15 Capítuló: Egy életen át 4/1. Rész

Az étteremben töltött vacsora után rögtön a szállodába mentünk, mert a séta és az étel mindenkit kidöntött. Cande és Rugge az érkezést követve rögtön elhúztak a szobájukba, és miután elszórakoztam a nem nyíló ajtónkkal, Jorge és én is hullafáradtan beestünk az ajtón. És is rögtön eldobtam magam az ágyon, és ahogy láttam, a szobatársam is alváshoz készülődött. Már éppen lehunytam a szemem, mikor az oldalamat hideg levegő csapta meg, majd ajtónyikorgást hallottam. Rögtön felültem az ágyban, és perceken belül rájöttem, hogy Jorge épp az előbb fáradt ki az erkélyre. Felkaptam egy kardigánt, és megmarkolva a mankóm utánamentem, hogy rájöjjek, mit csinál odakint. 

- Miért nem alszol? - kérdeztem halkan, mire felém fordult, és megvonta a vállát. 

- Még beszélnem kell valakivel... -  bökött a kezében fekvő telefonra, én pedig bólintva visszabicegtem a szobába. Nem tudom, meddig bírom még, hogy egy apró kis infót sem oszt meg velem! Én megértem, hogy még mindig neheztel rám, de lassan túlzásba viszi... A fülhallgatómat bedugtam a fülembe, elindítottam egy régi lejátszási listámat, és lefeküdtem. Hamar elaludtam, valójában egész jól kipihentem magam. Másnap persze Cande kiabálására ébredtem.

- Ki az ágyból! - vigyorgott rám, aztán a földön fekvő Jorgehoz ugrott. 

- Hogy jöttél be? - kérdeztem álmosan, mire megcsóválta a fejét. 

- Nyitva volt az ajtó. 

Ásítozva kimásztam az ágyból, és végigmértem a barátnőm. Most is vidám volt, és eleven, mint mindig. 

