5.Capítuló: Új esélyek... (Szilveszteri különkiadás)

A következő órákban igyekeztem kerülni Jorget. Ő sem törte magát, hogy felkeressen. Jól nézünk ki... nem sokára itt az új év -pontosabban holnap már új évre virradunk-, valami bulit biztosan szerveznek majd, ahol meg kell jelennünk, nem kis ideig csámcsoghat rajta a sajtó. Már látom a szalagcímeket "Vajon min veszhetett össze a múlt szerelmespárja?" "A románc talán még nem veszett oda..." "Jorge Blanco és Martina Stoessel heves gyűlölettel néz egymásra..." Már előre beleborzongtam. Nem akartam, hogy én legyek a középpontban. Hogy mindenki rám figyeljen. Ami azt illeti, azt akartam, hogy senki ne figyeljen rám. Láthatatlanná akartam válni. Csak egy napra. Nem akartam több lenni, mint bárki más. Nem akartam egy olyan lány lenni, akit ennyien ismernek. Most először nem vidított fel a rajongók gondolata. Az öltözőmben összekuporodva gubbasztottam. Vártam... őszintén szólva magam sem tudtam, mire. Mechire? Nem, tudtam, hogy ő most nem fog jönni. Keményen próbál. Jorgera? Fenéket... A halálra? Ez elég betegesen hangzik. Talán ara, hogy megaszódjak ott helyben, ahol vagyok. Keresne valaki? Hiányoznék valakinek? Azt hiszem... Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna, ki hív. 

- Szia Tini! - a fiú idegesen beszélt, elsőre nem ismertem fel a hangját.

- Szia! - motyogtam. - Mi az?

- Lenne mit megbeszélnünk... kicsit hamarabb érted mehetek? Már ha nincs dolgod... - azt hittétek Jorge az? Még a telefonszámát is kitöröltem a mobilomból. Peterrel beszéltem.

- Oké, kimegyek a Stúdió elé... Felipe úgyis elengedett... - motyogtam. Letettem a telefont, és kifelé indultam. Az ajtóban Tara kapott el.
- Tini, hová, hová?
- Felipe elengedett... - szándékosan nem néztem a szemébe. Ő továbbra is a tekintetemet kutatta, mindhiába. 
- Persze... azért ne felejtsd el, hogy estére gyere vissza! - mondta kedvesen.
- Miért? - nem rémlett, hogy Felipe bármit is említett volna.
- Meghívtak benneteket egy szilveszteri partyra, erre a címre. Jó lenne, ha megjelennél, sok támogatót szerezhetnénk még a live-hoz... - Tara választ várva nézett rám, én még mindig azt a cetlit vizslattam, amit a kezembe nyomott. 
- Persze, persze, ott leszek... - motyogtam.
- Tini... - indultam volna, de Tara utánam kapott. - Ne hagyd, hogy eltűnjön a mosoly az arcodról! 
Bólintottam, aztán elindultam kifelé. Éreztem, hogy már patakokban folynak a könnyeim. Nem érdekelt, hogy elfolyik a sminkem, vagy hogy tisztára idiótán nézek ki. Egy dolog játszott a szemem előtt. Későn kaptam észbe. Az egyetlen dolog, ami mindig kihúzott a csávából, a mosolyom volt. Képes voltam bármikor mosolyogni, mert másoknak is örömet adtam vele. De már nem megy... Eltűnt az a mosoly. És már soha többé nem lesz ugyanolyan. Soha nem játszik már az az őszinte mosoly az ajkamon. 
Rögtön kiszúrtam Peter fekete kocsiját. Zihálva téptem fel az anyósülés ajtaját, és ledobtam magam az ülésre. Peter nem kérdezett semmit. Meg sem szólalt. Csak beletaposott a gázba, és a város széléig meg sem állt. Még akkor is zokogtam. Peter egy szántóföld mellett fékezett le. Egy pillanatra kiszállt, és körülnézett.
- Senki nincs itt... - mélyen a szemembe nézett. Rögtön tudtam, mire gondol. Felismertem a helyet. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy Peter teljesen kifordult magából, de akkor egy igazi görény miatt. Kijöttünk ide, Peter pedig elkiabálta a problémáját a világnak. 
Bólintottam, és kiszálltam. A hideg föld közepére vándoroltam, és megálltam. A tekintetem a tiszta égre emeltem. Kiabálni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Zokogva rogytam a sárba. Nem érdekelt, akkor már úgy is hasonlítottam egy disznóra... Összehúztam magam, és átkaroltam a térdem. Nem tudom, meddig ültem ott. Egy percig? Egy óráig? Fogalmam sincs. De Petert nem érdekelte, hogy honnan késik el miattam. Nem zargatott. Tudta, hogy időre van szükségem. 
Nagy levegőt véve felálltam. Indultam volna vissza a kocsiba, mikor egyszerre tört elő bennem minden.
- A rohadt életbe, csak boldog emlékeket szeretnék! - pár madár ijedten szállt fel egy fa ágáról, ezen kívül semmi nem történt, így folytattam. - Végre újra sínen lenne az életem, miért nem élhetem át nevetve ezt az évet? Csak boldog pillanatokat szeretnék! Hogy mikor egyedül vergődök az ágyamban, legyen mire visszagondolnom!
Nem vittek tovább a lábaim. Nem mentem sehová. Ekkor Peter is kiszállt, és szorosan átölelt. Végre sikerült beszállnom a kocsiba. Peter beindította a motort, de még nem indult el. 
- Tini! - nagy levegőt vett, még egyszer végig gondolta, hogy el akarja e mondani, amit tervezett. - Csak... engedd el!
Megdöbbentett. Letaglózott. Peter volt az egyetlen ember idáig, aki nem azt hajtogatta, hogy harcoljak Jorge-ért. A szemembe  mondta az igazságot. Hogy el kell engednem, mert ha nem teszem, bele fogok halni. Elveszítem a lelkem maradék boldogságát is. Még van esélyem visszanyerni azt a mosolyt. Még van esélyem újra boldognak lenni. 
Legközelebb egy szépségszalon előtt álltunk meg. Felnevettem.
- Úgy nézek ki, mint egy kisminkelt mocskos disznó, ugye? 
Peter megcsóválta a fejét. - Siess!
Kiszálltam a kocsiból, de még megfordultam, és oda suttogtam neki: - Köszönöm!
Ahogy beértem a szalonba, rögtön elém ugrott két lány. Elmondtam, mit szeretnék, szerencsére egyikük sem faggatott a sáros ruhámról, és elfolyt sminkemről. Leültettek egy székbe, és hamar rendbe tették az arcomat. A hajamba is sárcsomók ragadtak, de a fürtjeim így is elég sajnálatos állapotban voltak, úgyhogy fazonra igazítást is kértem. Ehhez persze rögtön elrohantak egy fodrászért. Lehajtott fejjel vártam, de a lány hamar meg is érkezett.
- O, mamma mia, ilyen hajjal szívesen dolgoznék minden nap! - motyogta. - Nehogy megmozdulj!
A hang valahonnan ismerős volt, de legyőztem a kísértést, hogy felemeljem a fejem. A lány kétszer lefújta valamilyen spray-vel a hajam, aztán szólt, hogy emeljem fel a fejem. Abban a pillanatban megpillantottam Rosat. Ugyanazt a Rosat, akit tavaly ismertem meg. Jorge öccsének menyasszonyát. Mára talán már feleségét. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, mire kibukkant belőle a röhögés.
- Rosa! - kiáltottam el magam. - Azt hittem, nem látlak többet!
- Nehogy felállj! - még mindig nevetett, de hozzákezdett a hajamhoz. 
- Lukas óta nem láttalak! - hüledeztem.
- Én láttalak téged! - motyogta Rosa. - Jorge képein... csúnyán elbántál vele...
- Tessék?
- Hónapokig zokogott... - a ténytől, miszerint Jorge valaha is zokogott miattam, elállt a lélegzetem.
- Tudod, hogy utállak? - kérdezte mosolyogva. Felhúztam a szemöldököm. - Nem, nem Jorge miatt. Miattad kell elviselnem azt a banyát...
- Stephiet? 
- Aha... - megvonta a vállát. - Sokszor jött el hozzánk.
- Összeházasodtatok? - kérdeztem vigyorogva. Rosa válaszul felmutatta a gyűrűjét. - Sajnálom, hogy nem voltam ott... 
- Ugyan már! - Rosabol nem veszett el semmi, mióta láttam. Ugyanaz az életerős lány maradt. Még sokáig elbeszélgettünk, aztán végzett a hajammal. Szép lassan rendbe tettek.
- Köszönöm, most rohannom kell! - összekapkodtam a cuccaim, de Rosa megállított.
- Hová?
- Még ruhát kell vennem...
- Martina Stoessel! - felhúzta az egyik szemöldökét, és rám meredt. Egy pillanatra eltűnt, és egy dobozzal a kezében tért vissza. - Kötelező elfogadnod!

Nem volt időm elutasítani. Gyorsan felkaptam, egy telefonszámcsere között ezerszer megköszöntem neki, és beugrottam Peter mellé. Még én sem fogtam fel, de a Rosatol kapott ruha gyönyörű volt. Egy fehér nadrág, egy csipkés fehér felső, és egy fekete blézer, a hajam pedig gyönyörű fonatban lógott.

Peter elmosolyodott, és az étterem felé vette az irányt. 
Hamar lezavartuk a vacsorát. A férfi nagyon kedves volt, néha fölöslegesnek is éreztem magam. Tuti, hogy szerepet ad Peternek. A vacsora vége felé megkértek, hogy énekeljek. Eleget téve a kérésüknek, elénekeltem az egyik számomat Túl jól emlékszem címmel... Most nem rázott meg különösebben, mégis remegett minden végtagom. Négy sor visszhangzott csak a fejemben...
"Túl jól emlékszem... el akarok felejteni mindent,
Mindent, mit kettőnkről hittem,
De túl jól emlékszem, hogyan fogtad kezem,
Tudom, hogy ma már elengedem... szép lassan elengedem..."

