15.Capítuló: Egy életen át 4/3. Rész (Jorge)

Hola!:)

És itt vagyunk<3 

Tegnap volt, hogy egy éve kezdtem blogolni! Egy éve...nem tudom nektek elégszer megköszönni, hogy olvastok, és bátorítotok!:D

Ennek örömére pedig megszavaztátok Jorge szemszögét!:)

Kicsit összecsapott rész lett, de időben el akartam készülni vele! És egyébként sem volt könnyű dolgom, mert ha bár  már mindenki kíváncsi Jorge titkára, nem igazán akartam még felfedni, bár aki szemfüles, abban már összeállhatnak a darabok!:)

Jorge

Hallottad már azt a szót, hogy gyáva? Nem csak úgy futólag, ismered az igazi jelentését? Nem? Nézd csak meg a szótárban... Megtalálod mellette Jorge Blanco képét. Aki képes gyávaságában hatalmas, tetves hazugságokkal ellökni magától azt, akit szeret, aki a saját csapdájába esve lelép a legjobb haverja esküvőjéről azért, mert fél. Fél, hogy újra csalódni fognak benne, hogy ezúttal is tönkre tesz mindent, ahogyan mindig. Valójában pont ettől fél... A félelemtől... És onnantól vége... Mert megteszi mindazt, amit nem akart, és összetöri mások álmait, mások világát... 

Nem dehogy, kicsit sem paráztam be... Akkor sem, mikor eljöttem a hotelből, és hónapokkal ezelőtt sem... Mikor olyat mondtam, amit még csak komolyan sem gondoltam, mégis kicsúszott a számon... Bizonyítanom kellett Tininek, hogy nem tőle függ a boldogságom, és hogy egyedül is megtalálom az élet kis csodáit. 

És én próbálkoztam... Tényleg... De nem ment. És én hülye képes voltam kijelenteni, hogy eljegyeztem Stephiet. Az igazságot csak Rugge tudja. A baj az, hogy túl jó barát. De Tini barátja is. És mindkettőnknek jót akar. Na meg aztán, ő átlát ezen a nyamvadt ködön, ami szerinte azért takarja el a szemem, mert túlságosan szerelmes vagyok. 

A dolog odáig fajult, hogy ahelyett, hogy én támogatnám Rugget az esküvője előtt, ő támogat engem. Igen, azt hiszem tényleg készítek magamról egy képet, és beküldöm a hivatalba, hogy illusztrálják vele a gyávaság fogalmát...

Most sem tettem semmit. Csak az ablakpárkányon gubbasztottam Lodovica gitárjával, és már fél órája csak meredtem magam elé. 

Hiába ismerem Lodo-t már évek óta, még sosem nézett rám ennyire furcsán, mint mikor izzadtan, fújtatva bekopogtam az ajtaján. Talán azt hitte, megőrültem. Mindenesetre végül beengedett, és beérte annyival, hogy el kell intéznem valami "szuper-fontos" dolgot, addig pedig magányra van szükségem. Ilyen szempontból mindig is számíthattam Lodo-ra, talán ő volt a csapatban az egyik legempatikusabb személy. Talán most is csak azért nem kérdezősködött, mert azt hitte, meghalt az aranyhalam, és depressziós leszek. A baj az, hogy Goldie már legalább tíz éve a hátsókertünkben fekszik egy kő alatt ezzel a felirattal: A legjob aranhalacsk, élt 2 évt Na igen, Daniel temette el, és akkoriban még nem nagyon tudott írni... De legalább halnak  jó helye van. A többiek egyébként azt hiszik még, hogy él, mert többször használtam kifogást találni, mint hogy meg kell etetni, mert meg fog dögleni, vagy állatorvoshoz kell vinnem. Ilyenkor leléptem, amikor csak akartam, ahonnan csak akartam...

És most itt ülök. Ebből a helyzetből nem fog kirángatni Goldie szelleme. Életemben - ha az életemet két éves koromtól számítjuk - csupán háromszor sírtam. Először hat évesen, mikor a nagyim meghalt. Aztán körülbelül egy éve, Barcelonában, de az csak néhány könnycsepp volt. És ma. A torkomat szorongató valami több órája fojtogat. Csak mára tudatosult bennem, mennyire becsaptam Tinit. És mindenki mást. De főleg őt... Jobb lenne elmondani neki mindent? Összeroppanna... Azt hinné, elárultam. És igaza lenne... Pedig mindennek csakis ő az oka... Hogy megjelent, és nem hajlandó eltűnni az életemből. Pedig már próbálta, én tudom. Mikor elment, előlem menekült. Mégis, még sosem akartam annyira közel lenni hozzá, mint az alatt az egy év alatt... 

