6.Capítuló: Sötét

- Mercedes Rodriguez Victoria Josefina Emilia Lambre! - jól van, elismerem, Mechi nincs ennyi néven anyakönyveztetve, de hát ha egyszer olyan mérges voltam! Mechi épp a harmadik személyt uszította rám a nap, akik meg akartak hívni egy kávéra. Hogy honnan tudták a telefonszámom? Nos, épp ezt tudakoltam a drága barátnémtól.

- Mi a probléma drágám? - tudakolta a legártatlanabb hangján.

- Ramirez, Eric, Joshua. - felsoroltam mind a három nevet, amelyen a telefonos udvarlóim bemutatkoztak. 

- Nem vagyok terhes, ha az lennék, akkor sem ilyen nevet adnék szegény kölöknek! - Mercedes nem véletlenül színésznő. Fantasztikusan alakította az "ártatlan barátnő vagyok, nem csináltam semmit" szerepet. 

- A telefonszámom PRIVÁT. Nem véletlenül. Fogalmam sincs, mi alapján szemelted ki őket, de engem nem lehet telefonon felszedni. - kiabáltam a telefonba, miközben fel-alá járkáltam a lépcsőn, a tölgykorlátot markolászva. 

- Fogalmam sincs, hogy ezt miért mondod! - olyan csodálkozás vegyült a hangjába, amivel egy percre még engem is meggyőzött.