Ezt a négy sort ismételgettem. Fogalmam sem volt, hogy jutottam fel arra a buszra, ami elvitt a Tara által megadott címre, de a mellettem elsuhanó tájban gyönyörködve is csak erre tudtam gondolni. "Ma már elengedem, szép lassan elengedem..." Hirtelen rengeteg emlékkép rohanta meg az agyam, kettőnkről. Jorgeról, és rólam... most nem hessegettem el őket. Tudtam, hogy ez része annak, hogy el tudjam őt engedni. El kell búcsúznom minden közös, szép emlékünktől. 
Mikor benyitottam a hatalmas villába, már szinte mindenki ott volt. Mikor meguntam az üres bájcsevejeket, fogtam magam, és kivonultam az erkélyre. Meg sem próbáltam elfordulni, mikor megláttam ott Jorget. Mellé könyököltem a párkányra, és hallgattam.
- Tudod... rájöttem, hogy tényleg nincs jövője kettőnknek... - motyogtam magam elé.
- Ezt hajtogatom, de mióta... - Jorge nagyot sóhajtott.
- Ilyen nincs! - nevettem fel kényszeredetten. - Jorge, ez nem felhívás keringőre! Nem kijelentem neked, mert tudom, hogy akkor majd rájössz, hogy nem így van! Te is tudod, hogy eddig mindketten reménykedtünk! Miért nem tudjuk azt mondani, viszlát? Mert köztünk több van, mint két egyszerű ember között. Azzal, hogy azt hazudjuk, ez a kapocs el van vágva, még nem vágtuk el! - szinte kiabáltam. Majd suttogni kezdtem. - Elengedlek Jorge... Örökre... Döntsd el, képes vagy azt mondani, viszlát? Nem fordulok vissza!
Közben a tömeg a kertben hangosan kezdett tíztől visszaszámolni. Amikor azt kiáltották, zéró, és fellőtték a tűzijátékot, Jorge mélyen a szemembe nézett. 
- Te is tudod, hogy ez a játék sosem fog véget érni... Sosem fogok elköszönni. Ahogy te sem... 
A léptei elhalkultak, én pedig csak álltam ott, és néztem a tűzijátékok szív alakú formáját, és arra gondoltam, még nem tudom elengedni. Ma nem...

Ezzel a rövid résszel kívánok mindenkinek boldogságban gazdag új évet!:)

4.Capítuló: Te változtál, én változtam, ez mindenen változtat...

Hola, hola!:D
Megcsináltam!*-* Emberek készen vagyok!:D Jó, hülyének néztek, tudom... de higgyétek el, tényleg nagyon nehéz volt megírni, visszatalálni ide:)
De készen van!! Tudom, ha elolvassátok, elég mérgesek lesztek rám, mert sokan Jortinit akartak... oké, nem szólom el magam...:D

Sosem lesz úgy, mint azon a napon. Tudom. Jorge változott. Én is változtam. Változott a kapcsolatunk. Érzem. Tudom, mert érzem, hogy ő is tudja. Érzem, amit ő... Még mindig...

- Te mit keresel itt?

A hangja kemény, és éles volt. Rögtön megpördültem. Akkor esett le, hogy még mindig Jorge öltözőjében álldogálok. Basszus, Jorge öltözőjében voltam! És volt ott még valaki.

- Jó téged újra látni! - kifejezéstelen arccal fordultam felé. Nem akartam, hogy lássa, hogy még mindig szeretem, miközben gyűlölöm, mégis őrülten oda vagyok érte.

- Bárcsak én is elmondhatnám ezt! - szavai szinte mellbe vágtak. A szívem összeszorult, és képes lettem volna ott helyben összerogyni. Jorge ott állt előttem. Teljes életnagyságban, látszott, hogy kicsivel előttem jöhetett ő is, talán az edzőteremből.

- Tudod mit, Jorge Blanco? Te tényleg megváltoztál! - sarkon fordultam, és igyekeztem minél előbb kilépni arról a helyről. Tele volt Jorge illatával, a mosolya emlékeivel, az érintésére emlékeztető közelséggel, és legfőképpen a közös emlékeinkkel. 

Előttem ért az ajtóhoz, és eltorlaszolta azt. Nem tudtam volna a nélkül kimenni, hogy ne érjek hozzá. Ő is tudta, ahogy én is, hogyha hozzáérek, vagy mélyen beszívom az illatát, egyből a nyakába ugrok. Amit nem akartam. Az öntelt vigyora, az egész viselkedése megváltozott. Nem ezt a Jorget szerettem. 

- Miért akarsz kimenni? - röhögve közeledett felém, én viszont rögtön hátrálni kezdtem.

- Lássuk csak! Keményen egy oka van! - már szinte a falhoz simulva álltam, alig pár centi volt közöttünk. - Az, hogy te itt vagy!
- Ugyan már! - végre eltávolodott tőlem. - Láttam, hogy a képet nézed! Még akarod, hogy veled legyek!
- Nem Jorge! - megráztam a fejem. - Már nem emlékszem kettőnkre.
Mélyen kifújta a levegőt, aztán mosolyogva kinyitotta előttem az ajtót. 
- Az jó... - suttogta. - Mert én sem! Így nem lesz probléma abból, hogyha újra felhívom Stephiet!
- Dehogy is! - nevetve fordultam vissza a folyosóról. - Meg abból sem, ha elmondom, hogy Peterrel újra együtt vagyunk!
Én sem tudom, miért mondtam, hogy miért csináltam. Ő felvágott Stephievel, mert azt mondta, tovább tudott lépni. Francokat fogom bevallani, hogy a párnámba sírva vártam, hogy felhívjon! 
- Szuper! Akkor az sem lesz baj, ha megkérem a kezét! - ő is elképedt azon, amit mondott. Nem voltam képes tovább ott maradni.
- Legyen, ahogy akarod, Blanco! - megrántottam a vállam, és grimaszolva indultam a próbaterem felé. A lépteim egyre gyorsultak, szinte becsapódtam a színpadba. Az egész Studio területén nem volt kettőnkön kívül senki. Utálom Mercedest! Tudom, hogy ő volt az, aki visszatartotta a többieket, hogy elintézzem a dolgaimat Jorgeval. Most akkor imádom, vagy utálom Mechit? Szükségem van pár percre Jorgeval, de a régivel! A színpad mellett egy laptop állt, erről szoktuk elindítani a dalok alapjait, ha karaokezni akarunk. Talán a sors hozta ezt össze, szükségem volt a zenére. Nem akartam begyógyítani a sebeimet, csak tisztában akartam lenni vele, hogy mennyire vagyok most sebezhető. Végigpörgettem a listát, mikor megtaláltam a kellő számot, Warrior címmel. Elindítottam a dalt, és lehuppantam a színpad szélére. Kintről léptek zaja hallatszódott, tudtam, hogy ő is itt van, főleg abból, hogy valaki földre rogyott a terem ajtajában. Nem érdekelt. Csak magamnak énekeltem.
"Ezt a történetet még sosem meséltem el,
Muszáj elmondanom és kiadnom magamból,
Vissza kell szereznem a fényt, amit elloptál tőlem,
Egy bűnöző vagy, és úgy lopsz, mint egy profi,
A fájdalmat és az igazságot,
Úgy viselem, mint harci sebet,
Szégyenkezve, összezavarodva,
Összetört voltam, és megsebzett,
Most már egy harcos vagyok,
Most már vastagabb védőfalam van,
Egy harcos vagyok,
Erősebb vagyok, mint valaha,
És a páncélom fémből van, nem juthatsz át rajta,
És nem tudsz megbántani többé"
Jorge felállt, és szembe fordult velem. Keményen nézett a szemembe. Most már neki is bizonyítani akartam.

"Kitörtem a hamuból, és lángolok, mint a tűz
Szégyent cipelek és hegeket, amiket sosem fogok mutatni,
Túlélő vagyok,
Több értelemben is, mint gondolnád,
Mert a fájdalmat, és az igazságot,
Úgy viselem, mint egy harci sebet,

Van egy részem, amit már sosem szerezhetsz vissza,
Egy kislány túl gyorsan nőtt fel,
Csak egyszer történhetett meg,
Sosem leszek már a régi,
Most visszatérek az életembe, 
Már nincs semmi, amit mondhatnál,
Mert úgy sem vállalnád a felelősséget,
Most már egy harcos vagyok,
Most már vastagabbak a falaim,
Egy harcos vagyok,
Nem tudsz megbántani..."

- És most? - nézett rám keserűen.
- Úgy teszünk, mintha nem változott volna semmi, és megpróbálunk meglenni egymás közelében! - suttogtam.
- Nem... Nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi! - mondta halkan. - Elmentél. Változtál. Változtam. Ez mindenen változtat!

3.Capítuló: Sosem lesz már úgy...

Hola!:)
Ne haragudjatok, hogy sokáig nem volt rész, de nagyon sok már írni valóm is akadt, épp ezért tervezek bevezetni valami új dolgot (talán még ma ki is kerül erről egy "cikk"), de ez most mindegy, mert meghoztam a részt!:D

A Juntada napja Jól emlékszem arra a bizonyos napra. A Juntada napjára. Mert akkor éreztem először, hogy a szívem gyorsabban ver ha ő ott van. Hogy Jorge megváltoztat körülöttem mindent.

Reggel izgatottan ébredtem, és rögtön rohantam a Studioba. Felipe és Tara még kicsit megkínzott bennünket a sok tánccal, és jelmezpróbával, aztán utunkra eresztettek. Aznap csupán mi négyen voltunk bent, Mechi, Jorge, Xabi és én, Xabit természetesen le sem lehetett vakarni Meciről, barátnőmet sem a fiúról, így Xabi eljött velünk mindenhová. Akkor épp a színpad kifutóján ültünk, és próbáltuk elfoglalni magunkat, a koncertig volt még vagy három óra.

- Oké, mit csináljunk? - mosolyogtam a fullasztó táncpróba után a többiekre.

- Felelsz-vagy mersz? - vetette fel Mechi, de pillanatok alatt lefújtuk, mi szerint már unjuk a banánt.

- Barkóba? - vonta meg a vállát Xabi.

- Persze kicsim, csakis... - pöckölte meg a barátja orrát Mechi.