De a dolgok újra elfajultak. Ezúttal miattam. A hazugságaim miatt, a túlzott féltékenységem miatt, amik most sem vezettek sehova. Jobban mondva, dehogynem! Egyenes annak a felfújt baromnak a karjaiba lökték. Pedig tudom, hogy nem szereti őt. Nem igaz? Még sosem kételkedtem ennyire semmiben... Mert most minden felfordult. Nem tudom, hogy mi igaz, és mi nem... Mindent elrontottam, pedig én csak annyit akartam, hogy sose veszítsük el egymást. A szerelmünket... Szépen összehoztam, igen...

A gondolataim újra és újra Tini köré terelődtek, és nem tudtam másra figyelni. Csak pengettem a gitár húrjait, de meg sem hallottam a dallamot. Most először fordult elő, hogy a zenének nem volt helye a szívemben. Mert már megtelt. Azzal az ezer, meg ezer kétséggel és kérdéssel, amit a szerelemnek hívott őrültség művelt velem. Csak akkor kaptam észbe, mikor az ujjaim valami ismerős dallamot játszottak. Újra és újra megpendítettem ugyanazokat a húrokat, mire rájöttem, honnan ismerem ezeket a hangokat. Tini dalából. Csak egyetlen este hallottam, de beleégett az emlékezetembe. Azóta többször is gondoltam rá, mert tudtam, hogy egyszer nekem szólt. Mert mi már csak a dalokon keresztül tudunk őszintén kommunikálni. Bármi, amit mondunk, vagy üzenünk egymásnak, színtiszta hazugság. Azt mondtam, a dalom, csupán egy dal. Hazudtam. Megígértem neki, hogy barátok leszünk. Hazudtam. Azt mondtam, Stephiet szeretem. Hazudtam.

Miután hozzászoktam a hangokhoz, énekelni kezdtem. 

Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudtam, mit érzek, Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz, Legalább hitesd el velem, hogy van még remény, Hitesd el velem, hogy te voltál, akit akkor annyira szerettem, akit most annyira szeretek...

Kétségek. Fojtogató fájdalom. Ezt éreztem a dalban. Igazságot akar hallani? Akkor meg fogom adni neki.
Az ablaknak döntött fejjel gondolkodtam a szövegen, majd ahogy volt, ráénekeltem a dallamra. Semmi beszéd, semmi e-mail, csakis ének. Csakis az igazság.

Ma este nem tudtam aludni, mert jól tudom, mit érzek, Rád vártam, mert tudtam, hogy minden szó igaz, Mindent eldobok érted, ha ezt akarod, Mert tudom, hogy ez nem maradhat álom, nem marad álom 

Erővel játszottam a gitáron. Bele akartam adni minden fájdalmam, mindent, amit akkor éreztem. Tudtam, hogy ő nem hallja. És sosem fogja hallani. De nekem el kellett mondanom. El kellett énekelnem. Még akkor is csak rá gondoltam, mikor a gitáron lecsengtek az utolsó akkordok. Vajon mit csinálhat most? Túllépett már rajtam, vagy ő is érzi, amit én? 

A gondolkodásból a telefonom zúgása zökkentett ki. Reménnyel telve kaptam fel a telefont, mert tudtam, hogy Tini keres. Fel fogom venni, és elmondok mindent. 

A kijelzőn azonban nem Tini neve állt. Ez nem lehet! Biztos fáradt vagyok, és már nem látom jól a nevet. Újra, meg újra megnéztem a hívóm nevét, de nem Tini volt. Stephie Camarena. Óvatosan felvettem a telefont, hiszen régen nem beszéltünk, fogalmam sem volt, mit akarhat.

- Szia Stephie...

- Drága vőlegényem... - kezdte gúnyosan, és már tudtam, hogy tisztában van mindennel. - Te mégis mi a francot képzeltél?

- Ki mondta el? - kérdeztem bosszúsan.

- Ruggero... Tudod, ő tisztában van a dolgok súlyosságával...

- Ne haragudj, én csak... - kezdtem, de félbe szakított.

- Igen, tudom. Őrülten szerelmes vagy, meg minden, de ártasz neki Jorge, fogd már fel! - Stephie hevesen kiabált, és fogalmam sem volt, mi is a pontos célja. - Tudom, csináltam én is egy két hülyeséget a szerelem miatt, de nézz rám! Boldog vagyok, újra, mert beláttam a hibáimat, nem a hazugságokba menekültem! Most szépen emeld fel a segged onnan, ahol vagy, és rongyolj át Martina-hoz!

- Stephie, én...

- Te őrült vagy...

- Én nem tudom, mi igaz, és mi nem... - és igen, Jorge Blanco újra megcsinálta, elcsukló hangon, némán sírni kezdett...

- Megmondom én neked, mi igaz! - kiáltotta indulatosan a lány. - Hogy a fejed fölött ott a csillagos ég, a lábad alatt a föld, a szívedben pedig szerelem.

- Én...

- Ne, Blanco, ne mondj semmi! - sóhajtva lassított, majd folytatta. - Én most leteszem a telefont, de te fogod magad, és elmész Tinihez. Ha megtudom... bajok lesznek... Viszlát, Jorge!