- Nézd Mechi, megértem, hogy nem akarsz magányosnak látni, de hidd el, hogy képes vagyok egyedül is megtalálnom az élet napos oldalát, csak... idő kell nekem!
- Jól van Martina, elég dilinek látlak, átmenjek hozzád? Nem tudom, honnan veszel ilyen hülyeségeket, de elég súlyosnak tűnik a helyzet... - motyogta.
- Mercedes...
- Elég fejlett lehet a képzelőerőd, biztos sokat álmodoztál Jorgeról...
- Mercedes...
- Ja, bocs, most utáljuk! Mekkora egy bunkó tapló! Na szóval...
- Mercedes! - harmadszori beavatkozással sikerült végre leállítanom. Mechi elég bőbeszédű, néha túlzottan is. - Eric megemlítette azt, hogy az unokatestvérétől kapta a számot. És tudod hogy hívják? Ahj, micsoda véletlen, hogy pont Eric Lambre hívott fel!
- Ja, tiszta őrült a csávó, manapság mindenki a Lambre nevet veszi fel. Te, szerintem lehetséges, hogy rám hajt. Összejön veled, aztán dob téged, és fölszed engem. Mekkora egy tapló... - szinte láttam magam előtt, ahogy büszkén hátradobja hosszú, szőke haját, amiért ilyen "jó" magyarázatot sikerült kitalálnia.
- Mechi, te vagy Eric Lambre unokatestvére! Te adtad meg neki a számom! - bár mindketten ismertük ezt a tényt, a nyílt szembesítésre Mercedes Rodriguez Victoria Josefina Emilia Lambre harci sorai meghátráltak, és megfújták a képzeletbeli kürtöt, amellyel a visszavonulást hirdették.
- Oh, bocsáss meg, most jut eszembe, hogy sajnos sietnem kell, mert... mert megyünk Xabiani szüleihez. Majd beszélünk, szia szívem, chao, chao!
És kinyomta a telefont. Egyfajta győzelmet mégiscsak aratott, hiszen nem jutottunk el odáig, hogy megígéri, nem tesz többet ilyet. Egy pillanatig üresen bámultam a kijelzőre, majd nagyot sóhajtva lebaktattam a lépcsőn. A készüléket az asztalra dobtam, majd folytattam az imént megkezdett grillezett húst. Újabban a sütés-főzés kombinációjával foglalom le magam. A próbákat egy ideje hanyagoljuk, mert Tara balszerencséjére elég súlyosan kificamította a bokáját, ezért nem tud táncolni. Ez úgy két hete volt, kicsivel a szilveszteri buli után. Még mindig feláll a szőr a hátamon, ha arra a napra gondolok. Elég érdekes party volt. Cande  véletlenül a kiszolgáló fiúra öntötte a bort, miután kicsit sokat ivott belőle, Lodovica mindenki meglepetésére lenyomott három pohárral valami bűzös löttyből, aztán arcon puszilta Diegot, mire Thomas és Clara is begerjedt kicsit (másnap szerencsésen elsimították az ügyet), Samu pedig eltűnt egy lánnyal kicsivel éjfél után. A legfurcsább, mégis Jorge volt. A kínos "csevejünk" után eltűnt, és nem is látták a bulin. Kicsit később megjelent Stephie is, és miután lehordott engem mindennek és mindenkinek, tovább kereste Jorget, aki nem ment hozzá haza. Azóta nem láttam Jorge édes pofáját. Tudom, hogy játszani akart velem. Azt is tudom, hogy úgy hitte, pár pohár lötty után a karjaiba omlok majd. Még azt is megkockáztatnám, hogy Stephiet is csak a bosszantásomra jegyezte el. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ember lesz belőle. Olyan, aki mások bosszantásán nevetni képes. Aki eddig elmegy a bosszúért. Azon kaptam magam, hogy idegesen járkálok fel alá a szobában. Egy pillanatra megtorpantam a tükör előtt, és végigmértem magamat.  Hosszú, barna haj szoros copfba kötve, megfeszített állkapocs, szigorú, határozott tekintet. Van sejtésem arról, hogy Jorge milyen ember lett. De vajon én milyen ember lettem ez alatt az egy év alatt? Lassú mozdulattal a hajamhoz nyúltam, és kihúztam a gumit. Összekócoltam a hajamat, és hagytam, hogy egy pillanatra előbújjon a régi lány. Ott volt. Láttam a régi Tinit, láttam a csillogó szemeit, azt a naiv teremtést, aki régen voltam. Aki mosolygott, és nevetett. Aki szeretett. Aki csalódott. És aki végül tönkrement. Most én vagyok itt helyette. Mert ő könnyű célpont volt. Könnyű volt szeretni őt, megbántani, és ott hagyni.
Megcsörrent a telefonom. Gyorsan összefogtam a hajam, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Tini Stoessel, miben... - kezdtem, de a hívó közbevágott.
- Szépen vagyunk, a számom is kitörölted... - rögtön felismertem a hangot.
- Mit akarsz Jorge?
- Felipe kért, hogy csörgesselek meg, mert pár gazdag pacák ajánlatot tett valami filmre. Mercedes azt mondta, egy rétre kell mennünk Buenos Aires egyik parkjában. Ott akarják forgatni a kezdő felvételeket, ezért akarják ott szervezni a megbeszélést. - hadarta.
- Mercedes szerint? Nekem azt mondta, hogy Xabi szüleihez mennek... - tudtam, hogy nem oda mennek, csak le akar rázni, de hogy most még szervezkedik is...
- Honnan tudjam, hogy mit akar a te barátnőd?
- Ott leszek. - inkább meg sem szólaltam, pedig lett volna egy két szép szavam Jorgehoz. Nem tudom, hogy előbb ő nyomott ki engem, vagy én őt, de valamelyikünk véget vetett a hívásnak. Összekaptam a cuccaimat, és elindultam a rétre. Korábban már beszéltünk a Tini el gran cambio de violetta-ról, de még sosem volt biztos, hogy igény van erre a filmre. Ezért tudtam, hová kell menni, valami mégis gyanús volt ebben az egész meghívásban. Miért pont a rét? Hiszen mindig egy nyugodt szobában, vagy egy nagyobb teremben beszéltünk az infókról. Valami balsejtelmem volt Mercedessel kapcsolatban is, de a gondolkodásomat megszakította a távolból induló, hatalmas dörgés. Ösztönösen összerándultam, de tovább folytattam az utat a park felé. Bedugtam a fülhallgatóm, és rákapcsolódtam a helyi rádió adójára, de ott is csak a viharról hallottam.
- Jó napot kívánunk, kedves hallgatók! Az időjárás ingadozó hangulatban van, délután erős vihar, szélvész, jégeső várható. Aki teheti, maradjon otthon, vagy húzza meg magát...
Nem igazán érdekelt ez a zivatar, már könnyen túltettem magam egyen, bár akkor velem volt az fél stáb. Igaz, ha minden igaz, most is ott lesz Mechi, Felipe, pár tag és Jorge is. Nem lesz semmi gond. Ezt a mondatot ismételgettem magamban, amíg meg nem érkeztem. Nem várt még senki, de hamarosan megérkezett Jorge is. Intett nekem, aztán pár méterrel mellettem megállt. Vártunk. Sokáig. Addig, míg esni nem kezdett. Pillanatok alatt sötétedett el az égbolt. Akkor Jorge bejelentette, hogy nem vár tovább.
- Velem jössz, vagy maradsz? - kérdezte türelmetlenül, mire a nyomába szegődtem. Nem arra ment, mint amerre én indultam volna, gondoltam, tud egy rövidebb utat.
- Jorge, biztosan erre kell mennünk? - kérdeztem idegesen, úgy húsz perc múlva, mikor már jó ideje nem értünk ki a parkból. A fák lombja némileg felfogta a cseppeket, mégis eléggé eláztunk. Jorge nem válaszolt, végül megállt.