- Egy óra múlva indulunk a helyszínre! - Cande hátradobta hosszú, vörös haját, majd diadalittasan távozott. A szekrényhez egyensúlyoztam, és kiválasztottam egy lenge felsőt, meg egy rövidnadrágot, miután az ablakon kitekintve meggyőződtem róla, hogy ma is egy forró napnak nézünk elébe
Róma utcáin. Hamar felöltöztem, majd átadtam a fürdőt Jorgenak, és gyorsan összepakoltam azokat a dolgokat, amikre szükségem lehet. Miután mindketten elkészültünk, erőltetett művigyorral az arcunkon megvártuk Candet és Ruggerot, majd útnak indultunk. Most senki nem szólt semmit, a kocsiban néma csönd uralkodott, ennek pedig legfőbb oka talán az volt, hogy Cande egy pár fülhallgatóval elszigetelte magát a külvilágtól. Persze amint kivette, rögtön lelkendezni kezdett, és hamar élénk beszélgetés támadt.
- Mikor érünk már oda? - panaszkodtam Ruggeronak.
- Talán még fél, óra... - Rugge megvonta a vállát, és a figyelmét újra az útnak szentelte.
- Akkor keltsetek fel, ha Cande már az oltár felé sétál... - a mellettem ülő Jorge röhögve hátradőlt az ülésében, mire Cande felállt, és Rugge kiabálása mellett fejbe vágta őt.
- Azt merészeld Blanco, ha elalszol az esküvőmön, nem éled meg a 25-öt! - Cande fenyegető tekintettel mérte végig Jorget, de ő csak röhögve lehunyta a szemét.
- Jorge, ha most elalszol, esküszöm, egy koporsóban ébredsz majd fel! - a vörös barátnőm idegesen tekintett Jorgera, de ő már a hasát fogta a nevetéstől.
- Akkor is így nevetsz majd, ha tényleg így lesz? - komolyan néztem rá, de őszintén szólva, elég nehéz volt visszatartanom a feltörni kívánó nevetésemet. Jorge a szavaimra kicsit visszavett a nevetésből, és mikor Cande is felvette az én arckifejezésem, már ijedten összehúzta magát. Persze az egésznek az lett a következménye, hogy egy perc múlva mind a négyen nevetve kiabáltunk. Rugge leparkolt egy hatalmas épület előtt. Szomorkodva szálltunk ki a kocsiból, de mikor megpillantottuk a végeláthatatlan zöld messzeséget, mindannyiunk arcára mosoly kúszott. Valahol a semmi közepén voltunk, a virágzó fákon, és azon a tájon, amelyet az épület eltakart előttünk, csak egy kis tavat láttam. Errefelé minden nyugodt volt, és gyönyörű. A többiek is csodálkoztak, Rugge pedig mosolyogva nézett végig a helyen. Sokat jelenthet neki, mert a szülei itt fogadtak egymásnak örök hűséget.
- Elnézést, önök biztosan Ruggero és Candelaria! - lépett mellénk egy középkorú, rövid, szőke hajú nő mosolyogva.
- Martina. - én eszméltem fel először, így kezet nyújtottam neki. Jorge is így tett, aztán Candenek meg Ruggenak is leesett, hogy mi történik körülöttük.
- Miranda vagyok. - mutatkozott be a nő, majd mosolyogva végigmérte Candet és Ruggerot. - Én vagyok a főszervező. Tetszik a helyszín?
- Az nem kifejezés... - Cande nevetve a vőlegényébe karolt.
- Akkor még nem láttátok az igazi helyszínt. Gyertek! - intett, majd az épületen keresztül elindultunk. Kiderült, hogy ez a helyszínhez tartozó szálloda a vendégeknek, az étterem, meg egy bálterem is van itt. Először persze körbenéztünk az udvaron. Miranda megmutatta a parkot, ami rögtön lenyűgözött. Hatalmas terület volt a természetben, amin egy kis, macskaköves út vezetett végig. Utoljára egy kis, kerti pavilont néztünk meg. Itt lesz az esküvő, innen pedig átvonulunk a közeli templomba. Ezután rögtön az étterembe mentünk, ahol már érezni lehetett az ételek finom illatát. Mind a négyen leültünk egy kör alakú asztalhoz, és perceken belül elénk tettek háromféle előételt, én pedig alig győztem megkóstolni mindegyiket. Ruggero és Cande egymás szájába tömködték az összes fogást, mi meg Jorgeval nevetve néztük őket. Végül mind a hárman egy tésztás finomságra szavaztunk. A leveseknél is elég nehéz volt dönteni, de szép lassan az összes étellel megvoltunk.
- Kész vagyok... - dőlt el a székén Rugge, aki mindenből annyit evett, amennyit csak tudott.
Egész délután a szállodában heverésztünk, és mást sem csináltunk, mint mind a négyen a tévé előtt feküdtünk. Természetesen Rugge rögtön a Violettára kapcsolt, és kiderült, hogy Cande szerint Cami mennyire jól néz ki, Jorge pedig nagyon szimpatizált a Leónt alakító színésszel. Persze az egész vége az lett, hogy Rugge és Jorge újra a világ legtökéletesebb pasija címért kezdtek vitatkozni.
- Oké, kell ide egy döntőbíró! - vigyorgott Cande.
- Te nem lehetsz, elfogult vagy Ruggeval szemben! - Jorge makacsul keresztbe tette a kezét, és sóhajtott egyet.
- Akkor leszek én! - ajánlkoztam.
- Te is elfogult vagy! - rántotta meg a vállát Rugge.
- Pedig rád akartam szavazni... - motyogtam összeszűkített szemekkel.
- Igen, pont ezt mondtam! - Jorge úgy tett, mintha nagyon meg lenne bántva, ezért Cande megpróbált egy igazságos bírót keríteni.
- Oké... Clara? Nem, legyen Diego! Ő úgyis jóban van mindkettőtökkel, felhívom! - vigyorgott a barátnőm, és a srácoknak sem volt ellenvetése. Cande pillanatokon belül tárcsázta Diegot, aki rögtön fel is vette.
- Na, mi az, Ruggero és Jorge felgyújtotta a szállodát? - kérdezte Die röhögve.
- Vicces... - motyogta Cande, majd a tárgyra tért. - Kéne a segítséged! Szerinted Jorge, vagy Rugge a legtökéletesebb színész a világon?
- Ez egyszerű! - kezdte Diego, mire Jorge és Rugge is feszülten hallgatott. - Én!
- Köszönöm Die! - nevetett Cande, majd bontotta a vonalat. Jorge és Rugge persze nem voltak hajlandóak elfogadni, miszerint ilyen hamar elorozták tőlük a címüket, de kénytelenek voltak beletörődni.

A napok csak úgy repültek Rómában. El sem hittem, mikor egy reggel a visongó Cande hangjára ébredtem, és már Jorge is eltűnt.
- Indulunk ruhát venni kedves barátném! - vigyorgott rám, én pedig egy mozdulattal kipattantam az ágyból. Perceken belül készen álltunk az indulásra. Előre felkészültünk, Cande már három ruhaszalont is kinézett, így fél órán belül már a ruhapróbánál tartottunk. Az eső helyen Cande két ruhát próbált fel, de az egyiknek a színe nem tetszett, a másikban meg nem érezte jól magát. Elindultunk a második ruhaszalonba, ahol már a barátnőm nagyon izgult, hogy találunk-e egyáltalán neki megfelelő ruhát. Az első, amit felpróbált lélegzetelállítóan állt rajta, de akkor még nem láttam a másodikat! Candenek mégis mindegyikben kivetnivalója volt, az egyikben a tüll, a másikban a dekoltázsa. Persze mosolyogva tűrtem, hogy újra továbbálltunk, hiszen mégis csak a menyasszonyi ruháját vesszük most meg. A harmadik és egyben utolsó állomásunk előtt persze megálltunk egy kávézónál, ahol Cande elmondása szerint Olaszország egyik legjobb kávéját készítik.
- Milyen érzés most? - kérdeztem mosolyogva.
- Kétségbe vagyok esve! Nincs ruhám, és mi van, ha nem is találunk...
- Úgy értem, az esküvőd előtt! - nevettem fel, és bátorítóan megszorítottam a barátnőm kezét.
- Félek... Mi van, ha idővel kiszeret belőlem? Ha elmúlik a szikra, és... és már nem lesz olyan, mint most? - Cande aggódóan pillantott rám, én pedig csak elmosolyodtam.
- Ariel, belőled képtelenség kiszeretni! Ruggero szeretni téged. Egy életen át! - mosolyogva beszéltem, és Cande is megnyugodott kicsit. Csináltuk egy képet, majd az utolsó szalon felé vettük az irányt.

