9.Capítuló: Emlékszel?

Örökkévalóságnak tűnt, míg végre egy nővér kerekesszéket állított az ágyam mellé, valójában azonban Jorge látogatása óta alig egy nap telt el. A székkel nem kötöttem nagyon jó, vagy közeli barátságot, mert Dr. Santiago azonnal visszarendelt az ágyba az első kísérletem után, mikor megpróbáltam felállni. Két napig nyomtam az ágyat, általában Mechi, Cande és Lodo váltogatták egymást a mellettem lévő széken. Végig popcornnal tömtük magunkat, és romantikus filmeket néztünk, aminek végére mindannyiunk szeme vörösre sírva bámult a messzeségbe. Mikor letelt a két nap, egy kedves arcú nővér mankót állított az ágy mellé. Akkor épp Fran volt bent mellettem, így ő segített fel az ágyból. Felszabadító, ugyanakkor irtózatosan fájdalmas volt újra két lábon járni. Hiába pihentettem a jobb térdem, rá sem álltam, de a mozgástól minden tizedik percben le kellett ülnöm, amekkora iszonyatos fájdalmat éreztem, ezért a legtöbb időt még mindig ülve töltöttem az ágyban. Rugge behozta nekem a gitárját, így egy nap, mikor arra ébredtem, hogy hiányzik belőlem valami, rögtön a hangszerhez nyúltam. Hiányzott a bensőmből a zene. Először akkordokkal kezdtem, aztán újra előtört bennem a vágy. Írni akartam. Leírni minden sérelmét a lelkemnek, minden egyes apró baját. Hamar találtam egy lassú, melodikus dallamot. Egy egy sorhoz először alig egy egy akkord jutott a gitáron, aztán egyre pörgősebé vált a dallam. Mikor kész volt az egész, már tudtam, mi lesz a szöveg. Tudtam, mert a szívemet hallgattam közben. Lágyan játszani kezdtem az ujjaimmal a hathúroson. Mikor belekezdtem a szövegbe, két alak jelent meg a lelki szemeim előtt. Láttam magam, és láttam őt. Kétségtelen, a dalt Jorgehoz írtam. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a zene átjárjon. Akartam, hogy újra érezzem, ahogy a dallamok a lelkemet simogatják. Újra úgy akartam, mint akkor. Mikor csak Jorge volt, meg én.
Halkan kezdtem játszani a gitáron, de már az első akkord után úgy éreztem, szabad vagyok. Mikor lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy a szabadban vagyok, egyetlen zongorával. Egy négy darabos kirakó három darabja állt össze akkor. A szabadság, a zene, és én. De még hiányzott valaki. Valaki, akitől megkaphatom azt a lelki békét, amire mindig is vágytam. Lassan énekeltem tovább.

"Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudom, mit érzek

Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz,

Legalább hitesd el velem, hogy van még esély

Már nem tudom, hogy van-e fény az út végén, de azt hiszem, te igen, 

Nem tudom, miért kell olyan durván összetörnünk, de azt hiszem, te igen,

Nem tudom, miért nem lehetünk egyszerűen szerelmesek, de azt hiszem, te igen, 

Nem tudom, miért nem tudunk elbúcsúzni, de azt hiszem, te igen,

Csak annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ki kell nyitnunk a szívünk, ki kell nyitnunk, még időben,

Mert tudom, ha elmész, ha elmész újra, azt nem élem túl, és te sem,

Tudom, hogy ha nem hallgatjuk meg, amit mondani akar, túl késő lesz,

Mert elköszönünk, elengedjük az emlékeket, amik összetartanak minket,

Hát nyisd ki a szíved, mielőtt elengednél, én is ezt fogom tenni, nem tudom még mikor, vagy hogyan,

Csak annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ennyit akarok, s majd mikor minden álmunk csak rólunk szól,

Mikor minden érintésed, minden leheleted, minden csókod én kapom,

Mikor az égbolton egybefonódik két sors, mikor tudom, minden igaz,

Akkor összetörhetetlen vagyok, akkor már összetörhetetlenné tettél,

Már tudom, hogy ott a fény az út végén,azt hiszem, te is

Már tudom, miért kell olyan durván összetörnünk, azt hiszem, te is,

Már tudom, miért nem lehetünk egyszerűen szerelmesek,azt hiszem, te is, 

Már tudom, miért nem tudunk elbúcsúzni, és azt hiszem, te is,

Annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ki kell nyitnunk a szívünk, ki kell nyitnunk, még időben, mielőtt mindent elengednénk..."

