12.Capítuló: Csak egy dal...

Hola!:)
Meg is érkeztem a következő résszel, remélem, tetszeni fog nektek!:)
Elpuhultam a kórházban töltött napok alatt, ez kétségtelen. Azt hittem, majd fokozatosan kapom vissza a terheimet, amiket cipelnem kell, erre a sors egyszerre rám zúdította az összeset, kezdve egy hatalmas, KI A FRANCOT SZERETSZ, MARTINA?!? címmel ellátott csomaggal. Esküszöm, mikor Christ csókoltam, biztos voltam benne, hogy kit szeretek. Tudtam, hogy mit akarok, hogy kivel vagyok boldogabb, mert a csókunkba beleremegett minden porcikám, mert lágy volt, és végtelenül gyöngéd, mégis, inkább vágytam arra a vad, őszinte szerelemre, amit úgy hittem, Jorge mellett megtaláltam. Aztán Chris tengerzöld szemei rám pillantottak, és rögtön elbizonytalanítottak, arra biztatva, hogy várjak. De akkor nem cselekedtem, és ezzel olyan lavinát indítottam el, amit már nem voltam képes megállítani. Megvártam a következő randit, mikor ő újra elvarázsolt, az újabb csókot, mi közben úgy éreztem, most megszegek egy ígéretet, és a következő pillanatot, mikor Chris és én összekulcsoltuk a kezünket. Ő és Jorge is fontos helyet foglalnak el a szívemben, de túl gyáva vagyok, hogy megtudjam, ki az, akivel le tudnám élni az életemet, és ki az, aki nélkül nem. 

És így jutottam el arra a pontra, hogy pár hét múlva mentolos fagyit zabálva kuporogtam a kanapémon, miközben azon rágódtam, mekkora szemét vagyok. Az aznapi próbát Felipe és Tara lemondta, pedig énekelni már Dr. Santiago is elengedett, azt mondta, hamarosan levehetem a rögzítőt, egy két hónap múlva pedig megpróbálhatok mankó nélkül járni. 

- Martina Alejandro Stoessel Muzlera! - Mechi trappolva vágtázott le a lépcsőn, kezében szorongatva a laptop-ját 

- Nem megyek hozzád Mercedes! - vontam meg a vállam, és sóhajtva helyet adtam neki a kanapén. 

- Nagyon vicces... - az orrom elé nyomta a kijelzőt, és elindított rajta egy dalt. Azon nyomban felismertem az oldalt, a tetején annak a cégnek a logója állt, amelyik leszerződtette Jorge-t. A videón tökéletesen kivehető volt Jorge alakja, és a sarokban feltüntetett, tegnap előtti dátum. Most miért mutatja meg ezt nekem Mechi? Talán Jorge üzenni akar valamit?

"Az ágyamon fekszem, nem tudom, mit kéne tennem,
Hogy gondolhatok-e még rád, vagy már nem,
Azon töprengek, miért vágyom még hozzád,
Miért akarom, hogy nekem énekelj?"

A lassú tempó, a dallam már emlékeztetett valamire, de még nem jöttem rá a megoldásra. Összeszűkült szemmel igyekeztem megérteni, a sorok hozzám szólnak-e. Miért akarom, hogy nekem énekelj...  A versszak utolsó soránál már tudtam, hogy bármilyen betegesen hangzik, a dal nekem szól. Arra is rájöttem, hogy a hazatérésem estéjén azok a lépések a dalom után, amiket Mechi-ének hittem, valójában Jorgehoz tartoztak. Pontosan előtte esett be a házba, pontosan előtte mondtam el neki mindent, pontosan előtte ment el. Legalábbis azt hittem, de most tudom, hogy itt maradt, és végig hallgatta a dalomat. Azt akarta, hogy neki szóljon? Akkor miért jegyezte el Stephiet?

"Miért súgja mindig a szél a te nevedet a fülembe?
Miért érzem az illatod itt is a levegőben?
Miért látom a távolban annyiszor a te alakod?
Mond, miért akarod, hogy ne érintselek, ha te is így érzel?"

