9.Capítuló: Emlékszel?

Örökkévalóságnak tűnt, míg végre egy nővér kerekesszéket állított az ágyam mellé, valójában azonban Jorge látogatása óta alig egy nap telt el. A székkel nem kötöttem nagyon jó, vagy közeli barátságot, mert Dr. Santiago azonnal visszarendelt az ágyba az első kísérletem után, mikor megpróbáltam felállni. Két napig nyomtam az ágyat, általában Mechi, Cande és Lodo váltogatták egymást a mellettem lévő széken. Végig popcornnal tömtük magunkat, és romantikus filmeket néztünk, aminek végére mindannyiunk szeme vörösre sírva bámult a messzeségbe. Mikor letelt a két nap, egy kedves arcú nővér mankót állított az ágy mellé. Akkor épp Fran volt bent mellettem, így ő segített fel az ágyból. Felszabadító, ugyanakkor irtózatosan fájdalmas volt újra két lábon járni. Hiába pihentettem a jobb térdem, rá sem álltam, de a mozgástól minden tizedik percben le kellett ülnöm, amekkora iszonyatos fájdalmat éreztem, ezért a legtöbb időt még mindig ülve töltöttem az ágyban. Rugge behozta nekem a gitárját, így egy nap, mikor arra ébredtem, hogy hiányzik belőlem valami, rögtön a hangszerhez nyúltam. Hiányzott a bensőmből a zene. Először akkordokkal kezdtem, aztán újra előtört bennem a vágy. Írni akartam. Leírni minden sérelmét a lelkemnek, minden egyes apró baját. Hamar találtam egy lassú, melodikus dallamot. Egy egy sorhoz először alig egy egy akkord jutott a gitáron, aztán egyre pörgősebé vált a dallam. Mikor kész volt az egész, már tudtam, mi lesz a szöveg. Tudtam, mert a szívemet hallgattam közben. Lágyan játszani kezdtem az ujjaimmal a hathúroson. Mikor belekezdtem a szövegbe, két alak jelent meg a lelki szemeim előtt. Láttam magam, és láttam őt. Kétségtelen, a dalt Jorgehoz írtam. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a zene átjárjon. Akartam, hogy újra érezzem, ahogy a dallamok a lelkemet simogatják. Újra úgy akartam, mint akkor. Mikor csak Jorge volt, meg én.
Halkan kezdtem játszani a gitáron, de már az első akkord után úgy éreztem, szabad vagyok. Mikor lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy a szabadban vagyok, egyetlen zongorával. Egy négy darabos kirakó három darabja állt össze akkor. A szabadság, a zene, és én. De még hiányzott valaki. Valaki, akitől megkaphatom azt a lelki békét, amire mindig is vágytam. Lassan énekeltem tovább.

"Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudom, mit érzek

Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz,

Legalább hitesd el velem, hogy van még esély

Már nem tudom, hogy van-e fény az út végén, de azt hiszem, te igen, 

Nem tudom, miért kell olyan durván összetörnünk, de azt hiszem, te igen,

Nem tudom, miért nem lehetünk egyszerűen szerelmesek, de azt hiszem, te igen, 

Nem tudom, miért nem tudunk elbúcsúzni, de azt hiszem, te igen,

Csak annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ki kell nyitnunk a szívünk, ki kell nyitnunk, még időben,

Mert tudom, ha elmész, ha elmész újra, azt nem élem túl, és te sem,

Tudom, hogy ha nem hallgatjuk meg, amit mondani akar, túl késő lesz,

Mert elköszönünk, elengedjük az emlékeket, amik összetartanak minket,

Hát nyisd ki a szíved, mielőtt elengednél, én is ezt fogom tenni, nem tudom még mikor, vagy hogyan,

Csak annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ennyit akarok, s majd mikor minden álmunk csak rólunk szól,

Mikor minden érintésed, minden leheleted, minden csókod én kapom,

Mikor az égbolton egybefonódik két sors, mikor tudom, minden igaz,

Akkor összetörhetetlen vagyok, akkor már összetörhetetlenné tettél,

Már tudom, hogy ott a fény az út végén,azt hiszem, te is

Már tudom, miért kell olyan durván összetörnünk, azt hiszem, te is,

Már tudom, miért nem lehetünk egyszerűen szerelmesek,azt hiszem, te is, 

Már tudom, miért nem tudunk elbúcsúzni, és azt hiszem, te is,

Annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ki kell nyitnunk a szívünk, ki kell nyitnunk, még időben, mielőtt mindent elengednénk..."

A lelkem összeszorult. Fáztam, és nem volt ott, hogy felmelegítse. Szükségem volt rá, hogy ott legyen, hogy most átöleljen, hogy megnyugtasson, hogy elmondja, hogy szüksége van rám. A kórteremben azonban csönd volt. Nem volt itt Mechi. Sem Fran, sem Cande, vagy Lodo. De amit a legjobban bántam: Jorge nem volt itt.
Keseredetten az ágy végébe dobtam a gitárt, és úgy, ahogy voltam a mankómért kaptam. Nem érdekelt, hogy nincs mellettem senki, nem érdekelt, hogy bármi megtörténhet, csak meg akartam szabadulni ettől a dallamtól, amit én keltettem életre. Ettől a kegyetlenül gyönyörű dallamtól. Ettől a kegyetlenül igaz szövegtől. Az első pár lépés gyötrelmes volt, de csak arra gondoltam, hogy el akarok innen menni. Lehunyt szemmel elbotorkáltam a liftig, ami levitt a földszintre. Ahogy kijutottam a kertbe, éreztem, ahogy a napfény végigsimítja a karom. Ez itt az én életem. Én irányítom. Csak én.
Ettől a gondolattól némileg megnyugodtam. Semmi kósza érzelem nem fogja feldúlni. Csakis én boríthatom fel. A magam ura vagyok. Én irányítom az érzelmeimet. Mégis, ahogy a szabadba kiérve megcsapta az orrom a rózsa összetéveszthetetlen illata, rájöttem, hogy talán pont én vagyok az, akit irányítani kellene. Pont én vagyok, az, akit nem lehet irányítani... Nagyot sóhajtva botorkáltam tovább. A kórtermem ablakából jól látszott egy fehér pad a rózsabokrok előtt, azt vettem célba, azonban mielőtt oda érhettem volna, meghallottam egy édes dallamot. Kétségtelenül gitár volt, ami a hangszerre szokott füleimnek most nagyon jól esett. Jól tudtam, hogy az a valaki, aki most játszik, biztosan hozzám jött látogatóba, így igyekeztem minél gyorsabban megfordulni, ám mikor a gitár mellé egy megtéveszthetetlen hang is társult, megtorpantam. Tudtam, hogy mögöttem valahol ott van Jorge, és énekel, a szöveg pedig a szívemig hatol.
"Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,
De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem,
Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,
Igazad lett, hazudtam, hazudtam,
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem!"

Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, abban a pillanatban meg kell hogy forduljak, és nyakába kell ugorjak. Akkor és ott, úgy éreztem, a dal nekem szólt. Mégis lassan, bizonytalanul fordultam meg, csak egy gyatra mosolyra futotta.
- Na, mit gondolsz? - kérdezte Jorge.
- Gyönyörű. - bólintottam, majd intettem, hogy üljünk le. Mikor helyet foglaltunk a padon, újra hozzám fordult.
- Mit gondolsz, elég jó egy lánykéréshez? - fürkészve pillantott rám, én pedig úgy éreztem, a szívem kiugrik a helyéről.
- Jorge, nem túl gyors ez egy kicsit?
- Stephie és én több, mint 2 éve vagyunk együtt... - kezdte elképedve, mire bennem azt hittem, megáll az ütő. Hogy gondolhattam... Úgy éreztem, elsüllyedek, hogy szörnyen gyerekes az, amit az elmúlt napban csináltam. Gyatra szerelmes dalokat írogattam, arról álmodozva, hogy Jorge Blanco talán tényleg szeret, miközben ő az eljegyzését tervezgette. Ahh, én hülye... Felrémlett bennem a pillanat, mikor hozzám vágta, hogy elveszi Stephiet, de azt hittem, csak viccel. Az első találkozásunkkor mondta, mikor visszatértem New York-ból. Hülyeségeket kiabáltunk, neki pedig ez is kicsúszott a száján. Azt hittem, csak ennyi volt, és nem gondolja komolyan. Tévedtem...
- De ezt miért mutatod meg nekem? - kérdeztem értetlenül. Igyekeztem palástolni a csalódottságom, kisebb nagyobb sikerekkel.
- Szükségem volt a szakértelmedre. - motyogta, majd inkább felállt. - Mindegy, inkább hagylak gyógyulni...
- Tudod, ez inkább egy szomorúbb dalnak tűnik, mint boldognak és vidámnak. - kiáltottam utána, de ő rám sem hederített. Szükségem volt még valamire. Kellett egy utolsó kiáltás, mielőtt végleg feladnám. - Nem hittem volna, hogy megteszed...
- Te is visszamentél Peterhez... - rántott vállat, mire szomorúan megráztam a fejem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mosolyogva felsóhajtott. Talán egy szomorú mosoly volt. Talán kétségbeesett. De nem állt messze az enyémtől.
- Tudod, a szerelem őrült dolgokra képes! - megrántotta a vállát. Majd kisétált a kapun. Fogalmam sem volt, ezt mire értette. A Stephievel közös szerelme? Vagy... vagy az a valami, ami kettőnk között volt. Bár, teljesen mindegy rágódni rajta, hiszen Stephie kezét kéri meg. Mindegy, a dal kinek szól. Úgy éreztem, nem a dal miatt jött. Vagyis, a miatt, de  nem Stephie miatt. Talán velem akart beszélni. De ahogy éreztem korábban, onnantól, hogy elmentem, már minden mindegy volt.

Az arcomat a tenyerembe temettem, és csendben tűrtem, ahogy az érzelmeim egymást mardossák. Volt köztük minden. Düh, kétségek, bizonytalanság, fájdalom, de legfőképpen, szerelem. Valami, amit szerelemnek hívtam, most mégis átváltozott valami mássá. Hogy erősebb, vagy gyengébb lett, azt nem tudtam.
- Ne haragudj... - egy hang felrázott a gondolataimból, valahonnan nagyon ismerős volt, most mégsem érdekelt...
- Most kérlek hagyj! - mondtam a nélkül, hogy felemeltem volna a fejem. Az alak léptei távolodni kezdtek, az agyam mégis azon kattogott, honnan lehet ilyen ismerős a hang tulajdonosa. Nem is olyan régen hallottam. És akkor rájöttem. Felkaptam a fejem, és a mankóm magamhoz kapva a srác után kezdtem botladozni. Ő volt ott, mikor felébredtem. Ő volt a titokzatos látogatóm... Nem tudtam ki ő, vagy hogy miért volt akkor ott, csak azt tudtam, hogy meg kell találnom...

