13. Capítuló: Út a boldogsághoz

Újabb napok teltek el, amiken fogalmam sem volt, mivel tudnám lekötni magam. Az újabb sütés, főzés kombináció elég nehezen ment, miközben végig arra figyeltem, hogy ne tanyáljak el, a tánc szóba sem jöhetett, csak az ének maradt, azonban most ez sem kedvezett nekem túlságosan. Minden hang után eszembe jutott, hogy jelenleg két világ között őrlődöm. A próbák még most sem voltak gyakoriak, csakis az énekpróbákra mehettem be. Fantasztikus érzés volt újra színpadra "állni". Persze ez körülbelül annyiból állt, hogy miután Felipe velem is megosztotta a dallistát, kaptam egy széket a színpadon, és el kellett énekelnem ezeket. A következő kontrollon Dr. Santiago már elhanyagolhatónak találta a rögzítőt, így attól megszabadultam, de óvva intett attól, hogy elhagyjam a mankót. Erre persze a bent álldogáló Chris-sel mosolyogva összenéztünk. Még mindig azon rágódtam, hogy aznap a tengerparton Jorge mit is akart pontosan. Talán az egy tudatalatti visszatámadás volt tőle. Én elmondtam neki, hogy részemről újrakezdhettük volna, de ő elcseszte, ezért ő is éreztette velem, hogy valójában semmi akadálya nem lett volna kettőnk kapcsolatának, ha kinyitjuk a szemünket, és nem viselkedünk gyerekesen. De, ez van. Nem fordíthatjuk vissza a múltat. Ami megtörtént, az megtörtént...

És a napjaim hosszú rágódással teltek, legfőképpen azon, hogy lehetséges-e az, hogy egyszerre két embert szeretek. Végül elérkezett március eleje. A naptáramban nagy, piros betűkkel díszelgett a bekarikázott dátum alatt: Róma. Cande-ék esküvője vészesen közeledett, és elértük azt a napot, mikor négyen Olaszországba repülünk. Már reggel összepakoltam, hiszen Cande értesített, hogy délután négykor indul a gép, így háromra kell a a repülőtérre érnünk. A délelőttöt szerettem volna Chrissel tölteni, így mikor megjelent a fehér kocsi az ablakban, én már indulásra készen voltam. Olyan gyorsan léptem ki az ajtón, amennyire a mankóim csak engedték. 

- Szia hercegnő! - mosolyogva kiszállt a kocsiból, mire gyors puszit nyomtam a borostás arcára.

- Szia! - intettem én is, majd leültem az anyósülésre, a mankóimat pedig hátradobtam az ülésekre. Mikor Chris kinyitotta az ajtót, egy fekete kendővel a kezében, már rossz előérzetem támadt.

- Azt ugye nem akarod rám adni? - kérdeztem idegesen.

- Dehogynem! - nevetve a fejemre kötötte a kendőt, amit sóhajtozva tűrtem, aztán beült mellém, és elindította a kocsit. Most is vagy 10 percig kocsikáztunk, mikor Chris leparkolt. Óvatosan kivett a kocsiból, majd hosszas kérlelésre a kezembe adta a mankóimat, és a saját lábamon mehettem tovább. Mikor a homok a cipőmbe ment, már tudtam, hogy valószínűleg most is tengerparton lehetünk, így lerúgtam a cipőmet. A lábam belesüppedt a homokos talajba. Hiába jártunk a tavasz elején, Buenos Airesben hét ágra sütött a Nap, felmelegítve a homokot is. 

- Hol vagyunk? - nevetve abba az irányba fordultam, amerre Christ sejtettem.

- Most nem a hely a különleges, már jártunk itt. - a hangjában hallottam, hogy valami nagy dobásra készül. 

