20.Capítulo: Búcsúzom... /Évadzáró rész 2/2/

Hola chicas!
Nincs semmi közlendőm, szóval... gyerünk, olvassátok csak!:)

Csak a koncert miatt dugtam ki az orrom a szállásról. A bőröndömet magam után húzva léptem ki a küszöbről. Apa kocsija állt kint. Mosolyt erőltetve az arcomra közelítettem felé.
- Szia kicsim! - pattant ki. Válaszul csak jó szorosan magamhoz öleltem.
- Miért jöttél? - kéredztem.
- Hiszen elfogadtad Raul ajánlatát, nem? Visszaviszlek. - kijelentésére teljesen lefagytam.
- Te... tudtad? - akadoztam. Bőröndömet becsúsztattam a csomagtartóba. Túl fáradt voltam, hogy haragudjak rá.
- Én javasoltalak téged Raulnak. 
- Köszi! - bepattantam a kocsiba, és vártam, hogy elinduljunk. Apa nem kérdezett semmit. Szavak sem kellettek hozzá, hogy rájöjjön, olyan bajom van, amiről semmi kedvem beszélni. 
- Elviszel még a koncertfoszlányra? Felipe szervezte meg... - kérleltem.
- Persze, tudom! - legyintett. Csendben telt az út, és hamar értünk oda a helyszínre.
- Próba, próba! - tapsolt Felipe! - Alejandro! Szia! Gyerünk Tini, állj be, melegítsünk be!
Miután az öltözőben átöltöztem, beálltam a többiekhez, és átmozgattuk a végtagjainkat. 
Aztán elpróbáltuk az En gira-t, persze nem teljes díszlettel, mert nem volt idő mindet idehozni, szóval én a lépcsőről jövök le, a "nagy belépésem" helyett. Többször próbáltam odamenni Jorgehoz, de ő végig került engem. Egyszer már szólásra nyitottam a számat, mikor odakiabált Albanak. Jól esett, mondhatom. De a tánc végül elterelte a figyelmem, az Alcenemos las estrellas-t énekeltük. Aztán az Euforiat, és az On beat-et is elpróbáltuk. Aztán Mechivel álltam színpadra (aki végig kerülte a tekintetem) és elénekeltük a Mas que dos-t. A srácok próbája közben megpróbáltam kifújni magam, és Mechi után loholtam.
- Tini! Nem érdekel! Felfogtad? Nem. Érdekel. - megállított, és én teljesen lecövekeltem. Mire észbe kaptam, már becsapta az öltöző ajtaját, így kizárt engem -megjegyzem, a saját öltözőmből is. 
- Várj! - mielőtt rohanni kezdtem volna, Cande keze megállított.
- Adj neki időt! Meg fog érteni! - mielőtt vele beszélhettem volna sarkon fordult, és elment.
- Tini! Zárószám a Nuetro Camino lesz! - kiáltott nekem Fel. - Elpróbáljuk most!
Felkászálódtam Jorge mellé, és lassan, fájdalmasan elénekeltük a dalt.
- Dalvégi Leonetta csók srácok! - Tara ébresztett fel a "kómámból".
- Nem... em megy! - szinte egyszerre fordultunk a srácok felé.
- Nem megy Tara! - erősítettem meg magam Tara felé fordulva.
- Nem megy Fel... - Jorge Fel felé fordult, de még csak véletlenül sem nézett rám.
- Skacok, figyi! - Fel intett, hogy üljünk le, és Taraval együtt kezdtek magyarázni. - Lehet, hogy épp nem vagytok meg jól... nem fogunk a magánéletetekben turkálni... De ti elsősorban előadóművészek vagytok! Énekesek... színészek! Színészkedjetek! 
- Oké, megpróbálhatjuk! - bólintottam. 
- Nem... - Jorge most először nézett rám. - Ha a háttér-kivetítőn a rózsákra koncentrálódik a fény, mi pedig sötétben maradunk, és csak a kontúrunk látszik, elég, ha közel állunk egymáshoz! 
- Ezt akarod? - bólintott Tara. - Megoldjuk...
- Ezt akarod? - fordultam felé. - Megoldjuk... - ismételtem Tara szavait fájdalmasan. Lassan indultam el az öltözőbe, és ezennel lezártnak tekintettem a mind a "társalgásunk", mind a próbát. Befáradtam az öltözőnkbe, ahol még mindig Mechi pufogott. Levetettem magam az egyik székre, mire felsóhajtott. A tükrömhöz lépett, és a rúzsát felemelte. Így szoktunk egymásnak üzenetet hagyni. Egy betűt kanyarintott rá: T. Tudtam, mit fog írni. Te odio. Utállak.
- Oké Mercedes! Tudom hogy haragszol, tudom, hogy utálsz. Lehet hogy látni sem akarsz, vagy lehet, hogy legszívesebben a franc legvégsőbb kategóriájában tudnál engem. De meg kell értened! Imádlak téged, Candet, szeretem Jorget, vagy akármelyikőtöket, de ÉN is számítok! ÉN is fontos vagyok! És most mondhatod, hogy önzőségből tettem mindezt, de az igazság az, hogy igen, magam javára döntöttem. De nem voltam önző! Mert... - és akkor belém fagyott a szó. A T-után Mechi a tükrömre írta: e amo. Egybeolvastam. Te amo. Szeretlek.
- Szeretlek Tini. Akárhogy döntesz, melletted állok. - válasz helyett szorosan magamhoz szorítottam.
- Te amo! - suttogtam a fülébe.
- Csajok, kezdenek gyülekezni az emberek, vegyétek fel a jelmezt, és gyertek ki autogrammokat osztogatni! - Xabi letette a jelmezeinket az ajtó melletti székre, aztán távozott. Felkaptuk a ruhákat, és (persze csak egy selfie után) kimentünk a rajongókhoz.