8.Capítuló: Ha kinyitnád a szemed...

Hola:)
Meghoztam a beígért új részt!:)
Egyelőre úgy tűnik, sikerül hetente haladnom a részekkel, de sajnos nem biztos, hogy ez így is marad majd hosszú távon, de azért igyekszem :D
Remélem tetszeni fog ez a rész, akkor is, ha nem lett olyan hosszú!*-*
Két nap után, mikor már nem voltam a fájdalomcsillapítók hatása alatt beengedtek hozzám egyvalakit. Persze az egészből annyi lett, hogy aznap délben Mechi és Francisko összeverte egymást az ajtóban, mert mindketten be akartak törni, az életük árán is. Fran azt ordibálta, hogy a barátnőm máshol legeltesse a szép kis farpofáit, amik körülbelül megegyező méretűek egy szarvasmarháéval, de Mechi sem maradt adós. Szerinte ha mindig kapna egy dollárt, mikor a bátyám mindenkit lekicsinyít, és magát isteníti, gazdagabb lenne, mint Bill Gates. Végül az orvosok inkább mindkettejüket beengedték, a saját, és mások biztonsága érdekében. Lökdösődve helyet foglaltak egy-egy széken, majd egy ideig csak bámultak rám.

- Szia Manó... - mosolygott rám Fran, mire feljebb gyűrtem magam az ágyban. Sikerült a nélkül felülnöm, hogy egyetlen fájdalmas nyögést hallattam volna, így magamban nyugtáztam, hogy képes vagyok a legjobb arcomat mutatni nekik. 

- Sziasztok. - mosolyogtam mindkettőjükre.

- Hogy vagy? - kérdezte Mechi aggódva. A szeme alatti táskák, amiket vagy nem volt ereje, vagy nem tudott eltüntetni bizonyították, hogy mióta megtörtént a balesetem, nem is aludt.  

- Pár hónapig mellőzőm a táncot. - elkeseredésemet kiszorítva a hangomból felemeltem a takaróm, hogy megmutassam a térdem. Egy rögzítő biztosította a gyógyulását. - Még pár nap, és felkelhetek az ágyból...
Még több óráig beszélgettünk, mikor egy nővér jelezte, hogy vége a látogatási időnek. Fran elköszönt és kiment, de Mechi még maradt egy percet.
- Most szépen elmondod, mi is történt valójában! - parancsolta szigorú tekintettel. Épp belekezdtem volna egy hazugságba, mikor rám kiáltott. - A színtiszta igazat!
- Először is, drága barátném, Jorge és én is megjelentünk a parkban, ahová TE irányítottál minket! - kezdtem, mire megforgatta a szemét. - Aztán esni kezdett. Elindultunk kifelé, de eltévedtünk. Aztán jött a jégeső. Egy kis házikóba mentünk, de eléggé összekaptunk, úgyhogy elindultam kifelé, de megcsúsztam, és utána elájultam.
- És? - Mechi minden egyes részletre figyelt, talán épp ezért tudta, hogy nem ennyi a történet.
- Aztán képzelegtem. Nem a saját testemben voltam, azt hittem, látom, hogy Jorge próbál velem kezdeni valamit, és beszél hozzám, de csak az agyszüleménynem volt. - motyogtam.
- Például?
- Azt hiszem, arról beszélt, hogy újrakezdhetnénk, meg azt hittem, énekel. Aztán a tengerparton is vele voltam...
- A tengerparton?
- Már a mentőautóban voltam, mikor teljesen megszűntem érzékelni a külvilágot. - fejtettem ki.
- Nézd... - hosszas hallgatás után Mechi szólalt meg. - Nekem most mennem kell. De jó barátodként annyit tanácsolok, hogy kérdezd meg őt arról, hogy mi történt valójában. Nem biztos, hogy mindent csak képzeltél...
- Mercedes, ha tényleg ezeket mondta volna, most nem csak Francisko és te lennétek itt! - kiáltottam a távozni készülő barátnőm felé, aki erre visszatekintett az ajtóból.
- Tini, ő... - meglepődötten, vagy talán csalódottan elhúzta a száját, és sóhajtott. - Fran, amint a mentők felhívták idesietett a kórházba. Épp a plázából jött, úgyhogy gyorsabban ideért. Azt mondja, látta, hogy Jorge kiszállt veled a mentőautóból...
- Ez nem jelent semmit. - motyogtam halkan.
- Jorge az elmúlt két napban a folyosó túlsó végén kuksol. - nem tudtam eldönteni, hogy Mechi valóban az igazat mondja-e, vagy csak kitalált valamit a felvidításomra.
- És most ott van? - kérdeztem csalódottan, mikor rájöttem, hogyha itt lenne, elsőként engedték volna be hozzám.
- Nem. - nevetett fel Mechi. - Nem a folyosón van. Ha kinyitnád a szemed, láthatnád, hogy végig melletted volt...
Ezzel becsukta maga után az ajtót, és távozott a kórtermemből. Magamra hagyott a kavargó gondolataimmal. Nem tudtam rájönni, mit akarhatott ezzel a barátnőm, de azt elérte, hogy csak erre tudjak gondolni. Még sokáig feküdtem így az ágyban, mikor elnyomott az álom.
Mikor felébredtem, nem voltam egyedül. Cande ült mellettem fáradt tekintettel.
- Szia Cande! - köszöntem mosolyogva. - Te meg?
- Franék mondták, hogy bejöhetek, Tini, én beszélni szeretnék veled...
- Mi a baj Cande? - annyi minden zavaros volt. Nem tudtam, hogy Candenek mi baja van, vagy hogy mit keres itt, hiszen pár órája volt látogatás. - Mennyi az idő?
- Délután kettő körül van... - Cande az órájára pillantott, aztán rám.
- Átaludtam egy teljes napot... - jelentettem ki hitetlenkedve, mire Cande bólintott. - Miről szeretnél beszélni?

- Nézd, én sajnálom, hogy nem kertelek, meg nem az állapotodról kérdezlek, Mechi mindent elmondott. - Cande kerülte a tekintetem, a padlót bámulta. Kíváncsian fürkésztem az arcát, mikor bűnbánóan rám pillantott. - Én annyira sajnálom, hogy pont most történt az veled, még nem tudtuk, mikor Ruggeval kitűztük az esküvő dátumát, én...
- Cande, Cande, nézz rám! - mosolyogva felé fordítottam a fejem. - Megvan az esküvőtök pontos dátuma?
- Igen, de ha bánt, én lemondom, már gondolkodom rajta...
- Eszedbe ne jusson! - kiáltottam rá erélyesen. - Ezért vagy szomorú? Azt hiszed, haragszom rád emiatt?
- Hát.. csak, te itt fekszel, mi meg boldogan tervezgetünk otthon... - motyogta Cande. Még mindig ijedt volt, és félénk. Nem tudom, miért hitte, hogy megharagszom majd rá, hiszen tudja, hogy mindig örülök a boldogságának.
- Cande, hiszen tudod, hogy szeretlek! Örülök a dolognak, főleg, hogy már féltem hogy lefújjátok a lagzit! - nevettem fel.
- Tini, megkérhetlek valamire? - kérdezte Cande már mosolyogva.
- Persze, mi lenne az? - izgatottan feljebb ültem az ágyban, miközben Cande válaszára vártam.
- Tudom, hogy nagy kérés, de lennél a tanúm? - a válaszom egyértelmű volt. Sikongatva a nyakába ugrottam volna, ha a testem engedi, de így csak egy ölelésre futotta.
- Még szép! Hatalmas megtiszteltetés! - mosolyogtam a barátnőmre.
- Jajj, annyira féltem, hogy mit fogsz mondani! Biztosan nem haragszol? - válaszul megráztam a fejem. Még sokáig beszélgettünk. Cande elmondta, hogy az esküvő márciusban lesz Olaszországban, ott, ahol Rugge szülei összeházasodtak. Az esküvő előtt egy hónappal utazunk a vőlegény szülőföldjére, addig engem is kiengednek. Felipe-ék elengedtek minket, hogy legyen időnk mindent megszervezni. A géppel Cande, Rugge, én, és Rugge tanúja, Jorge fogunk először Rómába menni, a többiek pedig az esküvő előtt egy nappal jönnek utánunk. Cande szerint nem árt nekem a D vitamin, így az előkészületeken kívül sokat fogunk szórakozni is. Fogalmam sincs, hogy hogyan lesz békés a szervezés, hiszen Jorge is jön. Nem hiszem, hogy most ketten megférnénk egy légtérben.
- Cande, biztos hogy jó ötlet, ha Jorge és én is megyünk? - kérdeztem vonakodva.
- Mi baj lenne vele?
- Tudod, a balesetem előtt egymáshoz vágtunk pár dolgot... - kezdtem halkan, de ő közbe vágott.
- Szivem, azok úgy tűnik, nem voltak annyira fontosak, hogy elüldözd magad mellől. - Cande a fejével az ablak felé bökött, ahonnan kilátásom nyílt a kórház parkjára. A szabadban egy két lábadozó betegen kívül járkált még valaki. Akkor értettem meg, mire célozgatott Mechi és most Cande. Jorge ott sétálgatott zsebre vágott kézzel, egyszer kétszer a kórház felé pillantva. - Végig itt volt. Csak aludni ment haza egyszer kétszer.
- Akkor miért nem jön be hozzám? - a hangom elszorult, mikor rádöbbentem, hogy talán tényleg rá kéne kérdeznem, mi volt valóság, és mi nem.
Cande vállat rántott.
-Fogalmam sincs. Azt mondta, fontosabb, hogy a számodra fontos személyek beszéljenek először veled. - motyogta, majd felállt.
- Mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül. - Még nincs vége a látogatási időnek!
- Valaki más is beszélni akar veled. - mondta mosolyogva Cande, és kiment a kórtermemből. Percekkel később a vörös hajkorona megjelent a kórház udvarán, és beszédbe elegyedett Jorgeval. Lélekben felkészültem a következő beszélgetésre, amiről jól tudtam, hogy nem lesz könnyű menet.
- Szia. - hamarosan újra nyitódott az ajtó, és Jorge lépett be.
- Szia. - köszöntem én is. A fiú leült egy székre az ágyam mellett. Hosszas hallgatás után én törtem meg a csendet.
- Jorge, valamit fontos tudnom. - kezdtem. - Mikor legurultam... és nem voltam magamnál, mondtál bármi olyat, hogy újrakezdhetnénk? Vagy hogy elfelejtjük a múltat? A mentőkocsiban nem énekeltél?
Csönd. Hosszú csönd. Talán percek teltek el, míg Jorge rám emelte a tekintetét. Az állkapcsa megfeszült, a tekintete komor volt.
- Honnan vetted ezt? - kérdezte, mire megrántottam a vállam.
- Én, nem tudom, hülyeség volt megkérdeznem. - valahol sejtettem, hogy az egész tényleg csak képzelgés volt, mégis kicsit reménykedtem abban, hogy Jorge válasza igen lesz.
- Az volt. - motyogta.
- Menj haza Jorge! Aludd ki magad! - mosolyogtam rá szomorúan. - Köszönöm, hogy itt voltál, de már nincs rá szükség. Én jól vagyok. Nyugtasd meg Stephiet is, hogy nem történt semmi! Menj haza hozzá!
Jorge lassan felállt, és az ajtó felé indult. Nem mondott semmit, a bejárat előtt mégis megtorpant. Arra vártam, hogy mond valamit, de nem tette. Talán ő is arra várt, hogy én reagáljak, de egyikünk sem tette. Jorge kisétált az ajtón, ami hangos csattanással záródott be mögötte. Nem tudtam, hogy akarom-e, hogy visszajöjjön, vagy inkább örökre egyedül maradnék, csak annyi volt világos, hogy hamar kell döntenem, mielőtt végleg elvesznék...

