15 Capítuló: Egy életen át 4/1. Rész

Az étteremben töltött vacsora után rögtön a szállodába mentünk, mert a séta és az étel mindenkit kidöntött. Cande és Rugge az érkezést követve rögtön elhúztak a szobájukba, és miután elszórakoztam a nem nyíló ajtónkkal, Jorge és én is hullafáradtan beestünk az ajtón. És is rögtön eldobtam magam az ágyon, és ahogy láttam, a szobatársam is alváshoz készülődött. Már éppen lehunytam a szemem, mikor az oldalamat hideg levegő csapta meg, majd ajtónyikorgást hallottam. Rögtön felültem az ágyban, és perceken belül rájöttem, hogy Jorge épp az előbb fáradt ki az erkélyre. Felkaptam egy kardigánt, és megmarkolva a mankóm utánamentem, hogy rájöjjek, mit csinál odakint. 

- Miért nem alszol? - kérdeztem halkan, mire felém fordult, és megvonta a vállát. 

- Még beszélnem kell valakivel... -  bökött a kezében fekvő telefonra, én pedig bólintva visszabicegtem a szobába. Nem tudom, meddig bírom még, hogy egy apró kis infót sem oszt meg velem! Én megértem, hogy még mindig neheztel rám, de lassan túlzásba viszi... A fülhallgatómat bedugtam a fülembe, elindítottam egy régi lejátszási listámat, és lefeküdtem. Hamar elaludtam, valójában egész jól kipihentem magam. Másnap persze Cande kiabálására ébredtem.

- Ki az ágyból! - vigyorgott rám, aztán a földön fekvő Jorgehoz ugrott. 

- Hogy jöttél be? - kérdeztem álmosan, mire megcsóválta a fejét. 

- Nyitva volt az ajtó. 

Ásítozva kimásztam az ágyból, és végigmértem a barátnőm. Most is vidám volt, és eleven, mint mindig. 

- Egy óra múlva indulunk a helyszínre! - Cande hátradobta hosszú, vörös haját, majd diadalittasan távozott. A szekrényhez egyensúlyoztam, és kiválasztottam egy lenge felsőt, meg egy rövidnadrágot, miután az ablakon kitekintve meggyőződtem róla, hogy ma is egy forró napnak nézünk elébe
Róma utcáin. Hamar felöltöztem, majd átadtam a fürdőt Jorgenak, és gyorsan összepakoltam azokat a dolgokat, amikre szükségem lehet. Miután mindketten elkészültünk, erőltetett művigyorral az arcunkon megvártuk Candet és Ruggerot, majd útnak indultunk. Most senki nem szólt semmit, a kocsiban néma csönd uralkodott, ennek pedig legfőbb oka talán az volt, hogy Cande egy pár fülhallgatóval elszigetelte magát a külvilágtól. Persze amint kivette, rögtön lelkendezni kezdett, és hamar élénk beszélgetés támadt.
- Mikor érünk már oda? - panaszkodtam Ruggeronak.
- Talán még fél, óra... - Rugge megvonta a vállát, és a figyelmét újra az útnak szentelte.
- Akkor keltsetek fel, ha Cande már az oltár felé sétál... - a mellettem ülő Jorge röhögve hátradőlt az ülésében, mire Cande felállt, és Rugge kiabálása mellett fejbe vágta őt.
- Azt merészeld Blanco, ha elalszol az esküvőmön, nem éled meg a 25-öt! - Cande fenyegető tekintettel mérte végig Jorget, de ő csak röhögve lehunyta a szemét.
- Jorge, ha most elalszol, esküszöm, egy koporsóban ébredsz majd fel! - a vörös barátnőm idegesen tekintett Jorgera, de ő már a hasát fogta a nevetéstől.
- Akkor is így nevetsz majd, ha tényleg így lesz? - komolyan néztem rá, de őszintén szólva, elég nehéz volt visszatartanom a feltörni kívánó nevetésemet. Jorge a szavaimra kicsit visszavett a nevetésből, és mikor Cande is felvette az én arckifejezésem, már ijedten összehúzta magát. Persze az egésznek az lett a következménye, hogy egy perc múlva mind a négyen nevetve kiabáltunk. Rugge leparkolt egy hatalmas épület előtt. Szomorkodva szálltunk ki a kocsiból, de mikor megpillantottuk a végeláthatatlan zöld messzeséget, mindannyiunk arcára mosoly kúszott. Valahol a semmi közepén voltunk, a virágzó fákon, és azon a tájon, amelyet az épület eltakart előttünk, csak egy kis tavat láttam. Errefelé minden nyugodt volt, és gyönyörű. A többiek is csodálkoztak, Rugge pedig mosolyogva nézett végig a helyen. Sokat jelenthet neki, mert a szülei itt fogadtak egymásnak örök hűséget.
- Elnézést, önök biztosan Ruggero és Candelaria! - lépett mellénk egy középkorú, rövid, szőke hajú nő mosolyogva.
- Martina. - én eszméltem fel először, így kezet nyújtottam neki. Jorge is így tett, aztán Candenek meg Ruggenak is leesett, hogy mi történik körülöttük.
- Miranda vagyok. - mutatkozott be a nő, majd mosolyogva végigmérte Candet és Ruggerot. - Én vagyok a főszervező. Tetszik a helyszín?
- Az nem kifejezés... - Cande nevetve a vőlegényébe karolt.
- Akkor még nem láttátok az igazi helyszínt. Gyertek! - intett, majd az épületen keresztül elindultunk. Kiderült, hogy ez a helyszínhez tartozó szálloda a vendégeknek, az étterem, meg egy bálterem is van itt. Először persze körbenéztünk az udvaron. Miranda megmutatta a parkot, ami rögtön lenyűgözött. Hatalmas terület volt a természetben, amin egy kis, macskaköves út vezetett végig. Utoljára egy kis, kerti pavilont néztünk meg. Itt lesz az esküvő, innen pedig átvonulunk a közeli templomba. Ezután rögtön az étterembe mentünk, ahol már érezni lehetett az ételek finom illatát. Mind a négyen leültünk egy kör alakú asztalhoz, és perceken belül elénk tettek háromféle előételt, én pedig alig győztem megkóstolni mindegyiket. Ruggero és Cande egymás szájába tömködték az összes fogást, mi meg Jorgeval nevetve néztük őket. Végül mind a hárman egy tésztás finomságra szavaztunk. A leveseknél is elég nehéz volt dönteni, de szép lassan az összes étellel megvoltunk.
- Kész vagyok... - dőlt el a székén Rugge, aki mindenből annyit evett, amennyit csak tudott.
Egész délután a szállodában heverésztünk, és mást sem csináltunk, mint mind a négyen a tévé előtt feküdtünk. Természetesen Rugge rögtön a Violettára kapcsolt, és kiderült, hogy Cande szerint Cami mennyire jól néz ki, Jorge pedig nagyon szimpatizált a Leónt alakító színésszel. Persze az egész vége az lett, hogy Rugge és Jorge újra a világ legtökéletesebb pasija címért kezdtek vitatkozni.
- Oké, kell ide egy döntőbíró! - vigyorgott Cande.
- Te nem lehetsz, elfogult vagy Ruggeval szemben! - Jorge makacsul keresztbe tette a kezét, és sóhajtott egyet.
- Akkor leszek én! - ajánlkoztam.
- Te is elfogult vagy! - rántotta meg a vállát Rugge.
- Pedig rád akartam szavazni... - motyogtam összeszűkített szemekkel.
- Igen, pont ezt mondtam! - Jorge úgy tett, mintha nagyon meg lenne bántva, ezért Cande megpróbált egy igazságos bírót keríteni.
- Oké... Clara? Nem, legyen Diego! Ő úgyis jóban van mindkettőtökkel, felhívom! - vigyorgott a barátnőm, és a srácoknak sem volt ellenvetése. Cande pillanatokon belül tárcsázta Diegot, aki rögtön fel is vette.
- Na, mi az, Ruggero és Jorge felgyújtotta a szállodát? - kérdezte Die röhögve.
- Vicces... - motyogta Cande, majd a tárgyra tért. - Kéne a segítséged! Szerinted Jorge, vagy Rugge a legtökéletesebb színész a világon?
- Ez egyszerű! - kezdte Diego, mire Jorge és Rugge is feszülten hallgatott. - Én!
- Köszönöm Die! - nevetett Cande, majd bontotta a vonalat. Jorge és Rugge persze nem voltak hajlandóak elfogadni, miszerint ilyen hamar elorozták tőlük a címüket, de kénytelenek voltak beletörődni.