Aztán felcsendült a refrén, és minden értelmet nyert. Jorge ezt a dalt mutatta nekem a kórházban. Igazam volt, ezt nem Stephienek írta! Nem is zenével kérte meg a kezét, mert akkor és ott tudtam, hogy ez a dal nekem szól...

"Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,
De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem,
Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,
Igazad lett, hazudtam, hazudtam,
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem!" 

Jorge mélyen a kamerába  nézett, és én úgy éreztem, engem fürkész. Pislogás nélkül hallgattam a gitárjátékot, és a hangját, ami most is elvarázsolt.

"És most itt van ő, egy tolvaj,
Ellopta azt, ami engem illet,
Ellopta azt, ami talán sosem volt az enyém,
Mégis mindig azt hittem, a mi szerelmünk örökké tart..."

És mikor újra felcsendült a refrén, semmi kétségem nem volt a felől, hogy Jorge a veszekedésünk után fejezte be a dalt. Mikor elmondtam, hogy lett volna esélyünk, hogy tovább léptem, az után, hogy énekeltem. Nem bírtam tovább nézni, tovább hallgatni ezt a dalt. Azt a dalt, ami elmondta, hogy Jorge még talán szeret, és így jegyezte el Stephiet. A kezemmel a laptop felé nyúltam, hogy lecsukjam, de Mechi megállított.
- Hallgasd végig! - suttogta, mire a kezem erőtlenül magam mellé dobtam.

"A szád beszél, de hazudik, a szemed megsúgja nekem,
Mert látom benne, hogy nem vagy boldog, látom,
Arra gondolok, én tehetek róla, mert túl vak voltam,
Nem láttunk a füsttől, de már tiszta előttem az út, már túl késő..."

Akkor hullott le az első könnycseppem. Nem tudtam, miért sírok. Azért, mert bennem csak most tisztázódott, hogy csupán azért nem tudtunk mindent újra kezdeni, mert túl vakok voltunk? Mert elvakított minket a távolság, az idő, az a füst, amiről most Jorge énekel?

"Mert már csak emlék maradsz, nem hagyod, hogy több legyél,
Emlék maradsz, mert akkor nem tettem eleget,
Akkor elrontottuk, akkor hibáztunk,
Nem láttunk a füsttől, de már tiszta előttem az út, tiszta az út...
Már túl késő...
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád szerelmem!"