7.Capítuló: Örökkévalóság

Hola:)
Még időben, megérkezett az új rész. Elég kuszára, és "érdekesre" sikerült, de remélem, tetszeni fog. Megválaszol pár kérdést, ami az előző résszel kapcsolatban felmerült, ugyanakkor rengeteget hagy maga után, szóval.. nem is szeretném sokáig húzni az időt...
UI.: sokkal több ötletem született a rész írása közben, mint gondoltam, úgyhogy egy elég új stílust/hangulatot fog felvenni a történet, ezért egy ideig nem lesz elérhető a szereplők menüpont, amely felújítás alatt van jelen pillanatban is :D
Még sok újítást tervezek, úgyhogy... számolhattok velem a következő napokban!:)
Mikor legurultam a dombról, éreztem a fájdalmat a tarkómban, és biztosra vettem, hogy legalább egy bordám eltört, a térdemet sem tudtam megmozdítani, mégis, mikor véget ért a lejtő, egy pillanatra elsötétült minden.  De csak egy pillanatig tartott az egész. Kinyitottam a szemem, és pont ugyanott voltam. Ugyanúgy éreztem a fájdalmat, de könnyedén fel tudtam állni.

- Tini! - Jorge éles hangjára megfordultam. Veszett tempóban rohant felém, félrelökve minden útjába eső dolgot. 

- Jól vagyok. - motyogtam, de ő tovább rohant. Végül megtorpant, és lehajolt. Éreztem, ahogy felemel. Ami lehetetlen. Mert álltam. Mégis éreztem ahogy hozzám ér, és a magasba emel. Aztán feltűnt, hogy mi a probléma. Valójában ott feküdtem Jorge karjaiban, teljesen mozdulatlanul. Oké, láttam már ilyet. Megőrültem. Mert ilyen NEM létezik. Csak a filmvásznon, de ott sem jelent sok jót. Én bediliztem. Vagy meghaltam, és most végem. Végleg. Semelyik válasz nem kecsegtetett túl sok jóval, így inkább nem folytattam a gondolatmenetem, és követtem Jorget, meg... magam.
Próbáltam kizárni az összes baljós gondolatom, kisebb, nagyobb sikerekkel, de legalább nem gondoltam arra, hogy talán már mindennek vége, és nem sokára valami vakító fehérségben találom magam. Féltem erre gondolni. Mert most, hogy úgy érzem, ennyire közel kerültem a halálhoz, rájöttem, mennyi mindent kellett volna megtennem. Mennyi mindent csináltam volna másképp. És most kétségbeesve próbáltam volna mindent helyre hozni, mert rájöttem, hogy így  nem hagyhatom itt az életem. A szeretteim. Annyi mindent akartam még nekik mondani. Annyi mindent akartam még megtenni. Tisztán láttam minden egyes percet az életemből, minden galibát, minden helyzetet, amiről azt hittem, bonyolultabb már nem is lehetne, és csak most jöttem rá, mennyire egyszerű volt minden. Mennyire szép és jó volt, vagy mennyire az lehetett volna, ha hagyom. Azt hiszem, erre mondják, hogy lepergett előttem életem filmje. De nem volt vége. Mert nem hagytam. Mert tudtam, hogy még nem lehet vége.
- Tini, hallasz engem? - Jorge hangja teljesen kizökkentett a gondolkodásból. Felé kaptam a fejem. A padlóra terítette a kabátját, és arra fektette az élettelen testem. Így elnézve magam, tényleg úgy tűntem, mint aki nem kel többé fel. Kiáltani akartam. Jorge arcába kiáltani, hogy itt vagyok, hogy hallom, hogy nem hagyom el. Mert nem érdekelt többet, hogy hányszor vesztünk össze, hogy hányszor bántott meg,. mert most ez mind semmiségnek tűnt. Mellette akartam lenni, de úgy, hogy ő is tud róla. - Ha hallasz, kérlek, ébredj fel!
- Jorge, Jorge, itt vagyok! - elé ugrottam, de semmi sem történt. Az a bizonyos, annyira szeret, hogy "megérez" dolog elmaradt, és elfordult tőlem. Én megsemmisülve összekuporodtam az egyik sarokban. Nem éreztem hideget, csak az irtózatos fájdalmat a mellkasomban, ami most nem testi fájdalom volt. Azt már rég elhagytam odakint. Meg sem éreztem a tarkómat, vagy a bordám, a térdem hasogató kegyetlenséget, el voltam foglalva azzal, hogy valami belső ürességgel törődjek.
- Ha hallasz... ébredj fel, és gyere vissza! - motyogta maga elé Jorge, aztán letérdelt elém, és hosszasan hallgatott. Újra ugyanaz a Jorge volt, mint egy éve. Megértő, türelmes, és végtelenül kedves. És én is ugyanaz a lány voltam. Csak ő ezt nem láthatta. - Gyere vissza hozzám! - megfogta a kezem. Éreztem, ahogy szorítja, éreztem a belőle áradó forróságot, de ez nem volt elég, hogy felmelegítsen. Több kellett, így én is közelebb csúsztam... hozzánk. - Minden más lesz! Elfelejtjük a múltat, és csak a jelenre koncentrálunk, hogy egymáséi lehessünk! Csak gyere vissza Tini! Küzdj meg érte! Küzdj meg értünk!
És akkor éreztem először annyira erősen. Akkor akartam először, és utoljára annyira erősen őt. Akartam, és akkor semmi mást nem éreztem. Mert akartam. Őszintén, igazán, és erősen. Mindennél erősebben.
Aztán egy másik érzés teljesen kiszorította az akaratom. Egyszerre ezerszeresére nőtt a fájdalom bennem, és tényleg elsötétült minden. De már felülről hallottam Jorget, amint felkiált, és éreztem, ahogy felkap. Engem. Ami azt jelentette, hogy nem őrültem meg. Ami azt jelentette, hogy nem haltam meg. De ez mit sem változtatott az égető fájdalmon, ami behatolt a bőröm alá, és nem hagyta, hogy kinyissam a szemem. Az sem segített túl sokat, hogy Jorge rohanás közben összevissza rázott, de legalább éreztem a közelségét. Fel sem fogtam, mi történik, de annyi biztos volt, hogy az eső elállt, és megyünk valamerre. Aztán egy időre a hallásom, és ez a piciny felfogásom is megszűnt a világ felé.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy kocsiban voltam. A szemem kinyitni most sem voltam képes, de a hallásom rendben volt. Egy ágyon feküdtem, és valaki fogta a kezem. Felismertem a helyzetet. Egy mentőkocsiban feküdtem. Valaki rászólt a mellettem ülő személyre, hogy beszéljen hozzám. Az hosszasan hallgatott, majd hirtelen megszólalt egy lágy, mégis markáns hang, amelynek a gazdája újra erőt adott nekem.
"Mert képesek vagyunk szárnyak nélkül repülni,
Képesek vagyunk színekkel kifesteni a lelkünket, 
Kiálthatjuk, hogy yeah, 
Csak légy szövege a dalomnak, 
Zárj a hangodba!"
Fogalmam sincs, meddig hallgattam Jorge énekét, de végtelenségnek tűnt. Azt hiszem, mosolyogtam. Csak hogy ez sem tartott sokáig. És Jorge elengedte a kezem. Aztán újra elvesztettem az eszméletem. Biztos voltam benne, hogy végleg, de a tenger zúgása keresztülhúzta a számításaim. Ott álltam a parton, és mikor körülnéztem, meggyőződtem róla, hogy valóban itt vagyok. Vajon a jégeső csak álom volt? Vagy most álmodom?
Nem tűnődtem sokáig, mert megjelent Jorge, teljes életnagyságban.
- Jorge, mi ez az egész? - kérdeztem ijedten, de ő meg sem állt, amíg meg nem szorította kezem.
- Bocs, hogy késtem!
- De honnan? - értetlenül széttártam a kezem, de tovább mosolygott.
- A templomban már mindent elrendeztem, semmi gond nincsen... - fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy miért, de erre a mondatra a kezemre pillantottam, amelyen egy kicsi, ezüst gyűrű virított.
- Nézd, nem tudom, mi ez az egész - mutattam fel a kezem - de nekem mennem kell! - Kétségbeesve kapálóztam volna, mert muszáj volt visszatérnem a valóságba, ahol várnak a szeretteim. Megfordultam volna, de utánam kapott.
- Elmész, vagy maradsz? - összeráncolt szemöldökkel néztem rá. - Jobbra, vagy balra? Élet, vagy halál?
- Mira akarsz kilyukadni?
- Döntened kell Tini, nem menekülhetsz örökké. - pillantását mélyen belém véste. Újabb örökkévalóság. Egyetlen pillanat, ami alatt úgy éreztem, megfagy körülöttem a világ. Csak az az egy sötétbarna szempár létezett, és a kérdések, amiket felvetett. Döntenem kell? De mégis miről? És hogyan?
De újra felébredtem. Nem volt zúgó szél, és hullámok, csak pittyegés, és sóhajtozás. Nem volt a tenger sós illata, csak a tisztítószer, és a gyógyszerek fojtogató szaga. Kinyitottam a szemem. Idő kellett, míg megszoktam a fehérséget, de aztán tisztán kirajzolódott előttem a kórházi szoba, és egy magas alak, akit alaposan végigmértem. Semmi kétség nem fért hozzá, ő volt az. Jorge előttem állt. Még mindig ugyanolyan jóképű volt, magas, és erős. Az arcát szemügyre véve, kicsit megváltozott, mióta nem láttam. Más lett a szeme színe. Az orra vonala. A szemöldöke íve. Aztán rájöttem, hogy ez nem Jorge. Egy alkatra ugyanolyan férfi állt előttem, bár az arca borostás volt. Szőkés barna tincsei zabolázatlanul hullottak a szemébe, a szeme pedig gyönyörű volt. Igazi tengerzöld. Ahogy beléjük néztem, rögtön el is vesztem bennük. Más fajta érzést keltett bennem, mint Jorge sötétbarna szempárja, de mégis, valami hasonló vonzalom járt át. Egy teljesen másik világ tárult ki előttem.
- Én... Hol vagyok? - annyira elvesztem a szempárban, hogy teljesen elfelejtettem, hol vagyok, vagy miért. Megpróbáltam felülni, de a próbálkozás csak egy fájdalmas nyögésig jutott.
- Volt egy kis baleseted. - a fiú hangja hallatán kellemes borzongás futott végig rajtam. - Szólok az orvosodnak, hogy felébredtél.
Utána akartam kiáltani, de nem ment. Semmire nem futotta az erőmből, megszólalni sem voltam képes.
- Jó napot, Martina! - egy középkorú, fehér köpenyes férfi lépett be a kórtermembe, de hiába meresztgettem a szemem, az előbbi látogatómat mintha a föld nyelte volna el.  - Hogy érzi magát?
- Hasogat a fejem... - lassan megpróbáltam felidézni, hogy mely testrészeim váltak használhatatlanná. - És a térdem. Nehéz levegőt vennem...
- Ez érthető! - az orvosom lassan végig mért. - Dr. Santiago vagyok, a következő hetekben én leszek az orvosa. A barátja elmondása szerint legurult egy magasabb hegyről. A térdével lesznek súlyosabb problémák, egy ideig a mozgást és a táncolást szüneteltetni kell majd. - lassan vázolódott bennem a helyzet, és a felismerés, miszerint nélkülöznöm kell a táncot eléggé letört. - A légzés fájdalmak okozója egyetlen törött borda, ami hamar meggyógyul majd. Lehetséges szédülés, erős fejfájdalmak, ezek mind a fejet ért sérülés miatt vannak.
Eszembe jutott a jégeső, hogy hogyan gurultam le a dombról. Aztán szép lassan az is, hogy mi történt aztán.
- Elnézést, Dr. Santiago! - kiáltottam a távozni készülő orvosom után. - Mikor megsérültem. Egy kis időre... Furcsa dolgokat láttam... Például a tengerparton voltam, vagy... vagy épp a saját testemen kívül!
- Ez érthető. Az agya tévképzeteket szül, vagy beszélgetéseket.
Bólintottam, majd az orvosom távozott. Szóval az egész egy álom volt. Egy buta tévképzet.  Hamar elaludtam. A következő két napban senki nem látogathatott. Csak feküdtem az ágyban, és vagy bús tűnődéssel voltam elfoglalva, vagy aludtam. Ez jót tett, és -a sok gyógyszer mellett ez is- csökkentette a fájdalmat. Sok kérdés felmerült bennem. Vajon mit fogok most tenni? Mit fogok mondani Jorgenak? Hogy tartjuk távol a sajtót? Ki volt a titokzatos látogatóm? Hogyan bírom ki ezeket a heteket a zene nélkül? De legfőképpen... hogy fogom kijavítani azt a tömérdek hibát, amit eddig ejtettem?
Egy örökkévalóságra lenne szükségem hozzá, de sajnos ennyi időm még nekem sincsen...

