16. Capítuló: Se veled, se nélküled

Hola!:)
Amint látjátok, rég nem volt élet a blogon, ennek pedig főleg az az oka, hogy nyár van. Tudom, tudom, ebből az következne, hogy mindenkinek rengeteg ideje van blogolásra, de őszintén, kinek van kedve ilyen jó időben bent poshadni a számítógép előtt? Ráadásul (szerencsére) rengeteg jó helyre megyünk a családommal, így kevesebb időt töltök itthon. A korai (két-három hét kihagyás után korai???) rész is annak köszönhető, hogy elutazom, és nem leszek itthon szombaton. A rész kissé rövidre sikeredett, de nagyon szerettem volna, ha legalább egy picikét haladok a történettel!
Remélem azért így is tetszeni fog nektek, és hagytok nyomot magatok után!:D

Ahogy a repülőnk földet ért Buenos Aires repterén Mechivel megmarkoltuk a csomagjainkat, és a kocsija felé vettük az irányt. Mindketten kimerültek voltunk, és csak arra vártunk, hogy otthon végignyúlhassunk a kanapén egy bőgős-romantikus filmen sírva. Amint beléptünk a lakásba megkíséreltem felhívni az újdonsült házaspárt, de egyikük sem vette fel. Számítottam is erre, a Fülöp-szigeteken vannak nászúton, így egyáltalán nem lepődtem meg, hogy nem veszik fel a telefont. 

- Na, melyik film legyen? - kérdezte Mechi a kanapén terpeszkedve, kezében a távirányítóval.

- Bízz a szerelemben, vagy... Ha maradék? Ahol a szivárvány véget ér? - felsoroltam az összes filmet, ami csak eszembe jutott, és végül együttes megállapodás alapján a Vissza hozzád című filmet választottuk, és egy csomag papírzsepivel, meg két doboz mentás fagyival befúrtuk magunkat a kanapé párnái közé. A film közepénél járhattunk, mikor megcsörrent a telefonom. 

- Vedd már fel, nem hallom a filmet! - bökött oldalba Mechi, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről. Én sem nagyon akartam otthagyni a filmet a két főszereplő egymásra találásánál, de muszáj voltam a készülék után nyúlni. Chris hívott, így óvatosan átsétáltam a szobámba és felvettem a telefont. 

- Szia! - köszöntem halkan.

- Szia, milyen volt az esküvő? - ahogy újra hallottam Chris hangját, valami kellemes borzongás futott végig a hátamon, valamiért mégsem tudtam mosolyogni. Milyen volt az esküvő?

- Megható, nagyon szép volt! - motyogtam tettetett vidámsággal a hangomban. Fogalmam sincs, miért nem mondok el neki mindent, de nem éreztem helyén valónak. Valamiért nem. - Veled mi a helyzet?

- Tudod, régen nem láttalak... - nevetve leültem az ágyamra, és hallgattam ahogy beszél. - Ráérsz ma délután?

- Még szép!

- Akkor elmehetnénk valahová! - vetette fel, én pedig azonnal rábólintottam az ajánlatra.

- Rendben, másfél óra múlva értem jössz? - kérdeztem halkan, és elindultam a nappali felé.

- Természetesen! Akkor másfél óra múlva találkozunk... - nevetve tettem le a telefont, és szedtem a lábam a filmemhez. A mankómat pedig az ágyam mellett hagytam... 

- Hol van a mankód? - nézett rám Mechi csodálkozva, mire nekem is elkerekedett a szemem. Észre sem vettem, hogy segítség nélkül járok, és még csak meg sem éreztem. Azonnal megállíttattam Mechivel a filmet és tárcsáztam Dr. Santiagot, aki elmondta, hogy ez alapján nagyon szépen gyógyulok, és otthon, mikor valaki figyel rám már próbálgathatok mankó nélkül sétálgatni, de még ne nagyon hagyjam el, ha kilépek a lakásból. Mikor letettem a telefont, magamon kívül voltam az örömtől. Már mindennél jobban vágytam arra, hogy végre táncolhassak, és az orvosom infói alapján lehetséges, hogy hamarosan újra színpadra állhatok. A turnénak sem jött jól a kis balesetem, így mindenki jól jár a gyors gyógyulásommal. Elképzeltem, milyen lesz újra végignézni a tömegen, és belegondolni, hányan jöhettek ma el, hogy bennünket lássanak. Hallgatni a zenét, és énekelni. Érezni a tömeg lüktetését, és eggyé válni a taps ritmusával. Ahogy lehunytam a szemem, megjelent előttem az éjszakai színpad. Én álltam rajta, és valami ismerős dalt énekeltem. Aztán egyszer csak elhallgattam, és mosolyogva hátrapillantva ismerős hang vette át a dallamot. Jorge lépett ki a sötétből, és megfogta a kezem. A tömeg sikoltott, és én boldog voltam.Pillanatok alatt eszméltem fel a csalóka álomképből a csengő hangjára. Még mindig zihálva fáradtam az ajtóhoz, és igyekeztem rájönni, hogy mégis mi volt ez az előbb. Lassan, a mankómat markolászva jutottam a bejáratig, ám amikor kinyitottam azt, nem várt vendég toporgott előttem. Jorge zsebre dugott kézzel, kócos hajjal, és vidám mosollyal állt előttem. Valami mégis olyan furcsa volt benne. Akár csak a rövid idővel ezelőtt átélt pillanatokban, valami most is olyan álomszerű volt rajta. Valótlan... Ezzel most mégsem törődtem, mert a testemen uralkodó mámor helyét hamar felváltotta valami zavaros kuszaság. Az összes érzés egyvelege, amit csak az ő közelében tapasztalok. 

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem, miközben a mellkasom előtt összefontam a kezem.
- Miről beszélsz? - felnevetett, és hanyagul a hajába túrt. - Hiszen megbeszéltük, hogy érted jövök!
- Én, nem... - a szívem vadul vert, de nem Jorge társasága miatt. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, hiszen az esküvő óta még csak nem is beszéltünk. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, vagy hogyan viszonyuljak a dologhoz. Az emlékezetemben kutatva átvettem minden vele töltött percet, hátha beszéltünk olyasmiről, hogy idejön, de még csak egy aprócska erre utaló szófoszlányt sem találtam.
- Ki az, Tini? - ebben a pillanatban Mechi ugrott át a kanapé fölött, és mellém lépdelt, majd ahogy meglátta a hívatlan vendéget, mosolyra húzta a száját. - Áh, szia Chris!
És ettől a perctől már nem Jorge állt előttem, sokkal inkább a csodálkozó Chris, aki értetlenséggel a tekintetében méreget engem.
- Emlékszel, Tini? Megbeszéltük, hogy elmegyünk valahová... - Chris óvatosan megfogta a kezem, mire mosolyt erőltetve az arcomra rá emeltem a tekintetem.
- Persze, csak kicsit elkalandoztam... - nevettem fel kényszeredetten, és felkaptam az ajtó mellett álldogáló szekrényről a táskám. - Mehetünk is!
Sejtésem sem volt arról, mi történhetett az előbb, de Mechi nem dőlt be a színjátékomnak, és még mielőtt kiléphettem volna a lakásból, odasúgta:
- Beszélnünk kell!
Igen, ezt pontosan tudtam. És nem csak vele kéne beszélnem. Körülbelül egy órája utazhattam a kocsiban az ablaknak hajtott fejjel, mélabúsan, Jorgen gondolkodva, mikor Chris lekanyarodott egy benzinkúthoz.
- Van bármi, ami miatt rosszul érzed magad? - kérdezte halkan, és együttérzően rám nézett.
- Nem, dehogy! - mosolyogva fürkésztem őt, és rájöttem, hogy nagyon is jól tudta, hogy most hazudok, de azt is tudtam, hogy nem fog faggatni. Igazságtalan voltam vele, ezt jól tudtam. Mentőövként próbáltam kapaszkodni belé, miközben valójában csak egyre egyre távolabb löktem magamtól. Chris kedves és megértő volt velem, és szerettem is. De talán még Jorget sem felejtettem el. És nem léphetek úgy egy új életbe, új kapcsolatokkal, ha az egyik lábammal félig még az előzőben állok. De nem akartam visszafordulni. Többé nem...
Abban a pillanatban, hogy Chris kiszállt a kocsiból, előkaptam a telefonom. Fogalmam sem volt, mit csinálok, és csak akkor eszméltem fel, mikor már megtaláltam Jorge számát, és hirtelen ötlettől vezérelve megkezdtem a hívást.
- Igen? Minden oké? - hallottam Jorge rekedtes hangját a vonal másik végéről.
- Persze. - motyogtam, majd felnevettem. - Nem is hívhatok fel egy barátot?
- Kicsit furcsa, mivel pár nappal ezelőtt még szóba sem álltál velem...
- Megegyeztünk, hogy véget vetünk ennek, és barátok leszünk. - ahogy kimondtam a szót, én magam is rájöttem, hogy ez nem fog menni. Bármi is legyen a sorsunk, sosem leszünk barátok. Hogy gyűlölni fogom, vagy szeretni, fogalmam sincs, de a mi esetünkben nincs arany középút.
- És mit szeretnél? - a kérdése számonkérés szerű feltétele lehetett, amitől kicsit felment bennem a pumpa, de emlékeztettem magam, hogy nem kaphatom fel a vizet.
- Csak... gondoltam beszélhetnénk, de rájöttem, hogy hülyeség volt... - motyogtam, és éreztem, ahogy elcsuklik a hangom. - Most le is teszem...

- Ne, várj! - Jorge hirtelen reakcióján elcsodálkoztam, és hallottam a hangjában, hogy még ő is meglepődött saját magán. - Csak... gondoltam, ha felhívtál, akkor biztosan akartál mondani valamit!
- Nem, komolyan, csak... már tényleg nem tudom, miért hívtalak. - motyogtam magam elé, és éreztem, ahogy egyre kényelmetlenebb lesz a helyzet. Nem tudom, mit képzeltem, hogy majd barátian elfecsegünk az időjárásról?
- Biztosan mondani akartál valamit, mond csak! - Jorge hangja egyre feszültebb lett, ő sem tudta, mit kezdjen a kialakult helyzettel.
- Jorge, én tényleg nem akartam. Esetleg te mondani akarsz valamit? - kérdeztem óvatosan, mire felsóhajtott a vonal másik végén.
- Nem, én nem. De te biztosan, kérlek, mondhatod, nyugodtan!
- Tényleg nem szeretnék semmit, Jorge! - csattantam fel, majd a hirtelen keletkezett csöndtől kínosan felnevettem. - Te jó ég, jobb lenne, ha kevesebbet beszélgetnénk. Észrevetted, hogy bármikor beszélünk, mindig összeveszünk a végén?
- Talán nem működik ez a barátság dolog kettőnk között... - motyogta gyászos hangon, mire bólintottam.
- Tényleg nem. - lassan elemeltem a telefont a fülem mellől, és véget vetettem a hívásnak. A mellkasomat szorongató érzés, és a fejemben cikázó gondolatok arra késztettek, hogy lemondjam a randit. Chris egy szót sem szólt, csak a házunk előtt kezdett beszélgetést.
- Tini, komolyan, ha bármi baj van, elmondhatod, én megértem. - sóhajtva az ablaknak döntötte a fejét, majd rám nézett. - Ha idő kell, vagy tér, én megadom, de így, hogy fogalmam sincsen, mire lenne szükséged, nem tudok segíteni...
- Tudom, én csak... - kezdtem zihálva, de a szavak nem akartak mellém szegődni, így rövid csönd állt be közénk, mielőtt folytatni tudtam volna. - Kell egy kis idő az esküvő után, hogy visszataláljak önmagamhoz. Nem több, csak pár nap. Utána újra a tiéd vagyok. - suttogtam, majd kiszálltam a kocsiból. Nem tudom, miért hazudtam Chris-nek, talán az egyetlen személynek, aki bármit megtenne a boldogságomért. Nem tudom, meddig bírom még ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot Jorgeval, de abban biztos voltam, hogy tennem kell valamit. Bármit, amivel végre visszaterelhetem a régi mederbe az életemet...

15. Capítuló: Egy életen át 4/4. Rész

Hola!:)
Végül csak itt vagyok, és meghoztam a Ruggelaria esküvőt. Remélem tetszeni fog nektek!:D Tudom, kicsit összecsapott lett, de ma mindenképp be akartam fejezni!:)

Tini

Egész este igyekeztem kiverni a nyomasztó gondolataimat a fejemből, de a sikertelen próbálkozásaim végére mindig szembe kellett nézzek az igazsággal: Jorge azért ment el, mert  jól tudta, hogy már semmi esélyünk a közös jövőre. És nekem is be kell látnom, hogy vége. Tovább kéne lépnem. És nem csak olyan "már nem érdekelsz, hagyj békén" módra, hanem úgy őszintén. Igazán...

