8.Capítuló: Ha kinyitnád a szemed...

Hola:)
Meghoztam a beígért új részt!:)
Egyelőre úgy tűnik, sikerül hetente haladnom a részekkel, de sajnos nem biztos, hogy ez így is marad majd hosszú távon, de azért igyekszem :D
Remélem tetszeni fog ez a rész, akkor is, ha nem lett olyan hosszú!*-*
Két nap után, mikor már nem voltam a fájdalomcsillapítók hatása alatt beengedtek hozzám egyvalakit. Persze az egészből annyi lett, hogy aznap délben Mechi és Francisko összeverte egymást az ajtóban, mert mindketten be akartak törni, az életük árán is. Fran azt ordibálta, hogy a barátnőm máshol legeltesse a szép kis farpofáit, amik körülbelül megegyező méretűek egy szarvasmarháéval, de Mechi sem maradt adós. Szerinte ha mindig kapna egy dollárt, mikor a bátyám mindenkit lekicsinyít, és magát isteníti, gazdagabb lenne, mint Bill Gates. Végül az orvosok inkább mindkettejüket beengedték, a saját, és mások biztonsága érdekében. Lökdösődve helyet foglaltak egy-egy széken, majd egy ideig csak bámultak rám.

- Szia Manó... - mosolygott rám Fran, mire feljebb gyűrtem magam az ágyban. Sikerült a nélkül felülnöm, hogy egyetlen fájdalmas nyögést hallattam volna, így magamban nyugtáztam, hogy képes vagyok a legjobb arcomat mutatni nekik. 

- Sziasztok. - mosolyogtam mindkettőjükre.

- Hogy vagy? - kérdezte Mechi aggódva. A szeme alatti táskák, amiket vagy nem volt ereje, vagy nem tudott eltüntetni bizonyították, hogy mióta megtörtént a balesetem, nem is aludt.  

- Pár hónapig mellőzőm a táncot. - elkeseredésemet kiszorítva a hangomból felemeltem a takaróm, hogy megmutassam a térdem. Egy rögzítő biztosította a gyógyulását. - Még pár nap, és felkelhetek az ágyból...
Még több óráig beszélgettünk, mikor egy nővér jelezte, hogy vége a látogatási időnek. Fran elköszönt és kiment, de Mechi még maradt egy percet.
- Most szépen elmondod, mi is történt valójában! - parancsolta szigorú tekintettel. Épp belekezdtem volna egy hazugságba, mikor rám kiáltott. - A színtiszta igazat!
- Először is, drága barátném, Jorge és én is megjelentünk a parkban, ahová TE irányítottál minket! - kezdtem, mire megforgatta a szemét. - Aztán esni kezdett. Elindultunk kifelé, de eltévedtünk. Aztán jött a jégeső. Egy kis házikóba mentünk, de eléggé összekaptunk, úgyhogy elindultam kifelé, de megcsúsztam, és utána elájultam.
- És? - Mechi minden egyes részletre figyelt, talán épp ezért tudta, hogy nem ennyi a történet.
- Aztán képzelegtem. Nem a saját testemben voltam, azt hittem, látom, hogy Jorge próbál velem kezdeni valamit, és beszél hozzám, de csak az agyszüleménynem volt. - motyogtam.
- Például?
- Azt hiszem, arról beszélt, hogy újrakezdhetnénk, meg azt hittem, énekel. Aztán a tengerparton is vele voltam...
- A tengerparton?
- Már a mentőautóban voltam, mikor teljesen megszűntem érzékelni a külvilágot. - fejtettem ki.
- Nézd... - hosszas hallgatás után Mechi szólalt meg. - Nekem most mennem kell. De jó barátodként annyit tanácsolok, hogy kérdezd meg őt arról, hogy mi történt valójában. Nem biztos, hogy mindent csak képzeltél...
- Mercedes, ha tényleg ezeket mondta volna, most nem csak Francisko és te lennétek itt! - kiáltottam a távozni készülő barátnőm felé, aki erre visszatekintett az ajtóból.
- Tini, ő... - meglepődötten, vagy talán csalódottan elhúzta a száját, és sóhajtott. - Fran, amint a mentők felhívták idesietett a kórházba. Épp a plázából jött, úgyhogy gyorsabban ideért. Azt mondja, látta, hogy Jorge kiszállt veled a mentőautóból...
- Ez nem jelent semmit. - motyogtam halkan.
- Jorge az elmúlt két napban a folyosó túlsó végén kuksol. - nem tudtam eldönteni, hogy Mechi valóban az igazat mondja-e, vagy csak kitalált valamit a felvidításomra.
- És most ott van? - kérdeztem csalódottan, mikor rájöttem, hogyha itt lenne, elsőként engedték volna be hozzám.
- Nem. - nevetett fel Mechi. - Nem a folyosón van. Ha kinyitnád a szemed, láthatnád, hogy végig melletted volt...
Ezzel becsukta maga után az ajtót, és távozott a kórtermemből. Magamra hagyott a kavargó gondolataimmal. Nem tudtam rájönni, mit akarhatott ezzel a barátnőm, de azt elérte, hogy csak erre tudjak gondolni. Még sokáig feküdtem így az ágyban, mikor elnyomott az álom.
Mikor felébredtem, nem voltam egyedül. Cande ült mellettem fáradt tekintettel.
- Szia Cande! - köszöntem mosolyogva. - Te meg?
- Franék mondták, hogy bejöhetek, Tini, én beszélni szeretnék veled...
- Mi a baj Cande? - annyi minden zavaros volt. Nem tudtam, hogy Candenek mi baja van, vagy hogy mit keres itt, hiszen pár órája volt látogatás. - Mennyi az idő?
- Délután kettő körül van... - Cande az órájára pillantott, aztán rám.
- Átaludtam egy teljes napot... - jelentettem ki hitetlenkedve, mire Cande bólintott. - Miről szeretnél beszélni?