6.Capítuló: Sötét

- Mercedes Rodriguez Victoria Josefina Emilia Lambre! - jól van, elismerem, Mechi nincs ennyi néven anyakönyveztetve, de hát ha egyszer olyan mérges voltam! Mechi épp a harmadik személyt uszította rám a nap, akik meg akartak hívni egy kávéra. Hogy honnan tudták a telefonszámom? Nos, épp ezt tudakoltam a drága barátnémtól.

- Mi a probléma drágám? - tudakolta a legártatlanabb hangján.

- Ramirez, Eric, Joshua. - felsoroltam mind a három nevet, amelyen a telefonos udvarlóim bemutatkoztak. 

- Nem vagyok terhes, ha az lennék, akkor sem ilyen nevet adnék szegény kölöknek! - Mercedes nem véletlenül színésznő. Fantasztikusan alakította az "ártatlan barátnő vagyok, nem csináltam semmit" szerepet. 

- A telefonszámom PRIVÁT. Nem véletlenül. Fogalmam sincs, mi alapján szemelted ki őket, de engem nem lehet telefonon felszedni. - kiabáltam a telefonba, miközben fel-alá járkáltam a lépcsőn, a tölgykorlátot markolászva. 

- Fogalmam sincs, hogy ezt miért mondod! - olyan csodálkozás vegyült a hangjába, amivel egy percre még engem is meggyőzött.

- Nézd Mechi, megértem, hogy nem akarsz magányosnak látni, de hidd el, hogy képes vagyok egyedül is megtalálnom az élet napos oldalát, csak... idő kell nekem!
- Jól van Martina, elég dilinek látlak, átmenjek hozzád? Nem tudom, honnan veszel ilyen hülyeségeket, de elég súlyosnak tűnik a helyzet... - motyogta.
- Mercedes...
- Elég fejlett lehet a képzelőerőd, biztos sokat álmodoztál Jorgeról...
- Mercedes...
- Ja, bocs, most utáljuk! Mekkora egy bunkó tapló! Na szóval...
- Mercedes! - harmadszori beavatkozással sikerült végre leállítanom. Mechi elég bőbeszédű, néha túlzottan is. - Eric megemlítette azt, hogy az unokatestvérétől kapta a számot. És tudod hogy hívják? Ahj, micsoda véletlen, hogy pont Eric Lambre hívott fel!
- Ja, tiszta őrült a csávó, manapság mindenki a Lambre nevet veszi fel. Te, szerintem lehetséges, hogy rám hajt. Összejön veled, aztán dob téged, és fölszed engem. Mekkora egy tapló... - szinte láttam magam előtt, ahogy büszkén hátradobja hosszú, szőke haját, amiért ilyen "jó" magyarázatot sikerült kitalálnia.
- Mechi, te vagy Eric Lambre unokatestvére! Te adtad meg neki a számom! - bár mindketten ismertük ezt a tényt, a nyílt szembesítésre Mercedes Rodriguez Victoria Josefina Emilia Lambre harci sorai meghátráltak, és megfújták a képzeletbeli kürtöt, amellyel a visszavonulást hirdették.
- Oh, bocsáss meg, most jut eszembe, hogy sajnos sietnem kell, mert... mert megyünk Xabiani szüleihez. Majd beszélünk, szia szívem, chao, chao!
És kinyomta a telefont. Egyfajta győzelmet mégiscsak aratott, hiszen nem jutottunk el odáig, hogy megígéri, nem tesz többet ilyet. Egy pillanatig üresen bámultam a kijelzőre, majd nagyot sóhajtva lebaktattam a lépcsőn. A készüléket az asztalra dobtam, majd folytattam az imént megkezdett grillezett húst. Újabban a sütés-főzés kombinációjával foglalom le magam. A próbákat egy ideje hanyagoljuk, mert Tara balszerencséjére elég súlyosan kificamította a bokáját, ezért nem tud táncolni. Ez úgy két hete volt, kicsivel a szilveszteri buli után. Még mindig feláll a szőr a hátamon, ha arra a napra gondolok. Elég érdekes party volt. Cande  véletlenül a kiszolgáló fiúra öntötte a bort, miután kicsit sokat ivott belőle, Lodovica mindenki meglepetésére lenyomott három pohárral valami bűzös löttyből, aztán arcon puszilta Diegot, mire Thomas és Clara is begerjedt kicsit (másnap szerencsésen elsimították az ügyet), Samu pedig eltűnt egy lánnyal kicsivel éjfél után. A legfurcsább, mégis Jorge volt. A kínos "csevejünk" után eltűnt, és nem is látták a bulin. Kicsit később megjelent Stephie is, és miután lehordott engem mindennek és mindenkinek, tovább kereste Jorget, aki nem ment hozzá haza. Azóta nem láttam Jorge édes pofáját. Tudom, hogy játszani akart velem. Azt is tudom, hogy úgy hitte, pár pohár lötty után a karjaiba omlok majd. Még azt is megkockáztatnám, hogy Stephiet is csak a bosszantásomra jegyezte el. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ember lesz belőle. Olyan, aki mások bosszantásán nevetni képes. Aki eddig elmegy a bosszúért. Azon kaptam magam, hogy idegesen járkálok fel alá a szobában. Egy pillanatra megtorpantam a tükör előtt, és végigmértem magamat.  Hosszú, barna haj szoros copfba kötve, megfeszített állkapocs, szigorú, határozott tekintet. Van sejtésem arról, hogy Jorge milyen ember lett. De vajon én milyen ember lettem ez alatt az egy év alatt? Lassú mozdulattal a hajamhoz nyúltam, és kihúztam a gumit. Összekócoltam a hajamat, és hagytam, hogy egy pillanatra előbújjon a régi lány. Ott volt. Láttam a régi Tinit, láttam a csillogó szemeit, azt a naiv teremtést, aki régen voltam. Aki mosolygott, és nevetett. Aki szeretett. Aki csalódott. És aki végül tönkrement. Most én vagyok itt helyette. Mert ő könnyű célpont volt. Könnyű volt szeretni őt, megbántani, és ott hagyni.
Megcsörrent a telefonom. Gyorsan összefogtam a hajam, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Tini Stoessel, miben... - kezdtem, de a hívó közbevágott.
- Szépen vagyunk, a számom is kitörölted... - rögtön felismertem a hangot.
- Mit akarsz Jorge?
- Felipe kért, hogy csörgesselek meg, mert pár gazdag pacák ajánlatot tett valami filmre. Mercedes azt mondta, egy rétre kell mennünk Buenos Aires egyik parkjában. Ott akarják forgatni a kezdő felvételeket, ezért akarják ott szervezni a megbeszélést. - hadarta.
- Mercedes szerint? Nekem azt mondta, hogy Xabi szüleihez mennek... - tudtam, hogy nem oda mennek, csak le akar rázni, de hogy most még szervezkedik is...
- Honnan tudjam, hogy mit akar a te barátnőd?
- Ott leszek. - inkább meg sem szólaltam, pedig lett volna egy két szép szavam Jorgehoz. Nem tudom, hogy előbb ő nyomott ki engem, vagy én őt, de valamelyikünk véget vetett a hívásnak. Összekaptam a cuccaimat, és elindultam a rétre. Korábban már beszéltünk a Tini el gran cambio de violetta-ról, de még sosem volt biztos, hogy igény van erre a filmre. Ezért tudtam, hová kell menni, valami mégis gyanús volt ebben az egész meghívásban. Miért pont a rét? Hiszen mindig egy nyugodt szobában, vagy egy nagyobb teremben beszéltünk az infókról. Valami balsejtelmem volt Mercedessel kapcsolatban is, de a gondolkodásomat megszakította a távolból induló, hatalmas dörgés. Ösztönösen összerándultam, de tovább folytattam az utat a park felé. Bedugtam a fülhallgatóm, és rákapcsolódtam a helyi rádió adójára, de ott is csak a viharról hallottam.
- Jó napot kívánunk, kedves hallgatók! Az időjárás ingadozó hangulatban van, délután erős vihar, szélvész, jégeső várható. Aki teheti, maradjon otthon, vagy húzza meg magát...
Nem igazán érdekelt ez a zivatar, már könnyen túltettem magam egyen, bár akkor velem volt az fél stáb. Igaz, ha minden igaz, most is ott lesz Mechi, Felipe, pár tag és Jorge is. Nem lesz semmi gond. Ezt a mondatot ismételgettem magamban, amíg meg nem érkeztem. Nem várt még senki, de hamarosan megérkezett Jorge is. Intett nekem, aztán pár méterrel mellettem megállt. Vártunk. Sokáig. Addig, míg esni nem kezdett. Pillanatok alatt sötétedett el az égbolt. Akkor Jorge bejelentette, hogy nem vár tovább.
- Velem jössz, vagy maradsz? - kérdezte türelmetlenül, mire a nyomába szegődtem. Nem arra ment, mint amerre én indultam volna, gondoltam, tud egy rövidebb utat.
- Jorge, biztosan erre kell mennünk? - kérdeztem idegesen, úgy húsz perc múlva, mikor már jó ideje nem értünk ki a parkból. A fák lombja némileg felfogta a cseppeket, mégis eléggé eláztunk. Jorge nem válaszolt, végül megállt.