A lelkem összeszorult. Fáztam, és nem volt ott, hogy felmelegítse. Szükségem volt rá, hogy ott legyen, hogy most átöleljen, hogy megnyugtasson, hogy elmondja, hogy szüksége van rám. A kórteremben azonban csönd volt. Nem volt itt Mechi. Sem Fran, sem Cande, vagy Lodo. De amit a legjobban bántam: Jorge nem volt itt.
Keseredetten az ágy végébe dobtam a gitárt, és úgy, ahogy voltam a mankómért kaptam. Nem érdekelt, hogy nincs mellettem senki, nem érdekelt, hogy bármi megtörténhet, csak meg akartam szabadulni ettől a dallamtól, amit én keltettem életre. Ettől a kegyetlenül gyönyörű dallamtól. Ettől a kegyetlenül igaz szövegtől. Az első pár lépés gyötrelmes volt, de csak arra gondoltam, hogy el akarok innen menni. Lehunyt szemmel elbotorkáltam a liftig, ami levitt a földszintre. Ahogy kijutottam a kertbe, éreztem, ahogy a napfény végigsimítja a karom. Ez itt az én életem. Én irányítom. Csak én.
Ettől a gondolattól némileg megnyugodtam. Semmi kósza érzelem nem fogja feldúlni. Csakis én boríthatom fel. A magam ura vagyok. Én irányítom az érzelmeimet. Mégis, ahogy a szabadba kiérve megcsapta az orrom a rózsa összetéveszthetetlen illata, rájöttem, hogy talán pont én vagyok az, akit irányítani kellene. Pont én vagyok, az, akit nem lehet irányítani... Nagyot sóhajtva botorkáltam tovább. A kórtermem ablakából jól látszott egy fehér pad a rózsabokrok előtt, azt vettem célba, azonban mielőtt oda érhettem volna, meghallottam egy édes dallamot. Kétségtelenül gitár volt, ami a hangszerre szokott füleimnek most nagyon jól esett. Jól tudtam, hogy az a valaki, aki most játszik, biztosan hozzám jött látogatóba, így igyekeztem minél gyorsabban megfordulni, ám mikor a gitár mellé egy megtéveszthetetlen hang is társult, megtorpantam. Tudtam, hogy mögöttem valahol ott van Jorge, és énekel, a szöveg pedig a szívemig hatol.
"Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,
De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem,
Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,
Igazad lett, hazudtam, hazudtam,
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem!"

Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, abban a pillanatban meg kell hogy forduljak, és nyakába kell ugorjak. Akkor és ott, úgy éreztem, a dal nekem szólt. Mégis lassan, bizonytalanul fordultam meg, csak egy gyatra mosolyra futotta.
- Na, mit gondolsz? - kérdezte Jorge.
- Gyönyörű. - bólintottam, majd intettem, hogy üljünk le. Mikor helyet foglaltunk a padon, újra hozzám fordult.
- Mit gondolsz, elég jó egy lánykéréshez? - fürkészve pillantott rám, én pedig úgy éreztem, a szívem kiugrik a helyéről.
- Jorge, nem túl gyors ez egy kicsit?
- Stephie és én több, mint 2 éve vagyunk együtt... - kezdte elképedve, mire bennem azt hittem, megáll az ütő. Hogy gondolhattam... Úgy éreztem, elsüllyedek, hogy szörnyen gyerekes az, amit az elmúlt napban csináltam. Gyatra szerelmes dalokat írogattam, arról álmodozva, hogy Jorge Blanco talán tényleg szeret, miközben ő az eljegyzését tervezgette. Ahh, én hülye... Felrémlett bennem a pillanat, mikor hozzám vágta, hogy elveszi Stephiet, de azt hittem, csak viccel. Az első találkozásunkkor mondta, mikor visszatértem New York-ból. Hülyeségeket kiabáltunk, neki pedig ez is kicsúszott a száján. Azt hittem, csak ennyi volt, és nem gondolja komolyan. Tévedtem...
- De ezt miért mutatod meg nekem? - kérdeztem értetlenül. Igyekeztem palástolni a csalódottságom, kisebb nagyobb sikerekkel.
- Szükségem volt a szakértelmedre. - motyogta, majd inkább felállt. - Mindegy, inkább hagylak gyógyulni...
- Tudod, ez inkább egy szomorúbb dalnak tűnik, mint boldognak és vidámnak. - kiáltottam utána, de ő rám sem hederített. Szükségem volt még valamire. Kellett egy utolsó kiáltás, mielőtt végleg feladnám. - Nem hittem volna, hogy megteszed...
- Te is visszamentél Peterhez... - rántott vállat, mire szomorúan megráztam a fejem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mosolyogva felsóhajtott. Talán egy szomorú mosoly volt. Talán kétségbeesett. De nem állt messze az enyémtől.
- Tudod, a szerelem őrült dolgokra képes! - megrántotta a vállát. Majd kisétált a kapun. Fogalmam sem volt, ezt mire értette. A Stephievel közös szerelme? Vagy... vagy az a valami, ami kettőnk között volt. Bár, teljesen mindegy rágódni rajta, hiszen Stephie kezét kéri meg. Mindegy, a dal kinek szól. Úgy éreztem, nem a dal miatt jött. Vagyis, a miatt, de  nem Stephie miatt. Talán velem akart beszélni. De ahogy éreztem korábban, onnantól, hogy elmentem, már minden mindegy volt.

Az arcomat a tenyerembe temettem, és csendben tűrtem, ahogy az érzelmeim egymást mardossák. Volt köztük minden. Düh, kétségek, bizonytalanság, fájdalom, de legfőképpen, szerelem. Valami, amit szerelemnek hívtam, most mégis átváltozott valami mássá. Hogy erősebb, vagy gyengébb lett, azt nem tudtam.
- Ne haragudj... - egy hang felrázott a gondolataimból, valahonnan nagyon ismerős volt, most mégsem érdekelt...
- Most kérlek hagyj! - mondtam a nélkül, hogy felemeltem volna a fejem. Az alak léptei távolodni kezdtek, az agyam mégis azon kattogott, honnan lehet ilyen ismerős a hang tulajdonosa. Nem is olyan régen hallottam. És akkor rájöttem. Felkaptam a fejem, és a mankóm magamhoz kapva a srác után kezdtem botladozni. Ő volt ott, mikor felébredtem. Ő volt a titokzatos látogatóm... Nem tudtam ki ő, vagy hogy miért volt akkor ott, csak azt tudtam, hogy meg kell találnom...