A napok csak úgy repültek Rómában. El sem hittem, mikor egy reggel a visongó Cande hangjára ébredtem, és már Jorge is eltűnt.
- Indulunk ruhát venni kedves barátném! - vigyorgott rám, én pedig egy mozdulattal kipattantam az ágyból. Perceken belül készen álltunk az indulásra. Előre felkészültünk, Cande már három ruhaszalont is kinézett, így fél órán belül már a ruhapróbánál tartottunk. Az eső helyen Cande két ruhát próbált fel, de az egyiknek a színe nem tetszett, a másikban meg nem érezte jól magát. Elindultunk a második ruhaszalonba, ahol már a barátnőm nagyon izgult, hogy találunk-e egyáltalán neki megfelelő ruhát. Az első, amit felpróbált lélegzetelállítóan állt rajta, de akkor még nem láttam a másodikat! Candenek mégis mindegyikben kivetnivalója volt, az egyikben a tüll, a másikban a dekoltázsa. Persze mosolyogva tűrtem, hogy újra továbbálltunk, hiszen mégis csak a menyasszonyi ruháját vesszük most meg. A harmadik és egyben utolsó állomásunk előtt persze megálltunk egy kávézónál, ahol Cande elmondása szerint Olaszország egyik legjobb kávéját készítik.
- Milyen érzés most? - kérdeztem mosolyogva.
- Kétségbe vagyok esve! Nincs ruhám, és mi van, ha nem is találunk...
- Úgy értem, az esküvőd előtt! - nevettem fel, és bátorítóan megszorítottam a barátnőm kezét.
- Félek... Mi van, ha idővel kiszeret belőlem? Ha elmúlik a szikra, és... és már nem lesz olyan, mint most? - Cande aggódóan pillantott rám, én pedig csak elmosolyodtam.
- Ariel, belőled képtelenség kiszeretni! Ruggero szeretni téged. Egy életen át! - mosolyogva beszéltem, és Cande is megnyugodott kicsit. Csináltuk egy képet, majd az utolsó szalon felé vettük az irányt.

@tinitastoessel: már majdnem a célegyenesben 

vagyunk @candemolfese

Mikor beléptünk a hatalmas épületbe, még a szám is tátva maradt. Még sosem láttam ekkora boltot! Ahogy láttam, Cande kétségei is elszálltak afelől, hogy nem találjuk meg a tökéletes ruhát. Először egy hosszú, fehér ruhát próbált fel, de mindketten leszavaztuk, mert nem illett Candehez. A következő darab kicsit túlzás volt, a harmadiknak meg a hátuljában találtunk valami kifogásolni valót. Már kezdtük feladni, mikor megpillantottam egy gyönyörű ruhát.

- Cande! - böktem oldalba a barátnőmet, aki rögtön felém fordult, majd mikor feltűnt neki a csodaszép költemény, a szája elé kapta a kezét. Magához vette a gyönyörű fehér ruhát, és végignézett rajta. A hosszú uszályát hátul virágok díszítették, és ugyanezek a minták jelentek meg elől is. Cande sóhajtozva belépett egy próbafülkébe, és perceken belül kilépett onnan. A ruha meseszépen állt rajta. Egyetlen pillantásból megértettem, hogy neki is annyira tetszik, akár csak nekem. Bólintottam, majd mosolyogva visszament a próbafülkébe, és átöltözött. Nem volt egy olcsó darab, az biztos, de tökéletes volt. Cande fülig érő mosollyal lépdelt mellettem, és úgy döntöttünk, miután leraktuk a ruhát, megkeressük a fiúkat. Persze a legjobb rejtekhelyet csak a mi szobánkban tudtuk elképzelni, hogy Rugge ne láthassa a ruhát. 

A fiúkat nem is kellett sokáig keresni, Ruggero-ék szobájának erkélyén beszélgettek. Kíváncsi lettem volna, miről van szó, de Cande rögtön rájuk nyitott, mire összerezzentek, és abbahagyták a csevegést. Persze ilyen helyzettel még sokszor volt szerencsém a napokban. Jorge minden nap kivonult a telefonjával az erkélyre, vagy Ruggeval elsétáltak valamerre. Candet lekötötték az előkészületek, de engem igenis zavart, hogy Jorge ennyit titkolózik előttem. Nem volt kétségem afelől, hogy Stephieről, és az esküvőről beszélgetnek, mégis furdalt a kíváncsiság. Annyira gyorsan teltek a napok, mint még talán soha. Aztán azon kaptam magam, hogy ott állunk az esküvő előtti utolsó napokban. 

A próbavacsora előtti éjszakán valamiért nem tudtam aludni. Vagy az izgalom, vagy Jorge hangos köhögése miatt, de nem ment. Persze idővel, leesett, hogy inkább a a köhögés miatt van. A nagy eszemmel kikövetkeztettem, hogy az, hogy Jorge a földön alszik, nem igazán tesz neki jót. Halkan felültem az ágyban, és odamásztam Jorgehoz.

