7.Capítuló: Örökkévalóság

Hola:)
Még időben, megérkezett az új rész. Elég kuszára, és "érdekesre" sikerült, de remélem, tetszeni fog. Megválaszol pár kérdést, ami az előző résszel kapcsolatban felmerült, ugyanakkor rengeteget hagy maga után, szóval.. nem is szeretném sokáig húzni az időt...
UI.: sokkal több ötletem született a rész írása közben, mint gondoltam, úgyhogy egy elég új stílust/hangulatot fog felvenni a történet, ezért egy ideig nem lesz elérhető a szereplők menüpont, amely felújítás alatt van jelen pillanatban is :D
Még sok újítást tervezek, úgyhogy... számolhattok velem a következő napokban!:)
Mikor legurultam a dombról, éreztem a fájdalmat a tarkómban, és biztosra vettem, hogy legalább egy bordám eltört, a térdemet sem tudtam megmozdítani, mégis, mikor véget ért a lejtő, egy pillanatra elsötétült minden.  De csak egy pillanatig tartott az egész. Kinyitottam a szemem, és pont ugyanott voltam. Ugyanúgy éreztem a fájdalmat, de könnyedén fel tudtam állni.

- Tini! - Jorge éles hangjára megfordultam. Veszett tempóban rohant felém, félrelökve minden útjába eső dolgot. 

- Jól vagyok. - motyogtam, de ő tovább rohant. Végül megtorpant, és lehajolt. Éreztem, ahogy felemel. Ami lehetetlen. Mert álltam. Mégis éreztem ahogy hozzám ér, és a magasba emel. Aztán feltűnt, hogy mi a probléma. Valójában ott feküdtem Jorge karjaiban, teljesen mozdulatlanul. Oké, láttam már ilyet. Megőrültem. Mert ilyen NEM létezik. Csak a filmvásznon, de ott sem jelent sok jót. Én bediliztem. Vagy meghaltam, és most végem. Végleg. Semelyik válasz nem kecsegtetett túl sok jóval, így inkább nem folytattam a gondolatmenetem, és követtem Jorget, meg... magam.
Próbáltam kizárni az összes baljós gondolatom, kisebb, nagyobb sikerekkel, de legalább nem gondoltam arra, hogy talán már mindennek vége, és nem sokára valami vakító fehérségben találom magam. Féltem erre gondolni. Mert most, hogy úgy érzem, ennyire közel kerültem a halálhoz, rájöttem, mennyi mindent kellett volna megtennem. Mennyi mindent csináltam volna másképp. És most kétségbeesve próbáltam volna mindent helyre hozni, mert rájöttem, hogy így  nem hagyhatom itt az életem. A szeretteim. Annyi mindent akartam még nekik mondani. Annyi mindent akartam még megtenni. Tisztán láttam minden egyes percet az életemből, minden galibát, minden helyzetet, amiről azt hittem, bonyolultabb már nem is lehetne, és csak most jöttem rá, mennyire egyszerű volt minden. Mennyire szép és jó volt, vagy mennyire az lehetett volna, ha hagyom. Azt hiszem, erre mondják, hogy lepergett előttem életem filmje. De nem volt vége. Mert nem hagytam. Mert tudtam, hogy még nem lehet vége.
- Tini, hallasz engem? - Jorge hangja teljesen kizökkentett a gondolkodásból. Felé kaptam a fejem. A padlóra terítette a kabátját, és arra fektette az élettelen testem. Így elnézve magam, tényleg úgy tűntem, mint aki nem kel többé fel. Kiáltani akartam. Jorge arcába kiáltani, hogy itt vagyok, hogy hallom, hogy nem hagyom el. Mert nem érdekelt többet, hogy hányszor vesztünk össze, hogy hányszor bántott meg,. mert most ez mind semmiségnek tűnt. Mellette akartam lenni, de úgy, hogy ő is tud róla. - Ha hallasz, kérlek, ébredj fel!
- Jorge, Jorge, itt vagyok! - elé ugrottam, de semmi sem történt. Az a bizonyos, annyira szeret, hogy "megérez" dolog elmaradt, és elfordult tőlem. Én megsemmisülve összekuporodtam az egyik sarokban. Nem éreztem hideget, csak az irtózatos fájdalmat a mellkasomban, ami most nem testi fájdalom volt. Azt már rég elhagytam odakint. Meg sem éreztem a tarkómat, vagy a bordám, a térdem hasogató kegyetlenséget, el voltam foglalva azzal, hogy valami belső ürességgel törődjek.