A lányokkal szinte végig beszélgettünk, egész este. Lemondtuk a vacsorát is, mert jobban esett ez az együttlét, mint elmenni egy puccos étterembe. Végig azon voltam, hogy senkinek ne szúrjon szemet a bánatom, és ez többé-kevésbé össze is jött. Csak Mechi figyelt fel rá, de ő nem kérdezősködött, hiszen egyetlen pillantásból tudta, mi a baj. Végül Cande kérésére hajnalban véget vetettünk a lánybúcsúnak, és mindenki aludni ment. Megpróbáltam átszervezni a szobabeosztásokat, hogy esetleg Mechivel aludhassak, de mivel Jorgenak még se híre, se hamva nem volt, végül felhagytam a várakozással. Mielőtt még lefeküdtem volna, a kezembe vettem a gitárom, és megpróbáltam játszani valamit, amitől megnyugszom. A kezem azonban minduntalan félrecsúszott a húrokon, és mikor a térdemre ejtettem a hangszert, inkább lefeküdtem aludni. Mielőtt még álomba merültem volna ajtónyitódást hallottam, és a szememet is kinyitottam, aztán rájöttem, hogy csak a képzeletem játszik velem, és visszahanyatlottam az ágyra, majd elsötétült a világ. 

Másnap magamtól ébredtem fel. Alig egy-két órát aludtam, de odakint már felkelt a Nap, szóval hat óra körül járhatott. A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni, mikor tudatosult bennem, hogy Cande és Rugge ma összeházasodik. Óvatosan felültem az ágyban, nehogy felkeltsem a mellettem alvó Jorget. Mégis, mikor talpra akartam állni, levertem a mankómat a szekrényről, ezzel akkora zajt csapva, hogy egy mormota is bosszankodva felébredne. Természetesen én is a mankó után estem, így elpirulva, sajgó térddel pattantam fel a földről. 

- Megvagy? - kérdezte mosolyogva az álmos tekintetű Jorge. És engem valamiért rögtön elöntött a düh. Elmegy, aztán csak annyit mond: "Bocs, Rugge majd elmagyarázza.." aztán meg mosolyogva a állapotom felől tudakolódik. 

- Persze. - mogorván a szekrényhez bicegtem, és kikaptam belőle a halványbarna kisestélyit, majd bevágva magam mögött a fürdőszoba ajtaját duzzogva öltözni kezdtem.

- Tini, nem beszélhetnénk? - pár perc múlva dörömbölni kezdett az ajtón, mire kicsit megtorpantam. Először némán meg akartam várni, míg elmegy a bejárat elől, mégis, inkább gyors mozdulattal felhúztam a ruha cipzárját, és elfordítva a zárat kinyitottam az ajtót. 

- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem komoran, miközben megpróbáltam bekapcsolni a nyakláncomat.

- Ne segítsek? - óvatosan rám mosolygott, én pedig sóhajtva elfogadtam az ajánlatát.

- Jól áll ez a ruha... - motyogta, miközben megigazította az ékszert.

- Jorge, legutoljára Selena Gomez hordott ilyet a "Csajok Monte Carlo-ban" című filmben... - puffogtam, és végignéztem magamon. Igazából nem akartam ezt a darabot választani, de Mechi szerint igenis jól néz ki, és alkalomhoz illő. - Mit akartál mondani?

- Csak beszélni szerettem volna... - rántotta meg a vállát. Kerültem a tekintetét, és inkább az esküvőre pakoltam össze. Meg sem szólalt, amíg el nem készültem, csak mikor már az ajtó felé vettem az irányt Cande ruhájának dobozával a kezemben. 

- Tini... - kezdte, de nem folytatta tovább a mondatot.

- Majd később beszélünk... - intettem sóhajtva, és kiléptem a folyosóra. Vissza akartam menni. Valami visszahúzott. Beszélni akartam vele, de a düh, amit akkor és ott éreztem, megállított. Nem engedett visszafordulni, monotonon suttogta a fülembe: "Fuss innen, nem beszélhetsz vele, mert ő nem érzi ugyanazt, amit te." 
Egy pillanatra megtorpanva nagy levegőt vettem, és igazat adtam a hangnak. Nem akarhatok semmit tőle. Kettőnk története ezen a ponton véget ért. És ez nem amolyan függővég, ami után az olvasó a folytatást várja: ez olyan befejezés, amit mindenki utál majd, még maguk a szereplők is, de ennek így kell lennie. Mert valami, vagy valaki nem akarja, hogy a könyv két főszereplője az utolsó oldalon lassú, szenvedélyes csókban forrjon össze, és a mesében mindenki megkapja a boldog befejezést. Mert ez nem egy tündérmese. Ez itt maga, a kőkemény valóság...

Cande szobája előtt lefékeztem, és megpróbáltam minden színészi tudásomat bevetni, hogy lehető legkevesebb dolgot tudjon leolvasni az arcomról. Felidéztem magamban mindent, amit tanítottak nekem, de eleinte csak a tanárom, Mrs. Rossi jutott eszembe a bibircsókjával a szája fölött, meg a heves gesztikulálásával. Mindig azt hajtogatta, a heves érzelmeket mindig jegyezzük meg, és egy-egy szerep alkalmával idézzük fel magunkban, milyen volt. Lehunyt szemmel kutattam az agyamban egy boldog emlék után. Mikor nem csak mosolyogtam, őszintén örültem valaminek. Mikor ragyogtam belülről. Percekig álltam az ajtó előtt, mikor hirtelen eltűnt a lábam alól a folyosón végigterített, vörös, néhol barna mintákkal díszített szőnyeg, és a borzongás futott végig a hátamon. Éreztem a bőrömön a napfényt, a talpam alatt a homok apró szemeit, és már tudtam, hol vagyok. Santorini szigetén, Görögországban. Közvetlenül azelőtt, hogy elindult volna a szólókarrierem. A srácokkal nevetünk a tengerparton, és én igazán, őszintén boldog vagyok.
Önkéntelenül is mosolyogva toporogtam a folyosón, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem mindent. De ahogy kinyitottam a szemem, az első másodpercben, mikor nem koncentráltam eléggé, újra Jorge képe jelent meg előttem, amit most el kellett nyomnom. Napfény, homok, tengerpart. Napfény, homok, tengerpart...
Ismételgettem magamban a boldog emlékeket idéző szavakat, miközben benyitottam Cande szobájába. Szorongva ült az ágyon, de mikor beléptem elmosolyodott, és felpattant. Kinyújtottam felé a kezem, jelezve, hogy indulhatunk. Néma csendben baktattunk le az előszobában várakozó Alba-ig, aki elvitt bennünket az esküvőre. Nekem még a kocsiban ülve sem tűnt föl a lányok hallgatása, mert végig csak az előre elgondolt három szót ismételgettem magamban, hogy hiteles legyen az alakításom. Mikor megérkeztünk a helyszínre, már jelen volt Lodo és a mi csatlakozásunkkal már csak egy emberre vártunk: Mercedes-re. Úgy döntöttünk, már az öltözőben várjuk meg őt, így elindultunk a szoba felé. Alba mindig előttünk lépkedett, nehogy összetalálkozzunk Ruggero-ékkal. Cande a karomat szorongatva lépkedett mellettünk, amíg meg nem érkeztünk a hatalmas helyiségbe. Öltözőhöz képest elég nagy volt, hófehér falakkal, és hatalmas, tükörrel ellátott sminkasztalokkal. Amint leültettük a menyasszonyt a székbe, Mechi trappolt be az ajtón. Dühöngve levágta a táskáját egy székre, majd fújtatva Cande mellé lépett.
- Mi a baj? - kérdeztem óvatosan, félve attól, hogy Mechi mindjárt felrobbanhat.
- Hogy mi a baj? - égő, vörös fejjel rám nézett, aztán hevesen kiabálni kezdett. - Xabi a bajom! Xabiani Ponce de León a bajom! Az a majom egyszer vigyorog rám, egyszer meg köszönni sem képes, egyszer meg akarja beszélni a dolgokat, most meg...
- Most meg? - óvatosan közelebb léptem a sóhajtozó barátnőmhöz, és megsimítottam a karját.
- Oh, az a rohadék az orrod előtt flörtölgetett az egyik errefelé tévedt lánnyal, akinek elég nagy dekoltázsa volt... - kiáltott fel idegesen Lodo, és nyomatékül dobbantott egyet.
- Majdnem... - rántotta meg a vállát Mechi. - Egy pincérnő volt. És a szoknyája volt rövid...
- Csak nekem tűnik fel, hogy Xabi direkt a te orrod előtt rendezi a kis "ügyeit"? - fakadt ki nevetve az eddig némán ücsörgő Cande. Erre persze Mechi is elhallgatott, kihúzta magát, és Cande mögé lépett.
- Ez most mindegy... - legyintett. - A lényeg, hogy te öltözz át gyorsan, aztán nekikezdünk a dolgoknak.
Ezzel Cande bevonult egy kis fülkébe, mi pedig leültünk a székekre.
- Te újra tudnád kezdeni Xabival? - fordultam egy kis hallgatás után Mechi felé.
- Nem tudom. Egyelőre úgy érzem, mintha kilöktek volna a mély vízbe, és ilyenkor az ember bármelyik hajóra felülne, csakhogy kihúzzák onnan...
Szomorú mosollyal nyugtáztam, hogy egyelőre ő sincs sokkal jobb helyzetben, mint én. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Ruggero viharzott be rajta, majd megtorpant előttem.
- Mi a francot képzelsz Pasquarelli, ide nem jöhetsz be! - mindenki kiabálni kezdett az öltözőben, Rugge pedig azt sem tudta, melyik irányból védje magát, így megragadta a karom, és kirángatott magával a folyosóra.
- A tanúm teljesen depressziós lett, és így semmire nem megyek vele... Fogalmam sincs, mit csináltál vele, de kérlek szépen, könyörgöm neked, hogy csináld vissza, mert pár óra múlva megnősülök, és ha nem tanúsítja ezt 10 év múlva a japán rendőrségen, engem örökre ott tartanak, és soha többé nem térhetek haza... - Rugge halál komoly arccal, idegesen toporgott előttem.
- Ma mindenki teljesen megzakkant? - nevetve álltam vele szemben, de ő még mindig nem adott rendes magyarázatot. - Rugge, ha Jorge bekattant, az nem az én hibám, és nem is tudok rajta segíteni, hívd ide neki a menyasszonyát, vagy mit tudom én, de rám szükség van odabent...
- Nem, tényleg nem érted! - kiáltott rám, és maga felé fordított. Lesütött szemmel gondolkodott perceken keresztül, majd mélyen a szemembe nézett. - Nézd, én ezt tényleg nem mondanám el más esetben... de ő nem... A rohadt életbe, szeret téged, legyen ennyi elég! - kiabált, és megindított maga előtt.  Esélyem sem volt megállni, így követtem őt az udvarra, ahol Jorge egy gitárral a kezében kuporgott egy padon. Egy pillanat erejéig tartott, amíg megtorpantam, de Rugge kihasználta ezt az időt, és lelépett. Sóhajtva leültem Jorge mellé, mire abbahagyta a játékot.
- Mit szeretnél? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő meghökkenve felém fordult.
- Én?
- Ruggero... - mormoltam, és egy pillanat alatt összeállt bennem a kép. - Akkor én most megyek, Candenek szüksége van rám...
Felálltam, és elindultam visszafelé, valamiért mégsem jutottam tovább pár méternél. Jorge lassan játszani kezdett, egy ismerős, lassú dallamot...

Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,

De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem, 

Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,

Igazad lett, hazudtam, hazudtam,

De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem...

És én csak álltam ott. Dühös voltam? Vagy csalódott? Nem reménykedtem benne, hogy a dal nekem szól. Biztos voltam benne. És egyszerre örültem, és dühös voltam, és utáltam, amiért ilyen gyáva alak. Utáltam, hogy tudom, hogy szeret, hogy ő tudja, hogy én is szeretem, és valójában nem is áll köztünk sem egy kotnyeles menyasszony, sem távolság, sem az égvilágon semmi, csupán a félelem. Az ő félelme, és az én félelemem. Magától, a szerelemtől. Egymástól...

És akkor és ott valami megmozdult bennem. Az összes érzés, az összes gondolat egyszerre tört fel bennem, a sok elnyomott zokogás és átsírt éjszaka. 

- Mit akarsz Jorge? - kiabálva megfordultam, és könnyekkel teli szemmel bámultam rá. - Miért énekelsz nekem szerelmes dalt, ha nem valójában nem akarsz tőlem semmit? Tényleg ennyire félnénk?

Ő csak bámult rám. Fogalmam sem volt, mit akar mondani, hogy mit akar felém mutatni magából. 

- Rugge szerint a szerelemben nem létezik félelem... - motyogta hosszú hallgatás után. Mély levegőt vettem, és újra, meg újra elismételtem magamban a tengerpartra emlékeztető dolgokat. Hogy boldog legyek, hogy mosolyogjak. De most zuhogott az eső. Én pedig fázva, bőrig ázva álltam a parton, és fogalmam sem volt, merre induljak. 

