2016. május 13., péntek

15.Capítuló: Egy életen át 4/3. Rész (Jorge)

Hola!:)

És itt vagyunk<3 
Tegnap volt, hogy egy éve kezdtem blogolni! Egy éve...nem tudom nektek elégszer megköszönni, hogy olvastok, és bátorítotok!:D
Ennek örömére pedig megszavaztátok Jorge szemszögét!:)
Kicsit összecsapott rész lett, de időben el akartam készülni vele! És egyébként sem volt könnyű dolgom, mert ha bár  már mindenki kíváncsi Jorge titkára, nem igazán akartam még felfedni, bár aki szemfüles, abban már összeállhatnak a darabok!:)

Jorge

Hallottad már azt a szót, hogy gyáva? Nem csak úgy futólag, ismered az igazi jelentését? Nem? Nézd csak meg a szótárban... Megtalálod mellette Jorge Blanco képét. Aki képes gyávaságában hatalmas, tetves hazugságokkal ellökni magától azt, akit szeret, aki a saját csapdájába esve lelép a legjobb haverja esküvőjéről azért, mert fél. Fél, hogy újra csalódni fognak benne, hogy ezúttal is tönkre tesz mindent, ahogyan mindig. Valójában pont ettől fél... A félelemtől... És onnantól vége... Mert megteszi mindazt, amit nem akart, és összetöri mások álmait, mások világát... 
Nem dehogy, kicsit sem paráztam be... Akkor sem, mikor eljöttem a hotelből, és hónapokkal ezelőtt sem... Mikor olyat mondtam, amit még csak komolyan sem gondoltam, mégis kicsúszott a számon... Bizonyítanom kellett Tininek, hogy nem tőle függ a boldogságom, és hogy egyedül is megtalálom az élet kis csodáit. 
És én próbálkoztam... Tényleg... De nem ment. És én hülye képes voltam kijelenteni, hogy eljegyeztem Stephiet. Az igazságot csak Rugge tudja. A baj az, hogy túl jó barát. De Tini barátja is. És mindkettőnknek jót akar. Na meg aztán, ő átlát ezen a nyamvadt ködön, ami szerinte azért takarja el a szemem, mert túlságosan szerelmes vagyok. 
A dolog odáig fajult, hogy ahelyett, hogy én támogatnám Rugget az esküvője előtt, ő támogat engem. Igen, azt hiszem tényleg készítek magamról egy képet, és beküldöm a hivatalba, hogy illusztrálják vele a gyávaság fogalmát...
Most sem tettem semmit. Csak az ablakpárkányon gubbasztottam Lodovica gitárjával, és már fél órája csak meredtem magam elé. 
Hiába ismerem Lodo-t már évek óta, még sosem nézett rám ennyire furcsán, mint mikor izzadtan, fújtatva bekopogtam az ajtaján. Talán azt hitte, megőrültem. Mindenesetre végül beengedett, és beérte annyival, hogy el kell intéznem valami "szuper-fontos" dolgot, addig pedig magányra van szükségem. Ilyen szempontból mindig is számíthattam Lodo-ra, talán ő volt a csapatban az egyik legempatikusabb személy. Talán most is csak azért nem kérdezősködött, mert azt hitte, meghalt az aranyhalam, és depressziós leszek. A baj az, hogy Goldie már legalább tíz éve a hátsókertünkben fekszik egy kő alatt ezzel a felirattal: A legjob aranhalacsk, élt 2 évt Na igen, Daniel temette el, és akkoriban még nem nagyon tudott írni... De legalább halnak  jó helye van. A többiek egyébként azt hiszik még, hogy él, mert többször használtam kifogást találni, mint hogy meg kell etetni, mert meg fog dögleni, vagy állatorvoshoz kell vinnem. Ilyenkor leléptem, amikor csak akartam, ahonnan csak akartam...
És most itt ülök. Ebből a helyzetből nem fog kirángatni Goldie szelleme. Életemben - ha az életemet két éves koromtól számítjuk - csupán háromszor sírtam. Először hat évesen, mikor a nagyim meghalt. Aztán körülbelül egy éve, Barcelonában, de az csak néhány könnycsepp volt. És ma. A torkomat szorongató valami több órája fojtogat. Csak mára tudatosult bennem, mennyire becsaptam Tinit. És mindenki mást. De főleg őt... Jobb lenne elmondani neki mindent? Összeroppanna... Azt hinné, elárultam. És igaza lenne... Pedig mindennek csakis ő az oka... Hogy megjelent, és nem hajlandó eltűnni az életemből. Pedig már próbálta, én tudom. Mikor elment, előlem menekült. Mégis, még sosem akartam annyira közel lenni hozzá, mint az alatt az egy év alatt... 