Ezzel bontotta a vonalat. Kösz szépen, Stephie!
Sokáig meredtem a telefonomra, miközben azon tanakodtam, hogy mit is tehetnék. Nem mehetek vissza. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a telefonom, és bepötyögtem egy üzenetet Tininek. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, mert újra a hazugságokba menekülök, de beszélni akartam vele. Nem említettem semmi konkrétumot, és reméltem, hogy Rugge megmagyarázza az eltűnésem. Percekig üzengettünk egymásnak, de végül nem bírtam tovább. Percekig bámultam az utolsó üzenetére, ami csak egyetlen szót tartalmazott: Persze!:)
Hogy is lenne? Én hülye, azt hittem, szomorú, mert eltűntem. Mert magamban hittem, hogy még engem szeret... A fejemet az ablakba vágtam, majd elnyúltam az ágyon.
Semmit nem aludtam éjszaka, de ezen nem is csodálkoztam. Reggel meggyőztem Lodot, hogy segítsen Ruggeronak gyűrűt választani, hiszen tudom, mennyire jóban vannak. Másnap is a lakásban gubbasztottam. Ki sem dugtam az orrom, egészen délutánig. Mikor tudtam, hogy ideje lenne visszamennem, elbúcsúztam Lod-tól egy rövid időre, hiszen tudtam, hogy az esküvőn újra látom. Lassan caplattam az esküvő helyszínére, ahol már minden elő volt készítve. Először a feszülten álldogáló Rugget pillantottam meg, aki rám várt.
- Már kezdeni szeretnénk. - sziszegte, és sebesen megindult, én pedig követtem. - Döntésre jutottál?
- Még nem mondhatom el neki... - motyogtam, és szerencsére Rugge sem faggatózott tovább, mert megérkeztünk a hatalmas asztalhoz. Már itt voltak a csapat, Cande és Ruggero szülei, meg még pár másik vendég a közeli rokonok szűk köréből. Helyet foglaltam Rugge mellett, így pont Tinivel szemben ültem. Kerülte a tekintetem, és rám sem nézett. A próbavacsora alatt semmi sem történt. Minden rendben ment, de mikor kezdtünk két csoportra válni, Tini pillanatok alatt eltűnt. Nekem viszont beszélnem kellett vele, még a leány-, és legénybúcsúk előtt. Nem tartott sokáig, amíg megtaláltam őt. Egy medence szélén ült, a lábát a vízbe lógatta, és egy dallamot dúdolgatott. Amint meghallotta a lépéseimet, összerezzent, és felpattant.
- Ne haragudj hogy elmentem... - kezdtem az egész magyarázkodást. A szomorú arckifejezése pillanatok alatt mosollyá változott, de tudtam, hogy nem igazi. Csak színlelte az egészet.
- Semmi gond, fontos dolgod volt! - ezzel el akart menni, de én megállítottam.
- Tini, hadd mondjak el valamit... - sóhajtva lehunytam a szemem, és úgy éreztem, most leleplezem a titkom, és elmondok mindent Tininek.
- Majd később. - ő csak mosolyogva bólintott, majd eltűnt. Végem. Soha többet nem lesz rá merszem, hogy eláruljam neki a dolgot...

A legénybúcsú pont úgy ment, ahogy gondoltam. A skacok hamar bevették a bárpultot, de sem Rugge, sem én nem ittunk egy kortyot sem.
- Ne haragudj, hogy nem támogattalak... - motyogtam neki az asztalra támaszkodva. - Pedig meg kellett volna hallgassalak, és el kellett volna oszlatnom a kétségeidet...
- Jorge... - Rugge mélyen a szemembe nézett, és halkan folytatta. - Nekem nincsenek kétségeim. Szeretem Candet, és el fogom venni. Nem félek semmitől...
- Most tényleg nem értelek. - kínosan felnevettem. - Én azt hittem, a vőlegények félni szoktak az esküvő előtt...
- Én szeretem őt. És ez kizárja a félelmet.
Abban a pillanatban megfagyott bennem a vér. Elsápadtam, és úgy éreztem, kifut belőlem az erő. Ruggenak igaza volt. Már én sem féltem. Biztos voltam magamban. Szerettem Tini... És ez nem fért össze semmilyen kétellyel...
- Húzz innen, és beszélj vele... - Ruggero röhögve meglökött, mire én felpattantam, és rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt, hol tartják Cande búcsúbuliját, de reméltem, hogy mostanra vége, és Tini a szobában van.
Persze mikor megérkeztem, sötétség fogadott. Láttam, hogy ő már alszik. Elkéstem. Újra. De most el akartam mondani. Ha csak a falnak is, de suttogni akartam. Lassan odafeküdtem én is az ágyra, és mélyen beszívtam az illatát.
- Tini... - suttogtam. - Szeretlek, és nem fogom elvenni Stephiet...