3.Capítuló: Ez így nem fog menni!

                               3. Capítuló

        

                Ez így nem fog menni!

Hola chicas!Annyira megörültem a gyors kominak, hogy gyorsan összeszedtem a gondolataimat, és megírtam, mivel ma még gép közelben is vagyok. Tehát: hoztam az új részt! Remélem tetszeni fog! Ízelítő:Peter sorsdöntő kérdést tesz fel, Tini döntés elé áll, Mi a helyzet Stephievel és Jorgeal? és Xabi és Mechi is bonyodalomba kerül

Amíg meg nem érkeztünk a házunkhoz, egy szót sem szóltam. A kocsi megállt, de Peter nem szállt ki.

- Te nem jössz? – kérdeztem értetlenül, a Jorgeal való veszekedésem miatt még mindig feldúlva.

- De. Pillanat. – éreztem, hogy valamit titkol.

- Oké, én bemegyek. – elfordítottam a kulcsot a zárban és beléptem. Az előszobánkban volt kitéve a Violetta-live plakátja, de mivel nem akartam semmit látni, ami Jorgeal kapcsolatos, rádobtam a kabátom. Bent terített asztal fogadott.

- Ez mi? – mutattam az asztalra.

- Meglepetés. – mosolygott Peter, és látszott, hogy valamit dugdos előlem. – Ülj le!

Levettem a cipőm, és leültem az asztalhoz. Peter velem szemben foglalt helyet.

- Fent hagytam a pulcsim. – álltam fel a puha, szürke kardigánomat keresve.

- Siess! – nézett rám! – nagy bejelentésem van.

Felrohantam, de már előre féltem Peter meglepetésétől. Benyitottam a hálószobánkba és felkaptam az ágyról a dzsekim. Közben a zsebemben megcsörrent a telefon. Ránéztem, és a kijelzőn Jorge képét láttam meg. Bejövő hívás: Jorge Blanco. Először csak annyit akartam mondani, hogy: Te idióta, szeretlek! de végül nem vettem fel. A csörgés elhalkult, majd újra rezegni kezdett. Végül mégis felvettem.

- Addig nem hagysz békén, amíg fel nem veszem? – kérdeztem felháborodottan.

- Tini! Csak bocsánatot akartam kérni. – Jorge bejelentése tényleg meglepett.

- Tessék?

- Igen, bunkó voltam. – tényleg őszintén beszélt.

- Ebben egyetértünk. – nevettem fel. – De én is felkaptam a vizet.

- Csak azt akartam megbeszélni, hogy mi történik velünk. – erre a mondatára újra hangosan kezdett dobogni a szívem. – Valamiért már nem tudok úgy gondolni rád, mint régen. – ez most jó, vagy rossz? Gőzöm sem volt.

- Hogy érted? – kérdeztem félve.

- Úgy érzem, látni akarlak. - oké, felfogtátok? Jorge Blanco látni akar. Még egy szó hiányzott. – Mindig. – hát, a szeretlek jobban megtette volna, de ez sem semmi.

- Jorge, én… - haboztam.

- Tini, tudom, én sem úgy, csak…gondold át! – ez most vallomás volt, a barátságunk vége, vagy… mi?

- Leteszem. – mondta. – még Stephievel is beszélnem kell. – Szia!

- Csáó!- köszöntem, de nem mertem letenni. Ti is mindig várjátok meg, hogy a srác tegye le a telefont, hátha belemond valami olyasmit, hogy te vagy életem értelme, nem tudok nélküled létezni, stb. Tudjátok, a szokásos.:) De most Jorge nem tette le. Véleményem szerint vagy azt akarja, hogy halljam a privát beszélgetését, vagy azt hitte, hogy letette.

- Stephie! – mondta Jorge – beszélnünk kell.

- Én is. – hallottam Stephie hangját. – Én is szeretlek.

- Stephie! – hallottam, ahogy megfogja a kezét. Jó, már tényleg ki kéne nyomnom. – Szeretlek. Tisztellek, mint barátot. És remélem, hogy téged is egyszer úgy fognak szeretni, ahogy te szerettél engem. De már nincs meg a szikra.

- Tessék? – hallani véltem, ahogy Stephie a könnyeivel küszködik. – Sajnálom a táska-ügyet, tényleg!

- Nem ezért! – mondta Jorge. – Nem akarlak megbántani, de… én már nem érzem ugyanazt.

- Ha valaki azt mondja, nem akar megbántani, akkor bánt meg a legjobban. – hallottam, ahogy Stephie becsapja az ajtót. Gyorsan letettem. Most fültanúja voltam Jorge és Stephie szakításának. Nem szerettem a lányt, de most hallottam, ahogy elveszti azt, ami a legfontosabb neki. Könnyek gyűltek a szememben, és bár ezzel esélyt kaptam, felelősnek éreztem magam.

Leszaladtam a lépcsőn. Peter már biztos várt. A könnyek viszont megállíthatatlanul folytak a szememből. De ami lent fogadott, sokkal sokkolóbb volt. Peter térden állva állt előttem. És már mindent értettem. A jókedvét, a titkolózást. A kezében egy ékszerdoboz volt. Ahogy kinyitotta, megvillant az arany gyűrű.