- Ha hallasz... ébredj fel, és gyere vissza! - motyogta maga elé Jorge, aztán letérdelt elém, és hosszasan hallgatott. Újra ugyanaz a Jorge volt, mint egy éve. Megértő, türelmes, és végtelenül kedves. És én is ugyanaz a lány voltam. Csak ő ezt nem láthatta. - Gyere vissza hozzám! - megfogta a kezem. Éreztem, ahogy szorítja, éreztem a belőle áradó forróságot, de ez nem volt elég, hogy felmelegítsen. Több kellett, így én is közelebb csúsztam... hozzánk. - Minden más lesz! Elfelejtjük a múltat, és csak a jelenre koncentrálunk, hogy egymáséi lehessünk! Csak gyere vissza Tini! Küzdj meg érte! Küzdj meg értünk!
És akkor éreztem először annyira erősen. Akkor akartam először, és utoljára annyira erősen őt. Akartam, és akkor semmi mást nem éreztem. Mert akartam. Őszintén, igazán, és erősen. Mindennél erősebben.
Aztán egy másik érzés teljesen kiszorította az akaratom. Egyszerre ezerszeresére nőtt a fájdalom bennem, és tényleg elsötétült minden. De már felülről hallottam Jorget, amint felkiált, és éreztem, ahogy felkap. Engem. Ami azt jelentette, hogy nem őrültem meg. Ami azt jelentette, hogy nem haltam meg. De ez mit sem változtatott az égető fájdalmon, ami behatolt a bőröm alá, és nem hagyta, hogy kinyissam a szemem. Az sem segített túl sokat, hogy Jorge rohanás közben összevissza rázott, de legalább éreztem a közelségét. Fel sem fogtam, mi történik, de annyi biztos volt, hogy az eső elállt, és megyünk valamerre. Aztán egy időre a hallásom, és ez a piciny felfogásom is megszűnt a világ felé.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy kocsiban voltam. A szemem kinyitni most sem voltam képes, de a hallásom rendben volt. Egy ágyon feküdtem, és valaki fogta a kezem. Felismertem a helyzetet. Egy mentőkocsiban feküdtem. Valaki rászólt a mellettem ülő személyre, hogy beszéljen hozzám. Az hosszasan hallgatott, majd hirtelen megszólalt egy lágy, mégis markáns hang, amelynek a gazdája újra erőt adott nekem.
"Mert képesek vagyunk szárnyak nélkül repülni,
Képesek vagyunk színekkel kifesteni a lelkünket, 
Kiálthatjuk, hogy yeah, 
Csak légy szövege a dalomnak, 
Zárj a hangodba!"
Fogalmam sincs, meddig hallgattam Jorge énekét, de végtelenségnek tűnt. Azt hiszem, mosolyogtam. Csak hogy ez sem tartott sokáig. És Jorge elengedte a kezem. Aztán újra elvesztettem az eszméletem. Biztos voltam benne, hogy végleg, de a tenger zúgása keresztülhúzta a számításaim. Ott álltam a parton, és mikor körülnéztem, meggyőződtem róla, hogy valóban itt vagyok. Vajon a jégeső csak álom volt? Vagy most álmodom?
Nem tűnődtem sokáig, mert megjelent Jorge, teljes életnagyságban.
- Jorge, mi ez az egész? - kérdeztem ijedten, de ő meg sem állt, amíg meg nem szorította kezem.
- Bocs, hogy késtem!
- De honnan? - értetlenül széttártam a kezem, de tovább mosolygott.
- A templomban már mindent elrendeztem, semmi gond nincsen... - fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy miért, de erre a mondatra a kezemre pillantottam, amelyen egy kicsi, ezüst gyűrű virított.
- Nézd, nem tudom, mi ez az egész - mutattam fel a kezem - de nekem mennem kell! - Kétségbeesve kapálóztam volna, mert muszáj volt visszatérnem a valóságba, ahol várnak a szeretteim. Megfordultam volna, de utánam kapott.
- Elmész, vagy maradsz? - összeráncolt szemöldökkel néztem rá. - Jobbra, vagy balra? Élet, vagy halál?
- Mira akarsz kilyukadni?
