5.Capítuló: Új esélyek... (Szilveszteri különkiadás)

A következő órákban igyekeztem kerülni Jorget. Ő sem törte magát, hogy felkeressen. Jól nézünk ki... nem sokára itt az új év -pontosabban holnap már új évre virradunk-, valami bulit biztosan szerveznek majd, ahol meg kell jelennünk, nem kis ideig csámcsoghat rajta a sajtó. Már látom a szalagcímeket "Vajon min veszhetett össze a múlt szerelmespárja?" "A románc talán még nem veszett oda..." "Jorge Blanco és Martina Stoessel heves gyűlölettel néz egymásra..." Már előre beleborzongtam. Nem akartam, hogy én legyek a középpontban. Hogy mindenki rám figyeljen. Ami azt illeti, azt akartam, hogy senki ne figyeljen rám. Láthatatlanná akartam válni. Csak egy napra. Nem akartam több lenni, mint bárki más. Nem akartam egy olyan lány lenni, akit ennyien ismernek. Most először nem vidított fel a rajongók gondolata. Az öltözőmben összekuporodva gubbasztottam. Vártam... őszintén szólva magam sem tudtam, mire. Mechire? Nem, tudtam, hogy ő most nem fog jönni. Keményen próbál. Jorgera? Fenéket... A halálra? Ez elég betegesen hangzik. Talán ara, hogy megaszódjak ott helyben, ahol vagyok. Keresne valaki? Hiányoznék valakinek? Azt hiszem... Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna, ki hív. 

- Szia Tini! - a fiú idegesen beszélt, elsőre nem ismertem fel a hangját.

- Szia! - motyogtam. - Mi az?

- Lenne mit megbeszélnünk... kicsit hamarabb érted mehetek? Már ha nincs dolgod... - azt hittétek Jorge az? Még a telefonszámát is kitöröltem a mobilomból. Peterrel beszéltem.