- Ébren vagy? - kérdeztem halkan. 

- Igen. - motyogta, majd ő is felült, és felém fordult.

- Hideg a föld... - motyogtam halkan, majd visszamásztam az ágyba. Szerencsére Jorge értette, mit akarok, és nem tiltakozott. Ő is felállt, és lefeküdt mellém. Tudom, kicsit kényelmetlen volt a helyzet, de napokig a földön aludt. gondolkodtam rajta, hogy átveszem a helyét, de Dr. Santiago megölne, ha megtudná, hogy még le is betegedtem a térdfájásom mellett. 

- Jorge... - kezdtem halkan, és megfordultam, így pedig pont szembe néztem vele. Tudtam, hogy elég hülye kérdést fogok feltenni, de muszáj volt tudnom a választ. - Szereted Stephiet?

- Micsoda? - Jorge felnevetett, de nem nézett rám.

- Ha elveszed, mellette kell állnod, amíg csak élsz. - motyogtam halkan.

- Szeretni fogom azt, akit elveszek. - suttogta, majd átfordult a másik oldalára. Nem értettem pontosan, hogy miért ködösít, de éreztem, hogy ezt teszi. Tudtam, hogy nem fog jobban belebonyolódni a témába, így megpróbáltam aludni. Fogalmam sem volt, miért zavar ennyire az, hogy Jorge eljegyezte Stephiet, de egy dologban biztos voltam. Ha nem is úgy, mint régen, de Jorge és én össze leszünk kötve valami titkos fonállal, amiről néha tudomást sem akarunk venni. De az megmarad. Egy életen át... 

14.Capítuló: Az a híres Stoessel mosoly...

Rómába érve rögtön célba vettük a szállást. A Cande-éktől megszokott luxusízlés most sem maradt alul. Négycsillagos hotelben szálltunk meg, méregdrágán. Más esetben tuti hisztizni kezdtem volna, de a turbékoló jegyespár állta az összes költséget, így inkább becsuktam a szám. A recepciónál akadt egy kis probléma, de ez nekem csak akkor tűnt fel, mikor Cande idegesen a pultra támaszkodott. Mivel épp Mechit tájékoztattam a fejleményekről a telefonom segítségével, gyorsan elköszöntem tőle, és a bent álló társaságunkhoz siettem, amennyire csak mankóval lehetséges volt. 

- Gond van? - fordultam Rugge felé, de ő idegesen leintett, és a menyasszonyához sétált. Mivel nem volt kedvem Jorgetól megtudni, mi zajlik körülöttem, inkább én is követtem Rugget, és Cande, meg a recepciós beszélgetéséből igyekeztem leszűrni a fejleményeket.

- Nem. - Cande idegesen felnevetett, és a hajába túrt. - Candelaria Molfese névre kell hogy legyen lefoglalva három szoba. Egy két, és kettő darab egyszemélyes. Kérem, nézze meg még egyszer! 

- Sajnálom, kisasszony! - a férfi vagy tíz percig meredt az előtte álló számítógép képernyőjére, mire megszólalt, és a kijelzőt felénk fordította. - Candelaria Molfese, március 7-étől március 29-éig, két darab kétszemélyes szoba...

Te jóságos ég! Két dolog merült föl bennem: az első, hogy Cande ennyire ügyetlen, és elrontotta a szobafoglalást, a második, hogy az én drága barátnőm valójában igenis rafinált, és nagyon jó színésznő. Lehet, hogy nem kéne vádaskodnom, és összeesküvés elméleteket szövögetnem, de Candelaria Molfese-ből még ezt is kinézem. A drága barátném szívat engem. Biztos, hogy ragaszkodik majd ahhoz, hogy ő és Rugge kerüljenek egy szobába, akkor pedig az én szobatársam Jorge lesz. Három hét Jorgeval egy szobában. Ki van zárva! 

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy most Cande és Rugge esküvője miatt vagyunk itt, nem pedig az én kicsinyes problémáim miatt. Ez a három hét csakis róluk kell, hogy szóljon. 

- Nem lehetne valahogy kijavítani ezt a kis... - Cande meredten figyelte a recepciós, majd elpirulva rám pillantott, ezzel elárulva magát. - Bakit? 

- Attól tartok, hogy nem. Telt ház van, kisasszony. - jelentette ki a férfi, mire engedékenyen felsóhajtottam. Savanyú mosollyal végigmértem Candet, majd újra a recepciós felé fordultam. 

- Ez esetben... biztos vagyok benne, hogy megoldjuk valahogy... - összeszűkített szemekkel méregettem Candet, mire ő a padlót kezdte fürkészni. - Ezt a kis bakit...

A férfi átadta nekünk a két kulcsot, mire a méregtől paprikás arccal a lift felé vágtattam. Mielőtt az ajtók összezárultak volna persze beugrottak a többiek is. Megigazítottam a mankómat, hogy mindenki beférjen, így Candenek alkalma volt mellém lépni.

- Tini, figyelj, tényleg sajnálom... Véletlen volt! - motyogta nekem a barátnőm, mire én gúnyosan felnevettem.

- Persze, Ariel. Nincs semmi gond... csak egy kis baki... - sokáig méregettem, de nem tudtam megállapítani, hogy a véletlen műve-e ez, vagy csak Cande szórakozik velem. 

- Tinita! - lépett a barátnőm mellé Rugge, és átkarolta őt. - Én tényleg imádlak, meg téged is Blanco... de Cande az enyém! - jelentette ki az imádni való barátunk, majd amint kinyílt a lift, kihátráltak belőle. 