- Akkor... - a számba haraptam. - Karaoke?

- Lejárt lemez... - puffogott Jorge.

- Oké, akkor Mechivel levetkőzünk, és pucéran rohangálunk a színpad előtt, jó? - kérdeztem vigyorogva, mire Xabinak homlokára szaladt a szemöldöke, Mechinek kedve lett volna megpofozni, Jorge viszont unottan bámult maga elé.

- Ezt már rengetegszer csináltuk! - motyogta maga elé, mire Xabi elkerekedett szemekkel felpattant.

- Oké, ki vagy te, és mit tettél Jorgeval?!? - kiáltott rá a fiúra, mire ő kipattant szemekkel mérte végig Xabit.

- Nyugi, oké? - röhögött fel kényszeredetten. - Menjetek inkább nyálaskodni a városban!

Mind kitágult szemekkel néztünk Jorgera.

- Jorge, felfogtad, mit mondtál? - kérdeztem meghökkenten, ő viszont összeszorított állkapoccsal ült egy helyben. Rám sem nézett.

- Tudod mit? - Mechi tényleg eléggé a szívére vette Jorge beszólását, és megragadta Xabi kezét, majd lehuppant a kifutóról. - Tényleg jobb lesz, ha mi elmegyünk most...

Rám pillantott, de megráztam a fejem. Nem mentem utánuk. Jorgenak szüksége volt valakire. Én mindig számíthattam rá, mindig támogatott, és most vissza akartam adni. Megvártam, míg Mechiék léptei elhalkulnak, majd hanyatt feküdtem a színpadon, ahogy Jorge is. Lógattuk le a lábunkat, és meg sem szólaltunk. Aztán suttogva ezt mondta:

- Menj el kérlek! Menj velük!

Meg sem mozdultam. Kis idő múlva a könyökére fordulva meredt rám.

- Hallod Tini? Szeretnék egyedül lenni!

Én is felkönyököltem, és a tekintetét állva farkasszemet néztem vele.

- Kiállom a próbát! - suttogtam.

- Milyen próbát? - nevetve felült. Követtem őt.

- Azért mondod, hogy menjek el, mert tudni akarod, itt maradok-e! - mosolyogtam.

- Te tényleg nem vagy komplett! - röhögött fel, majd felállt, és körbe körbe járkált a színpadon.

- Most már elmondhatod, mi a bajod! - legyintettem, és én is felpattantam. Megragadtam a vállát, és magam felé fordítottam.

- Semmi! - mélyet sóhajtott, majd beletörődött, hogy nem tud lerázni, és belekezdett. - Én... csak összevesztem Stephievel.

- Biztos, hogy csak ennyi a baj? - kis habozás után bólintott. - Akkor incs semmi gond, te szuper srác vagy, ő meg értelmes, és okos lány, majd megbékéltek! Én és Peter is...

- Nem lehetne félre tenni Petert? - savanyúan nézett rám. - Mármint... Kicsit tegyük félre a tökéletes párokat!

- Rendben, bocsánat... - oldalra fordítottam a fejem, és egy kis ideig a ragyogó napot csodáltam. - Jorge?

- Igen?

- Ugye mi mindig itt leszünk egymásnak? - rá pillantottam. Látva zavart pillantását jobban kifejtettem mindent. - Mármint egy ilyen jó barátra.. szükségem van. Annyira jó, hogy számíthatok rád! És sosem mész el? Mármint én mindig itt leszek neked, és te is nekem, ugye?

- Persze... Barát a barátért! - mosolygott, majd magához szorított. A napot kettesben töltöttük, bejártuk a várost. Mikor vissza értünk, már Mechi és Xabi is ott volt. Jorge bocsánatot kért tőlük, és ők természetesen rögtön elfelejtettek mindent. 

- Skacok, kezdéshez álljatok be! - intett Fel. Mind beálltunk, a tömeg sikoltozását már a színfalak mögül lehetett hallani. Én kezdtem. Elénekeltem pár dalt, aztán szünet következett, ami alatt átöltöztem. Közben az élő adást néztem a Juntadaról. Épp Petert interjúvolták.

- És szerinted Tini hogy áll ehhez az egész hírévhez? - tette fel az újabb kérdést a nő.

- Szerintem ő kifejezetten a napos oldalát éli meg. Csodálatos lány, sosem látom fáradtnak. Imádja a rajongóit! - mondta Peter, én meg majdnem neki szaladtam a tévének, nagyon jól estek Peter szavai.

- Ez most komoly? - rontott be Jorge.

- Jorge! Ha öltöztem volna?

- Ismer egyáltalán téged? Sosem látom fáradtnak... - Jorge Peter hangját utánozva mormolt.

- Nem ő az, akinek elpanaszolom a bánatom. - mosolyogtam Jorgera.

- Folytatjuk! - dugta be a fejét Tara, mi pedig beálltunk. A Corre c. számmal folytatjuk a Juntadat. Én a színpad egyik oldalára, míg Jorge a másikra állt. Még tartott a szünet, így kihasználtam az időt, és próbáltam lazítani. Peter jól mondta, mindig igyekeztem a dolgok jó oldalát nézni, imádtam színpadon állni, de ugyanakkor ott volt a stressz is, amit Peterrel ellentétben Jorge jól ismert. Megijedtem. Jorge jobban ismerne, mint a szerelmem?!? 

Nem volt több időm gondolkodni, ugyanis a másik oldalon, Jorge körül megjelent egy nő, és egy kamerát tartó férfi, ő pedig csalódottan nézett rám. Nem érdekelt semmi, csak tudni akartam, mi folyik itt. Megfordultam, és sebesen vágtatva indultam felé, a színpadon keresztül. Mikor odaértem, azonban a nő csak egyetlen kérdést hangoztatott Jorgenak:

- Igaz, hogy elfogadod az ajánlatot és végleg leteszed León szerepét? Új életet kezessz Los Angelesben?

Jorge bűnbánóan nézett rám, de engem már semmi nem érdekelt. A szemem megtelt könnyel, és már látni sem akartam őt. Én hülye, elhittem, hogy Stephievel van baj. Ha igazá számítanék neki, tudom, hogy elmondta volna. Megértem, hogyha a saját útját akarná járni, az álmait kergetni, de szólnia kellett volna! Csak álltam előtte eltorzult arccal, vörös szemekkel, Jorge is meredt rám, a nő bekapcsoltatta a kamerát. Kész végem volt. Nem érdekelt, mi lesz ebből az egészből. Fogtam magam, és félre löktem mindenkit, aki az utamba állt. Hallottam, hogy Felipe lép a színpadra, hogy elhúzza az időt. Benyomott egy régi videót, hogy elterelje a közönség figyelmét. Csak tíz percre volt szükségem, bezárkózva az öltözőmbe. Feltéptem az ajtót, és lerogytam egy padra.

- Tini, drágám, mi történt? - Mechi viharzott be az ajtón. Én csak zokogtam, de egy szót nem tudtam kibökni.

- Jorge... - még mindig megállás nélkül sírtam. Mechi kapcsolt, és felpattant.

- Mit csinált?

Abban a pillanatban Jorge rontott be. Mechi meg sem szólalt, csak lassan kilépdelt az öltözőből. 

- Kaptok tőlem 5 percet! - sóhajtott, majd felrohant a színpadra, és hallottam, ahogy felcsendül a Quiero.

- Tini, én nem... - az sem érdekelt, Jorge mit akar mondani. Össze akartam szedni magam. Most mégsem ment. Még nem. Előbb tudnia kellett mindent.

- Mindig itt leszel, mi? Komolyan, nem tartottalak volna vissza! A te álmod, a te döntésed! Csak az fájt, hogy nem szóltál! Az fáj, hogy meg sem kérdeztél, és egyedül döntöttél! Stephievel is ezért vesztél össze?

- Stephievel... - köszörülte meg a torkát. - Nem vesztem össze...

- Mekkora egy idióta vagyok! - a könyökömet a térdemre helyeztem, és kitámasztottam a homlokom. - Bevettem ezt az egészet! Úgy őszintén, érzed, hogy mekkora hülye vagy? Én komolyan a barátod voltam! Komolyan, mindig, ha szükséged lett volna egy vállra, még Los Angelesbe is utánad mentem volna! De te nem szóltál! Így kell megtudnom? Jorge, nekem a színpadon kéne lennem, e helyett Mechi húzza nekem az időt. Tudod mit? Hagyjuk... - felálltam, de ő is követett, és megragadta a karom.

- Mond, mit tegyek, hogy végre megértsd? - fájdalmasan ejtette ki a szavakat. - Hogy érezd, rég több vagy nekem annál, hogy ezt megtegyem veled? Mond, mit tegyek, ha félek? Ha nem akartam egy ekkora sebet ejteni rajtad? Szerinted élni tudnék nélküled? Tini, rólad szól az életem! Összeköt veled! Ami pedig nélküled lehet, nem kell sosem! Jobb, ha erről nem beszélünk már sosem... Ez őrültség! Hisz annyi boldog pillanat vár ránk együtt! Meg kell hogy értsd! Bármi elszakítana tőled, én vissza jövök, szükségem van rád! Stephievel is csak azért jövünk még ki, mert te bátorítasz! Tini, meg kell értened, sosem tennék veled ilyet!

- Mégis megtetted... - már sírtam. De nem érdekelt. Egy lassú mozdulattal kitéptem a karom a szorításából. - Menj a színpadra Jorge! Tudni akarod, mit érzek? Figyelj a dalra...

Újra visszasétáltam a Quieronak pont akkor lett vége. Mechi mosolyogva intett a tömegnek, majd kilépett. Nekem kellett bevezetnem a dalt. Kiléptem.

- Köszönjük Mechi! .- mosolyt erőltettem magamra, és megszólaltam. - Na ki lehet a következő vendégünk?

A tömeg felsikított.

- Jorge, gyere be! 

- Sziasztok! - még mindig engem mustrált. - Nagyon jó érzés itt lenni!

- Énekeljünk? - kérdeztem.

Újabb sikítás.

- Induljon a dal! - amint Jorgera néztem elszomorodtam, így inkább a színpadot bámultam. Elindulta dal, én pedig csak énekeltem.