De a dolgok újra elfajultak. Ezúttal miattam. A hazugságaim miatt, a túlzott féltékenységem miatt, amik most sem vezettek sehova. Jobban mondva, dehogynem! Egyenes annak a felfújt baromnak a karjaiba lökték. Pedig tudom, hogy nem szereti őt. Nem igaz? Még sosem kételkedtem ennyire semmiben... Mert most minden felfordult. Nem tudom, hogy mi igaz, és mi nem... Mindent elrontottam, pedig én csak annyit akartam, hogy sose veszítsük el egymást. A szerelmünket... Szépen összehoztam, igen...
A gondolataim újra és újra Tini köré terelődtek, és nem tudtam másra figyelni. Csak pengettem a gitár húrjait, de meg sem hallottam a dallamot. Most először fordult elő, hogy a zenének nem volt helye a szívemben. Mert már megtelt. Azzal az ezer, meg ezer kétséggel és kérdéssel, amit a szerelemnek hívott őrültség művelt velem. Csak akkor kaptam észbe, mikor az ujjaim valami ismerős dallamot játszottak. Újra és újra megpendítettem ugyanazokat a húrokat, mire rájöttem, honnan ismerem ezeket a hangokat. Tini dalából. Csak egyetlen este hallottam, de beleégett az emlékezetembe. Azóta többször is gondoltam rá, mert tudtam, hogy egyszer nekem szólt. Mert mi már csak a dalokon keresztül tudunk őszintén kommunikálni. Bármi, amit mondunk, vagy üzenünk egymásnak, színtiszta hazugság. Azt mondtam, a dalom, csupán egy dal. Hazudtam. Megígértem neki, hogy barátok leszünk. Hazudtam. Azt mondtam, Stephiet szeretem. Hazudtam.
Miután hozzászoktam a hangokhoz, énekelni kezdtem. 
Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudtam, mit érzek, Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz, Legalább hitesd el velem, hogy van még remény, Hitesd el velem, hogy te voltál, akit akkor annyira szerettem, akit most annyira szeretek...
Kétségek. Fojtogató fájdalom. Ezt éreztem a dalban. Igazságot akar hallani? Akkor meg fogom adni neki.
Az ablaknak döntött fejjel gondolkodtam a szövegen, majd ahogy volt, ráénekeltem a dallamra. Semmi beszéd, semmi e-mail, csakis ének. Csakis az igazság.
Ma este nem tudtam aludni, mert jól tudom, mit érzek, Rád vártam, mert tudtam, hogy minden szó igaz, Mindent eldobok érted, ha ezt akarod, Mert tudom, hogy ez nem maradhat álom, nem marad álom 
Erővel játszottam a gitáron. Bele akartam adni minden fájdalmam, mindent, amit akkor éreztem. Tudtam, hogy ő nem hallja. És sosem fogja hallani. De nekem el kellett mondanom. El kellett énekelnem. Még akkor is csak rá gondoltam, mikor a gitáron lecsengtek az utolsó akkordok. Vajon mit csinálhat most? Túllépett már rajtam, vagy ő is érzi, amit én? 
A gondolkodásból a telefonom zúgása zökkentett ki. Reménnyel telve kaptam fel a telefont, mert tudtam, hogy Tini keres. Fel fogom venni, és elmondok mindent. 
A kijelzőn azonban nem Tini neve állt. Ez nem lehet! Biztos fáradt vagyok, és már nem látom jól a nevet. Újra, meg újra megnéztem a hívóm nevét, de nem Tini volt. Stephie Camarena. Óvatosan felvettem a telefont, hiszen régen nem beszéltünk, fogalmam sem volt, mit akarhat.
- Szia Stephie...
- Drága vőlegényem... - kezdte gúnyosan, és már tudtam, hogy tisztában van mindennel. - Te mégis mi a francot képzeltél?
- Ki mondta el? - kérdeztem bosszúsan.
- Ruggero... Tudod, ő tisztában van a dolgok súlyosságával...
- Ne haragudj, én csak... - kezdtem, de félbe szakított.
