15. Capítuló: Egy életen át 4/2. Rész

Hola!:)
Először is, hatalmas elnézést kérek a két hét kihagyásért! Sajnos most sem hosszú résszel jöttem, de nem akartam többet késni, így inkább két részre bontottam a tervezettet. A másik dolog pedig az, hogy... Emberek!:D
Túlléptük a 20 000-es megtekintést!:)
Köszönöm nektek, imádlak benneteket!<3 Ráadásul hamarosan itt a blog egy éves születésnapja... Jajj<3
Ebből az alkalomból pedig úgy döntöttem, ti dönthetitek el, hogy a következő rész kinek a szemszögéből legyen! :)
Úgyhogy várom a komikat, remélem a terjedelem ellenére azért tetszeni fog a rész!:D
- De ez nem jó, Martina! - Cande már a századik, teleírt papírfecnit vágta hozzám, mire én századszorra is összetettem magam előtt a kezem, hogy megvédjem az arcom. Én tényleg megértem, hogy ez Cande esküvője, meg hogy maximalista, de bármiben fogadni mernék, hogy még sosem volt ennyire finnyás. Már nyamvadt három órája kuporogtunk Cande-ék szobájának erkélyén, hogy megírjuk azt a nyavalyás, rövid beszédet, amit az esküvőn fog mondani. Száz, meg száz variációt írtunk már mi ketten, de ő mindegyik változatot elvetette. Pedig már írtunk mindenről, mégis, mindegyikben volt valami hiba. Persze megértettem őt, és két okból sem kaptam agybajt tőle: az egyik, a nyilvánvaló persze az volt, hogy Cande az esküvőjére készül, és ezt toleráltam is, mégis, volt még egy, rejtett indokom. Valójában, ha ez nem szép dolog is, lélekben nem voltam vele teljesen ebben a nehéz három órában. Az egyik felem valahogy végig a tegnap estén gondolkodott. A legrosszabb, amit tehettem, hogy hajnalban, az esőcseppek kopogására ébredve megmarkoltam egy adag ruhát, és úgy ahogy voltam, átrongyoltam Cande-hez, felverve őket álmukból. Hülyének is néztek volna, ha nem ismernem már évek óta. Ruggenak csak annyi időt hagytam, hogy ő is magához vegyen egy két darabot a szekrényéből, majd kizavartam. Először el akartam mondani mindent Cande-nek, de végül úgy döntöttem, ez még várhat, hiszen ma a beszéden kell dolgoznunk.

- Tini, figyelsz te rám? - kiáltott felém Cande, és a változatosság kedvéért, most egy párnával dobott meg.

- Ne haragudj, csak... kicsit fáj a lábam... De nem vészes, csináljuk csak!

- Fogalmam sincs, hogy miről írjak... - Cande panaszosan a tenyerébe temette az arcát.

- Cande, én csakis azt tudom mondani, hogy írj a szerelmedről! - végigsimítottam a hátán, mire felemelte a fejét.

- Mint például? - sóhajtva meredtem az előttem elterülő tájra, és igyekeztem valami értelmes dolgot kibökni, de az agyam végig csak a tegnapon kattogott.

- Hogy... - kezdtem, és akkor ömleni kezdtek belőlem a szavak. Fogalmam sem volt, hogy jelenleg tanácsot adok-e Candenek, vagy próbálom megfogalmazni magamban, mit is éreztem. - Hogy neked nem létezik nap nélküle. Hogy még sosem éreztél semmit ennyire erősen, ennyire kitartóan. Olyannyira erősen és kitartóan, hogy minden külön töltött percben tudtad, hogy neked ő kell. Csakis ő, mert a pillantása, az érintésee, az, hogy hallhatod a hangját, felért minden veszekedéssel, és kárpótolt minden bántó szóért, mert valahol mélyen, a szíved mélyén mindig tudtad, hogy ti összetartoztok...

Hosszú csönd... Ahogy beszéltem, az a kétség, ami a szavaim közben belém hasított, teljesen elbizonytalanított. Kimondva ezek a szavak tényleg úgy hangozhattak, mintha halálosan szerelmes lennék...

- Te tényleg szereted Christ... - motyogta sejtelmes mosollyal Cande, de nem nézett a szemembe. Ő is tudta, hogy nem Chris-ről beszéltem. - Tudod, mit? Ezeket a szavakat tartsd meg a saját esküvődre. Annak a személynek, aki iránt tényleg így érzel...

- Én nem szeretem Jorget, Cande! - kiáltottam, de akkor már végem volt.

- Egy szóval sem mondtam, hogy Jorgeról beszélek.... - Cande ugyanazzal a mosollyal felállt, és a kezembe nyomta a mankóimat. - Fogalmam nincs, hogy te valójában mit érzel Blanco iránt, de ajánlom, hogy tisztázzátok le. 