- Nézd, én sajnálom, hogy nem kertelek, meg nem az állapotodról kérdezlek, Mechi mindent elmondott. - Cande kerülte a tekintetem, a padlót bámulta. Kíváncsian fürkésztem az arcát, mikor bűnbánóan rám pillantott. - Én annyira sajnálom, hogy pont most történt az veled, még nem tudtuk, mikor Ruggeval kitűztük az esküvő dátumát, én...
- Cande, Cande, nézz rám! - mosolyogva felé fordítottam a fejem. - Megvan az esküvőtök pontos dátuma?
- Igen, de ha bánt, én lemondom, már gondolkodom rajta...
- Eszedbe ne jusson! - kiáltottam rá erélyesen. - Ezért vagy szomorú? Azt hiszed, haragszom rád emiatt?
- Hát.. csak, te itt fekszel, mi meg boldogan tervezgetünk otthon... - motyogta Cande. Még mindig ijedt volt, és félénk. Nem tudom, miért hitte, hogy megharagszom majd rá, hiszen tudja, hogy mindig örülök a boldogságának.
- Cande, hiszen tudod, hogy szeretlek! Örülök a dolognak, főleg, hogy már féltem hogy lefújjátok a lagzit! - nevettem fel.
- Tini, megkérhetlek valamire? - kérdezte Cande már mosolyogva.
- Persze, mi lenne az? - izgatottan feljebb ültem az ágyban, miközben Cande válaszára vártam.
- Tudom, hogy nagy kérés, de lennél a tanúm? - a válaszom egyértelmű volt. Sikongatva a nyakába ugrottam volna, ha a testem engedi, de így csak egy ölelésre futotta.
- Még szép! Hatalmas megtiszteltetés! - mosolyogtam a barátnőmre.
- Jajj, annyira féltem, hogy mit fogsz mondani! Biztosan nem haragszol? - válaszul megráztam a fejem. Még sokáig beszélgettünk. Cande elmondta, hogy az esküvő márciusban lesz Olaszországban, ott, ahol Rugge szülei összeházasodtak. Az esküvő előtt egy hónappal utazunk a vőlegény szülőföldjére, addig engem is kiengednek. Felipe-ék elengedtek minket, hogy legyen időnk mindent megszervezni. A géppel Cande, Rugge, én, és Rugge tanúja, Jorge fogunk először Rómába menni, a többiek pedig az esküvő előtt egy nappal jönnek utánunk. Cande szerint nem árt nekem a D vitamin, így az előkészületeken kívül sokat fogunk szórakozni is. Fogalmam sincs, hogy hogyan lesz békés a szervezés, hiszen Jorge is jön. Nem hiszem, hogy most ketten megférnénk egy légtérben.
- Cande, biztos hogy jó ötlet, ha Jorge és én is megyünk? - kérdeztem vonakodva.
- Mi baj lenne vele?
- Tudod, a balesetem előtt egymáshoz vágtunk pár dolgot... - kezdtem halkan, de ő közbe vágott.