- Döntened kell Tini, nem menekülhetsz örökké. - pillantását mélyen belém véste. Újabb örökkévalóság. Egyetlen pillanat, ami alatt úgy éreztem, megfagy körülöttem a világ. Csak az az egy sötétbarna szempár létezett, és a kérdések, amiket felvetett. Döntenem kell? De mégis miről? És hogyan?
De újra felébredtem. Nem volt zúgó szél, és hullámok, csak pittyegés, és sóhajtozás. Nem volt a tenger sós illata, csak a tisztítószer, és a gyógyszerek fojtogató szaga. Kinyitottam a szemem. Idő kellett, míg megszoktam a fehérséget, de aztán tisztán kirajzolódott előttem a kórházi szoba, és egy magas alak, akit alaposan végigmértem. Semmi kétség nem fért hozzá, ő volt az. Jorge előttem állt. Még mindig ugyanolyan jóképű volt, magas, és erős. Az arcát szemügyre véve, kicsit megváltozott, mióta nem láttam. Más lett a szeme színe. Az orra vonala. A szemöldöke íve. Aztán rájöttem, hogy ez nem Jorge. Egy alkatra ugyanolyan férfi állt előttem, bár az arca borostás volt. Szőkés barna tincsei zabolázatlanul hullottak a szemébe, a szeme pedig gyönyörű volt. Igazi tengerzöld. Ahogy beléjük néztem, rögtön el is vesztem bennük. Más fajta érzést keltett bennem, mint Jorge sötétbarna szempárja, de mégis, valami hasonló vonzalom járt át. Egy teljesen másik világ tárult ki előttem.
- Én... Hol vagyok? - annyira elvesztem a szempárban, hogy teljesen elfelejtettem, hol vagyok, vagy miért. Megpróbáltam felülni, de a próbálkozás csak egy fájdalmas nyögésig jutott.
- Volt egy kis baleseted. - a fiú hangja hallatán kellemes borzongás futott végig rajtam. - Szólok az orvosodnak, hogy felébredtél.
Utána akartam kiáltani, de nem ment. Semmire nem futotta az erőmből, megszólalni sem voltam képes.
- Jó napot, Martina! - egy középkorú, fehér köpenyes férfi lépett be a kórtermembe, de hiába meresztgettem a szemem, az előbbi látogatómat mintha a föld nyelte volna el.  - Hogy érzi magát?
- Hasogat a fejem... - lassan megpróbáltam felidézni, hogy mely testrészeim váltak használhatatlanná. - És a térdem. Nehéz levegőt vennem...
- Ez érthető! - az orvosom lassan végig mért. - Dr. Santiago vagyok, a következő hetekben én leszek az orvosa. A barátja elmondása szerint legurult egy magasabb hegyről. A térdével lesznek súlyosabb problémák, egy ideig a mozgást és a táncolást szüneteltetni kell majd. - lassan vázolódott bennem a helyzet, és a felismerés, miszerint nélkülöznöm kell a táncot eléggé letört. - A légzés fájdalmak okozója egyetlen törött borda, ami hamar meggyógyul majd. Lehetséges szédülés, erős fejfájdalmak, ezek mind a fejet ért sérülés miatt vannak.
Eszembe jutott a jégeső, hogy hogyan gurultam le a dombról. Aztán szép lassan az is, hogy mi történt aztán.
- Elnézést, Dr. Santiago! - kiáltottam a távozni készülő orvosom után. - Mikor megsérültem. Egy kis időre... Furcsa dolgokat láttam... Például a tengerparton voltam, vagy... vagy épp a saját testemen kívül!
- Ez érthető. Az agya tévképzeteket szül, vagy beszélgetéseket.
Bólintottam, majd az orvosom távozott. Szóval az egész egy álom volt. Egy buta tévképzet.  Hamar elaludtam. A következő két napban senki nem látogathatott. Csak feküdtem az ágyban, és vagy bús tűnődéssel voltam elfoglalva, vagy aludtam. Ez jót tett, és -a sok gyógyszer mellett ez is- csökkentette a fájdalmat. Sok kérdés felmerült bennem. Vajon mit fogok most tenni? Mit fogok mondani Jorgenak? Hogy tartjuk távol a sajtót? Ki volt a titokzatos látogatóm? Hogyan bírom ki ezeket a heteket a zene nélkül? De legfőképpen... hogy fogom kijavítani azt a tömérdek hibát, amit eddig ejtettem?
Egy örökkévalóságra lenne szükségem hozzá, de sajnos ennyi időm még nekem sincsen...