"Máshogy nézel rám.

Megölelsz, de nem érzem a melegséget"

Most Jorge jött. Mosolygott, de tudtam, hogy ő is futna.

"Kifejezném az érzéseimet,

De félbeszakítasz, véget vetsz a beszélgetésnek..."

Most együtt énekeltünk. Éreztem, ahogy átjárja a porcikáimat a dallam. Mindent elmondtam ezzel, amit csak akartam.

"Neked mindig igazad van,

Aaah, a szavaid olyan kiszámíthatóak, 

Már ismerem a forgatókönyvet"

Itt Jorge befejezte a dalt, átadta nekem a hangot. Egymást váltogattuk, vagy együtt énekeltük, de közben végig kommunikáltunk.  dal által.

"Ezért a szívem futna, futna, futna

Kettőnk elől, de te mindig gyorsabb vagy,

Elveszed amit akarsz, majd elmész,

Előtted sosem sírtam,

Szóval fuss, mint mindig, ne is nézz vissza!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!
Kerültem már ilyen helyzetbe, sok fájdalommal járt, 
Hát most azt mondom nem, velem nem,
Mindenem neked adtam, amim csak volt,
Már csak a fél szívem maradt meg,
Aaah, a forgatókönyved állandóan ismétlődik
Már nem jó így,

Ezért a szívem futna, futna, futna

Kettőnk elől, de te mindig gyorsabb vagy,

Elveszed amit akarsz, majd elmész,

Nem hagytam leperegni a könnyeket,

Szóval fuss, mint mindig, ne is nézz vissza!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!
Mindig ugyanazokat a trükköket adod elő,
Már... már ismerek mindent!

Ezért a szívem futna, futna, futna

Kettőnk elől, de te mindig gyorsabb vagy,

Elveszed amit akarsz, majd elmész,

Nem hagytam leperegni a könnyeket,

Szóval fuss, mint mindig, ne is nézz vissza!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!
Már megtetted máskor is, sosem érdekelt az igazság!"
- Tini, nem megyek el... - suttogta. - Nem fogadtam el az ajánlatot...
És akkor éreztem először. Először, hogy körülötte megváltozik minden, amit érzek. A Juntadan még sok minden történt, de az már nem volt érdekes. E mellett nem.
A helyzet, mi szerint mindig itt leszünk a másiknak, már a múlté. Fordult a kocka. Ő várt rám, és én mentem el. Én hagytam ott. A nélkül, hogy szóltam volna neki. De ma már minden mindegy. Ami volt, elmúlt. Csakhogy az én szívemben az a nap örökké él...

2.Capítuló: Vissza, a kezdetekhez

Hola, hola!
Tudom, legszívesebben leszednétek a fejem, hogy késtem, de nem volt se ihletem, sem időm. Most is rövid rész ígérkezik, de remélem, tetszeni fog!*-*

Idő kellett hozzá, míg minden elcsitul. Magamat is megleptem a hirtelen döntéssel. De nem fordulhattam vissza. Nem akartam visszafordulni. A következő napokban sok minden történt. Hirtelen

léptem újra kapcsolatba a többiekkel. Először Candetől és Ruggetől kértem bocsánatot a telefonban, amiért nem fogadtam el a meghívót. Aztán sorban írtam Lodonak, Albaéknak, Samunak, és Niconak, Xabit is felhívtam, Dievel és Claraval is beszéltem. Csak egy emberrel nem tudtam. Jorgeval. Akárhányszor a telefonomért nyúltam, annyiszor vissza is húztam a kezem. De végig csak rá gondoltam. Zavaró érzés volt. Akárhányszor mással beszéltem, mintha ő is ott lett volna. Felipe bocsánatot kérve tűnt fel újra, és többet beszéltünk. Elmondta, hogy lehetőséget kapott egy utolsó, egy éves turnéra, és már csak velem kellett beszélnie. Miért van olyan érzésem, hogy mindenről engem kérdeznek meg utoljára? Raul dühében az utolsó koncert előtti napon közölte, hogyha vége van a Tini Solista-nak, nem szeretne többet velem dolgozni, mert felindultságból cselekszem, és nem gondolkodom. Nem igazán bántam... Mechi segített mindent átvészelni, és a koncerten az első sorban ült. Amikor fellőtték a tűzijátékot éreztem azt a bizonyos szabadságot. De már rájöttem. Ez a fogalom nem azt jelentette, hogy azt csinálok, amit akarok. Hisz ez az egy év erről szólt, mégsem voltam szabad. Nem. A szabadság azt jelentette, hogy azokkal vagyok, akik igazán számítanak nekem.
- Tini! - a repülőn ültem. Azon, ami visszavitt Buenos Airesbe. Oldalamon Mechi foglalt helyet, előttünk pedig Fel ült, aki most hátrafordult.
- Tessék? - kicsit előrehajoltam, hogy ne keljen olyan hangosan beszélnem, hogy felkeltsem a szuszogó Mechit.
- Nem sokára leszállunk. A srácok azt mondták, a repülőtértől nem messze várnak. - közölte Fel. A szívem majd kiugrott e helyéről, mikor tudatosult bennem, hogy nem sokára újra látom őket. 
- Kérjük, csatolják be öveiket, és székeiket állítsák vissza eredeti helyzetükbe, a leszállást megkezdjük Buenos Airesben. - ez a mondat vitt vissza a régi életembe. A magányos Tininek vége lett, amint a repülő ajtaja kinyílt, és a srácok száguldottak felém. Cande hevében majdnem elsodort. 
- Most már kötelező eljönnöd! - Rugge fenyegetően lengette az ujját előttem.
- Elhagytam a meghívót. - bűnbánóan biggyesztetem le a fejem. Cande a kabátjába nyúlt, és előhúzott egy fehér borítékot.
- Ezennel meg vagy hívva. Újra. - mosolyt csalt az arcomra. Nincs náluk nagyobb újévi áldás. Mind egyesével köszöntek, és öleltek át. Végül, mikor már indultunk volna, Facu odasúgta:
- Tini, biztos, jó döntés volt újra kezdeni... vele? - bizalmatlanul a pályaudvar széle felé bökött.
- Én és Jorge... megráztam a fejem, és a szívem hevesebben kezdett verni. Jorge mégis kijött volna elém? Facu rosszalló pillantását követve pillantottam meg őt. Hosszú, fekete kabát, loboncos haj, borostás arc... Várjunk csak, mi van?!? Ez nem is Jorge. Peter állt ott. 
- Peter?!? - elkerekedett szemekkel indultam a zavartan álldogáló fiú felé. - Peter Lanzani! - a szám sarka mosolyra húzódott, jó volt látni, hogy nem neheztel annyira rám. 
- Tini! - egyik kezét a derekamra csúsztatta, és magához húzott. 
- Peter, mit csinálsz? - tudakoltam ijedten. 
- Kérlek, segítened kell! Tini, bízz bennem, most az egyszer utoljára! - súgta a fülembe Peter. Eleget voltam mellette, hogy tudjam, semmi okom nincs kételkedni, így kénytelen voltam újra színészkedésbe kezdeni. Két puszit nyomva az arcára mosolyogtam vissza a többiekre. Mechi furcsállóan végigmért, Cande összeráncolt szemöldökkel barátjára pillantott, Lodo összesúgott Albaval, és Samu is a szája elé emelte a kezét. Mosolyogva rájuk pillantottam, és felmutatott hüvelykujjal feléjük böktem. 
- Miről van szó? - a fogaim közt szűrtem a szavakat. 
- Vészhelyzetben vagyok. A karrierem egyetlen vacsorától függ, Tini! Egy fontos emberrel lesz, aki szerepet ajánl nekem, ha elnyerem a bizalmát. - a szavaiból leszűrtem, hogy reménytelen helyzetben van. - De.. szükségem van rád! Kérlek, egyetlen alkalommal kéne még eljátszanod, hogy együtt vagyunk. Nagyon rossz fényt vet rám a szakításunk. Komolyan, megértem, hogy te már Jorget szeretted. Tudom, hogy én is hibás voltam a szakításunkban. Rájöttem, hogy nagyobb teret kellett volna adjak neked, túl féltékeny voltam, pedig Jorge is remek ember. De... már nem tudom kijavítani azt, ami elmúlt. Hidd el, értékelem, ha a barátom maradsz, így egyszerűen. Csak erre az egy dologra kérnélek! Kérlek szépen, gondold meg!
Belém folytotta a szót. Olyan őszintén, és bűnbánóan beszélt, hogy muszáj volt átölelnem. Rögtön döntöttem. 
- Ezzel még tartozom neked. Egyetlen este, aztán dobsz engem, és máris sínen vagy! - mosolyogtam rá. Ennyit még megérdemelt tőlem azok után, amennyi Jortini fant, és képzelgést, pletykát eltűrt.
- Hívj fel, oké? - kérdeztem, majd visszaindultam a többiekhez. Sokan kérdezgették, hogy mi is van most köztünk, de csak mosolyogva annyit feleltem:
- Alakul valami.
Még nem akartam elmondani nekik, hogy mi is zajlik köztünk. Néma csöndben ballagtunk a kisbuszhoz. Amikor a jármű felzúgott, elkövettem az első hibám. Odasúgtam a mellettem ülő Mechinek.
- Nem... nem tudod, hol van Jorge? - nem bírtam vissza tartani. Nem láttam sehol, pedig a repülőtérről rögtön a Studiba mentünk, megbeszélésre. Mindenki egy emberként fordult felém, és egymást túlkiabálva kezdtek magyarázni. Mechi nevetve az ablaknak döntötte a fejét, és mikor mindenki elcsendesedett, ezt mondta:
- Jorge még csak válaszra sem méltatta Felipet. Az sem biztos, hogy eljön. Most tőle függ minden. - megszorította a kezem, majd folytatta. - Jorge megváltozott. Más ember lett, szívem. Ne számíts tőle többet ölelésre, vagy meleg szavakra. Egyszer hívtam fel az egy év alatt, és tudod, mi volt hozzám az egyetlen mondata? Bocs Mechi, már nem beszélek veled! Tudod, milyen jól esett? Kiálltam mellette bármikor, tűzbe tettem volna érte a kezem, de ez már nem az a fiú, akit mi ismertünk. Megváltozott drágám! Jorge már sosem lesz olyan, mint régen!
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Néma csend telepedett ránk. Köpni- nyelni nem tudtam. A busz is megállt idő közben.
- Nem hiszem, csak rossz napja volt! - nevettem fel. Megrázta a fejét. - Nem... nem igaz! - kiabáltam, majd lerohantam a buszról. A könnyeim rohamosan záporozni kezdtek, és meg sem álltam az öltözőnkig. Ott lerogytam egy padra, és az arcomat az ölembe temetve zokogni kezdtem újra. Lehetetlen! Jorge nem változhatott meg! Miatta jöttem vissza! Miatta tettem ezt! Miatta tettem mindent! Jorge várt rám, én tudom! Tudom, hogy kitartott mellettem! Mellettünk!   A szívem tört darabokra akkor. Nagy levegőt véve felálltam, és átsurrantam a szemben lévő öltözőbe. A helységet dezodor szaga töltötte meg, valaki nem régen járt itt. Beljebb léptem. Jól tudtam, hol járok. Jorge öltözőjében. A falon több kép díszelgett, nagyrészt közös fotók a skacokkal. A kis asztalhoz léptem, de amit rajta találtam, előhozott belőlem minden régi, eltemetett emléket, minden régi fájdalmat. Csupán egy széttépett fotó volt, egy kopott, régi fotó a Juntadaról...