- Nem. - megráztam a fejem, mire ő vállat vonva visszaült, mintha nem érdekelné a dolog. - Ne erősködj Cande, úgy sem beszélek Jorgeval...

- Oké...

- Nem fogok besélni vele! - kiabáltam, de már késő volt, mire leesett a tantusz nekem is. Cande nevetésében majdnem lefordult a székről, én meg megsemmisülve meredtem magam elé. Hirtelen mozdulattal megmarkoltam a mankómat, és sebesen a szobánk felé vettem az irányt, az ajtóhoz érve mégis elfogyott a bizalmam. Alig két másodpercig haboztam, de akkor már késő volt... Ruggero-ék sem a beszéden dolgoztak.

- El fogod venni Stephie-t... - hallottam Rugge hangját. Hátborzongató, milyen hasonló volt Cande hangneméhez, amikor az előbb heccelődött velem. 

- Fogalmam sincs, mit csináljak... - Jorge hangja elcsuklott, majd valaki a falhoz vágott valamit. - Nem állhatok oda Tini elé, hogy azt mondjam: "Bocs, de..."

- Fogd már be, te idióta! - kiáltott fel Rugge Jorge szavába vágva. Fogalmam sem volt, mit akar elmondani nekem, de meg akartam tudni. - Ezt csak te, meg én tudjuk, de ha így folytatod, egy római pletykaújság címlapján látod viszont magad ezzel a címmel: Jorge Blanco mindenkit átvert...

- Már nem csinálhatom vissza... - motyogta Jorge.

- El fogod veszíteni. A hazugságok miatt... - Rugge hangja halk volt, de tisztán hallottam.

- Időre van szükségem... - kezdte Jorge, de Rugge most is félbe szakította. 

- Fogd már fel, mikor te gondolkodsz valamin, mindenkit eltaszítasz magadtól, az összes esélyedet, meg őt is...

- Igazad van... - még sosem hallottam Jorge hangját ennyire kétségbeesettnek. Valami megakadt a torkán, aztán csak zajokat hallottam, meg egy egy mondatfoszlányt... - Térre is szükségem van!

- Jorge, nem mehetsz el! - kiabált Ruggero.

- Csak két napot adjatok! Két napot, távol mindentől...

Ezzel a léptek egyre csak hangosodni kezdtek, én pedig igyekeztem minél jobban a falba simulni. Az ajtó kivágódott, és már csak Jorge távolodó alakját láttam. Egy sporttáskát cipelt, aztán bepattant a liftbe. Nem látott engem...

Halk léptekkel besétáltam a szobába, egyenesen Ruggerohoz. 

- Elment... - motyogta ő, mire bólintottam.

- Tudom. De miért? 

- Nekem sem mond el mindent... - Rugge megrántotta a vállát. Kerülte a tekintetem. 

- De tudsz valamit, amit én nem... - kétségbeesetten pillantottam Ruggera, de ő megrázta a fejt, és felpattant. 

- Majd te is rájössz...

- Mikor? - kiáltottam a távozni készülő barátom felé. - Mikor Jorge meg Stephie összeházasodnak?

Ruggero egy pillanatra megtorpant, majd sóhajtva elsétált...

Én meg ott maradtam a nyomasztó gondolattal, és a tudattal, hogy talán sosem tudom már tisztázni az érzéseimet. Mindig lesz valami, ami útját állja ennek, és ez a valami talán maga a sors... Akkor pedig nem érdemes ellene küzdeni. Nem éri meg az árral szemben úszni, még akkor sem, ha így elveszítesz valakit, aki fontos neked...

Egész nap a szobában kuporogtam. Cande és Rugge sem jöttek át, ami talán jobb is volt most nekem. Este felé rájöttem, hogy a sírásnak semmi értelme, főleg azért, mert sikerült magam meggyőznöm arról, hogy nem is szerettem Jorge-t, Chris mellett boldog vagyok, neki menyasszonya van, és itt vége a történetnek. Egy órája forgolódtam az ágyban, mikor a telefonom csipogása jelezte, hogy üzenetem érkezett. Jorgetól... Némi habozás után megnyitottam az e-mailt, és olvasni kezdtem.

"Ne haragudj, hogy csak így eljöttem, de Rugge tudja, miért, addig tudnád tartani helyettem a frontot?"

Rohadj meg, Blanco... Nem számítottam szerelmes üzenetre, de megmagyarázhatta volna, mi ez az egész. Tudnám-e tartani helyette a frontot? Persze, semmi akadálya... Ő meg csak meneküljön, arra várva, hogy minden megoldódik... Mert majd Rugge kitalál valami kifogást, amiért eltűnt, én meg kettészakadok, és megoldok mindent... Menekülj csak, mikor már barátok lehettünk volna. Kezdjünk újra mindent elölről, a hazug e-mailektől, mert te gyáva voltál! 