- Ne szedjétek szét egymást! - Rugge még utoljára odadobta a szobánk kulcsát, majd elslisszoltak a hosszú folyosón. Sokáig némán álltunk, mikor szólásra nyitottam volna a szám.
- Én... - Jorgeval pont egyszerre szólaltunk meg, pont ugyanabba a mondatba belekezdve.
- Csak... - újra ugyanazt a szót ejtettük ki. Na az ilyen dolgokra mondom, hogy abszolút nem normális. Valaki sorsnak hívná őket, én viszont valami idegbeteg elmebajnak. Végül sóhajtva felmutattam a kulcsot, amit az előbb kaptam el, és a szoba felé vettem az irányt. Jorge is követett, egészen a szobáig, amit szerencsére hamar megtaláltunk a kulcstartóba gravírozott szám miatt.
- A 216-os szoba. - motyogtam, majd kinyitottam az ajtót. A zár halkan kattant, jelezve, hogy szabad az út. Belöktem az ajtót, és csodás látvány tárult a szemünk elé. Hatalmas szoba fogadott bennünket, bézsszínű falakkal, és a városra néző, csodás kilátással. A távolban, mintha már a tengerpartot is láttam volna, bár valószínűleg az még innen, a város széléről sem nagyon észrevehető. Még a gépen megbeszéltük, hogy egyszer kétszer majd lemegyünk egy közelebbi tengerpartra. Jobban szemügyre véve a szobát csak tovább fokozódott a csodálkozásom. Otthonos berendezés, hangulatos kilátás, egyszóval minden, ami hozzájárul az itt töltött három hét kényelmességéhez. Csak egy probléma volt, a szoba közepén álló, hatalmas franciaágyat Jorge Blancoval kellett volna megosztanom.
- Alszom a földön! - jelentettem ki villámsebességgel, majd miután letettem a bőröndöm szembefordulva Jorgeval az ajtó felé vettem az irányt. - Kérek egy matracot...
- Hagyd csak! - elállva a kifelé vezető utat beljebb lépett. - Majd alszom lent én...
Nem akartam Jorgeval vitatkozni, főleg nem ebben a témában, úgyhogy hagytam, hogy ő is megszemlélje a szobát, és letegye a holmiját. Mivel fogalmam sem volt, hogy Cande-ék melyik szobában vannak, úgy döntöttem, megcsörgetem őket, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk, hogy megbeszéljük a továbbiakat, azonban Cande most is megelőzött. Már üzent, hogy másfél óra múlva átjönnek hozzánk, addig pedig pakoljunk ki. Rögtön a szekrényhez léptem, remélve, hogyha hamarabb elkészülünk, Ruggero-ék is lesznek szívesek korábban véget vetni a Jorgeval kettesben töltött, kínos pillanataimnak.
 - Oké, akkor enyém a felső polc, tied meg az alsó... - motyogtam, majd közelebb rángattam a szekrényhez a bőröndömet.
- Legyen inkább enyém a felső, tied meg az alsó! - Jorge hirtelen felém fordult, én meg sóhajtva nyugtáztam, hogy ez lesz a legnagyobb problémája.
- Oké, akkor enyém az alsó... - motyogtam halkan.
- Tudod mit, lehet a tiéd a felső! - vállat rántva kisétált az erkélyre, én meg dühösen követtem.
- Oké Jorge, én most elmegyek zuhanyozni, de mire visszajövök, légy szíves döntsd el, hogy melyik nyavalyás polcra van szükséged! - kiabáltam ingerülten, majd visszarohantam a szobába. Mielőtt becsaptam volna magam után a fürdőszoba ajtaját, hallottam Jorge flegma megjegyzését, miszerint jó lesz neki az alsó polc. Valójában tudtam, hogy nem az érdekli, hogy hova pakolhat, sokkal inkább az zavarja, hogy három hétig nem szabadulhat tőlem. Igazából fejtegethetném én évekig azt, hogy mi jár az ő agyában, de tudósok százai sem tudnák megoldani a Jorge Blanco nevű rejtélyt. Pont olyan nagy titok ez, mint a Bermuda háromszög, vagy az időutazás... Hamar lezuhanyoztam, aztán felkaptam a magammal hozott ruhákat, és visszamentem a bőröndömhöz. Jorge még mindig az erkélyen kuksolt a telefonjába mélyülve, én meg újra kitártam az ágy mellett álló szekrényt, hogy végre bepakoljak. Sóhajtva nyugtáztam, hogy a szobatársam újabb hangulatingadozásában végül mégis csak a felső polcra pakolt. Mikor minden magammal hozott dolgom a szekrényben pihent, úgy döntöttem, megsürgettem a többieket. Először újra csak elhúztam az erkélyre vezető ajtót, és Jorge felé fordultam.
- Készen vagy? - kérdeztem az ajtónak támaszkodva. Rám pillantott, aztán újra a telefonjába révedt. - Jorge!
- Persze... - motyogta, de rám sem figyelt. Mikor hirtelen kíváncsiságtól hajtva fölé hajoltam, felpattant, és a kis erkély másik végére húzódott. Fogalmam sem volt, kivel cseveghet, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is fogom megtudni. Sértődötten visszasétáltam a szobába, és lerogytam az ágyra. A szoba falán függő órára pillantva nyugtáztam, hogy már alig fél óra maradt a Cande-ékkel megbeszélt időből, ennek ellenére mégis úgy döntöttem, szólok nekik, hogy mi már készen vagyunk, és esetleg átjöhetnének. Rögtön válasz is érkezett, de mire elolvashattam volna, az üzenetet, miszerint "AZONNAL JÖVÜÜÜÜÜNK!!^-^" a barátnőm már hangosan dörömbölt az ajtón.
- Látom, benyomtad a Caps Lock-ot! - nevetve kitártam nekik az ajtót, ők pedig helyet is foglaltak egy egy kanapén. Én az ágyra huppantam le, az érkező párt látva pedig Jorge is befáradt, és leült mellém.
- Tehát, szeretném hallani a menetrendet... - mosolyogtam Cande-re, ő pedig hevesen magyarázni kezdett.
- Holnap megnézzük a helyszínt és kiválasztjuk a menüt. Azt mondják, a konyha, akit felkértünk Ruggeval igazi mesterműveket készít! - kezdte lelkesen a barátnőm. - Tizedikén le kell adnunk az ülésrendet, és az esküvő menetrendjét, azaz, hogy mi mikor történik, satöbbi... Az azt követő napon Jorge és Ruggero félig meddig szabadnapot kap, hiszen nekik nem lesz olyan nehéz dolguk, egy  ízléses öltönyt kell venniük. Te meg én - pillantott rám Cande - pedig nekikezdünk az én ruhám keresésének.
- Most, ha úgy vesszük, szoknyavadászok lesztek... - Rugge röhögve méregetett minket, de látva, hogy nem díjazzuk a poénját, inkább kikapta a menyasszonya kezéből a listát, és sorolni kezdte a menetrendet.
- Tizennegyedikén Tini és Cande a helyszínt felügyeli, Jorge és én pedig megnézzük a templomot. Tizenhetedikén a beszédeken dolgozunk, azt követő nap pedig megtartjuk az első próbát. Tizennyolcadikán a lányok kapnak szabadnapot... mi meg elintézünk valamit - pillantott Rugge bizalmasan a mellettem ülő fiúra - Huszonkettedikén érkezik a szűk családi kör, akkor már mindennek majdhogynem készen kell lennie. Huszonhetedikén megejtjük a próbavacsorát, majd a legény- és legénybúcsúk következnek, huszonnyolcadikán pedig... az esküvő!
Ahogy Rugge a felsorolásban eljutott a menyegző napjáig, rájöttem, hogy nincs is olyan messze, és ahogy végigmértem Rugget és Candet, nekik is csak most esett le a dolog. Tudtam, hogy ha így haladunk, Jorge esküvője is pont ilyen hamar jön majd el, és most ez valamiért nagyon is elszomorított. Lopva rápillantottam, de amint elkapta a tekintetem, én inkább Cande felé fordultam.