- Már nagyon kíváncsi vagyok! - nevettem.
- Már nem sokáig kell várnod! - Chris még egy ideig irányított, aztán megállított. Lassan mögém lépett, és kioldotta a kendőt. Ugyanazon a tengerparton voltunk, mint hetekkel ezelőtt, a sajtótájékoztató után, ugyanott, ahol Jorge is megtalált. Előttünk egy hatalmas, kék lepedőre téve várt bennünket minden finomság, amit el lehet képzelni. Mindenféle gyümölcs, sütemény, és más ételek. Mosolyogva Chrisre pillantottam, aki csak nevetett. Boldog voltam, hogy ennyi mindent megtett értem, a szívem repesett az örömtől, mégis, mikor helyet foglaltam a lepedőn, akaratlanul is a tengerpartot kezdtem mustrálni. Mikor azonban tudatosult bennem, hogy mit, pontosabban kit keresek, elpirulva újra visszafordultam a piknikünk felé. Nevetve kezdtünk neki, és végig beszélgettünk. Mikor végeztem az összes eperrel, a tekintetem akaratlanul is egy másik partszakasz felé tévedt. Ott volt. Jorge ott sétált a parton.
- Chris, tudod, még hiányzik valami... - ahogy elkezdtem a mondatot, már megbántam az egészet, de indulás előtt muszáj voltam beszélni Jorgeval.
- Ah, tudom... Hozok a világ legjobb gyrosából! - mondta nevetve, majd feltápászkodott. - Kicsit messze van, de 20 perc és jövök...
Amint eltűnt az alakja a sziklák között, megmarkoltam a mankóm, és Jorge felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, mit akarok neki mondani, de muszáj volt beszélnem vele. Elég lassan bicegtem el odáig, de pár perc alatt oda értem. Mielőtt megszólalhattam volna, a nekem háttal álló Jorge egy gyors mozdulattal megpördült, és így farkasszemet nézett velem.
- Nem kéne készülődnöd? - kérdezte szárazon.
- Én már készen vagyok. - mondtam halkan, majd közelebb botorkáltam hozzá. A talaj itt kavicsos volt, agy viszonylag lassabban tudtam haladni, ha nem akartam elesni. - De te mit keresel itt?
- Elég régóta szoktam ide kijönni. - motyogta, majd sokáig mélyen a szemembe nézett. - Tudod, ha ideges vagyok...
Abban a pillanatban esett le, hogy én már jártam ezen a partszakaszon. Jorgeval. Körülbelül 2 éve, mikor a nyári koncert előtt Jorge kihozott ide.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elfelejted... - megrántotta a vállát, majd egy követ hajított a vízbe. Megpróbáltam közelebb menni hozzá, de a mankóm beszorult két kavics közé, én pedig megint csak elvesztettem az egyensúlyom. Az utóbbi időben elég ügyetlen lettem... A sors játszik velem? Megint Jorge kapott el, de most nem állított talpra. Én sem ellenkeztem.
- Te is hamar elfelejtettél mindent... - motyogtam úgy ahogy voltam, Jorge mellkasának támaszkodva. Fájdalmas arckifejezéssel végigmért, majd két kezével megragadva talpra állított, a kezét mégsem vette el.
- Kevesebbet felejtettem, mint gondolnád! - lassan hátrébb lépett, és elfordult tőlem.
- Akkor az emlékekkel együtt jegyezted el Stephiet? - kérdeztem halkan. Nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét. - Mi az?
- Én... Igen... - láttam rajta, hogy hazudik valamiben, de fogalmam sem volt, miben.
- Te hazudtál nekem! Nem mondasz igazat... - motyogtam, és igyekeztem a lelkébe látni, nem sok sikerrel.
- Nem... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Fogalmam sincs, hogy mit titkolsz előlem, de azt hiszem, nem is akarom tudni! - ezzel sarkon fordultam, és készültem itt hagyni őt, de utánam kiáltott.