Sarkon fordultam, és rohamos tempóban elindulta vissza a többiekhez, miután még visszakiáltottam a némán álló fiúnak: - Tudod mit? Igaza volt...

Megpróbáltam minden sírásra utaló jelet eltüntetni az arcomról, aztán visszamentem a lányokhoz. Cande már teljes pompában ácsorgott a szoba közepén, miközben az édesanyja éppen a haját fonta be. Mosolyogva helyet foglaltam a többiek mellett, és ahogy a paddal szemközti órára pillantottam, rájöttem, hogy alig egy óra múlva kezdődik a szertartás. 

- Hogy vagy? - vigyorogtam Cande-re, aki szorongva leült mellém. Mindenki más el volt foglalva valamivel, így csak ketten hallottuk a beszélgetést. 

- Én... félek, Tini! - Cande remegve a vállamra hajtotta a fejét. -

Mi van, ha megöregszünk? És Rugge keres magának valami fiatalabb és csinosabb lánykát?

- Jajj, drágám... - nevetve felálltam, és leguggoltam elé. - Rugge imád téged! És nem csak a gyönyörű vörös fürtjeidért, a csodaszép arcodért, vagy a karcsú alakodért! Ő azt szereti, aki vagy. Azt a kedves, okos, céltudatos lányt szereti az összes szeszélyével együtt, aki te vagy. És aki melletted lesz belőle!

Cande nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott, és büszkén kihúzta magát. 

- Köszönöm... 

Még rengeteget beszélgettünk a lányokkal, és lassan kezdett letelni az idő. Végül a rendezvényszervező szólt, hogy a tanúknak a helyükre kéne fáradniuk, így még egyszer utoljára megöleltem a menyasszonyt, és megmarkolva a mankómat megindultam a szállingózó tömeggel. Rengetegen ültek már a szabadban elhelyezett székeken, és lassan mindenki elfoglalta a helyét. Engem mindenki megbámult, így aki eddig nem volt tisztában a dolgokkal, az összesúgott a hátam mögött a mellette ülővel, hogy vajon miért támaszkodok mankóra. Jorge is végigmért, és egy mosollyal jeleztem neki, hogy most nem viselkedhetünk úgy, ahogy akarunk. Ő is ugyanezt tette, én pedig megértettem, hogy vette a lapot. Végigmérve Rugget rájöttem, hogy most mennyire boldog. Mióta csak bevallotta, hogy mennyire szereti Candet, mindenki erre az alkalomra várt, de leginkább ő maga. Valamikor régen említette, hogy világraszóló lagzit akar majd csapni, és meghívja még Elvis Presley-t is, ha kell, a sírból i feltámasztja. Most mégis itt áll. Nem mondom, hogy olyan szolíd esküvő ez, de csendes, és meghitt. Rugge beérte egy ilyen esküvővel, mert az egyetlen, ami számított neki az, hogy ezt a vörös lányt az oltárhoz kísérhesse.

És perceken belül már meg is jelentek a vőlegény unokahúgai, akik a beinduló zenére virágszirmokat szórtak a levegőbe, majd megpillantottam Candet, aki a papája karjába kapaszkodva közeledett felénk. Amint megpillantotta Ruggerot-t, elmosolyodott, és magabiztosan lépkedett tovább. Megpróbálhatnám leírni, mit érezhetett Cande abban a pillanatban. Hogy mennyi gondolat, és érzelem suhant át az arcán egyetlen pillanat alatt. Hogy milyen gyönyörűen csillogott a szeme, amikor Ruggero-ra pillantott. Vagy hogy Rugge hogyan mosolygott amikor Cande mellélépett. Még én is láttam, ahogy a mellkasa villámsebességgel süllyed és emelkedik, a szíve pedig majd kiugrik a helyéről. És aztán mindenki szíve egyszerre vert az övével. Mindenki arcára mosoly kúszott, és az oltárnál álló párt figyelte. És valahogy én is megértettem. Megértettem, hogy ilyenkor már semmi nem számít. Hogy hányszor bántották meg egymást, hányszor tört össze a szívük a másik miatt, mert most itt állnak. Végül mindig visszataláltak egymáshoz. Nem azért, mert a sors úgy akarta. Talán a sors épp a szerelmük ellen volt. De ők ketten együtt elég erősek voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak bármivel, ami szétválasztaná őket. Ezért állnak most itt.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy elkezdődött a ceremónia, számomra nem létezett más, csak mi négyen: Cande, Ruggero, Jorge és én. A tömeg néhol tapsolt egy keveset, majd újra csend lett. Aztán valahogy eljutottunk Ruggero beszédéig. A fiúk gyönyörű szöveget hoztak össze, és látszott, hogy Rugge tényleg komolyan gondolja, amit elmondott.
- Tudod, én írtam egy beszédet... - Cande elvörösödött arccal bámulta a vőlegényét, majd nagyot sóhajtva elmosolyodott. - de most szeretnék őszintén, a tiszta szívemből beszélni. Hiszen ma ezért vagyunk itt. Hogy örökre egymáshoz tartozzunk. Az én álmom... itt most beteljesül. Kislánykoromtól kezdve vártam a szőke hercegre fehér lovon, aki megcsókol, összeházasodunk, és ezután minden happy end lesz. Ma már tudom, hogy nem ilyen egyszerű az élet. Lesznek még bonyodalmaink, rengeteg dolog, amivel együtt kell majd szembenéznünk, amiket együtt kell majd leküzdenünk. De tudod mit? Várom őket. Mindennél jobban, mert tudom, hogy te akkor is mellettem leszel. Ma, holnap, és mindörökké...
És könny szökött Cande és Rugge szemébe is, aztán az enyémbe is, és szinte mindenki együtt élte át velük ezt a napot. Én a fejemben újra és újra csak Cande szavait hallottam, és hirtelen hatalmasat nőtt a szememben. Ez a vörös, tüzes lány, aki képes lenne mindent feladni valakiért, akit igazán szeret.
Rugge óvatosan Cande mellé lépett, az ölébe kapta, és megcsókolta. Mindketten belemosolyogtak a csókba, és a közönség hatalmas tapsban tört ki. És hirtelen azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek Jorgeval. Nem érdekelt, mennyien látnak bennünket, de muszáj volt megbeszélnem vele mindent. Azonnal akartam tisztázni a dolgokat, hiába tudtam, hogy ez nem fog menni.
Innen rögtön átvonultunk a templomba, ahol legalább ennyire gyönyörű esküvő zajlott le. Ezután pedig az étterembe mentünk, és rögtön elkezdték elénk tárni a finomabbnál finomabb ételeket. A legtöbb kör alakú asztal szépen elrendezve állt az étkező közepén, kivéve a miénket. Ez hosszan el volt helyezve a terem végében, itt Cande és Rugge foglaltak helyet a családjukkal együtt, és Jorge, meg én. Többször szántam rá magam egy beszélgetés kezdeményezésére köztünk, de valami miatt sosem jártam sikerrel. A vacsora után egy hatalmas rétre mentünk, a legtöbb vendég pedig kíváncsian várt, amíg a személyzet ki nem osztotta a hatalmas, zacskóba csomagolt kívánság lámpásokat. Én jól tudtam, hogy mire készülünk. Az emberek párba álltak, és minden pár kapott egy-egy lámást, amit majd elenged az éjszakában, miután kívánt tőle egyet. Mi az épülettől a lehető legtávolabb álltunk, így messze a többiektől. Csak négyen voltunk ott, így összesen két lámpás maradt nekünk. Egy az újdonsült házaspárnak, és egy nekem, és Jorgenak. Sóhajtva nyugtáztam, hogy akár akarom, akár nem, ez így lesz, vele fogom felengedni a lámpást, így kivettem a zacskóból, és megvártam, míg Jorge óvatosan meggyújtja. Egy darabig csak álltunk ott, lehunyt szemmel. Fogalmam sem volt, mit kívánjak. Annyi mindent akartam. Annyi kérésem lenne, de most csak egyet mondhatok el. Mit kérjek? Tudni akarom, Jorge mit érez. El akarom felejteni örökre. Boldog szeretnék lenni. Szeretném, ha Cande és Rugge is örökkön örökké boldog lenne. És Mechi. És az összes barátom. Szeretném, ha őszintén tudnék szeretni valakit. Őszintén akarom szeretni Chris-t, hogy visszakapja mindazt a kedvességet, amit ad nekem. És vannak alattomos kívánságaim is. Amiket sosem szeretnék kimondani. Például a szívem mélyén valamilyen indokból erősen akarom, hogy Stephie sose menjen hozzá Jorgehoz. De ezekről a dolgokról inkább hallgatok.
- Mehet? - kérdezte halkan Jorge, mire aprót bólintottam.
- Legyen minden úgy, ahogy lennie kell... suttogtam magamban, és némán néztem, ahogy a lámpás elindul felfelé. És után az összes lámpás. Ezer, meg ezer égő lámpás ezer meg ezer kívánsággal. Van, amelyik teljesülni fog, és van, amelyik talán nem. És fogalmam sincs, az enyém hogyan végződik majd. De nem várhatok örökké a csodára.
Sóhajtva elmosolyodtam, és Jorge is ugyanígy tett, majd egyszerre nyújtottunk kezet a másiknak.
- Barátok? - kérdeztem mosolyogva, mire megrázta a kezem.
- Barátok. - motyogta, és így sétáltunk vissza a bálterembe. Mindketten tudtuk, hogy sosem leszünk igazán jó barátok. Annyiszor próbáltuk már, hogy meg sem tudom számolni. De ma talán sikerülni fog... mert talán így kell lennie...
Ahogy a buli elkezdődött, mindenki meg akarta táncoltatni Candet. Szegény körülbelül egy óra múlva jutott csak levegőhöz, és fáradtan odalépett hozzánk.
- Teljesen kivagyok... - nevetett, túlüvöltve a hangos zenét.
- Ez még csak a kezdet... - Cande anyukája nevetve a lánya mellé lépett, és leültette.
- Jajj, mi lesz velem, ha porontyaitok is lesznek? - Mechi tettetett csalódottsággal Candere nézett. - Örökké ezen a fantasztikus, okos és gyönyörű nőszemélyen fognak lógni.... - mutatott végig magán, és mindannyian felnevettünk. A zenében is egy pillanatnyi szünet állt be, és kis habozás után a lányok mind összenéztek.
- Énekelni akartok? - félve mértem végig őket, de már sejtettem a választ.
- Te fogod kezdeni... - vigyorgott rám Cande, én pedig kétségbeesetten kutattam valami indok után, amivel kifogásolhatom a dolgot.
- Nincs is mit énekelnem! - erre persze Mechi gonosz vigyorral előhúzott egy pendrive-ot a zsebéből, és rám nézett.
- Demi Lovato: Nightingale, spanyol fordítással egyenesen Martina Stoessel műhelyéből.
- Te lenyúltad! - csodálkozva felnevettem, és eszembe jutott a dal. A turném idején, mikor unatkoztam, rengeteg dalt fordítottam spanyolra, ebből viszont alig egy-kettő látta meg a napvilágot.
Mechi még mindig vigyorgott, mikor a színpad mellett álló laptophoz sétált, és elindította a dalt. Én felugrottam a színpadra, és a mikrofon előtt elhelyezett székre ültem. A zene megszólalt, és én énekelni kezdtem. A dal most valahogy passzolt is a hangulathoz, a szívemből szólt. És aztán egybeolvadt a zene, a szöveg, és csak én voltam, meg a dal, és az érzéseim.

Nem tudtam aludni az éjjel, 

Összezavarodott vagyok, mégis éber,

Minden úgy van, ahogy kell,

Csak a szívem nem épül fel

Szükségem van egy visszhangra,

Kell a fény, ami elviszt haza

Szükségem van egy hősre

Vajon lehetnél ez te?

Sosem látom a fától az erdőt,

Adj a daloddal erőt,

Egy kicsit vak is vagyok, 

Neked kell megtalálni a jelet, amit hagyok,

Lennél hát a fülemülém?

Énekelj nekem, tudom, hogy élsz,

Lehetnél a megnyugvásom,

Hozz nekem békét, a rég nem látott álmom,

Mond hát, hogy leszel a fülemülém...

Valakivel beszélni szeretnék,

Mert lassan elvesztem a reményt,

Muszáj válaszolnod, 

A kezemet fognod,

Szükségem van egy visszhangra,

Kell a fény, ami elvisz haza

Kell egy csillag, hadd kövessem,

Hogy ne kelljen elvesznem...

Sosem látom a fától az erdőt,

Adj a daloddal erőt,

Egy kicsit vak is vagyok, 

Neked kell megtalálni a jelet, amit hagyok,

Nem tudom, mit tennék nélküled,

A szavaid suttogás szerűek,

Nem tudom, lehetnek-e igazak,

De t elérted, hogy a kétségek meg ne találjanak,

Tudnál hát a fülemülém lenni?