- Nem! Eltévedtünk. - hirtelen szembe fordult velem, és nemes egyszerűséggel bejelentette a tényt, miszerint egy erdőben ragadtunk, miközben annyi esőcsepp hullik ránk, mintha a világ összes vize a nyakunkba akarna hullani.
- Ez most... komoly?
- Amint látod...
- Jorge Blanco, hogyan történhetett ez... - kezdtem, de közbevágott.
- Nem ellenkeztél, hanem velem jöttél! Keressünk egy helyet, ahol nem ázunk meg. Úgy hallottam, van itt egy kis ház... - újra megindult, én pedig újra követtem. Meg sem állt egy kis fa házikóig. Fogalmam sem volt, hogyan találta meg, de megtalálta a kis fa házikót. Betessékelt az ajtón, aztán bezárta. El is reteszelte, amit nem igazán értettem.
- Ezt miért csinálod? - kérdeztem bizonytalanul.
- Ez egy Nemzeti Park, Tini! - leesett, mit akart mondani. Egy Nemzeti Park, ami nem csak növényekkel, de állatokkal is tele van.
- Oh, oké... most felhívom Mercedest... - a telefonomért nyúltam, de ki sem csengett. Nem volt térerő.
- Fölösleges próbálkozni... - intett Jorge. - Túl nagy a vihar.
Nem törődtem Jorge megjegyzéseivel, mert számon akartam kérni Mechit, hiszen jól tudtam, hogy ő áll az egész mögött. Talán összejátszott Felipevel, és nem is volt megbeszélés, csak Jorgenak és nekem szóltak.
- A rohadt életbe! - ezzel a mozdulattal földhöz vágtam a telefonom. R.I.P. méregdrága okostelefonom...
- Jó lenne, hogyha nem kapnál hisztirohamot! Pár perc, és eláll a vihar, aztán keresünk itt valamit. Nem olyan nagy ez a park...
- Hogy egy idióta eltévedjen benne? De igen, drága Blanco, elég nagy ahhoz. Nem gondolod? Az esőnek pedig esze ágában sincs elállni! - a torkomat valami kényelmetlenül szorongatta, kedvem lett volna ott ahol vagyok felrobbanni, ezzel elpusztítva a Blanco család drága kis üdvöskéjét. Lehetséges, hogy hisztizni kezdtem...
- Martina, egy kicsit maradj nyugton, és akkor még te is hallhatod, hogy egyre halkabban esik. - Jorge kicsit kibillent a megszokott, blazírt stílusából, de hamar újra felvette a megszokott arcát. Igen, ami  azt illeti, tényleg hallottam némi változást az eső hangerejét illetően. Csakhogy nem jó értelemben. Egyre hangosabbá vált a kopogás, addig, amíg végül már szilárd cseppek potyogtak a tetőre.
- A francba! Jégeső... - Jorge most végleg kibillent a "semmi nem érdekel, felőlem oda mész ahová akarsz" szerepéből. - Kimegyek, megnézem, hogy elég erős-e a tető... - motyogta, és elmozdította a torlaszokat az ajtó elől, de ahogy átlépte a küszöböt, vissza is ugrott. - Nagyon nagy szemekben esik a jég. Életveszélyes lehet kimenni...
És akkor tényleg úgy éreztem, hogy képes lennék átúszni az óceánt, megkopasztani bármit, ami az utamba kerül, beidomítani egy bikát, és azzal odavágtatni Mechi elé, aztán őt is megkopasztani, és elásni valahol a tenger közelében.  Csak el akartam tűnni onnan, haza akartam menni a biztonságot jelentő otthonomba, ahol nem kell tartanom semmilyen vihartól.
- Tini... - Jorge látva a vörösödő fejemet mellém lépett.
- Hagyjál Jorge! - kiáltottam rá. - A te hibád, hogy itt vagyunk!
- Ezt hogy érted? - arcán az őszinte csodálkozás tükröződött. - Nem kellett volna ide jönnünk, ha nem akarnak veled filmet csinálni.  Ha te nem vagy ilyen...
- Ilyen?
- Ilyen... - kezdte, mire egy pillanatra visszafojtottam a levegőt, de nem folytatta.
- Áh, hagyjuk Blanco! Én lelépek... - nem érdekelt semmi. Csak el akartam tűnni onnan, le akartam lépni egy olyan helyre, ahol nem létezik Jorge Blanco. Nincsen Jorge, akit utálhatok, mégis valahogy szeretem, mert képes reményt ébreszteni bennem, csakhogy a következő pillanatban összetörjön. És én minden ilyen veszekedésünk után kevesebb leszek.
Félresöpörtem mindent az utamból, és feltéptem az ajtót. A vállamra hullott két nagyobb darab jég, de nem érdekelt. Tovább száguldottam, és hallottam, hogy Jorge elindul utánam, így gyorsítottam. Nem kellett volna. Megcsúsztam egy sártócsában, így kénytelen voltam belekapaszkodni egy nagyobb faágba, ami viszont így megbillent, ezzel az összes jégdarabot a fejemre zúdítva. Egy viszont eltalálta a tarkóm. Iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, én pedig nem tudtam megtartani magam többet. Legurultam a lejtőn, végigbucskázva a száraz avaron, aztán minden elsötétedett...
El kellett volna sötétednie...

5.Capítuló: Új esélyek... (Szilveszteri különkiadás)

A következő órákban igyekeztem kerülni Jorget. Ő sem törte magát, hogy felkeressen. Jól nézünk ki... nem sokára itt az új év -pontosabban holnap már új évre virradunk-, valami bulit biztosan szerveznek majd, ahol meg kell jelennünk, nem kis ideig csámcsoghat rajta a sajtó. Már látom a szalagcímeket "Vajon min veszhetett össze a múlt szerelmespárja?" "A románc talán még nem veszett oda..." "Jorge Blanco és Martina Stoessel heves gyűlölettel néz egymásra..." Már előre beleborzongtam. Nem akartam, hogy én legyek a középpontban. Hogy mindenki rám figyeljen. Ami azt illeti, azt akartam, hogy senki ne figyeljen rám. Láthatatlanná akartam válni. Csak egy napra. Nem akartam több lenni, mint bárki más. Nem akartam egy olyan lány lenni, akit ennyien ismernek. Most először nem vidított fel a rajongók gondolata. Az öltözőmben összekuporodva gubbasztottam. Vártam... őszintén szólva magam sem tudtam, mire. Mechire? Nem, tudtam, hogy ő most nem fog jönni. Keményen próbál. Jorgera? Fenéket... A halálra? Ez elég betegesen hangzik. Talán ara, hogy megaszódjak ott helyben, ahol vagyok. Keresne valaki? Hiányoznék valakinek? Azt hiszem... Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna, ki hív. 

- Szia Tini! - a fiú idegesen beszélt, elsőre nem ismertem fel a hangját.

- Szia! - motyogtam. - Mi az?

- Lenne mit megbeszélnünk... kicsit hamarabb érted mehetek? Már ha nincs dolgod... - azt hittétek Jorge az? Még a telefonszámát is kitöröltem a mobilomból. Peterrel beszéltem.