- Igen, tudom. Őrülten szerelmes vagy, meg minden, de ártasz neki Jorge, fogd már fel! - Stephie hevesen kiabált, és fogalmam sem volt, mi is a pontos célja. - Tudom, csináltam én is egy két hülyeséget a szerelem miatt, de nézz rám! Boldog vagyok, újra, mert beláttam a hibáimat, nem a hazugságokba menekültem! Most szépen emeld fel a segged onnan, ahol vagy, és rongyolj át Martina-hoz!
- Stephie, én...
- Te őrült vagy...
- Én nem tudom, mi igaz, és mi nem... - és igen, Jorge Blanco újra megcsinálta, elcsukló hangon, némán sírni kezdett...
- Megmondom én neked, mi igaz! - kiáltotta indulatosan a lány. - Hogy a fejed fölött ott a csillagos ég, a lábad alatt a föld, a szívedben pedig szerelem.
- Én...
- Ne, Blanco, ne mondj semmi! - sóhajtva lassított, majd folytatta. - Én most leteszem a telefont, de te fogod magad, és elmész Tinihez. Ha megtudom... bajok lesznek... Viszlát, Jorge!
Ezzel bontotta a vonalat. Kösz szépen, Stephie!
Sokáig meredtem a telefonomra, miközben azon tanakodtam, hogy mit is tehetnék. Nem mehetek vissza. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a telefonom, és bepötyögtem egy üzenetet Tininek. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, mert újra a hazugságokba menekülök, de beszélni akartam vele. Nem említettem semmi konkrétumot, és reméltem, hogy Rugge megmagyarázza az eltűnésem. Percekig üzengettünk egymásnak, de végül nem bírtam tovább. Percekig bámultam az utolsó üzenetére, ami csak egyetlen szót tartalmazott: Persze!:)
Hogy is lenne? Én hülye, azt hittem, szomorú, mert eltűntem. Mert magamban hittem, hogy még engem szeret... A fejemet az ablakba vágtam, majd elnyúltam az ágyon.
Semmit nem aludtam éjszaka, de ezen nem is csodálkoztam. Reggel meggyőztem Lodot, hogy segítsen Ruggeronak gyűrűt választani, hiszen tudom, mennyire jóban vannak. Másnap is a lakásban gubbasztottam. Ki sem dugtam az orrom, egészen délutánig. Mikor tudtam, hogy ideje lenne visszamennem, elbúcsúztam Lod-tól egy rövid időre, hiszen tudtam, hogy az esküvőn újra látom. Lassan caplattam az esküvő helyszínére, ahol már minden elő volt készítve. Először a feszülten álldogáló Rugget pillantottam meg, aki rám várt.
- Már kezdeni szeretnénk. - sziszegte, és sebesen megindult, én pedig követtem. - Döntésre jutottál?
- Még nem mondhatom el neki... - motyogtam, és szerencsére Rugge sem faggatózott tovább, mert megérkeztünk a hatalmas asztalhoz. Már itt voltak a csapat, Cande és Ruggero szülei, meg még pár másik vendég a közeli rokonok szűk köréből. Helyet foglaltam Rugge mellett, így pont Tinivel szemben ültem. Kerülte a tekintetem, és rám sem nézett. A próbavacsora alatt semmi sem történt. Minden rendben ment, de mikor kezdtünk két csoportra válni, Tini pillanatok alatt eltűnt. Nekem viszont beszélnem kellett vele, még a leány-, és legénybúcsúk előtt. Nem tartott sokáig, amíg megtaláltam őt. Egy medence szélén ült, a lábát a vízbe lógatta, és egy dallamot dúdolgatott. Amint meghallotta a lépéseimet, összerezzent, és felpattant.
- Ne haragudj hogy elmentem... - kezdtem az egész magyarázkodást. A szomorú arckifejezése pillanatok alatt mosollyá változott, de tudtam, hogy nem igazi. Csak színlelte az egészet.
- Semmi gond, fontos dolgod volt! - ezzel el akart menni, de én megállítottam.
- Tini, hadd mondjak el valamit... - sóhajtva lehunytam a szemem, és úgy éreztem, most leleplezem a titkom, és elmondok mindent Tininek.
- Majd később. - ő csak mosolyogva bólintott, majd eltűnt. Végem. Soha többet nem lesz rá merszem, hogy eláruljam neki a dolgot...