- Szivem, azok úgy tűnik, nem voltak annyira fontosak, hogy elüldözd magad mellől. - Cande a fejével az ablak felé bökött, ahonnan kilátásom nyílt a kórház parkjára. A szabadban egy két lábadozó betegen kívül járkált még valaki. Akkor értettem meg, mire célozgatott Mechi és most Cande. Jorge ott sétálgatott zsebre vágott kézzel, egyszer kétszer a kórház felé pillantva. - Végig itt volt. Csak aludni ment haza egyszer kétszer.
- Akkor miért nem jön be hozzám? - a hangom elszorult, mikor rádöbbentem, hogy talán tényleg rá kéne kérdeznem, mi volt valóság, és mi nem.
Cande vállat rántott.
-Fogalmam sincs. Azt mondta, fontosabb, hogy a számodra fontos személyek beszéljenek először veled. - motyogta, majd felállt.
- Mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül. - Még nincs vége a látogatási időnek!
- Valaki más is beszélni akar veled. - mondta mosolyogva Cande, és kiment a kórtermemből. Percekkel később a vörös hajkorona megjelent a kórház udvarán, és beszédbe elegyedett Jorgeval. Lélekben felkészültem a következő beszélgetésre, amiről jól tudtam, hogy nem lesz könnyű menet.
- Szia. - hamarosan újra nyitódott az ajtó, és Jorge lépett be.
- Szia. - köszöntem én is. A fiú leült egy székre az ágyam mellett. Hosszas hallgatás után én törtem meg a csendet.
- Jorge, valamit fontos tudnom. - kezdtem. - Mikor legurultam... és nem voltam magamnál, mondtál bármi olyat, hogy újrakezdhetnénk? Vagy hogy elfelejtjük a múltat? A mentőkocsiban nem énekeltél?
Csönd. Hosszú csönd. Talán percek teltek el, míg Jorge rám emelte a tekintetét. Az állkapcsa megfeszült, a tekintete komor volt.
- Honnan vetted ezt? - kérdezte, mire megrántottam a vállam.
- Én, nem tudom, hülyeség volt megkérdeznem. - valahol sejtettem, hogy az egész tényleg csak képzelgés volt, mégis kicsit reménykedtem abban, hogy Jorge válasza igen lesz.
- Az volt. - motyogta.
- Menj haza Jorge! Aludd ki magad! - mosolyogtam rá szomorúan. - Köszönöm, hogy itt voltál, de már nincs rá szükség. Én jól vagyok. Nyugtasd meg Stephiet is, hogy nem történt semmi! Menj haza hozzá!
Jorge lassan felállt, és az ajtó felé indult. Nem mondott semmit, a bejárat előtt mégis megtorpant. Arra vártam, hogy mond valamit, de nem tette. Talán ő is arra várt, hogy én reagáljak, de egyikünk sem tette. Jorge kisétált az ajtón, ami hangos csattanással záródott be mögötte. Nem tudtam, hogy akarom-e, hogy visszajöjjön, vagy inkább örökre egyedül maradnék, csak annyi volt világos, hogy hamar kell döntenem, mielőtt végleg elvesznék...