2.Capítuló: Vissza, a kezdetekhez

Hola, hola!
Tudom, legszívesebben leszednétek a fejem, hogy késtem, de nem volt se ihletem, sem időm. Most is rövid rész ígérkezik, de remélem, tetszeni fog!*-*

Idő kellett hozzá, míg minden elcsitul. Magamat is megleptem a hirtelen döntéssel. De nem fordulhattam vissza. Nem akartam visszafordulni. A következő napokban sok minden történt. Hirtelen

léptem újra kapcsolatba a többiekkel. Először Candetől és Ruggetől kértem bocsánatot a telefonban, amiért nem fogadtam el a meghívót. Aztán sorban írtam Lodonak, Albaéknak, Samunak, és Niconak, Xabit is felhívtam, Dievel és Claraval is beszéltem. Csak egy emberrel nem tudtam. Jorgeval. Akárhányszor a telefonomért nyúltam, annyiszor vissza is húztam a kezem. De végig csak rá gondoltam. Zavaró érzés volt. Akárhányszor mással beszéltem, mintha ő is ott lett volna. Felipe bocsánatot kérve tűnt fel újra, és többet beszéltünk. Elmondta, hogy lehetőséget kapott egy utolsó, egy éves turnéra, és már csak velem kellett beszélnie. Miért van olyan érzésem, hogy mindenről engem kérdeznek meg utoljára? Raul dühében az utolsó koncert előtti napon közölte, hogyha vége van a Tini Solista-nak, nem szeretne többet velem dolgozni, mert felindultságból cselekszem, és nem gondolkodom. Nem igazán bántam... Mechi segített mindent átvészelni, és a koncerten az első sorban ült. Amikor fellőtték a tűzijátékot éreztem azt a bizonyos szabadságot. De már rájöttem. Ez a fogalom nem azt jelentette, hogy azt csinálok, amit akarok. Hisz ez az egy év erről szólt, mégsem voltam szabad. Nem. A szabadság azt jelentette, hogy azokkal vagyok, akik igazán számítanak nekem.
- Tini! - a repülőn ültem. Azon, ami visszavitt Buenos Airesbe. Oldalamon Mechi foglalt helyet, előttünk pedig Fel ült, aki most hátrafordult.
- Tessék? - kicsit előrehajoltam, hogy ne keljen olyan hangosan beszélnem, hogy felkeltsem a szuszogó Mechit.
- Nem sokára leszállunk. A srácok azt mondták, a repülőtértől nem messze várnak. - közölte Fel. A szívem majd kiugrott e helyéről, mikor tudatosult bennem, hogy nem sokára újra látom őket. 
- Kérjük, csatolják be öveiket, és székeiket állítsák vissza eredeti helyzetükbe, a leszállást megkezdjük Buenos Airesben. - ez a mondat vitt vissza a régi életembe. A magányos Tininek vége lett, amint a repülő ajtaja kinyílt, és a srácok száguldottak felém. Cande hevében majdnem elsodort. 
- Most már kötelező eljönnöd! - Rugge fenyegetően lengette az ujját előttem.
- Elhagytam a meghívót. - bűnbánóan biggyesztetem le a fejem. Cande a kabátjába nyúlt, és előhúzott egy fehér borítékot.
- Ezennel meg vagy hívva. Újra. - mosolyt csalt az arcomra. Nincs náluk nagyobb újévi áldás. Mind egyesével köszöntek, és öleltek át. Végül, mikor már indultunk volna, Facu odasúgta:
- Tini, biztos, jó döntés volt újra kezdeni... vele? - bizalmatlanul a pályaudvar széle felé bökött.
- Én és Jorge... megráztam a fejem, és a szívem hevesebben kezdett verni. Jorge mégis kijött volna elém? Facu rosszalló pillantását követve pillantottam meg őt. Hosszú, fekete kabát, loboncos haj, borostás arc... Várjunk csak, mi van?!? Ez nem is Jorge. Peter állt ott. 
- Peter?!? - elkerekedett szemekkel indultam a zavartan álldogáló fiú felé. - Peter Lanzani! - a szám sarka mosolyra húzódott, jó volt látni, hogy nem neheztel annyira rám. 
- Tini! - egyik kezét a derekamra csúsztatta, és magához húzott. 
- Peter, mit csinálsz? - tudakoltam ijedten. 
- Kérlek, segítened kell! Tini, bízz bennem, most az egyszer utoljára! - súgta a fülembe Peter. Eleget voltam mellette, hogy tudjam, semmi okom nincs kételkedni, így kénytelen voltam újra színészkedésbe kezdeni. Két puszit nyomva az arcára mosolyogtam vissza a többiekre. Mechi furcsállóan végigmért, Cande összeráncolt szemöldökkel barátjára pillantott, Lodo összesúgott Albaval, és Samu is a szája elé emelte a kezét. Mosolyogva rájuk pillantottam, és felmutatott hüvelykujjal feléjük böktem. 