Levegőért kapkodva hagytam, hogy lecsengjenek az utolsó akkordok, majd Mechi lecsukta a laptopot. Sokáig hallgattunk, én nem szóltam, ő pedig hagyta, hogy rendezzem magamban a dolgokat. Milyen dolgokat? Hiába repesett annyira boldogan a szívem, ez semmin nem változtatott. Ez csak egy dal. Csak egy dal, ami elmond mindent...
- Tini! - Mechi suttogva végigsimított a kezemen. - Te tudod, hogy mi ez?
- Egy dal. - rántottam vállat hanyagul. Jól tudtam, hogy irtó átlátszó a hazugságom, de nem akartam kifakadni, most nem. - Egy egyszerű dal...
- Nem hiszem, hogy egy egyszerű dal ennyire megérintene... - alaposan végigmért, de én kerültem a tekintetét. - Én azt hiszem, ez egy dal, ami neked szól. Rendben, ha beszélni szeretnél... a szomszéd szobában megtalálsz! - ezzel lassan felállt, és a lépcső felé vette az irányt.
- Mechi! - kiáltottam utána, mire mosolyogva letette az asztalra a laptopot, és átölelt.
- Köszönöm... - motyogtam halkan, majd elengedtem.
- Bármikor... - ő is elmosolyodott, majd felszaladt a szobájába. Én is befejeztem a fagyimat, aztán a mankómért nyúlva elindultam volna, hogy végre ráncba szedjem magam, és programot találjak magamnak, de a pulton megcsörrenő telefonom megállított. Az utolsó pillanatban sikerült elbicegnem a készülékig, és felvennem a telefont Felipe-nek.
- Szia, Tini! - kiáltott bele, a háttérből beszűrődő dudaszó miatt azonban hangosabban kellett beszélnie a kelleténél.
- Felipe? Mi történt? - kérdeztem riadtan.
- Semmi, csak sürgősen be kéne jönnöd egy sajtótájékoztatóra, Mechivel együtt... - sóhajtva nyugtáztam, hogy Felipe időzítési képessége nem kopott egy kicsit sem. - Itt lesz mindenki...
- Ezt nem szoktuk kicsit korábban megbeszélni? - nevetve tettem fel a kérdést, hiszen a mi drága rendezőnk mindig az utolsó pillanatokban ugraszt bennünket.
- De igen, csak most kaptam utasítást, hogy rendezzünk egyet, mert mindenkit nagyon izgat, hogy mi van veled... - kicsit elhalkította a hangját, majd folytatta. - Tudod, híre ment annak, hogy Jorge-val kettesben jártátok a parkot...
- Felipe! Te is tudod, hogy mi nem... - az idegességtől egyszerre tízféle magyarázatba akartam belekezdeni, de egyiket sem tudtam befejezni. - Csak Mechi szórakozott, és...
- Én tudom, Tini, de ezt nem velem kell tisztáznotok... Mi is megpróbálunk visszaérni... - még vitatkoztunk egy ideig, de persze belementem, ahogy a többiek is. Felipe megadta a helyszínt, majd szólt, hogy elküldi Irene-t, aki elhozza a sebtiben kiválasztott ruhákat. Mechit hamar felráztam, és elmondtam neki mindent, majd a sebesen érkező Irene elé bicegtem, és átvettem tőle a ruhákat. Ezek után gyorsan elkészültünk, majd Mechi elkészítette a sminkünket, és a hajunkat, aztán beültünk a kocsiba, és elfurikáztunk a megadott címre, ahol egy limuzinba ültettek minket, és azzal vittek el a sajtótájékoztatóra. Tudom, tudom, fő az óvatosság, de Felipe néha túlzásba viszi! Már a legtöbben ott voltak közülünk, így velünk teljes lett a csapat. Az utolsó percekben Felipe és Tara is megérkezett, így mind helyet foglaltunk egy hosszú asztalnál a névkártyákkal ellátott székeken. Én középen kaptam helyet, mellettem pedig Cande, és Jorge ültek. Nem mertem a fiú szemébe nézni. Jól tudtam, hogy már leszűrte, hogy láttam a videót, így percekkel a sajtótájékoztató kezdete előtt, mikor az újságírók beszivárogtak a terembe, és a zaj miatt épp hogy egymást hallottuk, odasúgta:
- Az csak egy dal...
Kiáltani akartam. A szemébe dörgölni, hogy mindketten tudjuk, hogy nem csupán egy dal. Felállni, és üvölteni mindenkivel. De nem ment. Nagy levegőt véve mosolyt erőltettem az arcomra, és ránéztem.
- Tudom! - tisztán artikulálva, lassan beszéltem, hogy felfogja minden szavam. - Csak egy dal. Nincs semmi jelentősége. Tudod, többet gondoltam róla. Azt hittem, legalább megkérted vele valaki kezét...