@TiniStoessel: Újra veled!<3 @MechiLambre

Miután végigsétáltunk a sok kislány előtt, és kiosztottuk az autogrammokat, észrevettük, hogy közeleg a koncert kezdete. Beálltunk a színfalak mögé, és mikor felcsendült a zene,   elénekeltük az En girat, majd az Euforiat. A tánc és az ének is jól ment, legalábbis nem rontottunk. Az Alcenemos las estrellast, és a Mas que dost még kifejezetten élveztem is. De nem volt meg az az igazi adrenalin, a jó kedv, ami minden koncerten elkísér. Letudtuk az On beat-et, ami után kis pihenés következett nekünk, míg a fiúk a kiugrándozták magukat a Salta-ra. És eljött a Nuestro Camino. Egyáltalán nem vártam erre. Az egész koncertet sikerült egy műmosollyal végig csinálnom, a közönség szerintem még csak nem is sejtette, hogy legszívesebben elrohannék. Felcsendült a dal, és lassan felsétáltam. 
                                                                                *
Mechi feldúltan rontott be a terembe. Lehet, hogy Jorge és Tini voltak olyan hülyék, hogy elrontsák a kapcsolatukat, de akkor kell valaki, aki helyrehozza mindezt. Lehet, hogy Tini elmegy, de ha ők is kibírták Xabival azt a sok viszontagságot, akkor Jorge és Tini is átvészeli ezt az egy évet. Pont a színpaddal szemben állt. Jorge és Tini az utolsó versszakot énekelték. 
"Mert amit érzek.... " - hallotta Tini hangját. Nem volt több ideje. Cselekednie kellett. Ellökte a reflektort irányító férfit, és határozott mozdulattal feltolta. Pont Tini és Jorge arcára sütött a fény...
                                                                              *
Énekelni kezdtünk, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Nem tudtam koncentrálni, csak énekeltem. A dal végén pedig ott álltunk, az arcom a kezében pihent. Ahogy előre meg volt beszélve, Jorgeból és belőlem csupán csak a kontúrjaink látszódtak, teljes sötétség volt körülöttünk. Mígnem egyszer csak vakító fény világított az arcunkba. Irritálta a szememet, így lehunytam. Éreztem Jorge finom leheletét az arcomon, majd magához húzott és megcsókolt. 
Homály fed mindent, ami az után történt. Csak arra emlékszem, hogy minden erőmmel próbáltam megakadályozni, hogy bármit is érezzek a csók közben. De nem ment. Elvesztem valahol, a szívem talán még most is ott van. Heves búcsúzkodás követte a kis koncertet. Mechi sírt is. Nem köszönt el. Azt mondta, tudja, hogy még találkozunk. Ma, holnap, vagy egy év múlva, de viszont fog látni. Mechi 2 nap múlva meglátogatott Holliwoodban. Aztán sokáig nem láttuk egymást... Azt hittem, az volt a legfájdalmasabb búcsú. Aztán Jorge lépett hozzám. Nem ölelt meg. Nem sírt, nem mosolygott. Nem csinált semmit. Csak ridegen annyit mondott:
- Viszlát! Most, és mindörökre! 
Akkor már más ember volt. Akkor lett az az ember, akihez 1 év múlva visszatértem...

  Bocsánatotokat kérem a befejezés miatt, de ennek így kellett történnie. Nem kell megijedni, jövő héten érkezik a második évad, úgyhogy... Ennyit szerettem volna ide írni!:)