Érzem, olyan közel vagy, a távolság semmi

Fülemülém, 

énekelj nekem, tudom, hogy ott vagy,

Mert te vagy a megnyugvásom,

Te elhozod a békét, a rég nem látott álmom

Mond hát, hogy leszel a fülemülém...

(Demi Lovato: Nightingale -szabad fordítás: Virág Panna)

Fogalmam sem volt, mikor találtam meg Jorge tekintetét, de nem engedtem el. És ő sem az enyémet. Csak néztünk egymásra, és nem tudtam, hogy mit tehetnék azért, hogy barátok maradhassunk. Igazi barátok, és minden úgy legyen, ahogy kell. Mert fogalmam sincs, hogy hogyan kell lennie, csak egyvalamit tudok: harcolni fogok a boldogságomért, és megtalálom a fülemülém...

15.Capítuló: Egy életen át 4/3. Rész (Jorge)

Hola!:)

És itt vagyunk<3 

Tegnap volt, hogy egy éve kezdtem blogolni! Egy éve...nem tudom nektek elégszer megköszönni, hogy olvastok, és bátorítotok!:D

Ennek örömére pedig megszavaztátok Jorge szemszögét!:)

Kicsit összecsapott rész lett, de időben el akartam készülni vele! És egyébként sem volt könnyű dolgom, mert ha bár  már mindenki kíváncsi Jorge titkára, nem igazán akartam még felfedni, bár aki szemfüles, abban már összeállhatnak a darabok!:)

Jorge

Hallottad már azt a szót, hogy gyáva? Nem csak úgy futólag, ismered az igazi jelentését? Nem? Nézd csak meg a szótárban... Megtalálod mellette Jorge Blanco képét. Aki képes gyávaságában hatalmas, tetves hazugságokkal ellökni magától azt, akit szeret, aki a saját csapdájába esve lelép a legjobb haverja esküvőjéről azért, mert fél. Fél, hogy újra csalódni fognak benne, hogy ezúttal is tönkre tesz mindent, ahogyan mindig. Valójában pont ettől fél... A félelemtől... És onnantól vége... Mert megteszi mindazt, amit nem akart, és összetöri mások álmait, mások világát... 

Nem dehogy, kicsit sem paráztam be... Akkor sem, mikor eljöttem a hotelből, és hónapokkal ezelőtt sem... Mikor olyat mondtam, amit még csak komolyan sem gondoltam, mégis kicsúszott a számon... Bizonyítanom kellett Tininek, hogy nem tőle függ a boldogságom, és hogy egyedül is megtalálom az élet kis csodáit. 

És én próbálkoztam... Tényleg... De nem ment. És én hülye képes voltam kijelenteni, hogy eljegyeztem Stephiet. Az igazságot csak Rugge tudja. A baj az, hogy túl jó barát. De Tini barátja is. És mindkettőnknek jót akar. Na meg aztán, ő átlát ezen a nyamvadt ködön, ami szerinte azért takarja el a szemem, mert túlságosan szerelmes vagyok. 

A dolog odáig fajult, hogy ahelyett, hogy én támogatnám Rugget az esküvője előtt, ő támogat engem. Igen, azt hiszem tényleg készítek magamról egy képet, és beküldöm a hivatalba, hogy illusztrálják vele a gyávaság fogalmát...

Most sem tettem semmit. Csak az ablakpárkányon gubbasztottam Lodovica gitárjával, és már fél órája csak meredtem magam elé. 

Hiába ismerem Lodo-t már évek óta, még sosem nézett rám ennyire furcsán, mint mikor izzadtan, fújtatva bekopogtam az ajtaján. Talán azt hitte, megőrültem. Mindenesetre végül beengedett, és beérte annyival, hogy el kell intéznem valami "szuper-fontos" dolgot, addig pedig magányra van szükségem. Ilyen szempontból mindig is számíthattam Lodo-ra, talán ő volt a csapatban az egyik legempatikusabb személy. Talán most is csak azért nem kérdezősködött, mert azt hitte, meghalt az aranyhalam, és depressziós leszek. A baj az, hogy Goldie már legalább tíz éve a hátsókertünkben fekszik egy kő alatt ezzel a felirattal: A legjob aranhalacsk, élt 2 évt Na igen, Daniel temette el, és akkoriban még nem nagyon tudott írni... De legalább halnak  jó helye van. A többiek egyébként azt hiszik még, hogy él, mert többször használtam kifogást találni, mint hogy meg kell etetni, mert meg fog dögleni, vagy állatorvoshoz kell vinnem. Ilyenkor leléptem, amikor csak akartam, ahonnan csak akartam...

És most itt ülök. Ebből a helyzetből nem fog kirángatni Goldie szelleme. Életemben - ha az életemet két éves koromtól számítjuk - csupán háromszor sírtam. Először hat évesen, mikor a nagyim meghalt. Aztán körülbelül egy éve, Barcelonában, de az csak néhány könnycsepp volt. És ma. A torkomat szorongató valami több órája fojtogat. Csak mára tudatosult bennem, mennyire becsaptam Tinit. És mindenki mást. De főleg őt... Jobb lenne elmondani neki mindent? Összeroppanna... Azt hinné, elárultam. És igaza lenne... Pedig mindennek csakis ő az oka... Hogy megjelent, és nem hajlandó eltűnni az életemből. Pedig már próbálta, én tudom. Mikor elment, előlem menekült. Mégis, még sosem akartam annyira közel lenni hozzá, mint az alatt az egy év alatt... 

De a dolgok újra elfajultak. Ezúttal miattam. A hazugságaim miatt, a túlzott féltékenységem miatt, amik most sem vezettek sehova. Jobban mondva, dehogynem! Egyenes annak a felfújt baromnak a karjaiba lökték. Pedig tudom, hogy nem szereti őt. Nem igaz? Még sosem kételkedtem ennyire semmiben... Mert most minden felfordult. Nem tudom, hogy mi igaz, és mi nem... Mindent elrontottam, pedig én csak annyit akartam, hogy sose veszítsük el egymást. A szerelmünket... Szépen összehoztam, igen...

A gondolataim újra és újra Tini köré terelődtek, és nem tudtam másra figyelni. Csak pengettem a gitár húrjait, de meg sem hallottam a dallamot. Most először fordult elő, hogy a zenének nem volt helye a szívemben. Mert már megtelt. Azzal az ezer, meg ezer kétséggel és kérdéssel, amit a szerelemnek hívott őrültség művelt velem. Csak akkor kaptam észbe, mikor az ujjaim valami ismerős dallamot játszottak. Újra és újra megpendítettem ugyanazokat a húrokat, mire rájöttem, honnan ismerem ezeket a hangokat. Tini dalából. Csak egyetlen este hallottam, de beleégett az emlékezetembe. Azóta többször is gondoltam rá, mert tudtam, hogy egyszer nekem szólt. Mert mi már csak a dalokon keresztül tudunk őszintén kommunikálni. Bármi, amit mondunk, vagy üzenünk egymásnak, színtiszta hazugság. Azt mondtam, a dalom, csupán egy dal. Hazudtam. Megígértem neki, hogy barátok leszünk. Hazudtam. Azt mondtam, Stephiet szeretem. Hazudtam.

Miután hozzászoktam a hangokhoz, énekelni kezdtem. 

Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudtam, mit érzek, Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz, Legalább hitesd el velem, hogy van még remény, Hitesd el velem, hogy te voltál, akit akkor annyira szerettem, akit most annyira szeretek...

Kétségek. Fojtogató fájdalom. Ezt éreztem a dalban. Igazságot akar hallani? Akkor meg fogom adni neki.
Az ablaknak döntött fejjel gondolkodtam a szövegen, majd ahogy volt, ráénekeltem a dallamra. Semmi beszéd, semmi e-mail, csakis ének. Csakis az igazság.

Ma este nem tudtam aludni, mert jól tudom, mit érzek, Rád vártam, mert tudtam, hogy minden szó igaz, Mindent eldobok érted, ha ezt akarod, Mert tudom, hogy ez nem maradhat álom, nem marad álom 

Erővel játszottam a gitáron. Bele akartam adni minden fájdalmam, mindent, amit akkor éreztem. Tudtam, hogy ő nem hallja. És sosem fogja hallani. De nekem el kellett mondanom. El kellett énekelnem. Még akkor is csak rá gondoltam, mikor a gitáron lecsengtek az utolsó akkordok. Vajon mit csinálhat most? Túllépett már rajtam, vagy ő is érzi, amit én? 

A gondolkodásból a telefonom zúgása zökkentett ki. Reménnyel telve kaptam fel a telefont, mert tudtam, hogy Tini keres. Fel fogom venni, és elmondok mindent. 

A kijelzőn azonban nem Tini neve állt. Ez nem lehet! Biztos fáradt vagyok, és már nem látom jól a nevet. Újra, meg újra megnéztem a hívóm nevét, de nem Tini volt. Stephie Camarena. Óvatosan felvettem a telefont, hiszen régen nem beszéltünk, fogalmam sem volt, mit akarhat.

- Szia Stephie...

- Drága vőlegényem... - kezdte gúnyosan, és már tudtam, hogy tisztában van mindennel. - Te mégis mi a francot képzeltél?

- Ki mondta el? - kérdeztem bosszúsan.

- Ruggero... Tudod, ő tisztában van a dolgok súlyosságával...

- Ne haragudj, én csak... - kezdtem, de félbe szakított.

- Igen, tudom. Őrülten szerelmes vagy, meg minden, de ártasz neki Jorge, fogd már fel! - Stephie hevesen kiabált, és fogalmam sem volt, mi is a pontos célja. - Tudom, csináltam én is egy két hülyeséget a szerelem miatt, de nézz rám! Boldog vagyok, újra, mert beláttam a hibáimat, nem a hazugságokba menekültem! Most szépen emeld fel a segged onnan, ahol vagy, és rongyolj át Martina-hoz!

- Stephie, én...

- Te őrült vagy...

- Én nem tudom, mi igaz, és mi nem... - és igen, Jorge Blanco újra megcsinálta, elcsukló hangon, némán sírni kezdett...

- Megmondom én neked, mi igaz! - kiáltotta indulatosan a lány. - Hogy a fejed fölött ott a csillagos ég, a lábad alatt a föld, a szívedben pedig szerelem.

- Én...

- Ne, Blanco, ne mondj semmi! - sóhajtva lassított, majd folytatta. - Én most leteszem a telefont, de te fogod magad, és elmész Tinihez. Ha megtudom... bajok lesznek... Viszlát, Jorge!

Ezzel bontotta a vonalat. Kösz szépen, Stephie!
Sokáig meredtem a telefonomra, miközben azon tanakodtam, hogy mit is tehetnék. Nem mehetek vissza. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a telefonom, és bepötyögtem egy üzenetet Tininek. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, mert újra a hazugságokba menekülök, de beszélni akartam vele. Nem említettem semmi konkrétumot, és reméltem, hogy Rugge megmagyarázza az eltűnésem. Percekig üzengettünk egymásnak, de végül nem bírtam tovább. Percekig bámultam az utolsó üzenetére, ami csak egyetlen szót tartalmazott: Persze!:)
Hogy is lenne? Én hülye, azt hittem, szomorú, mert eltűntem. Mert magamban hittem, hogy még engem szeret... A fejemet az ablakba vágtam, majd elnyúltam az ágyon.
Semmit nem aludtam éjszaka, de ezen nem is csodálkoztam. Reggel meggyőztem Lodot, hogy segítsen Ruggeronak gyűrűt választani, hiszen tudom, mennyire jóban vannak. Másnap is a lakásban gubbasztottam. Ki sem dugtam az orrom, egészen délutánig. Mikor tudtam, hogy ideje lenne visszamennem, elbúcsúztam Lod-tól egy rövid időre, hiszen tudtam, hogy az esküvőn újra látom. Lassan caplattam az esküvő helyszínére, ahol már minden elő volt készítve. Először a feszülten álldogáló Rugget pillantottam meg, aki rám várt.
- Már kezdeni szeretnénk. - sziszegte, és sebesen megindult, én pedig követtem. - Döntésre jutottál?
- Még nem mondhatom el neki... - motyogtam, és szerencsére Rugge sem faggatózott tovább, mert megérkeztünk a hatalmas asztalhoz. Már itt voltak a csapat, Cande és Ruggero szülei, meg még pár másik vendég a közeli rokonok szűk köréből. Helyet foglaltam Rugge mellett, így pont Tinivel szemben ültem. Kerülte a tekintetem, és rám sem nézett. A próbavacsora alatt semmi sem történt. Minden rendben ment, de mikor kezdtünk két csoportra válni, Tini pillanatok alatt eltűnt. Nekem viszont beszélnem kellett vele, még a leány-, és legénybúcsúk előtt. Nem tartott sokáig, amíg megtaláltam őt. Egy medence szélén ült, a lábát a vízbe lógatta, és egy dallamot dúdolgatott. Amint meghallotta a lépéseimet, összerezzent, és felpattant.
- Ne haragudj hogy elmentem... - kezdtem az egész magyarázkodást. A szomorú arckifejezése pillanatok alatt mosollyá változott, de tudtam, hogy nem igazi. Csak színlelte az egészet.
- Semmi gond, fontos dolgod volt! - ezzel el akart menni, de én megállítottam.
- Tini, hadd mondjak el valamit... - sóhajtva lehunytam a szemem, és úgy éreztem, most leleplezem a titkom, és elmondok mindent Tininek.
- Majd később. - ő csak mosolyogva bólintott, majd eltűnt. Végem. Soha többet nem lesz rá merszem, hogy eláruljam neki a dolgot...