Nem tudom, mit várt. Talán pont azt, amit tenni akartam, de nem számított arra, hogy így reagálok majd. Hosszan, meglepődött, vagy talán csalódott tekintettel végig mért. Fogalmam sincs, mit akart mondani, mert elnyomta Felipe hangja, aki megkezdte a sajtótájékoztatót. A kérdések záporozni kezdtek, és Taranak többször türelemre kellett intenie őket. A legtöbb kérdés persze az állapotommal kapcsolatban jött, meg azzal, hogy mit kerestünk ott kettesben. Jorgeval rengeteg kifogást felhalmoztunk, nagyon jól ködösítettünk, és megnyerő alakítást nyújtottunk, mint barátok, Mechi meg csak röhögött magában a székében.
- És skacok, hallom, újra jön egy koncert! Mit szóltok hozzá? - újabb kérdés érkezett, amit most Alba vett át.
- Fantasztikus! Mind nagyon szeretjük ezt a társaságot, a hosszú évek alatt igazi család lettünk, és most újra együtt vagyunk! Hosszú volt ez az egy év, de most újrakezdünk mindent!
- Úgy hallottuk, Ruggelaria végérvényesen is össze szeretné kötni az életét! Igaz a hír?
- Igen, Ruggero és én márciusban házasodunk össze. - mosolygott a mellettem ülő Cande. - Rájöttünk, hogy annyira szeretjük egymást, hogy eldöntöttük, örökké együtt akarunk maradni.
- És srácok! - egy előttünk ülő hölgy Jorgera és rám pillantott. - Mit szóltok ehhez? Itt van Ruggelaria, Falba, Mechabi - zavartan Mechire pillantottam, aki lesütött szemmel meredt maga elé - és még a többiek, akik nyílt kapcsolatban élnek, viszont JorTini-ről még mindig semmi hír. Létezik még?
Miután meggyőződtem róla, hogy erre a kérdésre nekem kell válaszolnom, nagy levegőt vettem, és elfogadható magyarázatba kezdtem.
- Nem, én és Jorge újra barátok vagyunk. - bólintottam, majd folytattam a hazudozást. - Békében váltunk el, és mindketten folytattuk a magunk útját, ami még nagyon hosszú. Nehéz volt mindent helyre hozni, de sikerült, és rendben van a kapcsolatunk, Jorge és én újra úgy nézünk egymásra, mint az előtt. A kettőnk kapcsolata sosem volt több, mint nagyon jó barátság, ezt tévesztettük össze a szerelemmel. - mosolyogtam. Jorge is meredten figyelt. Azt hittem, leráztam a többi hasonló kérdést, de a java még csak akkor jött.
- De egy picit sem merült föl benned, hogy vissza szeretnéd kapni Jorget? - az előttem ülő újságíró szorosan az arcomba nyomta a kameráját, én pedig igyekeztem elnyomni a bennem tomboló érzelmeket. Idegesített ez a sok ember, akik a magánéletemről faggatóznak. Miért nem tudnak olyan kérdéseket feltenni, hogy "És milyen érzés újra színpadon állni?" vagy "Lesz lemez a szóló koncerted dalaiból?" vagy társaik. Ők arra kíváncsiak, JorTini él-e még. Cseszhetik, mert rohadtul nincs semmi JorTini, és ha rajtam múlik, soha nem lesz. Legszívesebben eltemetném Jorget!
- Nem. - kezdtem annyira higgadtan, amennyire csak lehetett. - Én újra megtaláltam azt az embert, akivel boldog vagyok, Jorge pedig szintén boldog újdonsült jegyesével, Stephievel! - vigyorogva beszéltem a kamerákba, de a mondat végén Cande értelmetlenül felém kapta a fejét és erősen bokán rúgott az asztal alatt, Rugge oldalba bökte a mellettem ülő Jorget, ő pedig nagy levegőt véve, elvörösödött fejjel rám meredt. MI FOLYIK ITT?
- Köszönjük, hogy itt voltak, a sajtótájékoztatónak ezennel vége! - pattant fel Felipe, és kifelé kezdte terelgetni az értelmetlenül bambuló tömeget. Fogalmam sem volt, mi folyik körülöttem, de el akartam tűnni onnan, így felpattantam, megragadtam a mankóm, és a hátsó kijáraton elindultam a kocsi felé, mégis, a folyosón Jorge megállított. Mielőtt bármit mondhatott volna, a szavába vágtam.
- Mi volt ez?
- Én csak... - zavartan a hajába túrt, majd összeszűkített szemmel magyarázni kezdett. Tudtam, hogy ködösít, de nem érdekelt. - Mi csak... még nem jelentettük be az eljegyzést...