- Tini! Várj! - megvárta, míg megfordulok, aztán kiabálva folytatta. - Tényleg hazudtam... én... akkor a parkban... mikor nem voltál magadnál... tényleg... igazad volt! - kapkodva vettem a levegőt, mert tudtam, miről beszél. Hogy nem képzelődtem, mert Jorge tényleg beszélt hozzám, mikor nem voltam magamnál. Tényleg énekelt a mentőautóban, minden igaz, amiről azt hittem, röhejes agyszülemény.
- Most mennem kell... - nagy levegőt vett, és elsétált mellettem. Én még mindig némán álltam ott, mikor visszafordult, és felkapott. Most némán tűrtem, ahogy visszavisz a piknikhez, és letesz a plédre. Végig a tekintetét kerestem, de némán meredt maga elé. Csak akkor szólalt meg, mikor meglátta Chris alakját.
- Remélem boldog leszel! - mondta halkan, majd pont olyan gyorsan távozott, mint a múltkor.
Nem érzem jól magam kifogással véget vetettem a piknikünknek. Volt némi lelkiismeret furdalásom a hazugság miatt, de a Jorgeval való beszélgetés után nem bírtam volna végigcsinálni a randit. A gyomrom végig görcsben volt, hatalmas nyomást gyakorolt rám ez az egész. Fogalmam sem volt, Jorge miért tagadta le azt, amit mondott, ha tudta, hogy az talán változtatna valamin. Mégis, úgy éreztem, nem csak ezt az egy dolgot titkolta el.
Chris beletörődött, hogy ma nem húz ki belőlem semmit, és hazavitt. Otthon rögtön Mechi karjaiba vetettem magam, aki nem kérdezgetett, csak hagyta, hogy kidühöngjem magam, aztán zokogni kezdjek a vállán. Mindent elmeséltem neki, ő pedig csak ült, és hallgatott.
- Ha jól értem, Jorge ezzel beismerte, hogy arról beszélt neked, hogy nagyon szeret, és nem akar elengedni. - motyogta maga elé a barátnőm, mire hümmögve bólintottam. - Aztán énekelt... - Mechi még mindig a dolgot emésztgette, aztán egyszer csak felpattant, és leguggolt elém, a szőnyegre.
- Mi bánt a legjobban? - kérdezte komoly tekintettel.
- Nem tudom, csak... talán az, hogy... - akadozva, sokáig gondolkodva ejtettem ki a szavakat, mire rájöttem, mit szeretnék válaszolni. - Hogy úgy érzem, szeretem mindkettőjüket, de boldog csak egyikőjükkel lehetek, viszont ha nem sietek a választással, mindkettőjüket elvesztem!
Mechi sokáig csöndben térdelt előttem, majd lassan felállt, és visszakúszott mellém a kanapéra.
- Tini! - mélyen a szemembe nézett, majd halkan folytatta. - Egy valamit megtanultam az elmúlt napokban. A boldogságot sosem... Soha nem szabad másoktól várni! Te teremtsd meg magadnak, mert csakis akkor lehetsz igazán az, ha képes vagy magadnak adni belőle! Az emberek hibáznak. És ha Jorgetól, vagy Christől szeretnél kapni belőle, de ők elrontanak valamit, neked lőttek! Csak akkor lehetsz boldog, ha magadnak teremted meg ezt az érzést!
Szorosan magamhoz húztam Mechit, és hagytam, hogy az érzelmeim elszabaduljanak, mégis, csak egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mechinek igaza volt. Jól tudtam, így elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy felépítsem a boldogságomat. Hogy megtaláljam az utam a boldogsághoz, és már azt is tudtam, milyen kapu vár az út elején. A nagymamám mindig ezt ismételgette: "Jól jegyezd meg Martina! A zene mindig tárt kapu lesz számodra, és ha végigjárod a mögötte lévő utat, eljutsz majd a boldog befejezéshez...". 
A délután folyamán megpróbáltam Mechinél az ő boldogsága felől érdeklődni, de ő csak megrázta a fejét, aztán lopott egyet a mentás fagyijaim közül, és pont úgy, mint napokkal ezelőtt én, végignyúlt a kanapén. Pár óra múlva úgy döntöttem, ideje lenne indulni, ezért bekapcsoltam a telefonom, hogy dobjak egy SMS-t Cande-éknak, de ahogy megnéztem az értesítéseimet, erre semmi szükség nem volt. Cande és Rugge ugyanis megrohamozták a közösségi oldalakat a képeikkel, az egyiken pedig Cande közölte, hogy eljönnek értem.

@CandeMolfese: Irány Róma! 