- Oké, kimegyek a Stúdió elé... Felipe úgyis elengedett... - motyogtam. Letettem a telefont, és kifelé indultam. Az ajtóban Tara kapott el.
- Tini, hová, hová?
- Felipe elengedett... - szándékosan nem néztem a szemébe. Ő továbbra is a tekintetemet kutatta, mindhiába. 
- Persze... azért ne felejtsd el, hogy estére gyere vissza! - mondta kedvesen.
- Miért? - nem rémlett, hogy Felipe bármit is említett volna.
- Meghívtak benneteket egy szilveszteri partyra, erre a címre. Jó lenne, ha megjelennél, sok támogatót szerezhetnénk még a live-hoz... - Tara választ várva nézett rám, én még mindig azt a cetlit vizslattam, amit a kezembe nyomott. 
- Persze, persze, ott leszek... - motyogtam.
- Tini... - indultam volna, de Tara utánam kapott. - Ne hagyd, hogy eltűnjön a mosoly az arcodról! 
Bólintottam, aztán elindultam kifelé. Éreztem, hogy már patakokban folynak a könnyeim. Nem érdekelt, hogy elfolyik a sminkem, vagy hogy tisztára idiótán nézek ki. Egy dolog játszott a szemem előtt. Későn kaptam észbe. Az egyetlen dolog, ami mindig kihúzott a csávából, a mosolyom volt. Képes voltam bármikor mosolyogni, mert másoknak is örömet adtam vele. De már nem megy... Eltűnt az a mosoly. És már soha többé nem lesz ugyanolyan. Soha nem játszik már az az őszinte mosoly az ajkamon. 
Rögtön kiszúrtam Peter fekete kocsiját. Zihálva téptem fel az anyósülés ajtaját, és ledobtam magam az ülésre. Peter nem kérdezett semmit. Meg sem szólalt. Csak beletaposott a gázba, és a város széléig meg sem állt. Még akkor is zokogtam. Peter egy szántóföld mellett fékezett le. Egy pillanatra kiszállt, és körülnézett.
- Senki nincs itt... - mélyen a szemembe nézett. Rögtön tudtam, mire gondol. Felismertem a helyet. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy Peter teljesen kifordult magából, de akkor egy igazi görény miatt. Kijöttünk ide, Peter pedig elkiabálta a problémáját a világnak. 
Bólintottam, és kiszálltam. A hideg föld közepére vándoroltam, és megálltam. A tekintetem a tiszta égre emeltem. Kiabálni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Zokogva rogytam a sárba. Nem érdekelt, akkor már úgy is hasonlítottam egy disznóra... Összehúztam magam, és átkaroltam a térdem. Nem tudom, meddig ültem ott. Egy percig? Egy óráig? Fogalmam sincs. De Petert nem érdekelte, hogy honnan késik el miattam. Nem zargatott. Tudta, hogy időre van szükségem. 
Nagy levegőt véve felálltam. Indultam volna vissza a kocsiba, mikor egyszerre tört elő bennem minden.
- A rohadt életbe, csak boldog emlékeket szeretnék! - pár madár ijedten szállt fel egy fa ágáról, ezen kívül semmi nem történt, így folytattam. - Végre újra sínen lenne az életem, miért nem élhetem át nevetve ezt az évet? Csak boldog pillanatokat szeretnék! Hogy mikor egyedül vergődök az ágyamban, legyen mire visszagondolnom!
Nem vittek tovább a lábaim. Nem mentem sehová. Ekkor Peter is kiszállt, és szorosan átölelt. Végre sikerült beszállnom a kocsiba. Peter beindította a motort, de még nem indult el. 
- Tini! - nagy levegőt vett, még egyszer végig gondolta, hogy el akarja e mondani, amit tervezett. - Csak... engedd el!
Megdöbbentett. Letaglózott. Peter volt az egyetlen ember idáig, aki nem azt hajtogatta, hogy harcoljak Jorge-ért. A szemembe  mondta az igazságot. Hogy el kell engednem, mert ha nem teszem, bele fogok halni. Elveszítem a lelkem maradék boldogságát is. Még van esélyem visszanyerni azt a mosolyt. Még van esélyem újra boldognak lenni. 
Legközelebb egy szépségszalon előtt álltunk meg. Felnevettem.
- Úgy nézek ki, mint egy kisminkelt mocskos disznó, ugye? 
Peter megcsóválta a fejét. - Siess!
Kiszálltam a kocsiból, de még megfordultam, és oda suttogtam neki: - Köszönöm!
Ahogy beértem a szalonba, rögtön elém ugrott két lány. Elmondtam, mit szeretnék, szerencsére egyikük sem faggatott a sáros ruhámról, és elfolyt sminkemről. Leültettek egy székbe, és hamar rendbe tették az arcomat. A hajamba is sárcsomók ragadtak, de a fürtjeim így is elég sajnálatos állapotban voltak, úgyhogy fazonra igazítást is kértem. Ehhez persze rögtön elrohantak egy fodrászért. Lehajtott fejjel vártam, de a lány hamar meg is érkezett.
- O, mamma mia, ilyen hajjal szívesen dolgoznék minden nap! - motyogta. - Nehogy megmozdulj!
A hang valahonnan ismerős volt, de legyőztem a kísértést, hogy felemeljem a fejem. A lány kétszer lefújta valamilyen spray-vel a hajam, aztán szólt, hogy emeljem fel a fejem. Abban a pillanatban megpillantottam Rosat. Ugyanazt a Rosat, akit tavaly ismertem meg. Jorge öccsének menyasszonyát. Mára talán már feleségét. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, mire kibukkant belőle a röhögés.
- Rosa! - kiáltottam el magam. - Azt hittem, nem látlak többet!
- Nehogy felállj! - még mindig nevetett, de hozzákezdett a hajamhoz. 
- Lukas óta nem láttalak! - hüledeztem.
- Én láttalak téged! - motyogta Rosa. - Jorge képein... csúnyán elbántál vele...
- Tessék?
- Hónapokig zokogott... - a ténytől, miszerint Jorge valaha is zokogott miattam, elállt a lélegzetem.
- Tudod, hogy utállak? - kérdezte mosolyogva. Felhúztam a szemöldököm. - Nem, nem Jorge miatt. Miattad kell elviselnem azt a banyát...
- Stephiet? 
- Aha... - megvonta a vállát. - Sokszor jött el hozzánk.
- Összeházasodtatok? - kérdeztem vigyorogva. Rosa válaszul felmutatta a gyűrűjét. - Sajnálom, hogy nem voltam ott... 
- Ugyan már! - Rosabol nem veszett el semmi, mióta láttam. Ugyanaz az életerős lány maradt. Még sokáig elbeszélgettünk, aztán végzett a hajammal. Szép lassan rendbe tettek.
- Köszönöm, most rohannom kell! - összekapkodtam a cuccaim, de Rosa megállított.
- Hová?
- Még ruhát kell vennem...
- Martina Stoessel! - felhúzta az egyik szemöldökét, és rám meredt. Egy pillanatra eltűnt, és egy dobozzal a kezében tért vissza. - Kötelező elfogadnod!

Nem volt időm elutasítani. Gyorsan felkaptam, egy telefonszámcsere között ezerszer megköszöntem neki, és beugrottam Peter mellé. Még én sem fogtam fel, de a Rosatol kapott ruha gyönyörű volt. Egy fehér nadrág, egy csipkés fehér felső, és egy fekete blézer, a hajam pedig gyönyörű fonatban lógott.

Peter elmosolyodott, és az étterem felé vette az irányt. 
Hamar lezavartuk a vacsorát. A férfi nagyon kedves volt, néha fölöslegesnek is éreztem magam. Tuti, hogy szerepet ad Peternek. A vacsora vége felé megkértek, hogy énekeljek. Eleget téve a kérésüknek, elénekeltem az egyik számomat Túl jól emlékszem címmel... Most nem rázott meg különösebben, mégis remegett minden végtagom. Négy sor visszhangzott csak a fejemben...
"Túl jól emlékszem... el akarok felejteni mindent,
Mindent, mit kettőnkről hittem,
De túl jól emlékszem, hogyan fogtad kezem,
Tudom, hogy ma már elengedem... szép lassan elengedem..."

Ezt a négy sort ismételgettem. Fogalmam sem volt, hogy jutottam fel arra a buszra, ami elvitt a Tara által megadott címre, de a mellettem elsuhanó tájban gyönyörködve is csak erre tudtam gondolni. "Ma már elengedem, szép lassan elengedem..." Hirtelen rengeteg emlékkép rohanta meg az agyam, kettőnkről. Jorgeról, és rólam... most nem hessegettem el őket. Tudtam, hogy ez része annak, hogy el tudjam őt engedni. El kell búcsúznom minden közös, szép emlékünktől. 
Mikor benyitottam a hatalmas villába, már szinte mindenki ott volt. Mikor meguntam az üres bájcsevejeket, fogtam magam, és kivonultam az erkélyre. Meg sem próbáltam elfordulni, mikor megláttam ott Jorget. Mellé könyököltem a párkányra, és hallgattam.
- Tudod... rájöttem, hogy tényleg nincs jövője kettőnknek... - motyogtam magam elé.
- Ezt hajtogatom, de mióta... - Jorge nagyot sóhajtott.
- Ilyen nincs! - nevettem fel kényszeredetten. - Jorge, ez nem felhívás keringőre! Nem kijelentem neked, mert tudom, hogy akkor majd rájössz, hogy nem így van! Te is tudod, hogy eddig mindketten reménykedtünk! Miért nem tudjuk azt mondani, viszlát? Mert köztünk több van, mint két egyszerű ember között. Azzal, hogy azt hazudjuk, ez a kapocs el van vágva, még nem vágtuk el! - szinte kiabáltam. Majd suttogni kezdtem. - Elengedlek Jorge... Örökre... Döntsd el, képes vagy azt mondani, viszlát? Nem fordulok vissza!
Közben a tömeg a kertben hangosan kezdett tíztől visszaszámolni. Amikor azt kiáltották, zéró, és fellőtték a tűzijátékot, Jorge mélyen a szemembe nézett. 
- Te is tudod, hogy ez a játék sosem fog véget érni... Sosem fogok elköszönni. Ahogy te sem... 
A léptei elhalkultak, én pedig csak álltam ott, és néztem a tűzijátékok szív alakú formáját, és arra gondoltam, még nem tudom elengedni. Ma nem...