- Ja, kösz... - motyogtam, majd a kijárat felé kezdtem bicegni. Vártam, hogy utánam jön, de meg sem mozdult. - Azért, tudod... - megpördültem, és mielőtt még Rugge elérhette volna őt, befejeztem a mondatot úgy, hogy csak ő és én hallhattuk. - Remélem tisztában vagy vele, hogy nem gondolok mást a kapcsolatunk mögé. Az csak egy dal...
Bólintott, majd hagyta, hogy elmenjek. Most nem érdekelt a bejárat előtt tolongó tömeg, bevetettem magam a kocsiba, és megvártam a percek múlva érkező Mechit is. Nem szólt egyikünk sem, csendben elértük a parkolót, ahol letettük a kocsinkat, és átszálltunk. Hazaérve rögtön bevetettem magam az ágyba, és csak órák múlva ébredtem fel a telefonom csörgésére. Chris keresett...
- Szia, kicsim! - szólt a telefonba. - Szabad vagy ma délután?
- Annyira sajnálom, Chris, de most nincs hangulatom semmihez... - motyogtam szomorúan, mire a vonal másik végéről a barátom felnevetett.
- Akkor ez a program pont neked való lesz! Ne csinálj semmit, pár perc és ott vagyok!
Beletörődtem, hogy nincs más választásom, és átballagtam a vendégszobába Mechihez, hogy szóljak, elmegyek.
- Mechi, elmegyek délutánra, este jövök! - mondtam fáradtan, és megdörzsöltem a szemem.
- Biztos? Nem akarsz ma inkább kikapcsolni? - aggódva pillantott rám, én pedig megrántottam a vállam. Elköszöntem, majd kibotorkáltam az érkező Chrishez, aki kipattant a kocsijából, felkapott, és beültetett. Vagy 10 percig kocsikáztunk, mikor mosolyogva leparkolt. Újra az ölébe vett, és meg sem állt velem a homokos tengerpartig, ahol letett. Nem volt nálam mankó, így kicsit bizonytalanul rá pillantottam.
- Ezt szabad? - mosolyogtam, mire bólintott.
- Ne félj, itt vagyok! - pár lépést tettem így szabadon, ami ugyan nehezen ment, de jobban éreztem magam tőle.
- Még nem igazán, de ki akartam próbálni! - nevetett rám. - Mindjárt jövök, hozok egy kicsit a világ legfinomabb gyrosából! - kiáltott, majd elszaladt. Egy ideig csak álltam a tengerparton, és bámultam a lemenő Nap fényeit. Olyan gyönyörű volt, hogy egy pillanatra elfelejtettem mindent, ami akkor bántott. A tűnődésemből egy kéz érintése riasztott fel, mire nevetve megfordultam. Meglepődve tapasztaltam, hogy nem Chris áll mögöttem. Az arcomról rögtön lehervadt a mosoly, mikor megpillantottam Jorget. A szívem nagyokat dobbant, fogalmam sem volt, mit akarhat.
- Mit keresel itt, Jorge? - kérdeztem döbbenten.
- Ez a kedvenc partom... - megrántotta a vállát, majd végig mért. Ahogy feltűnt neki, hogy nincs semmi, ami tart, ijedten folytatta. - Tini! Te mi a francot gondoltál? Hol van a mankód?
- Képzeld, Chris megbízik bennem, vagyok olyan erős, hogy egy helyben már meg tudok állni! - kiáltottam, de mikor megpróbáltam tenni felé egy lépést, megbicsaklottam. Nem értem, most miért nem ment. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de Jorge elém lépett, és így a mellkasának estem neki.
- Megbízik benned, mi? - kérdezte gúnyosan. - Különbség van a bizalom, és az óvatlanság között.
Hiába tiltakoztam, az egyik kezét a térdem alá csúsztatta, a másikkal pedig a hónom alatt ragadott meg, és felemelt. Hiába tiltakoztam, nem tett le.
- Jorge, engedj el! - kiabáltam. Meg sem állt velem addig, amíg az első hullámok a talpát nem kezdték verni, aztán a távolba meredve nagyot sóhajtott, és letett. Nem tudtam, miért pont akkor, aztán észre vettem a közeledő Chris alakját.
- Tudod, nem csak a tengerpartomat lopta el... - Jorge halkan beszélt, majd elsétált mellettem. Jól tudtam, mire gondolt, mert már egyszer említette. A dalban... Úgy éreztem, utána akarok menni, de végül nem tettem semmit. Most sem... Mert ahogy ő is mondta, az nem volt több, csak egy dal...