@tinitastoessel: már majdnem a célegyenesben 

vagyunk @candemolfese

Mikor beléptünk a hatalmas épületbe, még a szám is tátva maradt. Még sosem láttam ekkora boltot! Ahogy láttam, Cande kétségei is elszálltak afelől, hogy nem találjuk meg a tökéletes ruhát. Először egy hosszú, fehér ruhát próbált fel, de mindketten leszavaztuk, mert nem illett Candehez. A következő darab kicsit túlzás volt, a harmadiknak meg a hátuljában találtunk valami kifogásolni valót. Már kezdtük feladni, mikor megpillantottam egy gyönyörű ruhát.

- Cande! - böktem oldalba a barátnőmet, aki rögtön felém fordult, majd mikor feltűnt neki a csodaszép költemény, a szája elé kapta a kezét. Magához vette a gyönyörű fehér ruhát, és végignézett rajta. A hosszú uszályát hátul virágok díszítették, és ugyanezek a minták jelentek meg elől is. Cande sóhajtozva belépett egy próbafülkébe, és perceken belül kilépett onnan. A ruha meseszépen állt rajta. Egyetlen pillantásból megértettem, hogy neki is annyira tetszik, akár csak nekem. Bólintottam, majd mosolyogva visszament a próbafülkébe, és átöltözött. Nem volt egy olcsó darab, az biztos, de tökéletes volt. Cande fülig érő mosollyal lépdelt mellettem, és úgy döntöttünk, miután leraktuk a ruhát, megkeressük a fiúkat. Persze a legjobb rejtekhelyet csak a mi szobánkban tudtuk elképzelni, hogy Rugge ne láthassa a ruhát. 

A fiúkat nem is kellett sokáig keresni, Ruggero-ék szobájának erkélyén beszélgettek. Kíváncsi lettem volna, miről van szó, de Cande rögtön rájuk nyitott, mire összerezzentek, és abbahagyták a csevegést. Persze ilyen helyzettel még sokszor volt szerencsém a napokban. Jorge minden nap kivonult a telefonjával az erkélyre, vagy Ruggeval elsétáltak valamerre. Candet lekötötték az előkészületek, de engem igenis zavart, hogy Jorge ennyit titkolózik előttem. Nem volt kétségem afelől, hogy Stephieről, és az esküvőről beszélgetnek, mégis furdalt a kíváncsiság. Annyira gyorsan teltek a napok, mint még talán soha. Aztán azon kaptam magam, hogy ott állunk az esküvő előtti utolsó napokban. 

A próbavacsora előtti éjszakán valamiért nem tudtam aludni. Vagy az izgalom, vagy Jorge hangos köhögése miatt, de nem ment. Persze idővel, leesett, hogy inkább a a köhögés miatt van. A nagy eszemmel kikövetkeztettem, hogy az, hogy Jorge a földön alszik, nem igazán tesz neki jót. Halkan felültem az ágyban, és odamásztam Jorgehoz.

- Ébren vagy? - kérdeztem halkan. 

- Igen. - motyogta, majd ő is felült, és felém fordult.

- Hideg a föld... - motyogtam halkan, majd visszamásztam az ágyba. Szerencsére Jorge értette, mit akarok, és nem tiltakozott. Ő is felállt, és lefeküdt mellém. Tudom, kicsit kényelmetlen volt a helyzet, de napokig a földön aludt. gondolkodtam rajta, hogy átveszem a helyét, de Dr. Santiago megölne, ha megtudná, hogy még le is betegedtem a térdfájásom mellett. 

- Jorge... - kezdtem halkan, és megfordultam, így pedig pont szembe néztem vele. Tudtam, hogy elég hülye kérdést fogok feltenni, de muszáj volt tudnom a választ. - Szereted Stephiet?

- Micsoda? - Jorge felnevetett, de nem nézett rám.

- Ha elveszed, mellette kell állnod, amíg csak élsz. - motyogtam halkan.

- Szeretni fogom azt, akit elveszek. - suttogta, majd átfordult a másik oldalára. Nem értettem pontosan, hogy miért ködösít, de éreztem, hogy ezt teszi. Tudtam, hogy nem fog jobban belebonyolódni a témába, így megpróbáltam aludni. Fogalmam sem volt, miért zavar ennyire az, hogy Jorge eljegyezte Stephiet, de egy dologban biztos voltam. Ha nem is úgy, mint régen, de Jorge és én össze leszünk kötve valami titkos fonállal, amiről néha tudomást sem akarunk venni. De az megmarad. Egy életen át...