A legénybúcsú pont úgy ment, ahogy gondoltam. A skacok hamar bevették a bárpultot, de sem Rugge, sem én nem ittunk egy kortyot sem.
- Ne haragudj, hogy nem támogattalak... - motyogtam neki az asztalra támaszkodva. - Pedig meg kellett volna hallgassalak, és el kellett volna oszlatnom a kétségeidet...
- Jorge... - Rugge mélyen a szemembe nézett, és halkan folytatta. - Nekem nincsenek kétségeim. Szeretem Candet, és el fogom venni. Nem félek semmitől...
- Most tényleg nem értelek. - kínosan felnevettem. - Én azt hittem, a vőlegények félni szoktak az esküvő előtt...
- Én szeretem őt. És ez kizárja a félelmet.
Abban a pillanatban megfagyott bennem a vér. Elsápadtam, és úgy éreztem, kifut belőlem az erő. Ruggenak igaza volt. Már én sem féltem. Biztos voltam magamban. Szerettem Tini... És ez nem fért össze semmilyen kétellyel...
- Húzz innen, és beszélj vele... - Ruggero röhögve meglökött, mire én felpattantam, és rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol tartják Cande búcsúbuliját, de reméltem, hogy mostanra vége, és Tini a szobában van.
Persze mikor megérkeztem, sötétség fogadott. Láttam, hogy ő már alszik. Elkéstem. Újra. De most el akartam mondani. Ha csak a falnak is, de suttogni akartam. Lassan odafeküdtem én is az ágyra, és mélyen beszívtam az illatát.
- Tini... - suttogtam. - Szeretlek, és nem fogom elvenni Stephiet...