- Oké, kimegyek a Stúdió elé... Felipe úgyis elengedett... - motyogtam. Letettem a telefont, és kifelé indultam. Az ajtóban Tara kapott el.
- Tini, hová, hová?
- Felipe elengedett... - szándékosan nem néztem a szemébe. Ő továbbra is a tekintetemet kutatta, mindhiába. 
- Persze... azért ne felejtsd el, hogy estére gyere vissza! - mondta kedvesen.
- Miért? - nem rémlett, hogy Felipe bármit is említett volna.
- Meghívtak benneteket egy szilveszteri partyra, erre a címre. Jó lenne, ha megjelennél, sok támogatót szerezhetnénk még a live-hoz... - Tara választ várva nézett rám, én még mindig azt a cetlit vizslattam, amit a kezembe nyomott. 
- Persze, persze, ott leszek... - motyogtam.
- Tini... - indultam volna, de Tara utánam kapott. - Ne hagyd, hogy eltűnjön a mosoly az arcodról! 
Bólintottam, aztán elindultam kifelé. Éreztem, hogy már patakokban folynak a könnyeim. Nem érdekelt, hogy elfolyik a sminkem, vagy hogy tisztára idiótán nézek ki. Egy dolog játszott a szemem előtt. Későn kaptam észbe. Az egyetlen dolog, ami mindig kihúzott a csávából, a mosolyom volt. Képes voltam bármikor mosolyogni, mert másoknak is örömet adtam vele. De már nem megy... Eltűnt az a mosoly. És már soha többé nem lesz ugyanolyan. Soha nem játszik már az az őszinte mosoly az ajkamon. 
Rögtön kiszúrtam Peter fekete kocsiját. Zihálva téptem fel az anyósülés ajtaját, és ledobtam magam az ülésre. Peter nem kérdezett semmit. Meg sem szólalt. Csak beletaposott a gázba, és a város széléig meg sem állt. Még akkor is zokogtam. Peter egy szántóföld mellett fékezett le. Egy pillanatra kiszállt, és körülnézett.
- Senki nincs itt... - mélyen a szemembe nézett. Rögtön tudtam, mire gondol. Felismertem a helyet. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy Peter teljesen kifordult magából, de akkor egy igazi görény miatt. Kijöttünk ide, Peter pedig elkiabálta a problémáját a világnak. 
Bólintottam, és kiszálltam. A hideg föld közepére vándoroltam, és megálltam. A tekintetem a tiszta égre emeltem. Kiabálni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Zokogva rogytam a sárba. Nem érdekelt, akkor már úgy is hasonlítottam egy disznóra... Összehúztam magam, és átkaroltam a térdem. Nem tudom, meddig ültem ott. Egy percig? Egy óráig? Fogalmam sincs. De Petert nem érdekelte, hogy honnan késik el miattam. Nem zargatott. Tudta, hogy időre van szükségem. 
Nagy levegőt véve felálltam. Indultam volna vissza a kocsiba, mikor egyszerre tört elő bennem minden.
- A rohadt életbe, csak boldog emlékeket szeretnék! - pár madár ijedten szállt fel egy fa ágáról, ezen kívül semmi nem történt, így folytattam. - Végre újra sínen lenne az életem, miért nem élhetem át nevetve ezt az évet? Csak boldog pillanatokat szeretnék! Hogy mikor egyedül vergődök az ágyamban, legyen mire visszagondolnom!
Nem vittek tovább a lábaim. Nem mentem sehová. Ekkor Peter is kiszállt, és szorosan átölelt. Végre sikerült beszállnom a kocsiba. Peter beindította a motort, de még nem indult el. 
- Tini! - nagy levegőt vett, még egyszer végig gondolta, hogy el akarja e mondani, amit tervezett. - Csak... engedd el!
Megdöbbentett. Letaglózott. Peter volt az egyetlen ember idáig, aki nem azt hajtogatta, hogy harcoljak Jorge-ért. A szemembe  mondta az igazságot. Hogy el kell engednem, mert ha nem teszem, bele fogok halni. Elveszítem a lelkem maradék boldogságát is. Még van esélyem visszanyerni azt a mosolyt. Még van esélyem újra boldognak lenni. 
Legközelebb egy szépségszalon előtt álltunk meg. Felnevettem.
- Úgy nézek ki, mint egy kisminkelt mocskos disznó, ugye? 
Peter megcsóválta a fejét. - Siess!
Kiszálltam a kocsiból, de még megfordultam, és oda suttogtam neki: - Köszönöm!
Ahogy beértem a szalonba, rögtön elém ugrott két lány. Elmondtam, mit szeretnék, szerencsére egyikük sem faggatott a sáros ruhámról, és elfolyt sminkemről. Leültettek egy székbe, és hamar rendbe tették az arcomat. A hajamba is sárcsomók ragadtak, de a fürtjeim így is elég sajnálatos állapotban voltak, úgyhogy fazonra igazítást is kértem. Ehhez persze rögtön elrohantak egy fodrászért. Lehajtott fejjel vártam, de a lány hamar meg is érkezett.
- O, mamma mia, ilyen hajjal szívesen dolgoznék minden nap! - motyogta. - Nehogy megmozdulj!
A hang valahonnan ismerős volt, de legyőztem a kísértést, hogy felemeljem a fejem. A lány kétszer lefújta valamilyen spray-vel a hajam, aztán szólt, hogy emeljem fel a fejem. Abban a pillanatban megpillantottam Rosat. Ugyanazt a Rosat, akit tavaly ismertem meg. Jorge öccsének menyasszonyát. Mára talán már feleségét. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, mire kibukkant belőle a röhögés.
- Rosa! - kiáltottam el magam. - Azt hittem, nem látlak többet!
- Nehogy felállj! - még mindig nevetett, de hozzákezdett a hajamhoz. 
- Lukas óta nem láttalak! - hüledeztem.
- Én láttalak téged! - motyogta Rosa. - Jorge képein... csúnyán elbántál vele...
- Tessék?
- Hónapokig zokogott... - a ténytől, miszerint Jorge valaha is zokogott miattam, elállt a lélegzetem.
- Tudod, hogy utállak? - kérdezte mosolyogva. Felhúztam a szemöldököm. - Nem, nem Jorge miatt. Miattad kell elviselnem azt a banyát...
- Stephiet? 
- Aha... - megvonta a vállát. - Sokszor jött el hozzánk.
- Összeházasodtatok? - kérdeztem vigyorogva. Rosa válaszul felmutatta a gyűrűjét. - Sajnálom, hogy nem voltam ott... 
- Ugyan már! - Rosabol nem veszett el semmi, mióta láttam. Ugyanaz az életerős lány maradt. Még sokáig elbeszélgettünk, aztán végzett a hajammal. Szép lassan rendbe tettek.
- Köszönöm, most rohannom kell! - összekapkodtam a cuccaim, de Rosa megállított.
- Hová?
- Még ruhát kell vennem...
- Martina Stoessel! - felhúzta az egyik szemöldökét, és rám meredt. Egy pillanatra eltűnt, és egy dobozzal a kezében tért vissza. - Kötelező elfogadnod!