Ez van, akkor legyen így... Dühösen pötyögni kezdtem a válaszüzenetet. Sokkal könnyebb volt így beszélni vele, mint személyesen. Lertam azt, amit akartam, ő meg elhiszi. Fogalma sincs, mit érzek valójában...

"Kicsit megijedtünk, de Rugge mindent elmondott. Persze, mindent megoldok, de te mit csinálsz? Egyáltalán hol vagy most?"

Percek múlva érkezett is a válaszüzenet:

"Lodo a városban volt, van itt egy lakása, amíg elintézem azt a pár dolgot, itt vagyok. Ott minden rendben?"

Nem, semmi nincs rendben. Te eltűntél, idióta, én meg két világ között őrlődöm! Itt hagytál a nyamvadt kételyeimmel, és egyedül nem tudok megbirkózni velük! Szükségem van rád, hogy tisztázzunk mindent! 

Kiáltani akartam... Hogy mindenki hallja, mit élek most át. De nem ment. Csak ültem ott, a képernyőt bámulva, és a könnyeim újra megeredtek. Percek kellettek ahhoz, hogy összeszedjem magam, és bepötyögjem a színtiszta hazugságot:

"Persze! :)"

Elhajítottam a telefonom, és elvetettem magam az ágyban. Aludni akartam. Persze hogy ebből nem lett semmi. Mert nappal annak tetteted magad, akinek csak akarod, de az éjszaka sötétjében... Egyedül maradsz. Egyedül az összes hazugságoddal...

Másnap igyekeztem ráncba szedni magam, és anélkül, hogy egyszer is a kezembe vettem volna a telefonom, átugrottam Rugge-ékhoz. Rögtön azon kezdtünk tanakodni, hogy Jorge jelenléte nélkül hogyan oldhatjuk meg a mai napot. Persze Rugge nem akarta közölni velünk, mi is az a titkos dolga, csak egy röpke pillanatban súgta a fülembe, hogy megveszi a gyűrűket. Én nem tűnhettem el, hisz akkor Cande egyedül marad, de ki tudja, mi történik akkor, ha Rugge egyedül veszi meg őket. A napot egy sárga ruhás, fekete hajú lány mentette meg, aki "Itt vagyok!" kiáltással bevetette magát az ajtón. Lodo mindenkit köszöntött, majd Rugge, meg ő el is tűntek. Cande persze rögtön bevette a fáradt vagyok kifogsát, és perceken belül kidőlt. Én persze nem is nagyon bántam, és vissza bicegtem a szobámba. Ahogy beléptem, rögtön szemet szúrt a sarokban kuporgó, magányos barátom. Hogy Jorge visszajött-e? Dehogy! Azonban ahogy megpillantottam a gitárom, rögtön elszégyelltem magam, amiért az érkezés óta hozzá sem nyúltam. Most azonban hatalmas szükségem volt rá. Ki kellett öntenem a lelkem, így rögtön magamhoz vettem. A mankómat elhajítva az ágyra vetettem magam, és csak úgy találomra játszani kezdtem a gitáron. Szoktam ilyet csinálni. A legtöbb dallamot meg sem jegyzem, és sosem lesz belőlük dal. Most mégis más volt a helyzet. Mert el akartam énekeli minden bajom. Perceken belül összeállt bennem az első pár sor. Aztán a következő, és a következő szakasz... Tudtam, hogy a dal még nincs kész, de nem akartam elsietni... Hiszen az érzéseimről írtam. A saját történetem ez a dal. És benne van minden, amit csak érzek. Az összes fájdalmam. Egyetlen hangjegyben...

"El fogod mondani, hogy szeretsz engem, suttogva,

El fogjuk mondani az igazságot, 

Valóra fogjuk váltani, hiszen annyi őrület van,

Nem tudom, túljutunk-e rajtuk...

Ki kell mondanom hangosan, 

Idő kell, hogy betűzzem,

Ha majd egyszer leírod,

Le tudnád írni kézzel?

Én csak közel akartalak tartani,

Te és én, semmi más,

Ha el akarsz valamit mondani nekem,

Le tudnád írni kézzel?

Talán visszamehetnénk az alapokhoz, 

Csak egy papír és egy toll,

Tartsd az ablakomhoz, 

Tartsd alacsonyan,

Hogy a végén megtalálhassam,

Amikor együtt vagyunk,

Csak ott legyünk, ne gondoljunk két héttel előre,

Nincs több e-mail, alattomos szöveg,

Csak azt mutatom, aki vagyok..."

Tini- Handwritten