahogy a busz kigurul a Studio parkolójából.

Hát, ennyi volt, sorry a rövidségért.
Egy kis előzetes:
A sötétben szinte semmit sem lehetett látni, Rugg a villámok pillanatnyi fényénél mégis képes volt Cande két hullámcsattjával kinyitni a zárat (nem tudom, hol tanulta). Iszonyatos hideg volt, főleg így, átázva és még Jorge kabátjában vacogtam.
- Gyertek már! - húzott be minket Rugg.- Megfagyok. -jelentette ki Mechi, mire Xabi magához húzta. Fel becsukta mögöttünk a kávézó ajtaját.- Félek. - bújtam Jorgehoz, nem tudom azért-e, mert ő volt a legközelebb, vagy mert az ő közelsége nyugtatott meg a legjobban.- Elmúlik! - nyugtatása nem nyert sok értelmet, mert egy nagy dörgés rá kontrázott, amolyan, ”majd ha én mondom, akkor lesz vége” hanggal.- Oké – kiáltott Fel. - Két célunk van. Egy: megúszni ezért a börtönt, kettő: épségben megúszni ezt az éjszakát.