                                          Continuará...

2.Temporada 1.Capítulo: Bárcsak velem lennél!

Hola, hola!
Új rész, tudom, hosszú kihagyás után, szóval nem húzom soká... Jó olvasást!:)

A színpad az a hely, ahol kiélem magam. A színpad az otthonom. A színpadon én állok, az igazi énem a gyengeségeivel, szeszélyeivel, és a lelkében szóló hanggal. Itt nem kell megjátszanom magam, a szívemből éneklek. Ez mindenhova elkísér. A hangom mindig belülről szól. A szívemből. A legszorultabb helyzetben, vagy a lehető legvidámabb szituációban. 2016.12.29. A turném utolsó koncertjének időpontja. Végül is mi dolgom lenne?

Nincs kivel töltenem a szilvesztert, hát belementem a koncert időpontjába. Éjfélkor kilövik a tűzijátékokat, mikor én az utolsó számot éneklem. És vészesen közeledtünk hozzá. Már egy órája megállás nélkül ment a koncert New York-ban. A legnagyobb álmaim listáján szerepelt az, hogy itt lépjek fel. De most bárhol máshol lettem volna. Ha VELÜK vagyok. Mechi, Cande, Facu, vagy Lodo, mind ugyanúgy hiányoztak. Olyan jellegtelen volt a búcsú. És ez annyira fájt. Imádtam Hollywood-ot. De bármikor visszamentem volna Buenos Airesbe. Szerettem az érzést, mikor csak engem tapsolnak, de bármikor elcseréltem volna arra az időre, mikor együtt osztottuk meg a rivaldafényt. De akkor már nem is emlékeztem rá. Hogy milyen is együtt. Csak mikor a dalokat énekeltem. Bennük őriztem meg az emlékeimet. Mindegyikben egyet-egyet. A legszebbeket.
"Az űr a szívemben egyre csak nő,
Nélküled
A világ egyre üresebb
Nélküled
És én semmibe veszek
Nélküled
Beszélni szeretnék veled most, most,
Hogy elmondhassak mindent..
De nem tudom megtenni, mert nem vagy mellettem
Csak az emlékeimben élsz
Én nem akartalak elveszíteni,
De te engedtél el
Hagyom, hogy menjen,
Mert nem tudnám megállítani,
Nem tudnálak megállítani
Hagytam, hogy megtörténjen,
Nem tettem semmit
Éjszakánként várom, hogy elgyere értem
Rólad akarok álmodni, veled akarok beszélni
De nem vagy itt
Én örökké várni foglak
De lassan eltűnök..." - ez a dal volt a kedvencem. A Sin ti című számot nem sokkal az után írtam, hogy elhagytam Buenos Airest. Hogy ott hagytam Jorget. Ezt énekeltem itt is utoljára. Az utolsó sornál jártam, mikor a szemembe könnyek szöktek. A tömegre néztem, mikor az első sorban megláttam őt. Jorge egy motornak dőlve állt, majd felugratott a színpadra. Akkor már tudtam, hogy mi történik. Első sorban miért volt ez irreális? Először is, Jorge, de senki más az elválásunk óta még meg sem csörgetett, de legfőbb oka mindennek az, hogy Leonnal szemben Jorge NEM tud motorozni. Kíváncsi lettem volna, hogy mi is lehet röhejes agyszüleményem végeredménye, mikor felébredtem. Zihálva tértem magamhoz. A pizsamám teljesen rátapadt a hátamra, a hajam is kényelmetlenül verte a nyakam. A szobában a decemberi hűvös ellenére fullasztó meleg volt. Eléggé felnyomták a fűtést. Kinyitottam az ablakot, mire a szobába beáradt a hűvös levegő. Elnéztem a zajos New Yorkot. A város közepén voltam, ahol minden zsúfoltnak tűnik, sok emberrel, akik sosincsenek egyedül. Pedig este nézné meg valaki az utcákat. ÉN láttam az este zokogva hazafelé futó embereket, vagy azokat, akik esőben egyedül, esernyő nélkül mentek haza.Én is ilyen voltam. Úgy tűnt, körül vagyok véve emberekkel, és ez így is volt. Csak hogy éjszakánként én is a párnámba sírtam. Éjszakánként én is magányos voltam. Éjszakánként én is csak egy ember voltam, aki elveszített mindent, mindenkit. Csak hogy a mosoly mögé senki sem látott. Lassan hajtottam le a párnámra a fejem. Lassan hullottak a könnyeim. Lassan csillapult el a bennem tomboló üresség. Nem mondhatni, hogy aludtam. Inkább csak álomban gondolkodtam. De ezt fölösleges lenne leírnom. Hisz miről gondolkodtam volna. Persze, hogy arról, hogy mekkora hülye voltam, mikor beszálltam abba a kocsiba. Mikor ott hagytam őket, és a boldogságomat. Hogy mi van azóta a többiekkel? Xabi álmához hűen a mozivásznon kötött ki, és persze főhősnőnek magával rángatta Mechit is. Most fogják bemutatni a Bájos páros c. filmet, amiben debütálnak. Samu a tánc irányába fordult, ahogy Facu is. Ruggero és Cande pár nap múlva házasodnak. Nem leszek ott. Sokáig szorongattam a meghívót a kezemben, mikor döntöttem. Nem lenne kedves a viszontlátás. Lodo visszatért a turnéhoz Tomassal. Nem sokára jelenik meg az új lemeze. Diego is szerepet kapott Runak köszönhetően a Soy Luna-ban, bár nem kedvelte, ezért kérésére kiírták a karakterét. Most a zenéléssel keresi a kenyerét. Clara filme pár hónapja debütált. Felipenek és Taranak egy új tánccsapata van. Hogy mi van velem? Szenvedek, miközben próbálom azt mutatni, hogy minden oké. Egy kész idegroncs vagyok. Hogy mi van Jorgeval? Nem tudom. Turnézik, igazi híresség lett. Magának írja a dalait, akár csak én. Tükörképei vagyunk egymásnak. Csak mégsem... Amíg én itt fekszem, könnyes szemmel, vizes párnán, és rá gondolok, ő a világot járva bulizik. De ugyanarról éneklünk. 
A szemembe sütő nap fénye ébresztett. 
- Martina Stoessel, sajtótájékoztatóra mész! - rontott be anya, és elrántotta a függönyöm. 
- Tudom! - mondtam teljesen éberen.
- Akkor gyerünk, pattanj ki! A ruhád ott van a széken. Ahm.. tudom már, valaki keres a szálloda recepciójánál. - anya tökéletes természetességgel jelentette ezt ki, pedig nem ennyire magától értetődő ez. Gyorsan felkaptam a csipkés felsőt és a fehér nadrágot, majd leszaladtam a recepcióhoz. A lélegzetem elállt, mikor megláttam Felt. Könnyekkel fedte szemmel borultam a nyakába.
- Felipe! Nagyon hiányoztál! 
- Te is nekem! - lassan elengedett.
- Ugye nem csak ezért kerestél fel? - kérdeztem aggódva. Mit számít az az 1 év kiesés, ismertem, őt.
- Tini, lenne egy ajánlatom. A részletekkel nem untatnálak. A Violetta utolsó turnéja. Európa, és ti! - a szó is belém fagyott. 
- Istenem Felipe! - kezdtem magamba fojtott szavakkal, amik mint az áradat, lassan megeredtek belőlem. - Miért nem lehet egyszerűen befejezni ezt? Azért kezdtem el énekelni, mert szeretem. De belefáradtam! Ez így nem élet! Ez így nem zene! Először Raul, most meg te! Ott hagytam mindent, mert azt hittem, ez tesz majd boldoggá! Beletrafáltam! Azt hiszed, nem tenne boldoggá, ha elfogadnám ezt? De nem akarom ezt az egészet újra kezdeni! Befejezem az egészet! - erőset rácsaptam az ajtóra, és az utcára rohantam.
- Martina! - halk hangra toppantam meg. Lassan fordultam meg.
- Mercedes! - másodpercek sem kellettek hozzá, hogy a nyakában kössek ki. - Istenem, iszonyatosan hiányoztál!
- Te is nekem minyonom! - mondta, majd eltolt magától. - Nem ér! Magassarkú van rajtad. De... Jajj, nőttél egy centit, így már nem lehetsz a minyonom! 166 centi vagy! - kijelentésére bődületes nevető-roham vett hatalmába, amilyen már régen nem. 
- Felipvel jöttél? - kérdeztem. Bűnbánóan bólintott.
- Az a lényeg, hogy itt vagy! - bólintottam.
- Van egy kis időd? - tudakolta. Tudtam, hogy pár órával előbb kéne a sajtótájékoztatóra érnem ,de nem érdekelt.
- Egy egész elpazarolható délutánom van! - vágtam rá egyből.
Az egész napot együtt töltöttük. Bejártuk a várost, és persze a képek sem maradtak el. Mechi annyi képet posztolt rólam, amennyit én soha nem bírtam volna. Talán valami elmaradt rohama volt, ami most ebgyen tört rá.
                                  @TiniStoessel: Mechita!<3 #gyönyörűségem #végre_együtt

                         

                                       @MechiLambre: Kávézzunk! #kávé #Tinita #crazy

                             @MechiLambre: Hol hagytalak én el? #elvesztél #megtalállak #Hollywood

                   @TiniStoessel: Szellem a láthatáron! :) #kísértet #sál #sajtótájékoztatóra_kéne_menni

@TiniStoessel: Nem akarom!!! #mit_is? @MechiLambre

@MechiLambre: Erre még van időnk! @TiniStoessel

@TiniStoessel: Hollywood!<3 Majdnem egy éves kép...