- Martina Alejandro Stoessel Muzlera. – mosolygott – hozzám jönnél feleségül?

Éreztem, hogy kifut minden vér az arcomból. Most Peter megkérte a kezem!!! Egy ideig csak fekete foltokat láttam. Alaposan megszédültem. Le kellett ülnöm.

- Jól vagy Tini? – ijedt meg Peter.

- Igen, csak… - most kellett elmondanom. – Peter! Én… - vettem egy nagy levegőt. – Nem érzem, hogy elég erős lennék egy házassághoz. Mi… Szépek voltunk együtt, és meg volt a szerelem is… de elmúlt. Te olyat érdemelsz, aki… megérdemel téged. – tudom, hogy sablon, de ez jutott eszembe. – Nekem a koncertek komoly munkámat veszik igénybe…

- Jorge miatt van? – sajnos kitalálta azt, amit nem akartam kimondani.

Nem válaszoltam. Csak a földet néztem. Ő felállt, összecsapta az ékszerdobozt és kiviharzott. Tudtam, hogy többet nem fogom látni. Reggel már nem látom, és mire Barcelonából hazaérkezek, a holmija sem lesz itt. Felálltam és lassan szedtem a lépcsőfokokat. A hálószobánkban pakolni kezdtem. Próbáltam elterelni gondolataimat. De a szememből csak úgy ömlöttek a könnyek. Egy nap, öt perc alatt tettem tönkre 2 ember életét is. Aztán csengettek. Mechinek nyitottam ajtót.

- Tini, szia! – kezdte, de észrevette a vörös szemeim. Nem mondott semmit, csak belépett és megölelt. Úgy szorítottam a karját, mintha le akartam volna zuhanni egy hegyről. És csak zokogtam. Mechi pedig nem mondott semmit, csak ölelt és most pont erre volt szükségem. Aztán kezdtem abbahagyni. Elcsendesedtem, és ránéztem Mechire.

- Remélem vettél nekem új kardigánt, mert ez teljesen elázott. – erre mindketten felnevettünk.

- Na, mi a baj Tini? – kérdezte finoman.

- Peter megkérte a kezem. – néztem rá.

- Nemet mondtál, ugye? – kérdezte sürgetve.

- Igen. – látta rajtam, hogy fáj, mert megbántottam.

- Majd túl leszel rajta. – simogatta meg a fejem.

- Stephie életét is tönkretettem. – csordult ki újabb könny a szememből.

- Na, egy jó hír is! – tudtam, hogy csak viccel. – Miért? Mi történt?

- Szakítottak. Stephie és Jorge. – erre elkerekedett a szeme. – Nem tettem le a telefont, és hallottam.

- Mégis hallgatott rám. – nevetett fel Mechi.

- Micsoda? – kérdeztem.

- Hát… - kezdte. - mondjuk kicsit utaltam rá, hogy ha nem szereti őt, nem csinálhatja ezt tovább. Tehát, Stephie nem a te hibád!

- Mechi! – a hangomban vegyült a köszönet és a megkönnyebbülés.

- Jó, hát… nincs igazam? – vigyorgott. – Nem kell megköszönni.

- Nem is akartam. – nevettem el magam.

- Tudod mit? – nézett rám. - Csapunk egy nagy pizsi-partit. Holnap beugrunk a kofferemért, és úgy megyünk a próbára. Mert ugye, aztán már mehetünk is Barcelonába. Csodát művelek veled! – húzott fel az emeletre. És tényleg. Egész délután együtt voltunk, csajos napot csaptunk, Mechi még nálunk (már csak nálam) is aludt.

Reggel hulla fáradtan ébredtünk.

- Mechi! – nyögtem. – Mennyi az idő?


- 7:26. – mondta, ő is még csukott szemmel.

- Micsoda? – egyből kiment a fáradtság a szememből. – Mechi?!? Felfogtad?

- Mit? – aztán neki is leesett.

- Mechi, fél nyolckor kell ott lennünk a dalpróbán! – ugrottam fel.

- Öööö… - ő is felkelt. – oké, öltözz fel, hozd a bőröndöd, addig előkészítem a kocsit.
Felkaptam a fekete dzsekim, a fehér pólóm és magamra rángattam a szürke nadrágom. Lerohantam a bőrönddel a kezemben (nem volt egyszerű!) és bezártam magam után az ajtót. Mechi a kocsiban várt. De az anyósülésen ült. Tudtam mit akar.

- Tini, ha te nem ölsz meg, Fel lekapja a fejünk, úgyhogy vezess! – ő is és én is tudtuk, hogy mi van, ha én vezetek. Katasztrófa! De biztos, hogy 2 perc alatt ott leszünk.