Ezzel a rövid résszel kívánok mindenkinek boldogságban gazdag új évet!:)

4.Capítuló: Te változtál, én változtam, ez mindenen változtat...

Hola, hola!:D
Megcsináltam!*-* Emberek készen vagyok!:D Jó, hülyének néztek, tudom... de higgyétek el, tényleg nagyon nehéz volt megírni, visszatalálni ide:)
De készen van!! Tudom, ha elolvassátok, elég mérgesek lesztek rám, mert sokan Jortinit akartak... oké, nem szólom el magam...:D

Sosem lesz úgy, mint azon a napon. Tudom. Jorge változott. Én is változtam. Változott a kapcsolatunk. Érzem. Tudom, mert érzem, hogy ő is tudja. Érzem, amit ő... Még mindig...

- Te mit keresel itt?

A hangja kemény, és éles volt. Rögtön megpördültem. Akkor esett le, hogy még mindig Jorge öltözőjében álldogálok. Basszus, Jorge öltözőjében voltam! És volt ott még valaki.

- Jó téged újra látni! - kifejezéstelen arccal fordultam felé. Nem akartam, hogy lássa, hogy még mindig szeretem, miközben gyűlölöm, mégis őrülten oda vagyok érte.

- Bárcsak én is elmondhatnám ezt! - szavai szinte mellbe vágtak. A szívem összeszorult, és képes lettem volna ott helyben összerogyni. Jorge ott állt előttem. Teljes életnagyságban, látszott, hogy kicsivel előttem jöhetett ő is, talán az edzőteremből.

- Tudod mit, Jorge Blanco? Te tényleg megváltoztál! - sarkon fordultam, és igyekeztem minél előbb kilépni arról a helyről. Tele volt Jorge illatával, a mosolya emlékeivel, az érintésére emlékeztető közelséggel, és legfőképpen a közös emlékeinkkel. 

Előttem ért az ajtóhoz, és eltorlaszolta azt. Nem tudtam volna a nélkül kimenni, hogy ne érjek hozzá. Ő is tudta, ahogy én is, hogyha hozzáérek, vagy mélyen beszívom az illatát, egyből a nyakába ugrok. Amit nem akartam. Az öntelt vigyora, az egész viselkedése megváltozott. Nem ezt a Jorget szerettem. 

- Miért akarsz kimenni? - röhögve közeledett felém, én viszont rögtön hátrálni kezdtem.

- Lássuk csak! Keményen egy oka van! - már szinte a falhoz simulva álltam, alig pár centi volt közöttünk. - Az, hogy te itt vagy!
- Ugyan már! - végre eltávolodott tőlem. - Láttam, hogy a képet nézed! Még akarod, hogy veled legyek!
- Nem Jorge! - megráztam a fejem. - Már nem emlékszem kettőnkre.
Mélyen kifújta a levegőt, aztán mosolyogva kinyitotta előttem az ajtót. 
- Az jó... - suttogta. - Mert én sem! Így nem lesz probléma abból, hogyha újra felhívom Stephiet!
- Dehogy is! - nevetve fordultam vissza a folyosóról. - Meg abból sem, ha elmondom, hogy Peterrel újra együtt vagyunk!
Én sem tudom, miért mondtam, hogy miért csináltam. Ő felvágott Stephievel, mert azt mondta, tovább tudott lépni. Francokat fogom bevallani, hogy a párnámba sírva vártam, hogy felhívjon! 
- Szuper! Akkor az sem lesz baj, ha megkérem a kezét! - ő is elképedt azon, amit mondott. Nem voltam képes tovább ott maradni.
- Legyen, ahogy akarod, Blanco! - megrántottam a vállam, és grimaszolva indultam a próbaterem felé. A lépteim egyre gyorsultak, szinte becsapódtam a színpadba. Az egész Studio területén nem volt kettőnkön kívül senki. Utálom Mercedest! Tudom, hogy ő volt az, aki visszatartotta a többieket, hogy elintézzem a dolgaimat Jorgeval. Most akkor imádom, vagy utálom Mechit? Szükségem van pár percre Jorgeval, de a régivel! A színpad mellett egy laptop állt, erről szoktuk elindítani a dalok alapjait, ha karaokezni akarunk. Talán a sors hozta ezt össze, szükségem volt a zenére. Nem akartam begyógyítani a sebeimet, csak tisztában akartam lenni vele, hogy mennyire vagyok most sebezhető. Végigpörgettem a listát, mikor megtaláltam a kellő számot, Warrior címmel. Elindítottam a dalt, és lehuppantam a színpad szélére. Kintről léptek zaja hallatszódott, tudtam, hogy ő is itt van, főleg abból, hogy valaki földre rogyott a terem ajtajában. Nem érdekelt. Csak magamnak énekeltem.
"Ezt a történetet még sosem meséltem el,
Muszáj elmondanom és kiadnom magamból,
Vissza kell szereznem a fényt, amit elloptál tőlem,
Egy bűnöző vagy, és úgy lopsz, mint egy profi,
A fájdalmat és az igazságot,
Úgy viselem, mint harci sebet,
Szégyenkezve, összezavarodva,
Összetört voltam, és megsebzett,
Most már egy harcos vagyok,
Most már vastagabb védőfalam van,
Egy harcos vagyok,
Erősebb vagyok, mint valaha,
És a páncélom fémből van, nem juthatsz át rajta,
És nem tudsz megbántani többé"
Jorge felállt, és szembe fordult velem. Keményen nézett a szemembe. Most már neki is bizonyítani akartam.

"Kitörtem a hamuból, és lángolok, mint a tűz
Szégyent cipelek és hegeket, amiket sosem fogok mutatni,
Túlélő vagyok,
Több értelemben is, mint gondolnád,
Mert a fájdalmat, és az igazságot,
Úgy viselem, mint egy harci sebet,

Van egy részem, amit már sosem szerezhetsz vissza,
Egy kislány túl gyorsan nőtt fel,
Csak egyszer történhetett meg,
Sosem leszek már a régi,
Most visszatérek az életembe, 
Már nincs semmi, amit mondhatnál,
Mert úgy sem vállalnád a felelősséget,
Most már egy harcos vagyok,
Most már vastagabbak a falaim,
Egy harcos vagyok,
Nem tudsz megbántani..."

- És most? - nézett rám keserűen.
- Úgy teszünk, mintha nem változott volna semmi, és megpróbálunk meglenni egymás közelében! - suttogtam.
- Nem... Nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi! - mondta halkan. - Elmentél. Változtál. Változtam. Ez mindenen változtat!

3.Capítuló: Sosem lesz már úgy...

Hola!:)
Ne haragudjatok, hogy sokáig nem volt rész, de nagyon sok már írni valóm is akadt, épp ezért tervezek bevezetni valami új dolgot (talán még ma ki is kerül erről egy "cikk"), de ez most mindegy, mert meghoztam a részt!:D

A Juntada napja Jól emlékszem arra a bizonyos napra. A Juntada napjára. Mert akkor éreztem először, hogy a szívem gyorsabban ver ha ő ott van. Hogy Jorge megváltoztat körülöttem mindent.

Reggel izgatottan ébredtem, és rögtön rohantam a Studioba. Felipe és Tara még kicsit megkínzott bennünket a sok tánccal, és jelmezpróbával, aztán utunkra eresztettek. Aznap csupán mi négyen voltunk bent, Mechi, Jorge, Xabi és én, Xabit természetesen le sem lehetett vakarni Meciről, barátnőmet sem a fiúról, így Xabi eljött velünk mindenhová. Akkor épp a színpad kifutóján ültünk, és próbáltuk elfoglalni magunkat, a koncertig volt még vagy három óra.

- Oké, mit csináljunk? - mosolyogtam a fullasztó táncpróba után a többiekre.

- Felelsz-vagy mersz? - vetette fel Mechi, de pillanatok alatt lefújtuk, mi szerint már unjuk a banánt.

- Barkóba? - vonta meg a vállát Xabi.

- Persze kicsim, csakis... - pöckölte meg a barátja orrát Mechi.

- Akkor... - a számba haraptam. - Karaoke?

- Lejárt lemez... - puffogott Jorge.

- Oké, akkor Mechivel levetkőzünk, és pucéran rohangálunk a színpad előtt, jó? - kérdeztem vigyorogva, mire Xabinak homlokára szaladt a szemöldöke, Mechinek kedve lett volna megpofozni, Jorge viszont unottan bámult maga elé.

- Ezt már rengetegszer csináltuk! - motyogta maga elé, mire Xabi elkerekedett szemekkel felpattant.

- Oké, ki vagy te, és mit tettél Jorgeval?!? - kiáltott rá a fiúra, mire ő kipattant szemekkel mérte végig Xabit.

- Nyugi, oké? - röhögött fel kényszeredetten. - Menjetek inkább nyálaskodni a városban!

Mind kitágult szemekkel néztünk Jorgera.

- Jorge, felfogtad, mit mondtál? - kérdeztem meghökkenten, ő viszont összeszorított állkapoccsal ült egy helyben. Rám sem nézett.

- Tudod mit? - Mechi tényleg eléggé a szívére vette Jorge beszólását, és megragadta Xabi kezét, majd lehuppant a kifutóról. - Tényleg jobb lesz, ha mi elmegyünk most...

Rám pillantott, de megráztam a fejem. Nem mentem utánuk. Jorgenak szüksége volt valakire. Én mindig számíthattam rá, mindig támogatott, és most vissza akartam adni. Megvártam, míg Mechiék léptei elhalkulnak, majd hanyatt feküdtem a színpadon, ahogy Jorge is. Lógattuk le a lábunkat, és meg sem szólaltunk. Aztán suttogva ezt mondta:

- Menj el kérlek! Menj velük!

Meg sem mozdultam. Kis idő múlva a könyökére fordulva meredt rám.

- Hallod Tini? Szeretnék egyedül lenni!

Én is felkönyököltem, és a tekintetét állva farkasszemet néztem vele.

- Kiállom a próbát! - suttogtam.

- Milyen próbát? - nevetve felült. Követtem őt.

- Azért mondod, hogy menjek el, mert tudni akarod, itt maradok-e! - mosolyogtam.

- Te tényleg nem vagy komplett! - röhögött fel, majd felállt, és körbe körbe járkált a színpadon.