A legénybúcsú pont úgy ment, ahogy gondoltam. A skacok hamar bevették a bárpultot, de sem Rugge, sem én nem ittunk egy kortyot sem.
- Ne haragudj, hogy nem támogattalak... - motyogtam neki az asztalra támaszkodva. - Pedig meg kellett volna hallgassalak, és el kellett volna oszlatnom a kétségeidet...
- Jorge... - Rugge mélyen a szemembe nézett, és halkan folytatta. - Nekem nincsenek kétségeim. Szeretem Candet, és el fogom venni. Nem félek semmitől...
- Most tényleg nem értelek. - kínosan felnevettem. - Én azt hittem, a vőlegények félni szoktak az esküvő előtt...
- Én szeretem őt. És ez kizárja a félelmet.
Abban a pillanatban megfagyott bennem a vér. Elsápadtam, és úgy éreztem, kifut belőlem az erő. Ruggenak igaza volt. Már én sem féltem. Biztos voltam magamban. Szerettem Tini... És ez nem fért össze semmilyen kétellyel...
- Húzz innen, és beszélj vele... - Ruggero röhögve meglökött, mire én felpattantam, és rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol tartják Cande búcsúbuliját, de reméltem, hogy mostanra vége, és Tini a szobában van.
Persze mikor megérkeztem, sötétség fogadott. Láttam, hogy ő már alszik. Elkéstem. Újra. De most el akartam mondani. Ha csak a falnak is, de suttogni akartam. Lassan odafeküdtem én is az ágyra, és mélyen beszívtam az illatát.
- Tini... - suttogtam. - Szeretlek, és nem fogom elvenni Stephiet...

15. Capítuló: Egy életen át 4/2. Rész

Hola!:)
Először is, hatalmas elnézést kérek a két hét kihagyásért! Sajnos most sem hosszú résszel jöttem, de nem akartam többet késni, így inkább két részre bontottam a tervezettet. A másik dolog pedig az, hogy... Emberek!:D
Túlléptük a 20 000-es megtekintést!:)
Köszönöm nektek, imádlak benneteket!<3 Ráadásul hamarosan itt a blog egy éves születésnapja... Jajj<3
Ebből az alkalomból pedig úgy döntöttem, ti dönthetitek el, hogy a következő rész kinek a szemszögéből legyen! :)
Úgyhogy várom a komikat, remélem a terjedelem ellenére azért tetszeni fog a rész!:D
- De ez nem jó, Martina! - Cande már a századik, teleírt papírfecnit vágta hozzám, mire én századszorra is összetettem magam előtt a kezem, hogy megvédjem az arcom. Én tényleg megértem, hogy ez Cande esküvője, meg hogy maximalista, de bármiben fogadni mernék, hogy még sosem volt ennyire finnyás. Már nyamvadt három órája kuporogtunk Cande-ék szobájának erkélyén, hogy megírjuk azt a nyavalyás, rövid beszédet, amit az esküvőn fog mondani. Száz, meg száz variációt írtunk már mi ketten, de ő mindegyik változatot elvetette. Pedig már írtunk mindenről, mégis, mindegyikben volt valami hiba. Persze megértettem őt, és két okból sem kaptam agybajt tőle: az egyik, a nyilvánvaló persze az volt, hogy Cande az esküvőjére készül, és ezt toleráltam is, mégis, volt még egy, rejtett indokom. Valójában, ha ez nem szép dolog is, lélekben nem voltam vele teljesen ebben a nehéz három órában. Az egyik felem valahogy végig a tegnap estén gondolkodott. A legrosszabb, amit tehettem, hogy hajnalban, az esőcseppek kopogására ébredve megmarkoltam egy adag ruhát, és úgy ahogy voltam, átrongyoltam Cande-hez, felverve őket álmukból. Hülyének is néztek volna, ha nem ismernem már évek óta. Ruggenak csak annyi időt hagytam, hogy ő is magához vegyen egy két darabot a szekrényéből, majd kizavartam. Először el akartam mondani mindent Cande-nek, de végül úgy döntöttem, ez még várhat, hiszen ma a beszéden kell dolgoznunk.

- Tini, figyelsz te rám? - kiáltott felém Cande, és a változatosság kedvéért, most egy párnával dobott meg.

- Ne haragudj, csak... kicsit fáj a lábam... De nem vészes, csináljuk csak!

- Fogalmam sincs, hogy miről írjak... - Cande panaszosan a tenyerébe temette az arcát.

- Cande, én csakis azt tudom mondani, hogy írj a szerelmedről! - végigsimítottam a hátán, mire felemelte a fejét.

- Mint például? - sóhajtva meredtem az előttem elterülő tájra, és igyekeztem valami értelmes dolgot kibökni, de az agyam végig csak a tegnapon kattogott.

- Hogy... - kezdtem, és akkor ömleni kezdtek belőlem a szavak. Fogalmam sem volt, hogy jelenleg tanácsot adok-e Candenek, vagy próbálom megfogalmazni magamban, mit is éreztem. - Hogy neked nem létezik nap nélküle. Hogy még sosem éreztél semmit ennyire erősen, ennyire kitartóan. Olyannyira erősen és kitartóan, hogy minden külön töltött percben tudtad, hogy neked ő kell. Csakis ő, mert a pillantása, az érintésee, az, hogy hallhatod a hangját, felért minden veszekedéssel, és kárpótolt minden bántó szóért, mert valahol mélyen, a szíved mélyén mindig tudtad, hogy ti összetartoztok...

Hosszú csönd... Ahogy beszéltem, az a kétség, ami a szavaim közben belém hasított, teljesen elbizonytalanított. Kimondva ezek a szavak tényleg úgy hangozhattak, mintha halálosan szerelmes lennék...

- Te tényleg szereted Christ... - motyogta sejtelmes mosollyal Cande, de nem nézett a szemembe. Ő is tudta, hogy nem Chris-ről beszéltem. - Tudod, mit? Ezeket a szavakat tartsd meg a saját esküvődre. Annak a személynek, aki iránt tényleg így érzel...

- Én nem szeretem Jorget, Cande! - kiáltottam, de akkor már végem volt.

- Egy szóval sem mondtam, hogy Jorgeról beszélek.... - Cande ugyanazzal a mosollyal felállt, és a kezembe nyomta a mankóimat. - Fogalmam nincs, hogy te valójában mit érzel Blanco iránt, de ajánlom, hogy tisztázzátok le. 

- Nem. - megráztam a fejem, mire ő vállat vonva visszaült, mintha nem érdekelné a dolog. - Ne erősködj Cande, úgy sem beszélek Jorgeval...

- Oké...

- Nem fogok besélni vele! - kiabáltam, de már késő volt, mire leesett a tantusz nekem is. Cande nevetésében majdnem lefordult a székről, én meg megsemmisülve meredtem magam elé. Hirtelen mozdulattal megmarkoltam a mankómat, és sebesen a szobánk felé vettem az irányt, az ajtóhoz érve mégis elfogyott a bizalmam. Alig két másodpercig haboztam, de akkor már késő volt... Ruggero-ék sem a beszéden dolgoztak.

- El fogod venni Stephie-t... - hallottam Rugge hangját. Hátborzongató, milyen hasonló volt Cande hangneméhez, amikor az előbb heccelődött velem. 

- Fogalmam sincs, mit csináljak... - Jorge hangja elcsuklott, majd valaki a falhoz vágott valamit. - Nem állhatok oda Tini elé, hogy azt mondjam: "Bocs, de..."

- Fogd már be, te idióta! - kiáltott fel Rugge Jorge szavába vágva. Fogalmam sem volt, mit akar elmondani nekem, de meg akartam tudni. - Ezt csak te, meg én tudjuk, de ha így folytatod, egy római pletykaújság címlapján látod viszont magad ezzel a címmel: Jorge Blanco mindenkit átvert...

- Már nem csinálhatom vissza... - motyogta Jorge.

- El fogod veszíteni. A hazugságok miatt... - Rugge hangja halk volt, de tisztán hallottam.

- Időre van szükségem... - kezdte Jorge, de Rugge most is félbe szakította. 

- Fogd már fel, mikor te gondolkodsz valamin, mindenkit eltaszítasz magadtól, az összes esélyedet, meg őt is...

- Igazad van... - még sosem hallottam Jorge hangját ennyire kétségbeesettnek. Valami megakadt a torkán, aztán csak zajokat hallottam, meg egy egy mondatfoszlányt... - Térre is szükségem van!

- Jorge, nem mehetsz el! - kiabált Ruggero.

- Csak két napot adjatok! Két napot, távol mindentől...

Ezzel a léptek egyre csak hangosodni kezdtek, én pedig igyekeztem minél jobban a falba simulni. Az ajtó kivágódott, és már csak Jorge távolodó alakját láttam. Egy sporttáskát cipelt, aztán bepattant a liftbe. Nem látott engem...

Halk léptekkel besétáltam a szobába, egyenesen Ruggerohoz. 

- Elment... - motyogta ő, mire bólintottam.

- Tudom. De miért? 

- Nekem sem mond el mindent... - Rugge megrántotta a vállát. Kerülte a tekintetem. 

- De tudsz valamit, amit én nem... - kétségbeesetten pillantottam Ruggera, de ő megrázta a fejt, és felpattant. 

- Majd te is rájössz...

- Mikor? - kiáltottam a távozni készülő barátom felé. - Mikor Jorge meg Stephie összeházasodnak?

Ruggero egy pillanatra megtorpant, majd sóhajtva elsétált...

Én meg ott maradtam a nyomasztó gondolattal, és a tudattal, hogy talán sosem tudom már tisztázni az érzéseimet. Mindig lesz valami, ami útját állja ennek, és ez a valami talán maga a sors... Akkor pedig nem érdemes ellene küzdeni. Nem éri meg az árral szemben úszni, még akkor sem, ha így elveszítesz valakit, aki fontos neked...

Egész nap a szobában kuporogtam. Cande és Rugge sem jöttek át, ami talán jobb is volt most nekem. Este felé rájöttem, hogy a sírásnak semmi értelme, főleg azért, mert sikerült magam meggyőznöm arról, hogy nem is szerettem Jorge-t, Chris mellett boldog vagyok, neki menyasszonya van, és itt vége a történetnek. Egy órája forgolódtam az ágyban, mikor a telefonom csipogása jelezte, hogy üzenetem érkezett. Jorgetól... Némi habozás után megnyitottam az e-mailt, és olvasni kezdtem.

"Ne haragudj, hogy csak így eljöttem, de Rugge tudja, miért, addig tudnád tartani helyettem a frontot?"

Rohadj meg, Blanco... Nem számítottam szerelmes üzenetre, de megmagyarázhatta volna, mi ez az egész. Tudnám-e tartani helyette a frontot? Persze, semmi akadálya... Ő meg csak meneküljön, arra várva, hogy minden megoldódik... Mert majd Rugge kitalál valami kifogást, amiért eltűnt, én meg kettészakadok, és megoldok mindent... Menekülj csak, mikor már barátok lehettünk volna. Kezdjünk újra mindent elölről, a hazug e-mailektől, mert te gyáva voltál! 

Ez van, akkor legyen így... Dühösen pötyögni kezdtem a válaszüzenetet. Sokkal könnyebb volt így beszélni vele, mint személyesen. Lertam azt, amit akartam, ő meg elhiszi. Fogalma sincs, mit érzek valójában...

"Kicsit megijedtünk, de Rugge mindent elmondott. Persze, mindent megoldok, de te mit csinálsz? Egyáltalán hol vagy most?"

Percek múlva érkezett is a válaszüzenet:

"Lodo a városban volt, van itt egy lakása, amíg elintézem azt a pár dolgot, itt vagyok. Ott minden rendben?"

Nem, semmi nincs rendben. Te eltűntél, idióta, én meg két világ között őrlődöm! Itt hagytál a nyamvadt kételyeimmel, és egyedül nem tudok megbirkózni velük! Szükségem van rád, hogy tisztázzunk mindent! 

