2.Capítuló: Miért pont ő?

                                 Capítuló 2.

                               Miért pont ő?

Itt a folytatás!
Mivel hétvégén nem leszek internet közelben, megírtam az új részt!Tudom, hogy a blogom csak nem rég indult, de örülnék, ha lassan szállingózni kezdenének az olvasók.Annyit mondhatok, hogy a próbákon is fokozódik a hangulat. Stephie felbukkanása is akadály lesz, és azt is kiderül, Tini tényleg szerelmes-e Jorgeba.Espero, que te guste!

Fel bejelentése után mind az öltözőbe vágtáztunk. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sokáig titkolhatom a lányok előtt, hogy mire jöttem rá Jorgeal kapcsolatban.
- Mi a baj Tini? – először persze Mechi vette észre, hogy valami bajom van.
- Semmi… - hazudtam neki, persze hiába. Az ő tekintetét aki állja… egy életre kivívja a tiszteletem. – Jó… Igazából azt hiszem sze…
Nem tudtam befejezni, mert Cande és Lodo nyitott be.
- És azután megkérdezte, hogy fogadod-e… - Lodovica épp az esküvőjüket mesélte Tomassal, Cande pedig mosolyogva hallgatta.
- Jajj, bocsi… - vettek minket észre.
- Mit szakítottunk félbe? – érdeklődött Cande. Mint, mindig, most is mindenről tudni akart.
- Csak… - kezdtem, arra gondoltam, talán azt mondom, vettem egy lámát, abból a pénzből, amit a lottón nyertem, aztán befestettem hupi-lilára és beneveztem a láma szépségversenyre, de végül kinyögtem. – épp azt tisztáztam Mechivel, hogy… állandóanJorgeonjárazagyam! – daráltam le.
- Micsoda? – nézett rám Cande.
- Te jó ég… - kerekedett el Lodo szeme is.
- Mi van??? – kiabált Mechi.
- Jortini feltámadt! – Cande pont úgy ütött a levegőbe, mint nemrég Rugg. – Bocs, ragadós.
- De én nem úgy… - mentegetőztem.
- És akkor ezekre mit mondasz? – Cande előhúzott a táskájából pár képet. Az összes kép minket ábrázolt, amint csókolózunk. Persze mindegyik szerkesztett volt. – Nem érzel semmit, ha erre nézel?
- Cande, ez full szerkesztett. – nevettem el magam.
- És ez? És ez? – az egyik képen még szivecskék is voltak. – És ez?
Cande egy olyan képet tartott a kezében, amin Jorge engem ölel. A kép A Budapesti Violetta-liveon készült, miután összevesztem Peterrel. Az az ölelés csak egy vigasztaló ölelésnek indult, de a végén majdnem megcsókolt. Abban egyeztünk meg, hogy mindketten elfelejtjük, és azt hiszem meg is tettük.
- Na, ugye? – nézett rám Mechi.
- Én… - nem tudtam befejezni.
- Te… - kezdte Lodo is – szerelmes vagy Jorgeba.
Nem tudtam, mit mondjak. Szerencsémre kopogtak, pechemre Jorge volt.
- De az volt a legviccesebb, amikor… Á, szia, Jorge! – Candének tehetsége volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha már rég beszélgetne.
- Gyertek, kezdünk. – dugta be a fejét Jorge.
- Jorge, mit képzelsz, hogy csak így bejössz a női öltözőbe? – háborodott fel Mechi – Hát hova jutott ez a világ? – nem bírtam tovább, elröhögtem magam, de Lodo is rá toldott.
- Cosa pensi Jorge? – kiabált (olaszul).
- Jól van, na. – csukta be az ajtót maga után.
- Jorge várj! – futottam utána. Azt gondoltam, elmondom, mit érzek, ő megcsókol, kiderül, hogy ugyanígy gondol rám, aztán megkéri a kezem, hozzámegyek, lesz 12 gyerekünk, majd elgurulunk hófehér lovak húzta hintón. Jó, tudom, kicsit beteges, de 7 évesen így képzeltem el a Happy Endem! Végül is inkább maradtam egy sokkal jobb variációnál, megkérdeztem tőle, hogy melyik táncot próbáljuk előbb.
- Az Algo se Enciendet azt hiszem. – mondta, miközben bementünk a táncterembe.
- Srácok! Sziasztok! – köszönt Tara. A tánctanárunk egy 30-as, szőke hajú, kedves nő volt. Tara mindig viccelődött, és még sosem láttam szomorúnak.
- A többiek? – kérdezte mosolyogva, mire mindenki betódult az ajtón.
- Ciao! – köszönt Lodo.
- Na, skacok! – ütötte össze a tenyerét- Itt maradunk éjszaka, vagy kezdjük?
Mind intettünk, hogy kezdhetjük, majd követtük Tara új, sokkal dinamikusabb koreográfiáját. Sorban próbáltuk Az algo se enciendet, a crecimos juntost, Xabi és Mechi a Si es Por Amort, Cande és Rugg a Te creot(egyszerűen mesés volt), Jorge a Voy Por tit, a Soy Mi Mejor Momentohoz nem kellett koreó, aztán már csak a Habla Si Puedes és a Podemos maradt.
- Tini! – nézett rám Tara. – Te jössz!
Én teljes erőmből táncoltam, de így is csak egy fáradt kalimpálás lett belőle.
- Jól vagy? – kérdezte a tánctanárom.
- Csak kifáradtam. – mentegetőztem, mire ő rám hagyta. Végül a Podemos következett.
Tara benyomta a zenét, mi pedig először (amíg a koncerten a hintán fogunk ülni) ültünk, aztán elkezdődött a tánc. Először csak sétáltunk, aztán megszólalt a fő dallam
„ Podemos pintar colores al alma, podemos gritar: yeah!”
Ahogy Jorge magához húzott, a karjaiban úgy éreztem, semmi nem érdekel. Csak ő és én legyünk, a többi pedig legyen más dolga. Úgy éreztem, tényleg csak elképzelnem kell, ahogy a dal is mondja.