Gyorsan készítettünk egy rövid videót, amiben elmagyaráztuk, miért is készült ez a sok kép, hogy miért vagyunk újra együtt.
- Nos, kedves Tinita, mondja el, miért van ön Mercedes Lambre mellett? Tán rájött, hogy szüksége van egy új cipőre, és szüksége van valakire, aki lealkudja önnek? - Mechi egy Colas üveget tartott nekem, mire elröhögtem magam.

Mindent elmagyaráztunk, majd indultunk. Rohanva, és nevetve mentünk el a sajtótájékoztató helyszínére. Leültem a helyemre, és Raullal az oldalamon válaszoltam minden kérdésre. Legtöbbjük a "mit teszel a Tini Solista után?" és a "Mi van a Jortinivel?" szinonímája volt, cselesen megközelítve. Aztán eljött az a kérdés, ami az egész életemet meghatározta. Mitán válaszoltam, már nem hátrálhattam meg.
- Martina, elfogadod Felipe Sanchez ajánlatát? 
- Nem, Tini természetesen továbbra is az én pártfogoltam lesz... - "pártfogolt". Raul szavaitól kirázott a hideg. Nem vagyok én szánalomra méltó ember. Csak magányos, akinek mindig megmondják, mit tegyen, és akinek szüksége van a régi életére.
- Igen! Igen, elfogadom!

Díj #4

Hola!
Újabb díjjal jövök, amit köszönök szépen Bekának!:D

Szabályok:

1.Írd le,kitől kaptad!

2.Írj magadról 10 dolgot!

3.Válaszolj a díjazód 10 kérdésére!

4.Tegyél fel 10 kérdést!

5.Küldd tovább 10 embernek!

10 dolog rólam:

1.Imádok blogolni

2.Azt tudni kell, hogy ha az Amor Eternot c. dalt akárhol is keresitek, nem fogjátok megtalálni. Órákig ültem a zongoránál, és én írtam meg, ahogy lesz a második évadban is egy felbukkanó, saját dal.

3.Ezekhez ugyan dallam is kapcsolódik, de ezt nem tudom megmutatni, mert nincs aki felénekelné

4.Még fogalmam sincs, hogy merre szeretnék elindulni pálya terén

5.Először fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezik olyan sorozat, hogy Violetta, egészen addig, míg az egyik barátnőm me, jött azzal, hogy forgatni akarnak egy violetta szerű valamit, és eljátszanék-e benne valakit. Ehhez kellett megnéznem az akkor 1 évados sorozatot. Végül ebből nem lett semmi, de én megszerettem a Violettát.

6.A bloghoz gyakran veszek ihletet az életemből. 

7.Volt, hogy két óráig a verte de lejos magyar fordításos videóját néztem, és nem tudtam betelni vele

8.Iszonyú nagy hatással vannak rám a dalok, volt egy helyzet, mikor nagyon izgultam, meghallgattam háromszor a Podemost, és beivódott az agyamba az a szó, hogy Podemos (képesek vagyunk rá) és már nem is izgultam.

9.Most épp az Es mi pasión hallgatását nem bírom befejezni

10.Igazi vezetéknevem nem a virág, de 10 évesen, mikor az e-mailem csináltam, nem jutott más eszembe... (nem kell megijedni, nem vagyok pszihopata, tényleg pannának hívnak, csak a vezetéknevem nem ez...)

Kérdések:

1.Láttad már a Törésvonalat?

Nem, még nem.

2.Milyen színű a hajad?

Már egyértelműen barna

3.Mi ad inspirációt a bloghoz?

Az életem, a dalok, néha a gifek, mindig változik... Nem régen Niki küldött nekem egy gifet, és máris kipattant a fejemből egy ötlet a Quiero-ra!

4.Milyen témájú blogba kezdenél bele?

Kipróbálnám magam egy fantasy blog terén, de most egy inkább akcióra hasonlító ötlet juttt eszembe, de nem tudom, hogy elkezdem-e...

5.Ki a legjobb barátnőd?

Tóth Szonjának hívják a minyonom!

6.Top 5 blog?

Phu, annyi van, hogy az nem fér bele 5 számba

7.Kedvenc zene?

Ahm... jelen pillanatban nem tudok egyet mondani. A Verte de lejos, a Without the love(nem violettás) és az Es mi pasión az...

8.Sportolsz, ha igen, mit?

Igen, 4. éve kézilabdázom!

9.Mi az álmod?

Hogy végre kitegyem ezt a díjat... oké, nem! Az, hogy egyszer egy könyvön olvashassátok a nevem.

10.Kedvenc sorozat?

Folyton változik. Jelenleg a Szellemekkel suttogó, de a Violetta mindig az első helyeken áll.

Kérdéseket és díjazottakat már megjelöltem a quieron, úgyhogy ezeket most itt nem írom le!<3

20.Capítulo: Búcsúzom... /Évadzáró rész 2/2/

Hola chicas!
Nincs semmi közlendőm, szóval... gyerünk, olvassátok csak!:)

Csak a koncert miatt dugtam ki az orrom a szállásról. A bőröndömet magam után húzva léptem ki a küszöbről. Apa kocsija állt kint. Mosolyt erőltetve az arcomra közelítettem felé.
- Szia kicsim! - pattant ki. Válaszul csak jó szorosan magamhoz öleltem.
- Miért jöttél? - kéredztem.
- Hiszen elfogadtad Raul ajánlatát, nem? Visszaviszlek. - kijelentésére teljesen lefagytam.
- Te... tudtad? - akadoztam. Bőröndömet becsúsztattam a csomagtartóba. Túl fáradt voltam, hogy haragudjak rá.
- Én javasoltalak téged Raulnak. 
- Köszi! - bepattantam a kocsiba, és vártam, hogy elinduljunk. Apa nem kérdezett semmit. Szavak sem kellettek hozzá, hogy rájöjjön, olyan bajom van, amiről semmi kedvem beszélni. 
- Elviszel még a koncertfoszlányra? Felipe szervezte meg... - kérleltem.
- Persze, tudom! - legyintett. Csendben telt az út, és hamar értünk oda a helyszínre.
- Próba, próba! - tapsolt Felipe! - Alejandro! Szia! Gyerünk Tini, állj be, melegítsünk be!
Miután az öltözőben átöltöztem, beálltam a többiekhez, és átmozgattuk a végtagjainkat. 
Aztán elpróbáltuk az En gira-t, persze nem teljes díszlettel, mert nem volt idő mindet idehozni, szóval én a lépcsőről jövök le, a "nagy belépésem" helyett. Többször próbáltam odamenni Jorgehoz, de ő végig került engem. Egyszer már szólásra nyitottam a számat, mikor odakiabált Albanak. Jól esett, mondhatom. De a tánc végül elterelte a figyelmem, az Alcenemos las estrellas-t énekeltük. Aztán az Euforiat, és az On beat-et is elpróbáltuk. Aztán Mechivel álltam színpadra (aki végig kerülte a tekintetem) és elénekeltük a Mas que dos-t. A srácok próbája közben megpróbáltam kifújni magam, és Mechi után loholtam.
- Tini! Nem érdekel! Felfogtad? Nem. Érdekel. - megállított, és én teljesen lecövekeltem. Mire észbe kaptam, már becsapta az öltöző ajtaját, így kizárt engem -megjegyzem, a saját öltözőmből is. 
- Várj! - mielőtt rohanni kezdtem volna, Cande keze megállított.
- Adj neki időt! Meg fog érteni! - mielőtt vele beszélhettem volna sarkon fordult, és elment.
- Tini! Zárószám a Nuetro Camino lesz! - kiáltott nekem Fel. - Elpróbáljuk most!
Felkászálódtam Jorge mellé, és lassan, fájdalmasan elénekeltük a dalt.
- Dalvégi Leonetta csók srácok! - Tara ébresztett fel a "kómámból".
- Nem... em megy! - szinte egyszerre fordultunk a srácok felé.
- Nem megy Tara! - erősítettem meg magam Tara felé fordulva.
- Nem megy Fel... - Jorge Fel felé fordult, de még csak véletlenül sem nézett rám.
- Skacok, figyi! - Fel intett, hogy üljünk le, és Taraval együtt kezdtek magyarázni. - Lehet, hogy épp nem vagytok meg jól... nem fogunk a magánéletetekben turkálni... De ti elsősorban előadóművészek vagytok! Énekesek... színészek! Színészkedjetek! 
- Oké, megpróbálhatjuk! - bólintottam. 
- Nem... - Jorge most először nézett rám. - Ha a háttér-kivetítőn a rózsákra koncentrálódik a fény, mi pedig sötétben maradunk, és csak a kontúrunk látszik, elég, ha közel állunk egymáshoz! 
- Ezt akarod? - bólintott Tara. - Megoldjuk...
- Ezt akarod? - fordultam felé. - Megoldjuk... - ismételtem Tara szavait fájdalmasan. Lassan indultam el az öltözőbe, és ezennel lezártnak tekintettem a mind a "társalgásunk", mind a próbát. Befáradtam az öltözőnkbe, ahol még mindig Mechi pufogott. Levetettem magam az egyik székre, mire felsóhajtott. A tükrömhöz lépett, és a rúzsát felemelte. Így szoktunk egymásnak üzenetet hagyni. Egy betűt kanyarintott rá: T. Tudtam, mit fog írni. Te odio. Utállak.
- Oké Mercedes! Tudom hogy haragszol, tudom, hogy utálsz. Lehet hogy látni sem akarsz, vagy lehet, hogy legszívesebben a franc legvégsőbb kategóriájában tudnál engem. De meg kell értened! Imádlak téged, Candet, szeretem Jorget, vagy akármelyikőtöket, de ÉN is számítok! ÉN is fontos vagyok! És most mondhatod, hogy önzőségből tettem mindezt, de az igazság az, hogy igen, magam javára döntöttem. De nem voltam önző! Mert... - és akkor belém fagyott a szó. A T-után Mechi a tükrömre írta: e amo. Egybeolvastam. Te amo. Szeretlek.
- Szeretlek Tini. Akárhogy döntesz, melletted állok. - válasz helyett szorosan magamhoz szorítottam.
- Te amo! - suttogtam a fülébe.
- Csajok, kezdenek gyülekezni az emberek, vegyétek fel a jelmezt, és gyertek ki autogrammokat osztogatni! - Xabi letette a jelmezeinket az ajtó melletti székre, aztán távozott. Felkaptuk a ruhákat, és (persze csak egy selfie után) kimentünk a rajongókhoz.