2016. május 6., péntek

15. Capítuló: Egy életen át 4/2. Rész

Hola!:)
Először is, hatalmas elnézést kérek a két hét kihagyásért! Sajnos most sem hosszú résszel jöttem, de nem akartam többet késni, így inkább két részre bontottam a tervezettet. A másik dolog pedig az, hogy... Emberek!:D
Túlléptük a 20 000-es megtekintést!:)
Köszönöm nektek, imádlak benneteket!<3 Ráadásul hamarosan itt a blog egy éves születésnapja... Jajj<3
Ebből az alkalomból pedig úgy döntöttem, ti dönthetitek el, hogy a következő rész kinek a szemszögéből legyen! :)
Úgyhogy várom a komikat, remélem a terjedelem ellenére azért tetszeni fog a rész!:D
- De ez nem jó, Martina! - Cande már a századik, teleírt papírfecnit vágta hozzám, mire én századszorra is összetettem magam előtt a kezem, hogy megvédjem az arcom. Én tényleg megértem, hogy ez Cande esküvője, meg hogy maximalista, de bármiben fogadni mernék, hogy még sosem volt ennyire finnyás. Már nyamvadt három órája kuporogtunk Cande-ék szobájának erkélyén, hogy megírjuk azt a nyavalyás, rövid beszédet, amit az esküvőn fog mondani. Száz, meg száz variációt írtunk már mi ketten, de ő mindegyik változatot elvetette. Pedig már írtunk mindenről, mégis, mindegyikben volt valami hiba. Persze megértettem őt, és két okból sem kaptam agybajt tőle: az egyik, a nyilvánvaló persze az volt, hogy Cande az esküvőjére készül, és ezt toleráltam is, mégis, volt még egy, rejtett indokom. Valójában, ha ez nem szép dolog is, lélekben nem voltam vele teljesen ebben a nehéz három órában. Az egyik felem valahogy végig a tegnap estén gondolkodott. A legrosszabb, amit tehettem, hogy hajnalban, az esőcseppek kopogására ébredve megmarkoltam egy adag ruhát, és úgy ahogy voltam, átrongyoltam Cande-hez, felverve őket álmukból. Hülyének is néztek volna, ha nem ismernem már évek óta. Ruggenak csak annyi időt hagytam, hogy ő is magához vegyen egy két darabot a szekrényéből, majd kizavartam. Először el akartam mondani mindent Cande-nek, de végül úgy döntöttem, ez még várhat, hiszen ma a beszéden kell dolgoznunk.
- Tini, figyelsz te rám? - kiáltott felém Cande, és a változatosság kedvéért, most egy párnával dobott meg.
- Ne haragudj, csak... kicsit fáj a lábam... De nem vészes, csináljuk csak!
- Fogalmam sincs, hogy miről írjak... - Cande panaszosan a tenyerébe temette az arcát.
- Cande, én csakis azt tudom mondani, hogy írj a szerelmedről! - végigsimítottam a hátán, mire felemelte a fejét.
- Mint például? - sóhajtva meredtem az előttem elterülő tájra, és igyekeztem valami értelmes dolgot kibökni, de az agyam végig csak a tegnapon kattogott.
- Hogy... - kezdtem, és akkor ömleni kezdtek belőlem a szavak. Fogalmam sem volt, hogy jelenleg tanácsot adok-e Candenek, vagy próbálom megfogalmazni magamban, mit is éreztem. - Hogy neked nem létezik nap nélküle. Hogy még sosem éreztél semmit ennyire erősen, ennyire kitartóan. Olyannyira erősen és kitartóan, hogy minden külön töltött percben tudtad, hogy neked ő kell. Csakis ő, mert a pillantása, az érintésee, az, hogy hallhatod a hangját, felért minden veszekedéssel, és kárpótolt minden bántó szóért, mert valahol mélyen, a szíved mélyén mindig tudtad, hogy ti összetartoztok...
Hosszú csönd... Ahogy beszéltem, az a kétség, ami a szavaim közben belém hasított, teljesen elbizonytalanított. Kimondva ezek a szavak tényleg úgy hangozhattak, mintha halálosan szerelmes lennék...
- Te tényleg szereted Christ... - motyogta sejtelmes mosollyal Cande, de nem nézett a szemembe. Ő is tudta, hogy nem Chris-ről beszéltem. - Tudod, mit? Ezeket a szavakat tartsd meg a saját esküvődre. Annak a személynek, aki iránt tényleg így érzel...
- Én nem szeretem Jorget, Cande! - kiáltottam, de akkor már végem volt.
- Egy szóval sem mondtam, hogy Jorgeról beszélek.... - Cande ugyanazzal a mosollyal felállt, és a kezembe nyomta a mankóimat. - Fogalmam nincs, hogy te valójában mit érzel Blanco iránt, de ajánlom, hogy tisztázzátok le. 
- Nem. - megráztam a fejem, mire ő vállat vonva visszaült, mintha nem érdekelné a dolog. - Ne erősködj Cande, úgy sem beszélek Jorgeval...
- Oké...
- Nem fogok besélni vele! - kiabáltam, de már késő volt, mire leesett a tantusz nekem is. Cande nevetésében majdnem lefordult a székről, én meg megsemmisülve meredtem magam elé. Hirtelen mozdulattal megmarkoltam a mankómat, és sebesen a szobánk felé vettem az irányt, az ajtóhoz érve mégis elfogyott a bizalmam. Alig két másodpercig haboztam, de akkor már késő volt... Ruggero-ék sem a beszéden dolgoztak.
- El fogod venni Stephie-t... - hallottam Rugge hangját. Hátborzongató, milyen hasonló volt Cande hangneméhez, amikor az előbb heccelődött velem. 
- Fogalmam sincs, mit csináljak... - Jorge hangja elcsuklott, majd valaki a falhoz vágott valamit. - Nem állhatok oda Tini elé, hogy azt mondjam: "Bocs, de..."
- Fogd már be, te idióta! - kiáltott fel Rugge Jorge szavába vágva. Fogalmam sem volt, mit akar elmondani nekem, de meg akartam tudni. - Ezt csak te, meg én tudjuk, de ha így folytatod, egy római pletykaújság címlapján látod viszont magad ezzel a címmel: Jorge Blanco mindenkit átvert...
- Már nem csinálhatom vissza... - motyogta Jorge.
- El fogod veszíteni. A hazugságok miatt... - Rugge hangja halk volt, de tisztán hallottam.
- Időre van szükségem... - kezdte Jorge, de Rugge most is félbe szakította. 
- Fogd már fel, mikor te gondolkodsz valamin, mindenkit eltaszítasz magadtól, az összes esélyedet, meg őt is...
- Igazad van... - még sosem hallottam Jorge hangját ennyire kétségbeesettnek. Valami megakadt a torkán, aztán csak zajokat hallottam, meg egy egy mondatfoszlányt... - Térre is szükségem van!
- Jorge, nem mehetsz el! - kiabált Ruggero.
- Csak két napot adjatok! Két napot, távol mindentől...
Ezzel a léptek egyre csak hangosodni kezdtek, én pedig igyekeztem minél jobban a falba simulni. Az ajtó kivágódott, és már csak Jorge távolodó alakját láttam. Egy sporttáskát cipelt, aztán bepattant a liftbe. Nem látott engem...
Halk léptekkel besétáltam a szobába, egyenesen Ruggerohoz. 
- Elment... - motyogta ő, mire bólintottam.
- Tudom. De miért? 
- Nekem sem mond el mindent... - Rugge megrántotta a vállát. Kerülte a tekintetem. 
- De tudsz valamit, amit én nem... - kétségbeesetten pillantottam Ruggera, de ő megrázta a fejt, és felpattant. 
- Majd te is rájössz...
- Mikor? - kiáltottam a távozni készülő barátom felé. - Mikor Jorge meg Stephie összeházasodnak?
Ruggero egy pillanatra megtorpant, majd sóhajtva elsétált...
Én meg ott maradtam a nyomasztó gondolattal, és a tudattal, hogy talán sosem tudom már tisztázni az érzéseimet. Mindig lesz valami, ami útját állja ennek, és ez a valami talán maga a sors... Akkor pedig nem érdemes ellene küzdeni. Nem éri meg az árral szemben úszni, még akkor sem, ha így elveszítesz valakit, aki fontos neked...