Aztán eljött a vége, a zene leállt, mi pedig ott maradtunk mozdulatlanul. A koncerten ilyenkor kell megcsókolnia. Nem tudtam, azt is kell-e próbálni, végül Jorge megcsókolt. Először abba a téves hitbe ringattam magam, hogy Jorge azért csókolt meg, mert szeret, aztán rá kellett jönnöm, hogy csak a tánc miatt.
- Szuper skacok! – nézett rám szemrehányóan – hol az a fáradtság Martina Stoessel?
A próbának ezzel vége is lett, és elindultam kifelé. „Pompás” napom azonban még nem volt elég peches, össze kellett találkoznom Ms. HauserDrachen Stephievel, a ”bibircsókos” banyával.
- Szállj le róla! – nem értettem, Stephie miért tekint egy próbacsók után rögtön ellenségnek.
- Stephie, én… - néztem rá értetlenül.
- Kopj le oké? – Stephie tényleg túl lőtt a célon.
- Nem értelek. – mondtam neki úgy, hogy ne tudjon félbeszakítani. - Ha így folytatod, el fogod őt veszíteni. – elindultam az öltözőbe, de Stephie utánam kiáltott.
- Ne mondd meg, hogy mit csináljak. – ordította mérgesen. Nem hittem volna, hogy megteszi, de megtette. Amikor hátat fordítottam neki, hozzám vágta a táskáját. Nem volt nagy táska, épp csak egy ridikül, de ahhoz épp elég volt, hogy kibillenjek az egyensúlyomból. Már megint éreztem a zuhanást, és most biztos voltam benne, hogy legalább az orrom betöröm. De újra szerencsém volt. Jorge épp akkor jött ki az öltözőnkből (hogy került oda?!?)akkor is ott volt, amikor Stephie hozzám vágta a táskát, és akkor is, amikor zuhanni kezdtem. Csak annyit láttam, hogy Jorge letérdel, és éreztem, hogy kiteszi a kezét. Egyszóval: újra elkapott.
- Jorge… - annyira megijedtem, hogy neki is nevetnie kellett. Ott feküdtem az ölében halálra ijedt arccal, és néztem, ahogy nevet.
- Jorge! – toporzékolt Stephie. – Te mit csinálsz? Azonnal engedd el.
- Te mit csinálsz, Stephie? – védett meg. – Normális vagy?
- De… - mentegetőzött Stephie. – Persze, védd, csak meg, de tudtommal ő az enyém! – a mondata utolsó felét persze nekem szánta.
- Sajnálom… - nézett rám bűnbánóan Jorge.
- De nem is te… - miért kéne Jorgenak elvinnie a balhét a barátnője helyett?
- De akkor is. – azt hiszem nem kellett befejeznünk a mondatokat, tudtuk, miről beszél a másik. Én most… - indultam el – mennem kell. 
- Holnap találkozunk – indult el ő is – Tini! – fordult vissza. – Ne értsd félre! – na ezt a mondatot igazán befejezhette volna, de nem… most sarkon fordult, és elment.

- De mit? – suttogtam, szinte már csak magamnak.