Nem volt időm elutasítani. Gyorsan felkaptam, egy telefonszámcsere között ezerszer megköszöntem neki, és beugrottam Peter mellé. Még én sem fogtam fel, de a Rosatol kapott ruha gyönyörű volt. Egy fehér nadrág, egy csipkés fehér felső, és egy fekete blézer, a hajam pedig gyönyörű fonatban lógott.

Peter elmosolyodott, és az étterem felé vette az irányt. 
Hamar lezavartuk a vacsorát. A férfi nagyon kedves volt, néha fölöslegesnek is éreztem magam. Tuti, hogy szerepet ad Peternek. A vacsora vége felé megkértek, hogy énekeljek. Eleget téve a kérésüknek, elénekeltem az egyik számomat Túl jól emlékszem címmel... Most nem rázott meg különösebben, mégis remegett minden végtagom. Négy sor visszhangzott csak a fejemben...
"Túl jól emlékszem... el akarok felejteni mindent,
Mindent, mit kettőnkről hittem,
De túl jól emlékszem, hogyan fogtad kezem,
Tudom, hogy ma már elengedem... szép lassan elengedem..."

Ezt a négy sort ismételgettem. Fogalmam sem volt, hogy jutottam fel arra a buszra, ami elvitt a Tara által megadott címre, de a mellettem elsuhanó tájban gyönyörködve is csak erre tudtam gondolni. "Ma már elengedem, szép lassan elengedem..." Hirtelen rengeteg emlékkép rohanta meg az agyam, kettőnkről. Jorgeról, és rólam... most nem hessegettem el őket. Tudtam, hogy ez része annak, hogy el tudjam őt engedni. El kell búcsúznom minden közös, szép emlékünktől. 
Mikor benyitottam a hatalmas villába, már szinte mindenki ott volt. Mikor meguntam az üres bájcsevejeket, fogtam magam, és kivonultam az erkélyre. Meg sem próbáltam elfordulni, mikor megláttam ott Jorget. Mellé könyököltem a párkányra, és hallgattam.
- Tudod... rájöttem, hogy tényleg nincs jövője kettőnknek... - motyogtam magam elé.
- Ezt hajtogatom, de mióta... - Jorge nagyot sóhajtott.
- Ilyen nincs! - nevettem fel kényszeredetten. - Jorge, ez nem felhívás keringőre! Nem kijelentem neked, mert tudom, hogy akkor majd rájössz, hogy nem így van! Te is tudod, hogy eddig mindketten reménykedtünk! Miért nem tudjuk azt mondani, viszlát? Mert köztünk több van, mint két egyszerű ember között. Azzal, hogy azt hazudjuk, ez a kapocs el van vágva, még nem vágtuk el! - szinte kiabáltam. Majd suttogni kezdtem. - Elengedlek Jorge... Örökre... Döntsd el, képes vagy azt mondani, viszlát? Nem fordulok vissza!
Közben a tömeg a kertben hangosan kezdett tíztől visszaszámolni. Amikor azt kiáltották, zéró, és fellőtték a tűzijátékot, Jorge mélyen a szemembe nézett. 
- Te is tudod, hogy ez a játék sosem fog véget érni... Sosem fogok elköszönni. Ahogy te sem... 
A léptei elhalkultak, én pedig csak álltam ott, és néztem a tűzijátékok szív alakú formáját, és arra gondoltam, még nem tudom elengedni. Ma nem...

Ezzel a rövid résszel kívánok mindenkinek boldogságban gazdag új évet!:)