Kiáltani akartam... Hogy mindenki hallja, mit élek most át. De nem ment. Csak ültem ott, a képernyőt bámulva, és a könnyeim újra megeredtek. Percek kellettek ahhoz, hogy összeszedjem magam, és bepötyögjem a színtiszta hazugságot:

"Persze! :)"

Elhajítottam a telefonom, és elvetettem magam az ágyban. Aludni akartam. Persze hogy ebből nem lett semmi. Mert nappal annak tetteted magad, akinek csak akarod, de az éjszaka sötétjében... Egyedül maradsz. Egyedül az összes hazugságoddal...

Másnap igyekeztem ráncba szedni magam, és anélkül, hogy egyszer is a kezembe vettem volna a telefonom, átugrottam Rugge-ékhoz. Rögtön azon kezdtünk tanakodni, hogy Jorge jelenléte nélkül hogyan oldhatjuk meg a mai napot. Persze Rugge nem akarta közölni velünk, mi is az a titkos dolga, csak egy röpke pillanatban súgta a fülembe, hogy megveszi a gyűrűket. Én nem tűnhettem el, hisz akkor Cande egyedül marad, de ki tudja, mi történik akkor, ha Rugge egyedül veszi meg őket. A napot egy sárga ruhás, fekete hajú lány mentette meg, aki "Itt vagyok!" kiáltással bevetette magát az ajtón. Lodo mindenkit köszöntött, majd Rugge, meg ő el is tűntek. Cande persze rögtön bevette a fáradt vagyok kifogsát, és perceken belül kidőlt. Én persze nem is nagyon bántam, és vissza bicegtem a szobámba. Ahogy beléptem, rögtön szemet szúrt a sarokban kuporgó, magányos barátom. Hogy Jorge visszajött-e? Dehogy! Azonban ahogy megpillantottam a gitárom, rögtön elszégyelltem magam, amiért az érkezés óta hozzá sem nyúltam. Most azonban hatalmas szükségem volt rá. Ki kellett öntenem a lelkem, így rögtön magamhoz vettem. A mankómat elhajítva az ágyra vetettem magam, és csak úgy találomra játszani kezdtem a gitáron. Szoktam ilyet csinálni. A legtöbb dallamot meg sem jegyzem, és sosem lesz belőlük dal. Most mégis más volt a helyzet. Mert el akartam énekeli minden bajom. Perceken belül összeállt bennem az első pár sor. Aztán a következő, és a következő szakasz... Tudtam, hogy a dal még nincs kész, de nem akartam elsietni... Hiszen az érzéseimről írtam. A saját történetem ez a dal. És benne van minden, amit csak érzek. Az összes fájdalmam. Egyetlen hangjegyben...

"El fogod mondani, hogy szeretsz engem, suttogva,

El fogjuk mondani az igazságot, 

Valóra fogjuk váltani, hiszen annyi őrület van,

Nem tudom, túljutunk-e rajtuk...

Ki kell mondanom hangosan, 

Idő kell, hogy betűzzem,

Ha majd egyszer leírod,

Le tudnád írni kézzel?

Én csak közel akartalak tartani,

Te és én, semmi más,

Ha el akarsz valamit mondani nekem,

Le tudnád írni kézzel?

Talán visszamehetnénk az alapokhoz, 

Csak egy papír és egy toll,

Tartsd az ablakomhoz, 

Tartsd alacsonyan,

Hogy a végén megtalálhassam,

Amikor együtt vagyunk,

Csak ott legyünk, ne gondoljunk két héttel előre,

Nincs több e-mail, alattomos szöveg,

Csak azt mutatom, aki vagyok..."

Tini- Handwritten

15 Capítuló: Egy életen át 4/1. Rész

Az étteremben töltött vacsora után rögtön a szállodába mentünk, mert a séta és az étel mindenkit kidöntött. Cande és Rugge az érkezést követve rögtön elhúztak a szobájukba, és miután elszórakoztam a nem nyíló ajtónkkal, Jorge és én is hullafáradtan beestünk az ajtón. És is rögtön eldobtam magam az ágyon, és ahogy láttam, a szobatársam is alváshoz készülődött. Már éppen lehunytam a szemem, mikor az oldalamat hideg levegő csapta meg, majd ajtónyikorgást hallottam. Rögtön felültem az ágyban, és perceken belül rájöttem, hogy Jorge épp az előbb fáradt ki az erkélyre. Felkaptam egy kardigánt, és megmarkolva a mankóm utánamentem, hogy rájöjjek, mit csinál odakint. 

- Miért nem alszol? - kérdeztem halkan, mire felém fordult, és megvonta a vállát. 

- Még beszélnem kell valakivel... -  bökött a kezében fekvő telefonra, én pedig bólintva visszabicegtem a szobába. Nem tudom, meddig bírom még, hogy egy apró kis infót sem oszt meg velem! Én megértem, hogy még mindig neheztel rám, de lassan túlzásba viszi... A fülhallgatómat bedugtam a fülembe, elindítottam egy régi lejátszási listámat, és lefeküdtem. Hamar elaludtam, valójában egész jól kipihentem magam. Másnap persze Cande kiabálására ébredtem.

- Ki az ágyból! - vigyorgott rám, aztán a földön fekvő Jorgehoz ugrott. 

- Hogy jöttél be? - kérdeztem álmosan, mire megcsóválta a fejét. 

- Nyitva volt az ajtó. 

Ásítozva kimásztam az ágyból, és végigmértem a barátnőm. Most is vidám volt, és eleven, mint mindig. 

- Egy óra múlva indulunk a helyszínre! - Cande hátradobta hosszú, vörös haját, majd diadalittasan távozott. A szekrényhez egyensúlyoztam, és kiválasztottam egy lenge felsőt, meg egy rövidnadrágot, miután az ablakon kitekintve meggyőződtem róla, hogy ma is egy forró napnak nézünk elébe
Róma utcáin. Hamar felöltöztem, majd átadtam a fürdőt Jorgenak, és gyorsan összepakoltam azokat a dolgokat, amikre szükségem lehet. Miután mindketten elkészültünk, erőltetett művigyorral az arcunkon megvártuk Candet és Ruggerot, majd útnak indultunk. Most senki nem szólt semmit, a kocsiban néma csönd uralkodott, ennek pedig legfőbb oka talán az volt, hogy Cande egy pár fülhallgatóval elszigetelte magát a külvilágtól. Persze amint kivette, rögtön lelkendezni kezdett, és hamar élénk beszélgetés támadt.
- Mikor érünk már oda? - panaszkodtam Ruggeronak.
- Talán még fél, óra... - Rugge megvonta a vállát, és a figyelmét újra az útnak szentelte.
- Akkor keltsetek fel, ha Cande már az oltár felé sétál... - a mellettem ülő Jorge röhögve hátradőlt az ülésében, mire Cande felállt, és Rugge kiabálása mellett fejbe vágta őt.
- Azt merészeld Blanco, ha elalszol az esküvőmön, nem éled meg a 25-öt! - Cande fenyegető tekintettel mérte végig Jorget, de ő csak röhögve lehunyta a szemét.
- Jorge, ha most elalszol, esküszöm, egy koporsóban ébredsz majd fel! - a vörös barátnőm idegesen tekintett Jorgera, de ő már a hasát fogta a nevetéstől.
- Akkor is így nevetsz majd, ha tényleg így lesz? - komolyan néztem rá, de őszintén szólva, elég nehéz volt visszatartanom a feltörni kívánó nevetésemet. Jorge a szavaimra kicsit visszavett a nevetésből, és mikor Cande is felvette az én arckifejezésem, már ijedten összehúzta magát. Persze az egésznek az lett a következménye, hogy egy perc múlva mind a négyen nevetve kiabáltunk. Rugge leparkolt egy hatalmas épület előtt. Szomorkodva szálltunk ki a kocsiból, de mikor megpillantottuk a végeláthatatlan zöld messzeséget, mindannyiunk arcára mosoly kúszott. Valahol a semmi közepén voltunk, a virágzó fákon, és azon a tájon, amelyet az épület eltakart előttünk, csak egy kis tavat láttam. Errefelé minden nyugodt volt, és gyönyörű. A többiek is csodálkoztak, Rugge pedig mosolyogva nézett végig a helyen. Sokat jelenthet neki, mert a szülei itt fogadtak egymásnak örök hűséget.
- Elnézést, önök biztosan Ruggero és Candelaria! - lépett mellénk egy középkorú, rövid, szőke hajú nő mosolyogva.
- Martina. - én eszméltem fel először, így kezet nyújtottam neki. Jorge is így tett, aztán Candenek meg Ruggenak is leesett, hogy mi történik körülöttük.
- Miranda vagyok. - mutatkozott be a nő, majd mosolyogva végigmérte Candet és Ruggerot. - Én vagyok a főszervező. Tetszik a helyszín?
- Az nem kifejezés... - Cande nevetve a vőlegényébe karolt.
- Akkor még nem láttátok az igazi helyszínt. Gyertek! - intett, majd az épületen keresztül elindultunk. Kiderült, hogy ez a helyszínhez tartozó szálloda a vendégeknek, az étterem, meg egy bálterem is van itt. Először persze körbenéztünk az udvaron. Miranda megmutatta a parkot, ami rögtön lenyűgözött. Hatalmas terület volt a természetben, amin egy kis, macskaköves út vezetett végig. Utoljára egy kis, kerti pavilont néztünk meg. Itt lesz az esküvő, innen pedig átvonulunk a közeli templomba. Ezután rögtön az étterembe mentünk, ahol már érezni lehetett az ételek finom illatát. Mind a négyen leültünk egy kör alakú asztalhoz, és perceken belül elénk tettek háromféle előételt, én pedig alig győztem megkóstolni mindegyiket. Ruggero és Cande egymás szájába tömködték az összes fogást, mi meg Jorgeval nevetve néztük őket. Végül mind a hárman egy tésztás finomságra szavaztunk. A leveseknél is elég nehéz volt dönteni, de szép lassan az összes étellel megvoltunk.
- Kész vagyok... - dőlt el a székén Rugge, aki mindenből annyit evett, amennyit csak tudott.
Egész délután a szállodában heverésztünk, és mást sem csináltunk, mint mind a négyen a tévé előtt feküdtünk. Természetesen Rugge rögtön a Violettára kapcsolt, és kiderült, hogy Cande szerint Cami mennyire jól néz ki, Jorge pedig nagyon szimpatizált a Leónt alakító színésszel. Persze az egész vége az lett, hogy Rugge és Jorge újra a világ legtökéletesebb pasija címért kezdtek vitatkozni.
- Oké, kell ide egy döntőbíró! - vigyorgott Cande.
- Te nem lehetsz, elfogult vagy Ruggeval szemben! - Jorge makacsul keresztbe tette a kezét, és sóhajtott egyet.
- Akkor leszek én! - ajánlkoztam.
- Te is elfogult vagy! - rántotta meg a vállát Rugge.
- Pedig rád akartam szavazni... - motyogtam összeszűkített szemekkel.
- Igen, pont ezt mondtam! - Jorge úgy tett, mintha nagyon meg lenne bántva, ezért Cande megpróbált egy igazságos bírót keríteni.
- Oké... Clara? Nem, legyen Diego! Ő úgyis jóban van mindkettőtökkel, felhívom! - vigyorgott a barátnőm, és a srácoknak sem volt ellenvetése. Cande pillanatokon belül tárcsázta Diegot, aki rögtön fel is vette.
- Na, mi az, Ruggero és Jorge felgyújtotta a szállodát? - kérdezte Die röhögve.
- Vicces... - motyogta Cande, majd a tárgyra tért. - Kéne a segítséged! Szerinted Jorge, vagy Rugge a legtökéletesebb színész a világon?
- Ez egyszerű! - kezdte Diego, mire Jorge és Rugge is feszülten hallgatott. - Én!
- Köszönöm Die! - nevetett Cande, majd bontotta a vonalat. Jorge és Rugge persze nem voltak hajlandóak elfogadni, miszerint ilyen hamar elorozták tőlük a címüket, de kénytelenek voltak beletörődni.