- Ezek szerint a mai napunk szabad! - mosolyogva felpattantam, és a többiek is követtek. - Mit csináljunk?
- Ah, egyszerű! - kiáltott fel Ruggero. - Megmutatom nektek a legfenségesebb olasz éttermet Rómában!
Nem vitatkoztunk Ruggeval, hiszen ha valamiben mind egyetértettünk, az az volt, hogy olasz barátunknak igen kifinomult ízlése van, és ért az ízek nyelvén. Hamar elkészültem, majd a táskám megragadva kilépni készültem az ajtón, mikor úgy döntöttem, mégiscsak bunkóság lenne, ha nem várnám meg a szobatársamat.
- Megvárjalak? - kérdeztem bizonytalanul, inkább magamtól, mint a pakolászó Jorgetól. Mivel nem kaptam választ, közelebb lépve megismételtem magam. - Jorge, megvárjalak, vagy előremenjek?
- Menj csak! - egy pillanatra rám nézett, majd legyintve hátat fordított. Újra elindultam az ajtó felé, de az utolsó pillanatban Jorge kiáltott nekem, és a táskájával az oldalán hozzám lépett. Az ajtó után, egy rövid részig csak egy kicsi, szűk folyosó vezetett a szobába, így most ketten nyomorogtunk ott. Már-már hallottam a szívverését, és az illatát is éreztem. Végig uralkodnom kellett magamon, nem is tudom, miért.
- Képesek leszünk meglenni ketten? Barátokként? - nagy, kerek szemekkel mért végig, úgy éreztem, a tekintetével a lelkembe akar hatolni, mégis, keményen álltam a pillantását. Elkapta a tekintetét, és a jobbját nyújtotta felém. - Csak Rugge és Cande miatt!
- Rugge és Cande miatt! - erősen megráztam a kezét, és mosolyogva kiléptünk a szobából. Ezzel valamiféle egyezséget kötöttünk, de fogalmam sem volt, mennyi időre is szólt. Abban mégis biztos voltam, hogy amíg Rómában vagyunk, meg kell tanulnunk félre tenni a nézeteltéréseinket, hogy ez a három hét csakis Cande és Rugge esküvőjéről szóljon.
Lent a hallban csatlakoztunk a várakozó párhoz, majd beültünk Ruggero kocsijába. Ezúttal az étteremig megtett út alatt mind a négyen nevetve beszélgettünk, és képes voltam Jorgeval is társalogni. Ugyan még én sem tekintek rá olyan bizalmas barátomként, mint régen - és arról sincs fogalmam, ő csak megjátsza-e magát -, de egyelőre úgy érzem, túléljük valahogy ezeket a heteket. Ruggero egy népes, hangulatos téren leparkolt, mi pedig megszemléltük az esti fényekben díszelgő városrészt. Az idő gyorsan lehűlt, én pedig csak egy kardigánt hoztam magammal a délutáni hőségben, így vacogva intettem Ruggeronak, hogy eleget csodálkoztam, és most már fel szeretnék melegedni. Cande és a vőlegénye mosolyogva előretörtek a tömegben, mi meg Jorgeval igyekeztük hátul tartani a tempót, és nem elkeveredni a sokaságban, és előttem még az is kitűzött cél volt, hogy a mankómmal ne tanyáljak el a macskaköves utcán.
- Fázol? - kérdezte halkan, de láttam, hogy Cande egy pillanatra hátrafordul, majd felgyorsít.
- Nem, csak mindjárt mirelit leszek... - nevetve oldalba löktem, és igyekeztem elfojtani a bennem tomboló érzelmeket. Tudom, nem jó jel...
Mikor Jorge a pulcsijához nyúlt, már megérkeztünk a Sapori d'Italia nevű étterembe, és mélyen beszippantva az illatokat beléptünk a helységbe. Intettem Jorgenak, hogy fölösleges nekem adnia a kardigánját, mert majd itt felmelegszem.
- Van, amihez sosincs késő... - mosolygott rám, de miközben leültünk, én megráztam a fejem.
- Van, amihez már késő... - motyogtam. Igyekeztem vigyort erőltetni az arcomra, de nem igazán sikerült.
- Na, ki hozott benneteket Olaszország legjobb éttermébe? - Rugge öntelt vigyorral helyet foglalt az asztalnál, majd végigmért minket. - Ki a világ legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb, legtökéletesebb, ja, és ha elfelejtettem volna mondani, legtökéletesebb színésze?
Cande röhögve oldalba bökte a vőlegényét, én grimaszolva méregettem a velem szemben ülő idiótát, Jorge viszont gúnyosan felhorkant.
- Bocs... Lehet, hogy te vagy Olaszország legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb meg legtökéletesebb színésze, de a világé nem, ugyanis komoly versenytársad akadt! - Jorge megjegyzésére Ruggero hanyagul végigmérte őt.
- És mégis ki? - nevetett, majd hanyagul megrántotta a vállát.
- Közép - Amerika  legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb és legtökéletesebb színésze - Jorge végigmutatott magán, majd büszke vigyorral kijelentette - Jorge Blanco.
- Akarnak a sármos, okos, szexi, szerény és tökéletes urak rendelni valamit? - lépett mellénk egy pincérnő, mire Cande és én hangosan felnevettünk. Kicsit sem néztek bennünket őrülteknek... Mind kértünk egy egy Ruggero ajánlotta specialitást (persze mikor olasz specialitásként pizzát akartunk kérni, ő felháborodott, hogy mindenki mennyire egyoldalúnak találja az itáliai konyhát), aztán várakozni kezdtünk. Kis idő múlva újra vacogni kezdtem, majd Ruggero és Cande eltűntek, hogy ennek utána járjanak. Rugge a befolyására hivatkozva ígérkezett, hogy pár perc múlva bekapcsolják a fűtést. Ehhez képest még akkor sem értek vissza, mikor a pincérnő kihozta a rendeléseket.
- Nekikezdjünk? - kérdezte Jorge beszippantva az előttünk gőzölgő ínyencségek illatát.
- Várjuk meg őket... - nekem is nagy önkontrollra volt szükségem ahhoz, hogy ne faljam be rögtön az összes ételt, de uralkodtam magamon. - Abból nem lehet baj, ha iszunk... - mondtam, majd nevetve belekortyoltam a pezsgőmbe, hogy csillapítsam az étvágyam, nem sok sikerrel. A testhőmérsékletemen sem sokat javított a hűtött ital, és látszólag Ruggero-ék nem értek el semmit.
- Egy mumus fagyhalálba kerget engem, aztán meggyilkolja Ruggelaria-t is. - motyogtam mosolyogva. Erre Jorge hirtelen mozdulattal lekapta a pulcsiját, és rám terítette.
- Ez nem felhívás volt keringőre! - zavarodottan felnevettem, mire ő is elmosolyodott.
- Tudom. - mondta, majd csöndbe burkolóztunk. Engem fürkészett. Én meg őt. Sokáig néztük egymást, mikor a szám mosolyra húzódott.
- Mi az? - kérdeztem.
- Ez az! - felkiáltva a révületéből Jorge előrehajolt, és az arcomra mutatott.
- Micsoda?
- Ez az! - ismételte meg magát mosolyogva, majd felnevetett. - Nem láttam már mióta...
- Micsodát, Jorge? - nevetve fürkésztem a velem szemben ülő fiút, mikor megjelent Cande és Rugge közeledő alakja is. Tudtam, hogy nem sokára újra kezdődik a színjáték, miszerint Jorge meg én öri-barik vagyunk, és minden rendben.
- A mosolyodat. Azt a híres Stoessel mosolyt... - motyogta. Úgy nézett rám, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok. Nem voltak problémák, fájó térd, Stephie, eljegyzés, csak én, meg ő. De vissza kellett térjek a való világba.