Egész nap a szobában kuporogtam. Cande és Rugge sem jöttek át, ami talán jobb is volt most nekem. Este felé rájöttem, hogy a sírásnak semmi értelme, főleg azért, mert sikerült magam meggyőznöm arról, hogy nem is szerettem Jorge-t, Chris mellett boldog vagyok, neki menyasszonya van, és itt vége a történetnek. Egy órája forgolódtam az ágyban, mikor a telefonom csipogása jelezte, hogy üzenetem érkezett. Jorgetól... Némi habozás után megnyitottam az e-mailt, és olvasni kezdtem.

"Ne haragudj, hogy csak így eljöttem, de Rugge tudja, miért, addig tudnád tartani helyettem a frontot?"

Rohadj meg, Blanco... Nem számítottam szerelmes üzenetre, de megmagyarázhatta volna, mi ez az egész. Tudnám-e tartani helyette a frontot? Persze, semmi akadálya... Ő meg csak meneküljön, arra várva, hogy minden megoldódik... Mert majd Rugge kitalál valami kifogást, amiért eltűnt, én meg kettészakadok, és megoldok mindent... Menekülj csak, mikor már barátok lehettünk volna. Kezdjünk újra mindent elölről, a hazug e-mailektől, mert te gyáva voltál! 
Ez van, akkor legyen így... Dühösen pötyögni kezdtem a válaszüzenetet. Sokkal könnyebb volt így beszélni vele, mint személyesen. Lertam azt, amit akartam, ő meg elhiszi. Fogalma sincs, mit érzek valójában...

"Kicsit megijedtünk, de Rugge mindent elmondott. Persze, mindent megoldok, de te mit csinálsz? Egyáltalán hol vagy most?"