Tinita, maradj a fenekeden, megyünk érted!:) @TiniStoessel

Nem értem, miért nem privát üzenetként közölték ezt velem, de megértem én, hiszen a jövendőbeli házaspáron jelenleg igen nagy adrenalin löket lett úrrá. A tokjába fektettem a gitárom, és szót fogadva lecsücsültem a szobámban, hogy végignézzem, a bőröndöm mindent tartalmaz-e, amire Európában szükségem lehet. Miután meggyőződtem róla, hogy semmiben nem szenvedek majd hiányt, a kofferemmel, és a gitárommal együtt lebaktattam a nappaliba. Persze a mankóimmal ez elég lassan ment, de valahogy megoldottam. Pontosan akkor, mikor majdnem végigbucskáztam a lépcsőn, Cande rontott be, és hozzám vágtázott. Végül nem tanyáltam el a lépcsőn, ás épségben elértem Mechi szobájáig, ahol elköszöntem a barátnőmtől, majd Cande nyomában a kocsihoz sétáltam. Ruggeban most sem kellett csalódnom, elhozta a lehető legnagyobb furgont, amit valaha láttam. A fekete, hétszemélyes autó jobban hasonlított egy kisbuszra, mint kocsira.
- Ruggero, nem négyen megyünk Rómába? - kérdeztem nevetve, mikor bekászálódtam hátulra. Még csak hárman ültünk bent, Jorge nem volt sehol.
- De, viszont a szüleimnek nem kellett a kocsi, mi meg fiatalok vagyunk, és kell a hely! - Rugge lazán megrántotta a vállát a kormánynál, majd beletaposott a gázba.
- A repülőtéren úgyis le kell tenned... - motyogtam a mellettünk elsuhanó tájban gyönyörködve. Cande bizakodva hátrafordult hozzám, aztán nevetve közölte, hogy Felipe magánrepülőt bérelt nekünk.
- Ugyanaz, mint amivel a Live-on közlekedtünk, csak ezúttal négyen használjuk majd! - mosolygott rám Cande.
- Miért nem csodálkozom? - nevetve végigmértem a leendő házaspárt, majd újra az ablak felé fordítottam a fejem. Nemsokára megálltunk egy nagy, kertes ház előtt. Rögtön felismertem, Jorge-é volt. Kisvártatva megjelent ő is a kapuban, de nem tűnt úgy, mintha nagyon búcsúzkodna. Talán Stephie nincs otthon... Jorge kinyitotta az autót, majd bepattant a mellettem lévő ülésre. Feszengve az ablak felé fordultam, majd mindketten elmotyogtunk egy 'Szia'-t. Egyikünk sem oldódott még fel a reggeli beszélgetés után, így inkább hallgattuk Rugge és Cande önfeledt csevejét. A repülőtérre érve Rugge intett, hogy szálljunk ki, és ő átadja a kocsit, hogy vigyék a repülőre. Jorge kipattant, majd nemsokára megjelent az én oldalamon.
- Segítek. - a kezét nyújtotta felém, hogy megtartson, de én inkább a mankóm felé nyúltam.
- Menni fog egyedül is. - motyogtam, mire kicsit hátrébb lépett. A két mankót a földre támasztottam, majd rájuk támaszkodva ki akartam szállni, de újra megbicsaklottam. Először a bőröndök, aztán a gyenge lábam, reggel a mankóim, most egy rossz helyen lévő bucka, ami miatt esni készülök. Ha Jorge a közelemben van, semmi nem úgy sül el, mint terveztem, egyelőre csak azt nem tudom, ez rossz, vagy jó. Egy biztos, most is Jorge kezei közt landoltam. A számat beharapva ösztökéltem magam arra, hogy minden érzelmet tüntessek el az arcomról, de a szemeibe nézve valami mégis megragadt bennem. Egy gyors mozdulattal elkaptam a tekintetem, mire elengedett. Candet követve felszálltunk a repülőre, és helyet foglaltunk. Jó volt újra ezen a repülőn lenni, minden olyan, mint a koncerteken. A fehér, bőrhuzatos ülések semmit nem változtak, ugyanúgy, egymás felé fordítva, négyes ülőhelyeket hoztak létre, sőt, még az illat is ugyanaz maradt. Szerencsémre Cande egy pillantásból megértette, hogy most nem hagyhat cserben, és neki kell mellém ülnie, így egymás mellett foglaltunk helyet, szemben Jorgeval, és az érkező Ruggeroval. Körülbelül fél óra múlva a hangosbemondó figyelmeztetett a felszállásra, majd a gép elindult. Mikor lendületet vett, elrugaszkodott a földtől, én pedig belesüppedtem a székembe. Végig a tájat néztem, az elsuhanó madarakat, akik szabadon szálltak. Egyszer szeretnék madár lenni. Tudom, ez elég betegesen hangzik, de ők szabadok. Nem parancsol nekik semmi, és senki, a maguk útját járják. Mikor a gép elérte a megfelelő magasságot, láthatóvá vált az alattunk fekvő táj is. Buenos Aires látképe innen, fentről mindig gyönyörű.
Parkok, erdők, mezők, majd a tenger suhant el alattunk, de még mindig csak Cande és Ruggero beszélgettek boldogan. Újra végigmértem őket, és rájöttem, hogy ahogyan ők tekintenek egymásra, az tényleg szerelem. Nem fellobbanás, vagy egy futó kaland, ők tényleg szeretik egymást. Sóhajtva nyugtáztam, hogy én olyan mosolygós, áhítatos pillantással, ahogy Cande néz Ruggera, egyelőre sem Jorgera, sem pedig Chrisre nem tudnék így tekinteni. Jorgeban megbízni még sok erőfeszítésembe fog kerülni, Christ pedig még nem ismerem annyira, hogy rá merjem bízni a boldogságom. Ez is csak Mechi-t igazolja. Magamnak kell megteremtenem a boldogságot. Egyedül kell megtalálnom az utat a boldogsághoz.