Amikor beléptem az öltözőbe, és becsuktam magam után az ajtót, egy kicsit élvezni akartam a csendet. Aztán megláttam a padon a fotót. Te jó ég! Azt hittem, Cande elrakta! De ha Jorge bent volt, látnia kellett. A kezembe vettem a képet, és észrevettem egy levelet a kép hátulján, Jorge kézírásával.

Ez állt rajta:

Guapa Tini!

Kérlek, ne értsd félre, csak azért jöttem be, mert téged kerestelek. Szeretnék veled beszélni. A Lugano tó partján várlak. Ha nem jössz el, tudni fogom, hogy nem érdekel a mondandóm.

Jorge

A szívem hevesebben vert, és pillangók szálltak fel a gyomromban. Ez azt jelenti, hogy most el kell indulnom, ha nem akarom Jorgeot megbántani. És dehogy akarom! Gyorsan átöltöztem, és felkaptam a kabátom. Elköszöntem a többiektől, és kiléptem az utcára. Kint az arcom jóleső, márciusi, hűvös levegő csapta meg. A tó nem volt messze a Studitól, mégis rohanva indultam el. Egész úton az járt a fejemben, mit akarhat Jorge. Megint befurakodott az agyamba az a fehér hintós gondolat, de aztán megjelent Stephie is seprűnyélen, úgyhogy inkább dúdolni kezdtem. Végig elénekeltem a Podemost, a Nuestro Caminot, a Te Creot, a Te esperaret és a Si es Por amort is. Szóval csupa szerelmes dalt. Aztán elértem ahhoz az étteremhez, amit Peterrel annyit látogattunk. Ez a feladat még rám vár, vele is beszélnem kell. De a napom cseberből vödörbe csöppent, benéztem az étterem ajtaján, és pechemre Peter épp most jött ki az üzleti ebédjéről. Amint meglátott, odasietett.

- Tini, hát te? – ölelte át a derekam kérdőn. Valamiért nagyon boldog volt.

- Jöttem a próbáról. – néztem a földet.

- Milyen próba? – tudtam, hogy nem kellett volna még említenem.

- Barcelonába megyünk. – álltam meg.

- Micsoda? – kérdezte a szemembe nézve – mennyi időre?

- Pár hét. – reméltem, hogy megnyugszik. – Talán kettő.

- Kicsodák? – tudtam, hogy mit akar.

- Lodo, Cande, Ruggero, Mechi, Xabi, én, Fel, Tara… - szünetet tartottam – és Jorge.

- Tini… - azt akarta, hogy ne menjek.

- Épp Jorgehoz indultam. – mondtam.

- Miért? – nézett rám szemrehányóan.

- Beszélnem kell vele.

- De Tini… - nem hallgattam végig.

- Nem! – kiabáltam. – elmegyek. – aztán elhallgattam, rájöttem, hogy túlzásba estem.

- Jól van – egyezett bele -, de elkísérlek.

Beszálltunk az autójába és megbeszéltük, hogy mennyi időre, hova, miért megyek el. Aztán Peter leparkolt a tó partján és kiszálltam. Végül a túl parton megláttam Jorgeot. Intettem Peternek, hogy maradjon, és rohanni kezdtem Jogre felé. Majdnem odaértem, amikor Stephiet láttam meg, ahogy neki hisztizi, úgyhogy ráérősen sétálni kezdtem.

- Tini! – jött oda hozzám Jorge.

- Nézd, az a kép… - próbáltam menteni magam. – csak Cande hülyült.

- Tudom… csak arról… - aztán Jorge meglátta Petert. – Ő mit keres itt?

- Találkoztunk, és eljött. – néztem a csípőre tett kézzel álló barátomra.

- De Tini… - oké, tudom, hogy nem kéne, de felháborodtam.

- Mi az? – kezdtem kiabálni. – Stephie is itt van!

- De ő a barátnőm. – szállt be Jorge is.

- Mert Peter nem az én barátom? – néztem bele Jorge szemébe.

- De ez nem ugyanaz! – na, erre már tényleg belém bújt az a hajcibálós, nyalókalopós rosszkislány.

- Tudod, mit? – most már tényleg úgy kiabáltam, hogy az összes sétáló hallhatta. – Legyél boldog a kis Stephiekéddel, én meg elmegyek! – hagytam faképnél a ledermedt Jorgeot.

- De nem úgy értettem! – szólt utánam, de már nem érdekelt.

- Mi a baj? - nézett rám értetlenül Peter, de ha nem loholt volna mellettem, őt is otthagytam volna.

Remélem tetszett, jövő szombaton hozom az új részt!

Buenos noches!