- Nem! Eltévedtünk. - hirtelen szembe fordult velem, és nemes egyszerűséggel bejelentette a tényt, miszerint egy erdőben ragadtunk, miközben annyi esőcsepp hullik ránk, mintha a világ összes vize a nyakunkba akarna hullani.
- Ez most... komoly?
- Amint látod...
- Jorge Blanco, hogyan történhetett ez... - kezdtem, de közbevágott.
- Nem ellenkeztél, hanem velem jöttél! Keressünk egy helyet, ahol nem ázunk meg. Úgy hallottam, van itt egy kis ház... - újra megindult, én pedig újra követtem. Meg sem állt egy kis fa házikóig. Fogalmam sem volt, hogyan találta meg, de megtalálta a kis fa házikót. Betessékelt az ajtón, aztán bezárta. El is reteszelte, amit nem igazán értettem.
- Ezt miért csinálod? - kérdeztem bizonytalanul.
- Ez egy Nemzeti Park, Tini! - leesett, mit akart mondani. Egy Nemzeti Park, ami nem csak növényekkel, de állatokkal is tele van.
- Oh, oké... most felhívom Mercedest... - a telefonomért nyúltam, de ki sem csengett. Nem volt térerő.
- Fölösleges próbálkozni... - intett Jorge. - Túl nagy a vihar.
Nem törődtem Jorge megjegyzéseivel, mert számon akartam kérni Mechit, hiszen jól tudtam, hogy ő áll az egész mögött. Talán összejátszott Felipevel, és nem is volt megbeszélés, csak Jorgenak és nekem szóltak.
- A rohadt életbe! - ezzel a mozdulattal földhöz vágtam a telefonom. R.I.P. méregdrága okostelefonom...
- Jó lenne, hogyha nem kapnál hisztirohamot! Pár perc, és eláll a vihar, aztán keresünk itt valamit. Nem olyan nagy ez a park...
- Hogy egy idióta eltévedjen benne? De igen, drága Blanco, elég nagy ahhoz. Nem gondolod? Az esőnek pedig esze ágában sincs elállni! - a torkomat valami kényelmetlenül szorongatta, kedvem lett volna ott ahol vagyok felrobbanni, ezzel elpusztítva a Blanco család drága kis üdvöskéjét. Lehetséges, hogy hisztizni kezdtem...
- Martina, egy kicsit maradj nyugton, és akkor még te is hallhatod, hogy egyre halkabban esik. - Jorge kicsit kibillent a megszokott, blazírt stílusából, de hamar újra felvette a megszokott arcát. Igen, ami  azt illeti, tényleg hallottam némi változást az eső hangerejét illetően. Csakhogy nem jó értelemben. Egyre hangosabbá vált a kopogás, addig, amíg végül már szilárd cseppek potyogtak a tetőre.
- A francba! Jégeső... - Jorge most végleg kibillent a "semmi nem érdekel, felőlem oda mész ahová akarsz" szerepéből. - Kimegyek, megnézem, hogy elég erős-e a tető... - motyogta, és elmozdította a torlaszokat az ajtó elől, de ahogy átlépte a küszöböt, vissza is ugrott. - Nagyon nagy szemekben esik a jég. Életveszélyes lehet kimenni...
És akkor tényleg úgy éreztem, hogy képes lennék átúszni az óceánt, megkopasztani bármit, ami az utamba kerül, beidomítani egy bikát, és azzal odavágtatni Mechi elé, aztán őt is megkopasztani, és elásni valahol a tenger közelében.  Csak el akartam tűnni onnan, haza akartam menni a biztonságot jelentő otthonomba, ahol nem kell tartanom semmilyen vihartól.
- Tini... - Jorge látva a vörösödő fejemet mellém lépett.
- Hagyjál Jorge! - kiáltottam rá. - A te hibád, hogy itt vagyunk!
- Ezt hogy érted? - arcán az őszinte csodálkozás tükröződött. - Nem kellett volna ide jönnünk, ha nem akarnak veled filmet csinálni.  Ha te nem vagy ilyen...
- Ilyen?
- Ilyen... - kezdte, mire egy pillanatra visszafojtottam a levegőt, de nem folytatta.
- Áh, hagyjuk Blanco! Én lelépek... - nem érdekelt semmi. Csak el akartam tűnni onnan, le akartam lépni egy olyan helyre, ahol nem létezik Jorge Blanco. Nincsen Jorge, akit utálhatok, mégis valahogy szeretem, mert képes reményt ébreszteni bennem, csakhogy a következő pillanatban összetörjön. És én minden ilyen veszekedésünk után kevesebb leszek.
Félresöpörtem mindent az utamból, és feltéptem az ajtót. A vállamra hullott két nagyobb darab jég, de nem érdekelt. Tovább száguldottam, és hallottam, hogy Jorge elindul utánam, így gyorsítottam. Nem kellett volna. Megcsúsztam egy sártócsában, így kénytelen voltam belekapaszkodni egy nagyobb faágba, ami viszont így megbillent, ezzel az összes jégdarabot a fejemre zúdítva. Egy viszont eltalálta a tarkóm. Iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, én pedig nem tudtam megtartani magam többet. Legurultam a lejtőn, végigbucskázva a száraz avaron, aztán minden elsötétedett...
El kellett volna sötétednie...