- Hiányzik... - suttogta halkan. Válaszolni akartam, de mikor Cande és Rugge leültek mellénk, ő megszakította a szemkontaktust, és újra visszaléptünk a szerepünkbe.

- Ne haragudj Tini, de nem jött össze... valami műszerhiba. - rántott vállat Rugge, és nekikezdett az evésnek. Fogalmam sem volt, hogy bírok majd ki könnyek, meg fájdalom nélkül három hetet Jorgeval. Valahogy át kell vészelnem ezt az egészet. Át kell vészelnünk. Jorgenak, meg nekem. Barátokként. Ahogy az alku is mondja. Cande, és Rugge miatt...

13. Capítuló: Út a boldogsághoz

Újabb napok teltek el, amiken fogalmam sem volt, mivel tudnám lekötni magam. Az újabb sütés, főzés kombináció elég nehezen ment, miközben végig arra figyeltem, hogy ne tanyáljak el, a tánc szóba sem jöhetett, csak az ének maradt, azonban most ez sem kedvezett nekem túlságosan. Minden hang után eszembe jutott, hogy jelenleg két világ között őrlődöm. A próbák még most sem voltak gyakoriak, csakis az énekpróbákra mehettem be. Fantasztikus érzés volt újra színpadra "állni". Persze ez körülbelül annyiból állt, hogy miután Felipe velem is megosztotta a dallistát, kaptam egy széket a színpadon, és el kellett énekelnem ezeket. A következő kontrollon Dr. Santiago már elhanyagolhatónak találta a rögzítőt, így attól megszabadultam, de óvva intett attól, hogy elhagyjam a mankót. Erre persze a bent álldogáló Chris-sel mosolyogva összenéztünk. Még mindig azon rágódtam, hogy aznap a tengerparton Jorge mit is akart pontosan. Talán az egy tudatalatti visszatámadás volt tőle. Én elmondtam neki, hogy részemről újrakezdhettük volna, de ő elcseszte, ezért ő is éreztette velem, hogy valójában semmi akadálya nem lett volna kettőnk kapcsolatának, ha kinyitjuk a szemünket, és nem viselkedünk gyerekesen. De, ez van. Nem fordíthatjuk vissza a múltat. Ami megtörtént, az megtörtént...

És a napjaim hosszú rágódással teltek, legfőképpen azon, hogy lehetséges-e az, hogy egyszerre két embert szeretek. Végül elérkezett március eleje. A naptáramban nagy, piros betűkkel díszelgett a bekarikázott dátum alatt: Róma. Cande-ék esküvője vészesen közeledett, és elértük azt a napot, mikor négyen Olaszországba repülünk. Már reggel összepakoltam, hiszen Cande értesített, hogy délután négykor indul a gép, így háromra kell a a repülőtérre érnünk. A délelőttöt szerettem volna Chrissel tölteni, így mikor megjelent a fehér kocsi az ablakban, én már indulásra készen voltam. Olyan gyorsan léptem ki az ajtón, amennyire a mankóim csak engedték. 

- Szia hercegnő! - mosolyogva kiszállt a kocsiból, mire gyors puszit nyomtam a borostás arcára.

- Szia! - intettem én is, majd leültem az anyósülésre, a mankóimat pedig hátradobtam az ülésekre. Mikor Chris kinyitotta az ajtót, egy fekete kendővel a kezében, már rossz előérzetem támadt.

- Azt ugye nem akarod rám adni? - kérdeztem idegesen.

- Dehogynem! - nevetve a fejemre kötötte a kendőt, amit sóhajtozva tűrtem, aztán beült mellém, és elindította a kocsit. Most is vagy 10 percig kocsikáztunk, mikor Chris leparkolt. Óvatosan kivett a kocsiból, majd hosszas kérlelésre a kezembe adta a mankóimat, és a saját lábamon mehettem tovább. Mikor a homok a cipőmbe ment, már tudtam, hogy valószínűleg most is tengerparton lehetünk, így lerúgtam a cipőmet. A lábam belesüppedt a homokos talajba. Hiába jártunk a tavasz elején, Buenos Airesben hét ágra sütött a Nap, felmelegítve a homokot is. 

- Hol vagyunk? - nevetve abba az irányba fordultam, amerre Christ sejtettem.

- Most nem a hely a különleges, már jártunk itt. - a hangjában hallottam, hogy valami nagy dobásra készül. 