- Most már elmondhatod, mi a bajod! - legyintettem, és én is felpattantam. Megragadtam a vállát, és magam felé fordítottam.

- Semmi! - mélyet sóhajtott, majd beletörődött, hogy nem tud lerázni, és belekezdett. - Én... csak összevesztem Stephievel.

- Biztos, hogy csak ennyi a baj? - kis habozás után bólintott. - Akkor incs semmi gond, te szuper srác vagy, ő meg értelmes, és okos lány, majd megbékéltek! Én és Peter is...

- Nem lehetne félre tenni Petert? - savanyúan nézett rám. - Mármint... Kicsit tegyük félre a tökéletes párokat!

- Rendben, bocsánat... - oldalra fordítottam a fejem, és egy kis ideig a ragyogó napot csodáltam. - Jorge?

- Igen?

- Ugye mi mindig itt leszünk egymásnak? - rá pillantottam. Látva zavart pillantását jobban kifejtettem mindent. - Mármint egy ilyen jó barátra.. szükségem van. Annyira jó, hogy számíthatok rád! És sosem mész el? Mármint én mindig itt leszek neked, és te is nekem, ugye?

- Persze... Barát a barátért! - mosolygott, majd magához szorított. A napot kettesben töltöttük, bejártuk a várost. Mikor vissza értünk, már Mechi és Xabi is ott volt. Jorge bocsánatot kért tőlük, és ők természetesen rögtön elfelejtettek mindent. 

- Skacok, kezdéshez álljatok be! - intett Fel. Mind beálltunk, a tömeg sikoltozását már a színfalak mögül lehetett hallani. Én kezdtem. Elénekeltem pár dalt, aztán szünet következett, ami alatt átöltöztem. Közben az élő adást néztem a Juntadaról. Épp Petert interjúvolták.

- És szerinted Tini hogy áll ehhez az egész hírévhez? - tette fel az újabb kérdést a nő.

- Szerintem ő kifejezetten a napos oldalát éli meg. Csodálatos lány, sosem látom fáradtnak. Imádja a rajongóit! - mondta Peter, én meg majdnem neki szaladtam a tévének, nagyon jól estek Peter szavai.

- Ez most komoly? - rontott be Jorge.

- Jorge! Ha öltöztem volna?

- Ismer egyáltalán téged? Sosem látom fáradtnak... - Jorge Peter hangját utánozva mormolt.

- Nem ő az, akinek elpanaszolom a bánatom. - mosolyogtam Jorgera.

- Folytatjuk! - dugta be a fejét Tara, mi pedig beálltunk. A Corre c. számmal folytatjuk a Juntadat. Én a színpad egyik oldalára, míg Jorge a másikra állt. Még tartott a szünet, így kihasználtam az időt, és próbáltam lazítani. Peter jól mondta, mindig igyekeztem a dolgok jó oldalát nézni, imádtam színpadon állni, de ugyanakkor ott volt a stressz is, amit Peterrel ellentétben Jorge jól ismert. Megijedtem. Jorge jobban ismerne, mint a szerelmem?!? 

Nem volt több időm gondolkodni, ugyanis a másik oldalon, Jorge körül megjelent egy nő, és egy kamerát tartó férfi, ő pedig csalódottan nézett rám. Nem érdekelt semmi, csak tudni akartam, mi folyik itt. Megfordultam, és sebesen vágtatva indultam felé, a színpadon keresztül. Mikor odaértem, azonban a nő csak egyetlen kérdést hangoztatott Jorgenak:

- Igaz, hogy elfogadod az ajánlatot és végleg leteszed León szerepét? Új életet kezessz Los Angelesben?

Jorge bűnbánóan nézett rám, de engem már semmi nem érdekelt. A szemem megtelt könnyel, és már látni sem akartam őt. Én hülye, elhittem, hogy Stephievel van baj. Ha igazá számítanék neki, tudom, hogy elmondta volna. Megértem, hogyha a saját útját akarná járni, az álmait kergetni, de szólnia kellett volna! Csak álltam előtte eltorzult arccal, vörös szemekkel, Jorge is meredt rám, a nő bekapcsoltatta a kamerát. Kész végem volt. Nem érdekelt, mi lesz ebből az egészből. Fogtam magam, és félre löktem mindenkit, aki az utamba állt. Hallottam, hogy Felipe lép a színpadra, hogy elhúzza az időt. Benyomott egy régi videót, hogy elterelje a közönség figyelmét. Csak tíz percre volt szükségem, bezárkózva az öltözőmbe. Feltéptem az ajtót, és lerogytam egy padra.

- Tini, drágám, mi történt? - Mechi viharzott be az ajtón. Én csak zokogtam, de egy szót nem tudtam kibökni.

- Jorge... - még mindig megállás nélkül sírtam. Mechi kapcsolt, és felpattant.

- Mit csinált?

Abban a pillanatban Jorge rontott be. Mechi meg sem szólalt, csak lassan kilépdelt az öltözőből. 

- Kaptok tőlem 5 percet! - sóhajtott, majd felrohant a színpadra, és hallottam, ahogy felcsendül a Quiero.

- Tini, én nem... - az sem érdekelt, Jorge mit akar mondani. Össze akartam szedni magam. Most mégsem ment. Még nem. Előbb tudnia kellett mindent.

- Mindig itt leszel, mi? Komolyan, nem tartottalak volna vissza! A te álmod, a te döntésed! Csak az fájt, hogy nem szóltál! Az fáj, hogy meg sem kérdeztél, és egyedül döntöttél! Stephievel is ezért vesztél össze?

- Stephievel... - köszörülte meg a torkát. - Nem vesztem össze...

- Mekkora egy idióta vagyok! - a könyökömet a térdemre helyeztem, és kitámasztottam a homlokom. - Bevettem ezt az egészet! Úgy őszintén, érzed, hogy mekkora hülye vagy? Én komolyan a barátod voltam! Komolyan, mindig, ha szükséged lett volna egy vállra, még Los Angelesbe is utánad mentem volna! De te nem szóltál! Így kell megtudnom? Jorge, nekem a színpadon kéne lennem, e helyett Mechi húzza nekem az időt. Tudod mit? Hagyjuk... - felálltam, de ő is követett, és megragadta a karom.

- Mond, mit tegyek, hogy végre megértsd? - fájdalmasan ejtette ki a szavakat. - Hogy érezd, rég több vagy nekem annál, hogy ezt megtegyem veled? Mond, mit tegyek, ha félek? Ha nem akartam egy ekkora sebet ejteni rajtad? Szerinted élni tudnék nélküled? Tini, rólad szól az életem! Összeköt veled! Ami pedig nélküled lehet, nem kell sosem! Jobb, ha erről nem beszélünk már sosem... Ez őrültség! Hisz annyi boldog pillanat vár ránk együtt! Meg kell hogy értsd! Bármi elszakítana tőled, én vissza jövök, szükségem van rád! Stephievel is csak azért jövünk még ki, mert te bátorítasz! Tini, meg kell értened, sosem tennék veled ilyet!

- Mégis megtetted... - már sírtam. De nem érdekelt. Egy lassú mozdulattal kitéptem a karom a szorításából. - Menj a színpadra Jorge! Tudni akarod, mit érzek? Figyelj a dalra...

Újra visszasétáltam a Quieronak pont akkor lett vége. Mechi mosolyogva intett a tömegnek, majd kilépett. Nekem kellett bevezetnem a dalt. Kiléptem.

- Köszönjük Mechi! .- mosolyt erőltettem magamra, és megszólaltam. - Na ki lehet a következő vendégünk?

A tömeg felsikított.

- Jorge, gyere be! 

- Sziasztok! - még mindig engem mustrált. - Nagyon jó érzés itt lenni!

- Énekeljünk? - kérdeztem.

Újabb sikítás.

- Induljon a dal! - amint Jorgera néztem elszomorodtam, így inkább a színpadot bámultam. Elindulta dal, én pedig csak énekeltem.

"Máshogy nézel rám.

Megölelsz, de nem érzem a melegséget"

Most Jorge jött. Mosolygott, de tudtam, hogy ő is futna.

"Kifejezném az érzéseimet,

De félbeszakítasz, véget vetsz a beszélgetésnek..."

Most együtt énekeltünk. Éreztem, ahogy átjárja a porcikáimat a dallam. Mindent elmondtam ezzel, amit csak akartam.

"Neked mindig igazad van,

Aaah, a szavaid olyan kiszámíthatóak, 

Már ismerem a forgatókönyvet"

Itt Jorge befejezte a dalt, átadta nekem a hangot. Egymást váltogattuk, vagy együtt énekeltük, de közben végig kommunikáltunk.  dal által.

"Ezért a szívem futna, futna, futna

Kettőnk elől, de te mindig gyorsabb vagy,

Elveszed amit akarsz, majd elmész,

Előtted sosem sírtam,

Szóval fuss, mint mindig, ne is nézz vissza!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!
Kerültem már ilyen helyzetbe, sok fájdalommal járt, 
Hát most azt mondom nem, velem nem,
Mindenem neked adtam, amim csak volt,
Már csak a fél szívem maradt meg,
Aaah, a forgatókönyved állandóan ismétlődik
Már nem jó így,

Ezért a szívem futna, futna, futna

Kettőnk elől, de te mindig gyorsabb vagy,

Elveszed amit akarsz, majd elmész,

Nem hagytam leperegni a könnyeket,

Szóval fuss, mint mindig, ne is nézz vissza!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!
Mindig ugyanazokat a trükköket adod elő,
Már... már ismerek mindent!

Ezért a szívem futna, futna, futna

Kettőnk elől, de te mindig gyorsabb vagy,

Elveszed amit akarsz, majd elmész,

Nem hagytam leperegni a könnyeket,

Szóval fuss, mint mindig, ne is nézz vissza!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!"
- Tini, nem megyek el... - suttogta. - Nem fogadtam el az ajánlatot...
És akkor éreztem először. Először, hogy körülötte megváltozik minden, amit érzek. A Juntadan még sok minden történt, de az már nem volt érdekes. E mellett nem.
A helyzet, mi szerint mindig itt leszünk a másiknak, már a múlté. Fordult a kocka. Ő várt rám, és én mentem el. Én hagytam ott. A nélkül, hogy szóltam volna neki. De ma már minden mindegy. Ami volt, elmúlt. Csakhogy az én szívemben az a nap örökké él...