A napok csak úgy repültek Rómában. El sem hittem, mikor egy reggel a visongó Cande hangjára ébredtem, és már Jorge is eltűnt.
- Indulunk ruhát venni kedves barátném! - vigyorgott rám, én pedig egy mozdulattal kipattantam az ágyból. Perceken belül készen álltunk az indulásra. Előre felkészültünk, Cande már három ruhaszalont is kinézett, így fél órán belül már a ruhapróbánál tartottunk. Az eső helyen Cande két ruhát próbált fel, de az egyiknek a színe nem tetszett, a másikban meg nem érezte jól magát. Elindultunk a második ruhaszalonba, ahol már a barátnőm nagyon izgult, hogy találunk-e egyáltalán neki megfelelő ruhát. Az első, amit felpróbált lélegzetelállítóan állt rajta, de akkor még nem láttam a másodikat! Candenek mégis mindegyikben kivetnivalója volt, az egyikben a tüll, a másikban a dekoltázsa. Persze mosolyogva tűrtem, hogy újra továbbálltunk, hiszen mégis csak a menyasszonyi ruháját vesszük most meg. A harmadik és egyben utolsó állomásunk előtt persze megálltunk egy kávézónál, ahol Cande elmondása szerint Olaszország egyik legjobb kávéját készítik.
- Milyen érzés most? - kérdeztem mosolyogva.
- Kétségbe vagyok esve! Nincs ruhám, és mi van, ha nem is találunk...
- Úgy értem, az esküvőd előtt! - nevettem fel, és bátorítóan megszorítottam a barátnőm kezét.
- Félek... Mi van, ha idővel kiszeret belőlem? Ha elmúlik a szikra, és... és már nem lesz olyan, mint most? - Cande aggódóan pillantott rám, én pedig csak elmosolyodtam.
- Ariel, belőled képtelenség kiszeretni! Ruggero szeretni téged. Egy életen át! - mosolyogva beszéltem, és Cande is megnyugodott kicsit. Csináltuk egy képet, majd az utolsó szalon felé vettük az irányt.

@tinitastoessel: már majdnem a célegyenesben 

vagyunk @candemolfese

Mikor beléptünk a hatalmas épületbe, még a szám is tátva maradt. Még sosem láttam ekkora boltot! Ahogy láttam, Cande kétségei is elszálltak afelől, hogy nem találjuk meg a tökéletes ruhát. Először egy hosszú, fehér ruhát próbált fel, de mindketten leszavaztuk, mert nem illett Candehez. A következő darab kicsit túlzás volt, a harmadiknak meg a hátuljában találtunk valami kifogásolni valót. Már kezdtük feladni, mikor megpillantottam egy gyönyörű ruhát.

- Cande! - böktem oldalba a barátnőmet, aki rögtön felém fordult, majd mikor feltűnt neki a csodaszép költemény, a szája elé kapta a kezét. Magához vette a gyönyörű fehér ruhát, és végignézett rajta. A hosszú uszályát hátul virágok díszítették, és ugyanezek a minták jelentek meg elől is. Cande sóhajtozva belépett egy próbafülkébe, és perceken belül kilépett onnan. A ruha meseszépen állt rajta. Egyetlen pillantásból megértettem, hogy neki is annyira tetszik, akár csak nekem. Bólintottam, majd mosolyogva visszament a próbafülkébe, és átöltözött. Nem volt egy olcsó darab, az biztos, de tökéletes volt. Cande fülig érő mosollyal lépdelt mellettem, és úgy döntöttünk, miután leraktuk a ruhát, megkeressük a fiúkat. Persze a legjobb rejtekhelyet csak a mi szobánkban tudtuk elképzelni, hogy Rugge ne láthassa a ruhát. 

A fiúkat nem is kellett sokáig keresni, Ruggero-ék szobájának erkélyén beszélgettek. Kíváncsi lettem volna, miről van szó, de Cande rögtön rájuk nyitott, mire összerezzentek, és abbahagyták a csevegést. Persze ilyen helyzettel még sokszor volt szerencsém a napokban. Jorge minden nap kivonult a telefonjával az erkélyre, vagy Ruggeval elsétáltak valamerre. Candet lekötötték az előkészületek, de engem igenis zavart, hogy Jorge ennyit titkolózik előttem. Nem volt kétségem afelől, hogy Stephieről, és az esküvőről beszélgetnek, mégis furdalt a kíváncsiság. Annyira gyorsan teltek a napok, mint még talán soha. Aztán azon kaptam magam, hogy ott állunk az esküvő előtti utolsó napokban. 

A próbavacsora előtti éjszakán valamiért nem tudtam aludni. Vagy az izgalom, vagy Jorge hangos köhögése miatt, de nem ment. Persze idővel, leesett, hogy inkább a a köhögés miatt van. A nagy eszemmel kikövetkeztettem, hogy az, hogy Jorge a földön alszik, nem igazán tesz neki jót. Halkan felültem az ágyban, és odamásztam Jorgehoz.

- Ébren vagy? - kérdeztem halkan. 

- Igen. - motyogta, majd ő is felült, és felém fordult.

- Hideg a föld... - motyogtam halkan, majd visszamásztam az ágyba. Szerencsére Jorge értette, mit akarok, és nem tiltakozott. Ő is felállt, és lefeküdt mellém. Tudom, kicsit kényelmetlen volt a helyzet, de napokig a földön aludt. gondolkodtam rajta, hogy átveszem a helyét, de Dr. Santiago megölne, ha megtudná, hogy még le is betegedtem a térdfájásom mellett. 

- Jorge... - kezdtem halkan, és megfordultam, így pedig pont szembe néztem vele. Tudtam, hogy elég hülye kérdést fogok feltenni, de muszáj volt tudnom a választ. - Szereted Stephiet?

- Micsoda? - Jorge felnevetett, de nem nézett rám.

- Ha elveszed, mellette kell állnod, amíg csak élsz. - motyogtam halkan.

- Szeretni fogom azt, akit elveszek. - suttogta, majd átfordult a másik oldalára. Nem értettem pontosan, hogy miért ködösít, de éreztem, hogy ezt teszi. Tudtam, hogy nem fog jobban belebonyolódni a témába, így megpróbáltam aludni. Fogalmam sem volt, miért zavar ennyire az, hogy Jorge eljegyezte Stephiet, de egy dologban biztos voltam. Ha nem is úgy, mint régen, de Jorge és én össze leszünk kötve valami titkos fonállal, amiről néha tudomást sem akarunk venni. De az megmarad. Egy életen át... 

14.Capítuló: Az a híres Stoessel mosoly...

Rómába érve rögtön célba vettük a szállást. A Cande-éktől megszokott luxusízlés most sem maradt alul. Négycsillagos hotelben szálltunk meg, méregdrágán. Más esetben tuti hisztizni kezdtem volna, de a turbékoló jegyespár állta az összes költséget, így inkább becsuktam a szám. A recepciónál akadt egy kis probléma, de ez nekem csak akkor tűnt fel, mikor Cande idegesen a pultra támaszkodott. Mivel épp Mechit tájékoztattam a fejleményekről a telefonom segítségével, gyorsan elköszöntem tőle, és a bent álló társaságunkhoz siettem, amennyire csak mankóval lehetséges volt. 

- Gond van? - fordultam Rugge felé, de ő idegesen leintett, és a menyasszonyához sétált. Mivel nem volt kedvem Jorgetól megtudni, mi zajlik körülöttem, inkább én is követtem Rugget, és Cande, meg a recepciós beszélgetéséből igyekeztem leszűrni a fejleményeket.

- Nem. - Cande idegesen felnevetett, és a hajába túrt. - Candelaria Molfese névre kell hogy legyen lefoglalva három szoba. Egy két, és kettő darab egyszemélyes. Kérem, nézze meg még egyszer! 

- Sajnálom, kisasszony! - a férfi vagy tíz percig meredt az előtte álló számítógép képernyőjére, mire megszólalt, és a kijelzőt felénk fordította. - Candelaria Molfese, március 7-étől március 29-éig, két darab kétszemélyes szoba...

Te jóságos ég! Két dolog merült föl bennem: az első, hogy Cande ennyire ügyetlen, és elrontotta a szobafoglalást, a második, hogy az én drága barátnőm valójában igenis rafinált, és nagyon jó színésznő. Lehet, hogy nem kéne vádaskodnom, és összeesküvés elméleteket szövögetnem, de Candelaria Molfese-ből még ezt is kinézem. A drága barátném szívat engem. Biztos, hogy ragaszkodik majd ahhoz, hogy ő és Rugge kerüljenek egy szobába, akkor pedig az én szobatársam Jorge lesz. Három hét Jorgeval egy szobában. Ki van zárva! 

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy most Cande és Rugge esküvője miatt vagyunk itt, nem pedig az én kicsinyes problémáim miatt. Ez a három hét csakis róluk kell, hogy szóljon. 

- Nem lehetne valahogy kijavítani ezt a kis... - Cande meredten figyelte a recepciós, majd elpirulva rám pillantott, ezzel elárulva magát. - Bakit? 

- Attól tartok, hogy nem. Telt ház van, kisasszony. - jelentette ki a férfi, mire engedékenyen felsóhajtottam. Savanyú mosollyal végigmértem Candet, majd újra a recepciós felé fordultam. 

- Ez esetben... biztos vagyok benne, hogy megoldjuk valahogy... - összeszűkített szemekkel méregettem Candet, mire ő a padlót kezdte fürkészni. - Ezt a kis bakit...

A férfi átadta nekünk a két kulcsot, mire a méregtől paprikás arccal a lift felé vágtattam. Mielőtt az ajtók összezárultak volna persze beugrottak a többiek is. Megigazítottam a mankómat, hogy mindenki beférjen, így Candenek alkalma volt mellém lépni.

- Tini, figyelj, tényleg sajnálom... Véletlen volt! - motyogta nekem a barátnőm, mire én gúnyosan felnevettem.

- Persze, Ariel. Nincs semmi gond... csak egy kis baki... - sokáig méregettem, de nem tudtam megállapítani, hogy a véletlen műve-e ez, vagy csak Cande szórakozik velem. 

- Tinita! - lépett a barátnőm mellé Rugge, és átkarolta őt. - Én tényleg imádlak, meg téged is Blanco... de Cande az enyém! - jelentette ki az imádni való barátunk, majd amint kinyílt a lift, kihátráltak belőle. 