- Oké, irány a házatok. – fogtam meg a kormányt. Beleléptem a gázpedálba, mire Mechi felsikított. Én tövig nyomtam a gázt, és durva ívekben kanyarogtam. A fülemet szinte megsüketítette a sok duda hangja, de ha a koncerteket kibírtam, Martina Stoessel nem ijed meg egy ilyen halálos úttól. Mire a házhoz értünk, (épségben) Mechi olyan rémült volt, mint aki most kap először oltást.

- Húúú. – fújtam ki magam. – Ez… jó volt!

- Meg ne ismételd! Tini, te színvak vagy? A piros az állj, nem az indulj! – ijedt meg Mechi. – Várj meg! – ugrott ki. Hallottam, ahogy bemegy, és vártam. 1 perc, 2 perc, 3 perc… Ránéztem az órámra. 7:45. Sietnünk kéne! Kiszálltam a kocsiból, és berohantam.

- Mercedes Lambre… - ránéztem, nem volt teljesen muy felíz. A földön ült, és sírt. – Mi a baj?

Nem válaszolt, csak az asztalra mutatott, ahol egy csokor rózsa feküdt.

- Olvasd el! – mondta.

- Szerelmemnek… - állt rajta Xabi írásával.

- Vett neked egy csokor rózsát! – nem értettem.

- Nem nekem. – zokogott.

- Honnan veszed Mechi? – próbáltam megnyugtatni.

- Az van ráírva, hogy évfordulónkra, de nekünk már rég volt. – és tényleg, Mechi és Xabi évfordulója már rég megvolt.

- Gyere, menjünk innen! – állítottam fel. Megfogtam a bőröndjét, és betettem a csomagtartóba. Amikor beültem a kocsiba, Mechi már rég bent ült. Egy napszemüveget tolt az orrára, hogy ne látszódjanak a könnyei.

- Egy gyors út majd biztos feldob! – nyomtam tövig újra a gázt. Most is őrülten vezettem, de amikor megérkeztünk, Mechi némán levette a napszemüveget, és én egyetlen könnycseppet sem vettem észre a szemében. Bár én észrevettem rajta, hogy legbelül üvölt a fájdalomtól, rajtam kívül senki nem mondta volna meg, hogy az elmúlt 24 órában barátnőm sírt.
Berohantunk az öltözőbe, ahol Cande és Lodo ugrottak a nyakunkba.

- Te jó ég, Tini, majdnem elhittem, amit Jorge mondott. – ugrott a nyakamba Lodo.

- Mechi, jól vagytok? – kérdezte Cande is aggódva barátnőmet.

- Hát, Tini nem ölt meg minket, tehát… - nevetett Mechi, hogy tudott nevetni ezek után?

- Te vezettél? – csodálkozott Cande. – És egyben vagytok. Használd ki ezt a napot! Ez a szerencsenapod!

- Várj… - mondtam Lodónak. – Mit mondott Jorge?

- Hát… - kezdte Lodovica. – Cande segíts! Te leszel Fel, én meg Jorge.

- Jó… - Cande csípőre tette a kezét – Jorge, hol vannak Tiniék? – mondta, Felipe hangját utánozva.

- Nem tudom Fel! – Lodo nem alakította szuperül Jorgeot.

- Ez így nem jó, nem csinálod az idegesítő járkálást! – mondta Cande a saját hangján.

- Oké. Tehát: Hol vannak már. Lehet, hogy balesetük volt. – a szívem nagyot dobbant. Jorge aggódott értem. – Vagy rosszul van. Vagy… Lerobbant a kocsijuk. Érte megyek…

- Jorge, állj meg, biztos nincs semmi bajuk! – próbálta Cande eltalálni Fel hangját.

 - Fel, te ezt nem érted! – lépett be újra Lodo. – Ha neki valami baja lesz, nem tudom mit teszünk. Ő dob fel mindent. Amikor kiáll a színpadra, látni lehet a ragyogását, amikor énekel, olyan mintha egy angyalt hallanék. Ha táncol, a levegő csak úgy… És ő az élete… a sorozat értelme is.

- Nyugi, Jorge! – fejezte be Cande Felipet utánozva.

- Ez beteges volt! – tapsolta meg őket Mechi. De a nagy tapsra Jorge is berontott.

- Martina Alejandro Stoessel Muzlera! – mondta. Ha valaki kimondja a teljes nevem, vagy megkér, vagy dühös rám. – Hol voltál? Én halálra aggódtam magam érted.
- De akkor is! – összeszorította a száját. – Tini! Miért nem tudod felfogni, hogy valaki aggódik érted? – kérdezte, majd kiviharzott.

- Jorge… - próbáltam megnyugtatni, de rájöttem, hogy felesleges. – Csak fél órát késtünk!

- Ez… - nézett össze Cande és Mechi. – Na, ez már tényleg beteges volt. - nevették el magukat. Meg sem tudtam szólalni. Ez… nem beteg volt, hanem valami, ami arra utal, hogy Jorge talán érez irántam valamit.

Ha még jönnek a komik, lehet, hogy jövő szombat helyett, ha van időm és ötletem újra korábban hozom a részt, de hétvége után tudom csak, mert nem lesz wi-fim.. Addig is: Chau!