Percek múlva érkezett is a válaszüzenet:

"Lodo a városban volt, van itt egy lakása, amíg elintézem azt a pár dolgot, itt vagyok. Ott minden rendben?"

Nem, semmi nincs rendben. Te eltűntél, idióta, én meg két világ között őrlődöm! Itt hagytál a nyamvadt kételyeimmel, és egyedül nem tudok megbirkózni velük! Szükségem van rád, hogy tisztázzunk mindent! 
Kiáltani akartam... Hogy mindenki hallja, mit élek most át. De nem ment. Csak ültem ott, a képernyőt bámulva, és a könnyeim újra megeredtek. Percek kellettek ahhoz, hogy összeszedjem magam, és bepötyögjem a színtiszta hazugságot:

"Persze! :)"

Elhajítottam a telefonom, és elvetettem magam az ágyban. Aludni akartam. Persze hogy ebből nem lett semmi. Mert nappal annak tetteted magad, akinek csak akarod, de az éjszaka sötétjében... Egyedül maradsz. Egyedül az összes hazugságoddal...

Másnap igyekeztem ráncba szedni magam, és anélkül, hogy egyszer is a kezembe vettem volna a telefonom, átugrottam Rugge-ékhoz. Rögtön azon kezdtünk tanakodni, hogy Jorge jelenléte nélkül hogyan oldhatjuk meg a mai napot. Persze Rugge nem akarta közölni velünk, mi is az a titkos dolga, csak egy röpke pillanatban súgta a fülembe, hogy megveszi a gyűrűket. Én nem tűnhettem el, hisz akkor Cande egyedül marad, de ki tudja, mi történik akkor, ha Rugge egyedül veszi meg őket. A napot egy sárga ruhás, fekete hajú lány mentette meg, aki "Itt vagyok!" kiáltással bevetette magát az ajtón. Lodo mindenkit köszöntött, majd Rugge, meg ő el is tűntek. Cande persze rögtön bevette a fáradt vagyok kifogsát, és perceken belül kidőlt. Én persze nem is nagyon bántam, és vissza bicegtem a szobámba. Ahogy beléptem, rögtön szemet szúrt a sarokban kuporgó, magányos barátom. Hogy Jorge visszajött-e? Dehogy! Azonban ahogy megpillantottam a gitárom, rögtön elszégyelltem magam, amiért az érkezés óta hozzá sem nyúltam. Most azonban hatalmas szükségem volt rá. Ki kellett öntenem a lelkem, így rögtön magamhoz vettem. A mankómat elhajítva az ágyra vetettem magam, és csak úgy találomra játszani kezdtem a gitáron. Szoktam ilyet csinálni. A legtöbb dallamot meg sem jegyzem, és sosem lesz belőlük dal. Most mégis más volt a helyzet. Mert el akartam énekeli minden bajom. Perceken belül összeállt bennem az első pár sor. Aztán a következő, és a következő szakasz... Tudtam, hogy a dal még nincs kész, de nem akartam elsietni... Hiszen az érzéseimről írtam. A saját történetem ez a dal. És benne van minden, amit csak érzek. Az összes fájdalmam. Egyetlen hangjegyben...

"El fogod mondani, hogy szeretsz engem, suttogva,
El fogjuk mondani az igazságot, 
Valóra fogjuk váltani, hiszen annyi őrület van,
Nem tudom, túljutunk-e rajtuk...

Ki kell mondanom hangosan, 
Idő kell, hogy betűzzem,
Ha majd egyszer leírod,
Le tudnád írni kézzel?

Én csak közel akartalak tartani,
Te és én, semmi más,
Ha el akarsz valamit mondani nekem,
Le tudnád írni kézzel?

Talán visszamehetnénk az alapokhoz, 
Csak egy papír és egy toll,
Tartsd az ablakomhoz, 
Tartsd alacsonyan,
Hogy a végén megtalálhassam,

Amikor együtt vagyunk,
Csak ott legyünk, ne gondoljunk két héttel előre,
Nincs több e-mail, alattomos szöveg,
Csak azt mutatom, aki vagyok..."