- Már nagyon kíváncsi vagyok! - nevettem.
- Már nem sokáig kell várnod! - Chris még egy ideig irányított, aztán megállított. Lassan mögém lépett, és kioldotta a kendőt. Ugyanazon a tengerparton voltunk, mint hetekkel ezelőtt, a sajtótájékoztató után, ugyanott, ahol Jorge is megtalált. Előttünk egy hatalmas, kék lepedőre téve várt bennünket minden finomság, amit el lehet képzelni. Mindenféle gyümölcs, sütemény, és más ételek. Mosolyogva Chrisre pillantottam, aki csak nevetett. Boldog voltam, hogy ennyi mindent megtett értem, a szívem repesett az örömtől, mégis, mikor helyet foglaltam a lepedőn, akaratlanul is a tengerpartot kezdtem mustrálni. Mikor azonban tudatosult bennem, hogy mit, pontosabban kit keresek, elpirulva újra visszafordultam a piknikünk felé. Nevetve kezdtünk neki, és végig beszélgettünk. Mikor végeztem az összes eperrel, a tekintetem akaratlanul is egy másik partszakasz felé tévedt. Ott volt. Jorge ott sétált a parton.
- Chris, tudod, még hiányzik valami... - ahogy elkezdtem a mondatot, már megbántam az egészet, de indulás előtt muszáj voltam beszélni Jorgeval.
- Ah, tudom... Hozok a világ legjobb gyrosából! - mondta nevetve, majd feltápászkodott. - Kicsit messze van, de 20 perc és jövök...
Amint eltűnt az alakja a sziklák között, megmarkoltam a mankóm, és Jorge felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, mit akarok neki mondani, de muszáj volt beszélnem vele. Elég lassan bicegtem el odáig, de pár perc alatt oda értem. Mielőtt megszólalhattam volna, a nekem háttal álló Jorge egy gyors mozdulattal megpördült, és így farkasszemet nézett velem.
- Nem kéne készülődnöd? - kérdezte szárazon.
- Én már készen vagyok. - mondtam halkan, majd közelebb botorkáltam hozzá. A talaj itt kavicsos volt, agy viszonylag lassabban tudtam haladni, ha nem akartam elesni. - De te mit keresel itt?
- Elég régóta szoktam ide kijönni. - motyogta, majd sokáig mélyen a szemembe nézett. - Tudod, ha ideges vagyok...
Abban a pillanatban esett le, hogy én már jártam ezen a partszakaszon. Jorgeval. Körülbelül 2 éve, mikor a nyári koncert előtt Jorge kihozott ide.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elfelejted... - megrántotta a vállát, majd egy követ hajított a vízbe. Megpróbáltam közelebb menni hozzá, de a mankóm beszorult két kavics közé, én pedig megint csak elvesztettem az egyensúlyom. Az utóbbi időben elég ügyetlen lettem... A sors játszik velem? Megint Jorge kapott el, de most nem állított talpra. Én sem ellenkeztem.
- Te is hamar elfelejtettél mindent... - motyogtam úgy ahogy voltam, Jorge mellkasának támaszkodva. Fájdalmas arckifejezéssel végigmért, majd két kezével megragadva talpra állított, a kezét mégsem vette el.
- Kevesebbet felejtettem, mint gondolnád! - lassan hátrébb lépett, és elfordult tőlem.
- Akkor az emlékekkel együtt jegyezted el Stephiet? - kérdeztem halkan. Nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét. - Mi az?
- Én... Igen... - láttam rajta, hogy hazudik valamiben, de fogalmam sem volt, miben.
- Te hazudtál nekem! Nem mondasz igazat... - motyogtam, és igyekeztem a lelkébe látni, nem sok sikerrel.
- Nem... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Fogalmam sincs, hogy mit titkolsz előlem, de azt hiszem, nem is akarom tudni! - ezzel sarkon fordultam, és készültem itt hagyni őt, de utánam kiáltott.

- Tini! Várj! - megvárta, míg megfordulok, aztán kiabálva folytatta. - Tényleg hazudtam... én... akkor a parkban... mikor nem voltál magadnál... tényleg... igazad volt! - kapkodva vettem a levegőt, mert tudtam, miről beszél. Hogy nem képzelődtem, mert Jorge tényleg beszélt hozzám, mikor nem voltam magamnál. Tényleg énekelt a mentőautóban, minden igaz, amiről azt hittem, röhejes agyszülemény.
- Most mennem kell... - nagy levegőt vett, és elsétált mellettem. Én még mindig némán álltam ott, mikor visszafordult, és felkapott. Most némán tűrtem, ahogy visszavisz a piknikhez, és letesz a plédre. Végig a tekintetét kerestem, de némán meredt maga elé. Csak akkor szólalt meg, mikor meglátta Chris alakját.
- Remélem boldog leszel! - mondta halkan, majd pont olyan gyorsan távozott, mint a múltkor.
Nem érzem jól magam kifogással véget vetettem a piknikünknek. Volt némi lelkiismeret furdalásom a hazugság miatt, de a Jorgeval való beszélgetés után nem bírtam volna végigcsinálni a randit. A gyomrom végig görcsben volt, hatalmas nyomást gyakorolt rám ez az egész. Fogalmam sem volt, Jorge miért tagadta le azt, amit mondott, ha tudta, hogy az talán változtatna valamin. Mégis, úgy éreztem, nem csak ezt az egy dolgot titkolta el.
Chris beletörődött, hogy ma nem húz ki belőlem semmit, és hazavitt. Otthon rögtön Mechi karjaiba vetettem magam, aki nem kérdezgetett, csak hagyta, hogy kidühöngjem magam, aztán zokogni kezdjek a vállán. Mindent elmeséltem neki, ő pedig csak ült, és hallgatott.
- Ha jól értem, Jorge ezzel beismerte, hogy arról beszélt neked, hogy nagyon szeret, és nem akar elengedni. - motyogta maga elé a barátnőm, mire hümmögve bólintottam. - Aztán énekelt... - Mechi még mindig a dolgot emésztgette, aztán egyszer csak felpattant, és leguggolt elém, a szőnyegre.
- Mi bánt a legjobban? - kérdezte komoly tekintettel.
- Nem tudom, csak... talán az, hogy... - akadozva, sokáig gondolkodva ejtettem ki a szavakat, mire rájöttem, mit szeretnék válaszolni. - Hogy úgy érzem, szeretem mindkettőjüket, de boldog csak egyikőjükkel lehetek, viszont ha nem sietek a választással, mindkettőjüket elvesztem!
Mechi sokáig csöndben térdelt előttem, majd lassan felállt, és visszakúszott mellém a kanapéra.
- Tini! - mélyen a szemembe nézett, majd halkan folytatta. - Egy valamit megtanultam az elmúlt napokban. A boldogságot sosem... Soha nem szabad másoktól várni! Te teremtsd meg magadnak, mert csakis akkor lehetsz igazán az, ha képes vagy magadnak adni belőle! Az emberek hibáznak. És ha Jorgetól, vagy Christől szeretnél kapni belőle, de ők elrontanak valamit, neked lőttek! Csak akkor lehetsz boldog, ha magadnak teremted meg ezt az érzést!
Szorosan magamhoz húztam Mechit, és hagytam, hogy az érzelmeim elszabaduljanak, mégis, csak egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mechinek igaza volt. Jól tudtam, így elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy felépítsem a boldogságomat. Hogy megtaláljam az utam a boldogsághoz, és már azt is tudtam, milyen kapu vár az út elején. A nagymamám mindig ezt ismételgette: "Jól jegyezd meg Martina! A zene mindig tárt kapu lesz számodra, és ha végigjárod a mögötte lévő utat, eljutsz majd a boldog befejezéshez...". 
A délután folyamán megpróbáltam Mechinél az ő boldogsága felől érdeklődni, de ő csak megrázta a fejét, aztán lopott egyet a mentás fagyijaim közül, és pont úgy, mint napokkal ezelőtt én, végignyúlt a kanapén. Pár óra múlva úgy döntöttem, ideje lenne indulni, ezért bekapcsoltam a telefonom, hogy dobjak egy SMS-t Cande-éknak, de ahogy megnéztem az értesítéseimet, erre semmi szükség nem volt. Cande és Rugge ugyanis megrohamozták a közösségi oldalakat a képeikkel, az egyiken pedig Cande közölte, hogy eljönnek értem.