- Miről van szó? - a fogaim közt szűrtem a szavakat. 
- Vészhelyzetben vagyok. A karrierem egyetlen vacsorától függ, Tini! Egy fontos emberrel lesz, aki szerepet ajánl nekem, ha elnyerem a bizalmát. - a szavaiból leszűrtem, hogy reménytelen helyzetben van. - De.. szükségem van rád! Kérlek, egyetlen alkalommal kéne még eljátszanod, hogy együtt vagyunk. Nagyon rossz fényt vet rám a szakításunk. Komolyan, megértem, hogy te már Jorget szeretted. Tudom, hogy én is hibás voltam a szakításunkban. Rájöttem, hogy nagyobb teret kellett volna adjak neked, túl féltékeny voltam, pedig Jorge is remek ember. De... már nem tudom kijavítani azt, ami elmúlt. Hidd el, értékelem, ha a barátom maradsz, így egyszerűen. Csak erre az egy dologra kérnélek! Kérlek szépen, gondold meg!
Belém folytotta a szót. Olyan őszintén, és bűnbánóan beszélt, hogy muszáj volt átölelnem. Rögtön döntöttem. 
- Ezzel még tartozom neked. Egyetlen este, aztán dobsz engem, és máris sínen vagy! - mosolyogtam rá. Ennyit még megérdemelt tőlem azok után, amennyi Jortini fant, és képzelgést, pletykát eltűrt.
- Hívj fel, oké? - kérdeztem, majd visszaindultam a többiekhez. Sokan kérdezgették, hogy mi is van most köztünk, de csak mosolyogva annyit feleltem:
- Alakul valami.
Még nem akartam elmondani nekik, hogy mi is zajlik köztünk. Néma csöndben ballagtunk a kisbuszhoz. Amikor a jármű felzúgott, elkövettem az első hibám. Odasúgtam a mellettem ülő Mechinek.
- Nem... nem tudod, hol van Jorge? - nem bírtam vissza tartani. Nem láttam sehol, pedig a repülőtérről rögtön a Studiba mentünk, megbeszélésre. Mindenki egy emberként fordult felém, és egymást túlkiabálva kezdtek magyarázni. Mechi nevetve az ablaknak döntötte a fejét, és mikor mindenki elcsendesedett, ezt mondta:
- Jorge még csak válaszra sem méltatta Felipet. Az sem biztos, hogy eljön. Most tőle függ minden. - megszorította a kezem, majd folytatta. - Jorge megváltozott. Más ember lett, szívem. Ne számíts tőle többet ölelésre, vagy meleg szavakra. Egyszer hívtam fel az egy év alatt, és tudod, mi volt hozzám az egyetlen mondata? Bocs Mechi, már nem beszélek veled! Tudod, milyen jól esett? Kiálltam mellette bármikor, tűzbe tettem volna érte a kezem, de ez már nem az a fiú, akit mi ismertünk. Megváltozott drágám! Jorge már sosem lesz olyan, mint régen!
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Néma csend telepedett ránk. Köpni- nyelni nem tudtam. A busz is megállt idő közben.
- Nem hiszem, csak rossz napja volt! - nevettem fel. Megrázta a fejét. - Nem... nem igaz! - kiabáltam, majd lerohantam a buszról. A könnyeim rohamosan záporozni kezdtek, és meg sem álltam az öltözőnkig. Ott lerogytam egy padra, és az arcomat az ölembe temetve zokogni kezdtem újra. Lehetetlen! Jorge nem változhatott meg! Miatta jöttem vissza! Miatta tettem ezt! Miatta tettem mindent! Jorge várt rám, én tudom! Tudom, hogy kitartott mellettem! Mellettünk!   A szívem tört darabokra akkor. Nagy levegőt véve felálltam, és átsurrantam a szemben lévő öltözőbe. A helységet dezodor szaga töltötte meg, valaki nem régen járt itt. Beljebb léptem. Jól tudtam, hol járok. Jorge öltözőjében. A falon több kép díszelgett, nagyrészt közös fotók a skacokkal. A kis asztalhoz léptem, de amit rajta találtam, előhozott belőlem minden régi, eltemetett emléket, minden régi fájdalmat. Csupán egy széttépett fotó volt, egy kopott, régi fotó a Juntadaról...

                                          Continuará...