@TiniStoessel: Újra veled!<3 @MechiLambre

Miután végigsétáltunk a sok kislány előtt, és kiosztottuk az autogrammokat, észrevettük, hogy közeleg a koncert kezdete. Beálltunk a színfalak mögé, és mikor felcsendült a zene,   elénekeltük az En girat, majd az Euforiat. A tánc és az ének is jól ment, legalábbis nem rontottunk. Az Alcenemos las estrellast, és a Mas que dost még kifejezetten élveztem is. De nem volt meg az az igazi adrenalin, a jó kedv, ami minden koncerten elkísér. Letudtuk az On beat-et, ami után kis pihenés következett nekünk, míg a fiúk a kiugrándozták magukat a Salta-ra. És eljött a Nuestro Camino. Egyáltalán nem vártam erre. Az egész koncertet sikerült egy műmosollyal végig csinálnom, a közönség szerintem még csak nem is sejtette, hogy legszívesebben elrohannék. Felcsendült a dal, és lassan felsétáltam. 
                                                                                *
Mechi feldúltan rontott be a terembe. Lehet, hogy Jorge és Tini voltak olyan hülyék, hogy elrontsák a kapcsolatukat, de akkor kell valaki, aki helyrehozza mindezt. Lehet, hogy Tini elmegy, de ha ők is kibírták Xabival azt a sok viszontagságot, akkor Jorge és Tini is átvészeli ezt az egy évet. Pont a színpaddal szemben állt. Jorge és Tini az utolsó versszakot énekelték. 
"Mert amit érzek.... " - hallotta Tini hangját. Nem volt több ideje. Cselekednie kellett. Ellökte a reflektort irányító férfit, és határozott mozdulattal feltolta. Pont Tini és Jorge arcára sütött a fény...
                                                                              *
Énekelni kezdtünk, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Nem tudtam koncentrálni, csak énekeltem. A dal végén pedig ott álltunk, az arcom a kezében pihent. Ahogy előre meg volt beszélve, Jorgeból és belőlem csupán csak a kontúrjaink látszódtak, teljes sötétség volt körülöttünk. Mígnem egyszer csak vakító fény világított az arcunkba. Irritálta a szememet, így lehunytam. Éreztem Jorge finom leheletét az arcomon, majd magához húzott és megcsókolt. 
Homály fed mindent, ami az után történt. Csak arra emlékszem, hogy minden erőmmel próbáltam megakadályozni, hogy bármit is érezzek a csók közben. De nem ment. Elvesztem valahol, a szívem talán még most is ott van. Heves búcsúzkodás követte a kis koncertet. Mechi sírt is. Nem köszönt el. Azt mondta, tudja, hogy még találkozunk. Ma, holnap, vagy egy év múlva, de viszont fog látni. Mechi 2 nap múlva meglátogatott Holliwoodban. Aztán sokáig nem láttuk egymást... Azt hittem, az volt a legfájdalmasabb búcsú. Aztán Jorge lépett hozzám. Nem ölelt meg. Nem sírt, nem mosolygott. Nem csinált semmit. Csak ridegen annyit mondott:
- Viszlát! Most, és mindörökre! 
Akkor már más ember volt. Akkor lett az az ember, akihez 1 év múlva visszatértem...

  Bocsánatotokat kérem a befejezés miatt, de ennek így kellett történnie. Nem kell megijedni, jövő héten érkezik a második évad, úgyhogy... Ennyit szerettem volna ide írni!:)
                                                                       

Díj #3

Hola chicas!
Újra itt vagyok, a harmadik díjjal!:)
Ezt nagyon szépen köszönöm Nikinek! Az ő blogját itt érhetitek el!<3
Fantasztikus, ha a csodával határos módon van olyan olvasóm, aki őt nem olvassa, mindenképpen nézzen be hozzá!:D

Feladatok:

1.Köszönd meg a díjat és tedd ki, hogy kitől kaptad!

2.Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!

3.Írj 12 dolgot az illető blogjáról!

4.Írj 12 dolgot a saját blogodról!

5.Válaszolj 12 kérdésre!

6.Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban!

7.Kommentelj annak a blogján egy fejezethez, akitől a díjat kaptad, hiszen mindenkinek a visszajelzés. Ez lehet kritika, véleményezés, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!

8.Cseréljetek linket!

9.Küldd tovább 12 embernek a díjat!

10.Tedd ki a "plecsnit" jól látható helyre úgy, hogy az én blogomra mutasson! 

Niki blogjáról:

1.A történet két főhősnője Camilla és Ludmilla

2.A férfi főszereplő, aki természetesen mindkét lány szívét megdobogtatja, Federico

3.Ludmi legjobb barátnője Naty, aki modora ellenére is támogatja

4.Fede is a két lány között vacilál

5.A lányok szülei gazdagok

6.Cami sokat váltogatja a stílusát

7.Fede ugyan Camival jár, de megpróbálta megcsókolni Ludmit, aki ezt nem hagyta neki

8.Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Fede végül kivel fog összejönni

9.Ludmi és Camilla testvérek

10.Ludmi nem akarja elmondani Caminak, hogy Fede mit csinált, mert nem akarja összetörni

11.Leon Geryvel jár, Vilu pedig csak mellékszereplő lesz

12.I-MÁ-DOM!!! Fantasztikus remekmű!:)

Kérdezz-felelek:

1.Szerinted milyen lehet Cami és Ludmi kapcsolata?

Az első részből megtudhatjuk, hogy ha bár Ludmi nem is mutatja, de szereti a húgát, mert nem akarja összetörni.

2.Ludmilla képes lesz elmondani, hogy Federico meg akarta csókolni?

Remélem. Ezt Caminak is tudnia kell.

3.Szerinted Diego jó, vagy rossz ember lesz a sztoriban?

Lövésem sincs. Tippem szerint... Ludmi ismerőse lesz...

4.Camilla hogyan fog reagálni, mikor megtudja, hogy Fede kikezdett Ludmival?

Eléggé ki fog akadni...

5.Ki a legszimpatikusabb szereplő a blogból?

Elég hülye válasz lesz, de Ludmi! Sok kontroll kell ahhoz, hogy ilyen lehessen. Valahol érthető a viselkedése, hisz a szüleinek is alig jut rájuk ideje, magára kell hagyatkoznia, és bár nem mondja, de látszik, hogy szereti a húgát. Szerintem ahhoz is bátorság kell, hogy az ő helyében ne egy párnát ölelgetve gubbassz a szobád sarkában... Tudom, nem vagyok komplett!XD

6.Milyennek képzeled el Cami és Ludmi apját?

Nekem German ugrik be, ha rá gondolok... az én fejemben Diego Ramos a megtestesítője!

7.Cami vagy Ludmi illik inkább Ruggero-hoz? És miért?

Ennél nehezebb kérdés nem jutott eszedbe? Sosem tudtam dönteni. Ugyanúgy szeretem a Ruggelariat, mint a Fedemillát, szerintem Mechi és Xabi is cukik együtt. Sokat vacilálok rajta... ez meg is látszik, hisz két blogomban Ruggelaria, míg a Qiuero cantar-ban Fedemilla él! Szóval... nem tudom!

8.Milyennek képzeled el a lányok házát?

Nagy, kétemeletes ház, sok szobával. Jó nagy konyha, halványan bézs beütésű falak, óriási nappali!:)

9.Milyennek képzeled el Cami és Fede kapcsolatát?

Szerintem Cami szereti Fedét, és Fede is őt, csak hogy a fiú épp úgy oda van Ludmiért, mint Camiért, és nem tudja eldönteni, kit szeret jobban...

10.Tetszik a blog?

Nem tudom elégszer elmondani, hogy I-MÁ-DOM!!!

11.Te mit tettél volna Ludmi helyében, mikor Fede próbálta megcsókolni?

Komoly? Ott helyben elaléltam volna...

12.Szerinted mivel fejeződik majd be a blog?