@CandeMolfese: Irány Róma! 

Tinita, maradj a fenekeden, megyünk érted!:) @TiniStoessel

Nem értem, miért nem privát üzenetként közölték ezt velem, de megértem én, hiszen a jövendőbeli házaspáron jelenleg igen nagy adrenalin löket lett úrrá. A tokjába fektettem a gitárom, és szót fogadva lecsücsültem a szobámban, hogy végignézzem, a bőröndöm mindent tartalmaz-e, amire Európában szükségem lehet. Miután meggyőződtem róla, hogy semmiben nem szenvedek majd hiányt, a kofferemmel, és a gitárommal együtt lebaktattam a nappaliba. Persze a mankóimmal ez elég lassan ment, de valahogy megoldottam. Pontosan akkor, mikor majdnem végigbucskáztam a lépcsőn, Cande rontott be, és hozzám vágtázott. Végül nem tanyáltam el a lépcsőn, ás épségben elértem Mechi szobájáig, ahol elköszöntem a barátnőmtől, majd Cande nyomában a kocsihoz sétáltam. Ruggeban most sem kellett csalódnom, elhozta a lehető legnagyobb furgont, amit valaha láttam. A fekete, hétszemélyes autó jobban hasonlított egy kisbuszra, mint kocsira.
- Ruggero, nem négyen megyünk Rómába? - kérdeztem nevetve, mikor bekászálódtam hátulra. Még csak hárman ültünk bent, Jorge nem volt sehol.
- De, viszont a szüleimnek nem kellett a kocsi, mi meg fiatalok vagyunk, és kell a hely! - Rugge lazán megrántotta a vállát a kormánynál, majd beletaposott a gázba.
- A repülőtéren úgyis le kell tenned... - motyogtam a mellettünk elsuhanó tájban gyönyörködve. Cande bizakodva hátrafordult hozzám, aztán nevetve közölte, hogy Felipe magánrepülőt bérelt nekünk.
- Ugyanaz, mint amivel a Live-on közlekedtünk, csak ezúttal négyen használjuk majd! - mosolygott rám Cande.
- Miért nem csodálkozom? - nevetve végigmértem a leendő házaspárt, majd újra az ablak felé fordítottam a fejem. Nemsokára megálltunk egy nagy, kertes ház előtt. Rögtön felismertem, Jorge-é volt. Kisvártatva megjelent ő is a kapuban, de nem tűnt úgy, mintha nagyon búcsúzkodna. Talán Stephie nincs otthon... Jorge kinyitotta az autót, majd bepattant a mellettem lévő ülésre. Feszengve az ablak felé fordultam, majd mindketten elmotyogtunk egy 'Szia'-t. Egyikünk sem oldódott még fel a reggeli beszélgetés után, így inkább hallgattuk Rugge és Cande önfeledt csevejét. A repülőtérre érve Rugge intett, hogy szálljunk ki, és ő átadja a kocsit, hogy vigyék a repülőre. Jorge kipattant, majd nemsokára megjelent az én oldalamon.
- Segítek. - a kezét nyújtotta felém, hogy megtartson, de én inkább a mankóm felé nyúltam.
- Menni fog egyedül is. - motyogtam, mire kicsit hátrébb lépett. A két mankót a földre támasztottam, majd rájuk támaszkodva ki akartam szállni, de újra megbicsaklottam. Először a bőröndök, aztán a gyenge lábam, reggel a mankóim, most egy rossz helyen lévő bucka, ami miatt esni készülök. Ha Jorge a közelemben van, semmi nem úgy sül el, mint terveztem, egyelőre csak azt nem tudom, ez rossz, vagy jó. Egy biztos, most is Jorge kezei közt landoltam. A számat beharapva ösztökéltem magam arra, hogy minden érzelmet tüntessek el az arcomról, de a szemeibe nézve valami mégis megragadt bennem. Egy gyors mozdulattal elkaptam a tekintetem, mire elengedett. Candet követve felszálltunk a repülőre, és helyet foglaltunk. Jó volt újra ezen a repülőn lenni, minden olyan, mint a koncerteken. A fehér, bőrhuzatos ülések semmit nem változtak, ugyanúgy, egymás felé fordítva, négyes ülőhelyeket hoztak létre, sőt, még az illat is ugyanaz maradt. Szerencsémre Cande egy pillantásból megértette, hogy most nem hagyhat cserben, és neki kell mellém ülnie, így egymás mellett foglaltunk helyet, szemben Jorgeval, és az érkező Ruggeroval. Körülbelül fél óra múlva a hangosbemondó figyelmeztetett a felszállásra, majd a gép elindult. Mikor lendületet vett, elrugaszkodott a földtől, én pedig belesüppedtem a székembe. Végig a tájat néztem, az elsuhanó madarakat, akik szabadon szálltak. Egyszer szeretnék madár lenni. Tudom, ez elég betegesen hangzik, de ők szabadok. Nem parancsol nekik semmi, és senki, a maguk útját járják. Mikor a gép elérte a megfelelő magasságot, láthatóvá vált az alattunk fekvő táj is. Buenos Aires látképe innen, fentről mindig gyönyörű.
Parkok, erdők, mezők, majd a tenger suhant el alattunk, de még mindig csak Cande és Ruggero beszélgettek boldogan. Újra végigmértem őket, és rájöttem, hogy ahogyan ők tekintenek egymásra, az tényleg szerelem. Nem fellobbanás, vagy egy futó kaland, ők tényleg szeretik egymást. Sóhajtva nyugtáztam, hogy én olyan mosolygós, áhítatos pillantással, ahogy Cande néz Ruggera, egyelőre sem Jorgera, sem pedig Chrisre nem tudnék így tekinteni. Jorgeban megbízni még sok erőfeszítésembe fog kerülni, Christ pedig még nem ismerem annyira, hogy rá merjem bízni a boldogságom. Ez is csak Mechi-t igazolja. Magamnak kell megteremtenem a boldogságot. Egyedül kell megtalálnom az utat a boldogsághoz.