- Ne szedjétek szét egymást! - Rugge még utoljára odadobta a szobánk kulcsát, majd elslisszoltak a hosszú folyosón. Sokáig némán álltunk, mikor szólásra nyitottam volna a szám.
- Én... - Jorgeval pont egyszerre szólaltunk meg, pont ugyanabba a mondatba belekezdve.
- Csak... - újra ugyanazt a szót ejtettük ki. Na az ilyen dolgokra mondom, hogy abszolút nem normális. Valaki sorsnak hívná őket, én viszont valami idegbeteg elmebajnak. Végül sóhajtva felmutattam a kulcsot, amit az előbb kaptam el, és a szoba felé vettem az irányt. Jorge is követett, egészen a szobáig, amit szerencsére hamar megtaláltunk a kulcstartóba gravírozott szám miatt.
- A 216-os szoba. - motyogtam, majd kinyitottam az ajtót. A zár halkan kattant, jelezve, hogy szabad az út. Belöktem az ajtót, és csodás látvány tárult a szemünk elé. Hatalmas szoba fogadott bennünket, bézsszínű falakkal, és a városra néző, csodás kilátással. A távolban, mintha már a tengerpartot is láttam volna, bár valószínűleg az még innen, a város széléről sem nagyon észrevehető. Még a gépen megbeszéltük, hogy egyszer kétszer majd lemegyünk egy közelebbi tengerpartra. Jobban szemügyre véve a szobát csak tovább fokozódott a csodálkozásom. Otthonos berendezés, hangulatos kilátás, egyszóval minden, ami hozzájárul az itt töltött három hét kényelmességéhez. Csak egy probléma volt, a szoba közepén álló, hatalmas franciaágyat Jorge Blancoval kellett volna megosztanom.
- Alszom a földön! - jelentettem ki villámsebességgel, majd miután letettem a bőröndöm szembefordulva Jorgeval az ajtó felé vettem az irányt. - Kérek egy matracot...
- Hagyd csak! - elállva a kifelé vezető utat beljebb lépett. - Majd alszom lent én...
Nem akartam Jorgeval vitatkozni, főleg nem ebben a témában, úgyhogy hagytam, hogy ő is megszemlélje a szobát, és letegye a holmiját. Mivel fogalmam sem volt, hogy Cande-ék melyik szobában vannak, úgy döntöttem, megcsörgetem őket, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk, hogy megbeszéljük a továbbiakat, azonban Cande most is megelőzött. Már üzent, hogy másfél óra múlva átjönnek hozzánk, addig pedig pakoljunk ki. Rögtön a szekrényhez léptem, remélve, hogyha hamarabb elkészülünk, Ruggero-ék is lesznek szívesek korábban véget vetni a Jorgeval kettesben töltött, kínos pillanataimnak.
 - Oké, akkor enyém a felső polc, tied meg az alsó... - motyogtam, majd közelebb rángattam a szekrényhez a bőröndömet.
- Legyen inkább enyém a felső, tied meg az alsó! - Jorge hirtelen felém fordult, én meg sóhajtva nyugtáztam, hogy ez lesz a legnagyobb problémája.
- Oké, akkor enyém az alsó... - motyogtam halkan.
- Tudod mit, lehet a tiéd a felső! - vállat rántva kisétált az erkélyre, én meg dühösen követtem.
- Oké Jorge, én most elmegyek zuhanyozni, de mire visszajövök, légy szíves döntsd el, hogy melyik nyavalyás polcra van szükséged! - kiabáltam ingerülten, majd visszarohantam a szobába. Mielőtt becsaptam volna magam után a fürdőszoba ajtaját, hallottam Jorge flegma megjegyzését, miszerint jó lesz neki az alsó polc. Valójában tudtam, hogy nem az érdekli, hogy hova pakolhat, sokkal inkább az zavarja, hogy három hétig nem szabadulhat tőlem. Igazából fejtegethetném én évekig azt, hogy mi jár az ő agyában, de tudósok százai sem tudnák megoldani a Jorge Blanco nevű rejtélyt. Pont olyan nagy titok ez, mint a Bermuda háromszög, vagy az időutazás... Hamar lezuhanyoztam, aztán felkaptam a magammal hozott ruhákat, és visszamentem a bőröndömhöz. Jorge még mindig az erkélyen kuksolt a telefonjába mélyülve, én meg újra kitártam az ágy mellett álló szekrényt, hogy végre bepakoljak. Sóhajtva nyugtáztam, hogy a szobatársam újabb hangulatingadozásában végül mégis csak a felső polcra pakolt. Mikor minden magammal hozott dolgom a szekrényben pihent, úgy döntöttem, megsürgettem a többieket. Először újra csak elhúztam az erkélyre vezető ajtót, és Jorge felé fordultam.
- Készen vagy? - kérdeztem az ajtónak támaszkodva. Rám pillantott, aztán újra a telefonjába révedt. - Jorge!
- Persze... - motyogta, de rám sem figyelt. Mikor hirtelen kíváncsiságtól hajtva fölé hajoltam, felpattant, és a kis erkély másik végére húzódott. Fogalmam sem volt, kivel cseveghet, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is fogom megtudni. Sértődötten visszasétáltam a szobába, és lerogytam az ágyra. A szoba falán függő órára pillantva nyugtáztam, hogy már alig fél óra maradt a Cande-ékkel megbeszélt időből, ennek ellenére mégis úgy döntöttem, szólok nekik, hogy mi már készen vagyunk, és esetleg átjöhetnének. Rögtön válasz is érkezett, de mire elolvashattam volna, az üzenetet, miszerint "AZONNAL JÖVÜÜÜÜÜNK!!^-^" a barátnőm már hangosan dörömbölt az ajtón.
- Látom, benyomtad a Caps Lock-ot! - nevetve kitártam nekik az ajtót, ők pedig helyet is foglaltak egy egy kanapén. Én az ágyra huppantam le, az érkező párt látva pedig Jorge is befáradt, és leült mellém.
- Tehát, szeretném hallani a menetrendet... - mosolyogtam Cande-re, ő pedig hevesen magyarázni kezdett.
- Holnap megnézzük a helyszínt és kiválasztjuk a menüt. Azt mondják, a konyha, akit felkértünk Ruggeval igazi mesterműveket készít! - kezdte lelkesen a barátnőm. - Tizedikén le kell adnunk az ülésrendet, és az esküvő menetrendjét, azaz, hogy mi mikor történik, satöbbi... Az azt követő napon Jorge és Ruggero félig meddig szabadnapot kap, hiszen nekik nem lesz olyan nehéz dolguk, egy  ízléses öltönyt kell venniük. Te meg én - pillantott rám Cande - pedig nekikezdünk az én ruhám keresésének.
- Most, ha úgy vesszük, szoknyavadászok lesztek... - Rugge röhögve méregetett minket, de látva, hogy nem díjazzuk a poénját, inkább kikapta a menyasszonya kezéből a listát, és sorolni kezdte a menetrendet.
- Tizennegyedikén Tini és Cande a helyszínt felügyeli, Jorge és én pedig megnézzük a templomot. Tizenhetedikén a beszédeken dolgozunk, azt követő nap pedig megtartjuk az első próbát. Tizennyolcadikán a lányok kapnak szabadnapot... mi meg elintézünk valamit - pillantott Rugge bizalmasan a mellettem ülő fiúra - Huszonkettedikén érkezik a szűk családi kör, akkor már mindennek majdhogynem készen kell lennie. Huszonhetedikén megejtjük a próbavacsorát, majd a legény- és legénybúcsúk következnek, huszonnyolcadikán pedig... az esküvő!
Ahogy Rugge a felsorolásban eljutott a menyegző napjáig, rájöttem, hogy nincs is olyan messze, és ahogy végigmértem Rugget és Candet, nekik is csak most esett le a dolog. Tudtam, hogy ha így haladunk, Jorge esküvője is pont ilyen hamar jön majd el, és most ez valamiért nagyon is elszomorított. Lopva rápillantottam, de amint elkapta a tekintetem, én inkább Cande felé fordultam.
- Ezek szerint a mai napunk szabad! - mosolyogva felpattantam, és a többiek is követtek. - Mit csináljunk?
- Ah, egyszerű! - kiáltott fel Ruggero. - Megmutatom nektek a legfenségesebb olasz éttermet Rómában!
Nem vitatkoztunk Ruggeval, hiszen ha valamiben mind egyetértettünk, az az volt, hogy olasz barátunknak igen kifinomult ízlése van, és ért az ízek nyelvén. Hamar elkészültem, majd a táskám megragadva kilépni készültem az ajtón, mikor úgy döntöttem, mégiscsak bunkóság lenne, ha nem várnám meg a szobatársamat.
- Megvárjalak? - kérdeztem bizonytalanul, inkább magamtól, mint a pakolászó Jorgetól. Mivel nem kaptam választ, közelebb lépve megismételtem magam. - Jorge, megvárjalak, vagy előremenjek?
- Menj csak! - egy pillanatra rám nézett, majd legyintve hátat fordított. Újra elindultam az ajtó felé, de az utolsó pillanatban Jorge kiáltott nekem, és a táskájával az oldalán hozzám lépett. Az ajtó után, egy rövid részig csak egy kicsi, szűk folyosó vezetett a szobába, így most ketten nyomorogtunk ott. Már-már hallottam a szívverését, és az illatát is éreztem. Végig uralkodnom kellett magamon, nem is tudom, miért.
- Képesek leszünk meglenni ketten? Barátokként? - nagy, kerek szemekkel mért végig, úgy éreztem, a tekintetével a lelkembe akar hatolni, mégis, keményen álltam a pillantását. Elkapta a tekintetét, és a jobbját nyújtotta felém. - Csak Rugge és Cande miatt!
- Rugge és Cande miatt! - erősen megráztam a kezét, és mosolyogva kiléptünk a szobából. Ezzel valamiféle egyezséget kötöttünk, de fogalmam sem volt, mennyi időre is szólt. Abban mégis biztos voltam, hogy amíg Rómában vagyunk, meg kell tanulnunk félre tenni a nézeteltéréseinket, hogy ez a három hét csakis Cande és Rugge esküvőjéről szóljon.
Lent a hallban csatlakoztunk a várakozó párhoz, majd beültünk Ruggero kocsijába. Ezúttal az étteremig megtett út alatt mind a négyen nevetve beszélgettünk, és képes voltam Jorgeval is társalogni. Ugyan még én sem tekintek rá olyan bizalmas barátomként, mint régen - és arról sincs fogalmam, ő csak megjátsza-e magát -, de egyelőre úgy érzem, túléljük valahogy ezeket a heteket. Ruggero egy népes, hangulatos téren leparkolt, mi pedig megszemléltük az esti fényekben díszelgő városrészt. Az idő gyorsan lehűlt, én pedig csak egy kardigánt hoztam magammal a délutáni hőségben, így vacogva intettem Ruggeronak, hogy eleget csodálkoztam, és most már fel szeretnék melegedni. Cande és a vőlegénye mosolyogva előretörtek a tömegben, mi meg Jorgeval igyekeztük hátul tartani a tempót, és nem elkeveredni a sokaságban, és előttem még az is kitűzött cél volt, hogy a mankómmal ne tanyáljak el a macskaköves utcán.
- Fázol? - kérdezte halkan, de láttam, hogy Cande egy pillanatra hátrafordul, majd felgyorsít.
- Nem, csak mindjárt mirelit leszek... - nevetve oldalba löktem, és igyekeztem elfojtani a bennem tomboló érzelmeket. Tudom, nem jó jel...
Mikor Jorge a pulcsijához nyúlt, már megérkeztünk a Sapori d'Italia nevű étterembe, és mélyen beszippantva az illatokat beléptünk a helységbe. Intettem Jorgenak, hogy fölösleges nekem adnia a kardigánját, mert majd itt felmelegszem.
- Van, amihez sosincs késő... - mosolygott rám, de miközben leültünk, én megráztam a fejem.
- Van, amihez már késő... - motyogtam. Igyekeztem vigyort erőltetni az arcomra, de nem igazán sikerült.
- Na, ki hozott benneteket Olaszország legjobb éttermébe? - Rugge öntelt vigyorral helyet foglalt az asztalnál, majd végigmért minket. - Ki a világ legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb, legtökéletesebb, ja, és ha elfelejtettem volna mondani, legtökéletesebb színésze?
Cande röhögve oldalba bökte a vőlegényét, én grimaszolva méregettem a velem szemben ülő idiótát, Jorge viszont gúnyosan felhorkant.
- Bocs... Lehet, hogy te vagy Olaszország legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb meg legtökéletesebb színésze, de a világé nem, ugyanis komoly versenytársad akadt! - Jorge megjegyzésére Ruggero hanyagul végigmérte őt.
- És mégis ki? - nevetett, majd hanyagul megrántotta a vállát.
- Közép - Amerika  legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb és legtökéletesebb színésze - Jorge végigmutatott magán, majd büszke vigyorral kijelentette - Jorge Blanco.
- Akarnak a sármos, okos, szexi, szerény és tökéletes urak rendelni valamit? - lépett mellénk egy pincérnő, mire Cande és én hangosan felnevettünk. Kicsit sem néztek bennünket őrülteknek... Mind kértünk egy egy Ruggero ajánlotta specialitást (persze mikor olasz specialitásként pizzát akartunk kérni, ő felháborodott, hogy mindenki mennyire egyoldalúnak találja az itáliai konyhát), aztán várakozni kezdtünk. Kis idő múlva újra vacogni kezdtem, majd Ruggero és Cande eltűntek, hogy ennek utána járjanak. Rugge a befolyására hivatkozva ígérkezett, hogy pár perc múlva bekapcsolják a fűtést. Ehhez képest még akkor sem értek vissza, mikor a pincérnő kihozta a rendeléseket.
- Nekikezdjünk? - kérdezte Jorge beszippantva az előttünk gőzölgő ínyencségek illatát.
- Várjuk meg őket... - nekem is nagy önkontrollra volt szükségem ahhoz, hogy ne faljam be rögtön az összes ételt, de uralkodtam magamon. - Abból nem lehet baj, ha iszunk... - mondtam, majd nevetve belekortyoltam a pezsgőmbe, hogy csillapítsam az étvágyam, nem sok sikerrel. A testhőmérsékletemen sem sokat javított a hűtött ital, és látszólag Ruggero-ék nem értek el semmit.
- Egy mumus fagyhalálba kerget engem, aztán meggyilkolja Ruggelaria-t is. - motyogtam mosolyogva. Erre Jorge hirtelen mozdulattal lekapta a pulcsiját, és rám terítette.
- Ez nem felhívás volt keringőre! - zavarodottan felnevettem, mire ő is elmosolyodott.
- Tudom. - mondta, majd csöndbe burkolóztunk. Engem fürkészett. Én meg őt. Sokáig néztük egymást, mikor a szám mosolyra húzódott.
- Mi az? - kérdeztem.
- Ez az! - felkiáltva a révületéből Jorge előrehajolt, és az arcomra mutatott.
- Micsoda?
- Ez az! - ismételte meg magát mosolyogva, majd felnevetett. - Nem láttam már mióta...
- Micsodát, Jorge? - nevetve fürkésztem a velem szemben ülő fiút, mikor megjelent Cande és Rugge közeledő alakja is. Tudtam, hogy nem sokára újra kezdődik a színjáték, miszerint Jorge meg én öri-barik vagyunk, és minden rendben.
- A mosolyodat. Azt a híres Stoessel mosolyt... - motyogta. Úgy nézett rám, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok. Nem voltak problémák, fájó térd, Stephie, eljegyzés, csak én, meg ő. De vissza kellett térjek a való világba.

- Hiányzik... - suttogta halkan. Válaszolni akartam, de mikor Cande és Rugge leültek mellénk, ő megszakította a szemkontaktust, és újra visszaléptünk a szerepünkbe.

- Ne haragudj Tini, de nem jött össze... valami műszerhiba. - rántott vállat Rugge, és nekikezdett az evésnek. Fogalmam sem volt, hogy bírok majd ki könnyek, meg fájdalom nélkül három hetet Jorgeval. Valahogy át kell vészelnem ezt az egészet. Át kell vészelnünk. Jorgenak, meg nekem. Barátokként. Ahogy az alku is mondja. Cande, és Rugge miatt...