Tuti, hogy szuper befejezést fog kapni!:D

Kérdéseim, és díjazottak a Díj #1-es bejegyzésnél találhatók!:)

Buenos noches, chau!<3

20.Capítulo: Még egyszer... utoljára! /Évadzáró rész 2/1/

Hola, hola!:)
Megjött az új rész! Megsúgom: évadzáró! De higgyétek el, megpróbálom még izgisebbre csinálni a következő évadot!<3
Ebből nem fogok olyan nagy cécót csapni, mint a koncert utáni részekből, úgyhogy sietek a következő résszel, elárulom, már készül!:)

- Itt vagy, vagy ez csak a tested? - Jorge hadonászni kezdett a szemem előtt. A tengerparton sétáltunk, ami önmagában is gyönyörű látványt nyújtott. A sziklákhoz csapódó hullámok hangja megalapozta a hangulatot, és egy külső szemlélő azt gondolhatta, hogy ez életem legjobb napja, mégsem volt az. Igazából ennél rosszabb aligha lehetett volna. De ezt még magamnak sem szerettem volna beismerni. 
- Igen, csak... Mechivel összevesztünk. - ez nagyrészt igaz volt, a mondat csak része volt csak hazugság.
- És min? - tudakolta Jorge.
- Lényegtelen. - legyintettem. - Jorge, mondanom kéne valamit.
- Előtte menjünk el egy helyre oké? - megindult felfelé, egy hangulatos kis utcán.
- Jorge, nagyon fontos! - megszorítottam a kezét. 
- Mondd, ha annyira fontos! - megállt, és felém fordult. Felkészültem rá, hogy elmondom neki, hogy végleg elmegyek, mikor megcsörrent a telefonom. Felipe volt az.
- Tini kérlek! - nem is köszönt, de könyörögni kezdett nekem. - Csak egy kis időről van szó.
- Mi? Te honnan... - azt hittem tud az állásajánlatról, de nem erről volt szó.
- Csak egy icipici koncertfoszlány... A többiek már belementek, csak te és Jorge kelletek. - mondta. Jorge bólintott mellettem.
- Mikor? Hol? - tudakoltam.
- Este a főtéren. - tájékoztatott. Úgy döntöttem, 2 nap alatt csiga lassan is haza érek Buenos Airesbe, így úgy döntöttem, ez a kis "koncertfoszlány" még belefér.
- Jó, ott leszünk. - letettem a telefont, és újra Jorgera néztem.

A kép a szentendrei Görög kancsó étteremben készült, ha arra jártok, érdemes benézni!

- Először kaja, aztán mehetünk! - megragadta a kezem, és húzni kezdett,meg sem álltunk egy hangulatos kis étteremig. A terasz pont a tengerre nyújtott kilátást. Egy pincértől hamar kaptunk egy-egy étlapot, és választottunk magunknak egy-egy gyros tálat. Nem telt sok időbe, mire hozták is a rendelésünk. Komolyan, elállt még a lélegzetem is attól a látványtól. Ínycsiklandó volt. A hús porhanyós, és jól átfüstölt volt, a tzatzikit pedig pont eltalálták. Megfelelő mértékű, só, és hagyma volt benne, pont ami az ízlésemnek megfelel. 
- Tehát... te költözöl hozzám, vagy én hozzád, vagy új lakást veszünk? - Jorge megtörölte a száját a szalvétával és máris tervezgetésbe kezdett. 
- Jorge...
- Tudod mit? Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy együtt leszünk... - mosolygott. Bennem pedig megállt az ütő.
- Jorge, én elmegyek! - böktem ki. Túl váratlanul. Túl hangosan. Túl fájdalmasan. 
- Micsoda? - előrehajolt, és az asztalra könyökölt. - Tessék?
- Elfogadtam egy ajánlatot. Egy éves turné Amerikában. Elmegyek Jorge! - a kezembe temettem az arcomat.
- Tini! Komolyan? Komolyan mondod? - felállt, hogy nyomatékot adjon magának. A hangját egyre feljebb emelte, és a végén már szinte kiabált. 
- Ne akadj ki ennyire, jó? - csitítgatni kezdtem, de nem vált be. Végül Cande hívása mentett meg. Jorge idegesen felvette a mobilját.
- Mi van? 
- Nyugi! Nyugi van kisember! - csak némely szót csíptem el Cande mondataiból, de igyekeztem minél többet hallani belőlük. - Tudtok a koncertről?
- Igen, miért? - kérdezte Jorge.
- Mert előtte, ha lejöttök a tengerhez, találtunk egy jó kis kenu kibérlő helyet. - jelentette ki a barátnőm. - Jöttök?
- Igen, persze! - odahajoltam a telefonhoz, és belekiabáltam, mire Jorge lecsapta. Tiszta ideg volt. Végül is, mire számítottam? Hogy ujjongva kiabálni kezdi: Hurrá, hurrá? 
- Eltalálsz a szállásig? - kérdezte, de nem nézett a szemembe. 
- Persze... - bólintottam, mire sebesen elindult az utcán, engem pedig magamra hagyott.

Lassan vissza caplattam a szállásra, ahol Felipe aki idő közben megérkezett, közölte, hogy hova is mentek a többiek. Hamar oda értem, nem volt messze a villaparktól. Egy hangulatos kis folyó partján vártak.
- Na, Tinita, végre, hogy itt vagy! - kiáltott rám Lodo.
- Igen. - bólintottam.
- Oké, akkor Tini és Jorge lehetnek egy hajóban, nem? - kérdezte Cande.
- Én inkább Ruval leszek. - Jorge felállt, és a vízre tett egy kenut. Nem mondom, eléggé szíven ütött. Újra szemembe tűnt a csuklómon lévő felirat, de most nem segített. Csak rontott a hangulatomon.
- Oké, akkor mi leszünk együtt Tini! - javasolta Cande. Bólintottam, és a vízre toltuk a kenut, ami miatt így vízgyűrűk képződtek a nyugodt víztükrön. Beültünk, és körbe kémleltem. Lodo és Mechi voltak egy hajóban, és nem arrólvan szó, hogy nem szeretném Candet, de irigy lettem Lodora. Nekem kéne most Mechi mellett ülnöm. De sikerült elbaltáznom. Thomas és Xabi ültek együtt, ahogy Alba és Facu, Tara is itt volt (gondolom Felipevel érkezett), és ő Samu mögött nyúlt az evezőért. Niconak nyomát sem láttam, talán köze van hozzá annak a reggeli, szőke lánynak.
- Indulhatunk? - kérdezte Cande, és a kezembe nyomott egy evezőt.
- Persze! - mosolyogtam rá. Az evezőt belemártottam a vízbe, és igyekeztünk egyszerre mozdulni Candevel, hogy felgyorsítsuk magunkat.
- Úgy lekörözünk... - Ru gúnyos hangja csapta meg a fülem. A két hajó mintha  fordított tükörképe lett volna egymásnak, nálunk elöl a vidám Cande ült, náluk Ru vidult hátul. A mi kenunkban hátul én vágtam búskomor arcot, náluk elöl Jorge még csak meg sem mukkant, talán stílust váltott és emo lett.
- Képzelem! - Cande is beszállt a vitába.
- Mit szóltok egy versenyhez? - Thomasék is mellénk értek, és bólintva bevártuk a többieket. 
- 3, 2, 1! - Tara visszaszámolt, és az 1-re mind ellöktük magunkat. Thomas és Xabi hamar élre törtek, mögöttük közvetlenül Lodo és Mechi evezett, mi pedig fej-fej mellett haladtunk Jorge-ékkal.  De ő egyszer csak kiemelte az evezőjét a vízből, én pedig értetlenkedve ugyanígy tettem, így esélyt adtunk Samuéknak és Facuéknak arra, hogy lekörözzenek.
- Mit csinálsz ember? - verte hátba Rugge Jorget.
- Esélyt adok a csajoknak arra, hogy leelőzzenek, Tini szeret elmenekülni, és lelépni! - oké, Jorge szavai eléggé mellbe vertek. Óvatosan felálltam, vigyázva, hogy ne boruljunk fel.
- Ez egy vissza nem térő lehetőség, nem érted? - lassan kiabálni kezdtem, hogy elnyomjam a torkomban növekvő gombócot.
- Mi van? - Ru vállba bökte Jorget.
- Passz... - tárta szét Cande a kezét.
- És az nem számít, hogy én mit gondolok? Megkérdeztél egyáltalán valakit, mielőtt döntöttél? Vagy csak engem hagytál ki? - Jorge is felpattant, és a kenujuk vészesen inogni kezdett.
- Tinita, ülj le most! - parancsolt rám Cande, de észre sem vettem.
- Nem zavar, hogy ez az én életem? - ordibáltam. Nem vettük észre, hogy a többiek idő közben megálltak, és már mindenki tud mindent. - Hullócsillag lettem volna...
- Jorge, fejezd be, felborulunk! - kiabált Ru.
- De nem érted, hogy én... - abban a pillanatban Cande és Ru összenézett. Rugge belelökte Jorget a vízbe, Cande pedig engem taszított le a kenuról. Nem akartak vizesek lenni. Megértem.
- Gondolhattál volna ránk! - amint Jorge felbukkant a felszínre, újra kiabálni kezdtünk.
- Könyörgöm Jorge, ez az ÉN életem... - a lábammal kalimpálva próbáltam kijjebb jutni. Amikor a talpam érintette az iszapot, igyekeztem minél hamarabb kijutni a partra. Megerősítést remélve néztem körbe, a lábam körül kavargó koszos vízben. Kényelmetlen volt így álldogálni.
- Lodovica, legalább te megérthetnél! - támogatás reményében pillantottam Lodora, aki a térdig érő vízben trappolva közeledett felém.
- Tini, a mi helyzetünk teljesen más. Én eltűntem volna a Violetta után. Én nem érdekeltem volna utána senkit. - lesütött szemmel kémlelte a kavargó vizet. - De te más vagy. Tini, te vagy Violetta, a Live után is kapsz majd lehetőségeket!
- Srácok, nyugodjatok meg! - csitítgatott bennünket Tara. - Tini tudja, mit kell tennie! Helyesen fog cselekedni! 
Tara szavai csak még inkább azzal az érzettel töltött el, hogy igenis óriási felelősség terhel engem. De ez van. Sebes léptekkel hagytam el a partot. Vizesen caplattam vissza a szállásra. Dühömben hajtogatás nélkül hajigáltam a cuccaimat a bőröndbe. Nem volt sok. Mégis, mintha egy évig pakoltam volna. Kikaptam egy ruhadarabot közülük, és felkaptam.

Jorge ruhái szanaszét szórva hevertek az ágyon. Felemeltem egy kockás inget, és mélyen beszívtam az illatát. Gondolkodás nélkül dobtam be a bőröndömbe. Nem, ez nem lopás! Csak... szükségem volt rá. Majd visszaadom neki. Csak azt nem tudtam, mikor. Mikor látom őt viszont...