16. Capítuló: Se veled, se nélküled

Hola!:)
Amint látjátok, rég nem volt élet a blogon, ennek pedig főleg az az oka, hogy nyár van. Tudom, tudom, ebből az következne, hogy mindenkinek rengeteg ideje van blogolásra, de őszintén, kinek van kedve ilyen jó időben bent poshadni a számítógép előtt? Ráadásul (szerencsére) rengeteg jó helyre megyünk a családommal, így kevesebb időt töltök itthon. A korai (két-három hét kihagyás után korai???) rész is annak köszönhető, hogy elutazom, és nem leszek itthon szombaton. A rész kissé rövidre sikeredett, de nagyon szerettem volna, ha legalább egy picikét haladok a történettel!
Remélem azért így is tetszeni fog nektek, és hagytok nyomot magatok után!:D

Ahogy a repülőnk földet ért Buenos Aires repterén Mechivel megmarkoltuk a csomagjainkat, és a kocsija felé vettük az irányt. Mindketten kimerültek voltunk, és csak arra vártunk, hogy otthon végignyúlhassunk a kanapén egy bőgős-romantikus filmen sírva. Amint beléptünk a lakásba megkíséreltem felhívni az újdonsült házaspárt, de egyikük sem vette fel. Számítottam is erre, a Fülöp-szigeteken vannak nászúton, így egyáltalán nem lepődtem meg, hogy nem veszik fel a telefont. 

- Na, melyik film legyen? - kérdezte Mechi a kanapén terpeszkedve, kezében a távirányítóval.

- Bízz a szerelemben, vagy... Ha maradék? Ahol a szivárvány véget ér? - felsoroltam az összes filmet, ami csak eszembe jutott, és végül együttes megállapodás alapján a Vissza hozzád című filmet választottuk, és egy csomag papírzsepivel, meg két doboz mentás fagyival befúrtuk magunkat a kanapé párnái közé. A film közepénél járhattunk, mikor megcsörrent a telefonom. 

- Vedd már fel, nem hallom a filmet! - bökött oldalba Mechi, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről. Én sem nagyon akartam otthagyni a filmet a két főszereplő egymásra találásánál, de muszáj voltam a készülék után nyúlni. Chris hívott, így óvatosan átsétáltam a szobámba és felvettem a telefont. 

- Szia! - köszöntem halkan.

- Szia, milyen volt az esküvő? - ahogy újra hallottam Chris hangját, valami kellemes borzongás futott végig a hátamon, valamiért mégsem tudtam mosolyogni. Milyen volt az esküvő?

- Megható, nagyon szép volt! - motyogtam tettetett vidámsággal a hangomban. Fogalmam sincs, miért nem mondok el neki mindent, de nem éreztem helyén valónak. Valamiért nem. - Veled mi a helyzet?

- Tudod, régen nem láttalak... - nevetve leültem az ágyamra, és hallgattam ahogy beszél. - Ráérsz ma délután?

- Még szép!

- Akkor elmehetnénk valahová! - vetette fel, én pedig azonnal rábólintottam az ajánlatra.

- Rendben, másfél óra múlva értem jössz? - kérdeztem halkan, és elindultam a nappali felé.

- Természetesen! Akkor másfél óra múlva találkozunk... - nevetve tettem le a telefont, és szedtem a lábam a filmemhez. A mankómat pedig az ágyam mellett hagytam... 

- Hol van a mankód? - nézett rám Mechi csodálkozva, mire nekem is elkerekedett a szemem. Észre sem vettem, hogy segítség nélkül járok, és még csak meg sem éreztem. Azonnal megállíttattam Mechivel a filmet és tárcsáztam Dr. Santiagot, aki elmondta, hogy ez alapján nagyon szépen gyógyulok, és otthon, mikor valaki figyel rám már próbálgathatok mankó nélkül sétálgatni, de még ne nagyon hagyjam el, ha kilépek a lakásból. Mikor letettem a telefont, magamon kívül voltam az örömtől. Már mindennél jobban vágytam arra, hogy végre táncolhassak, és az orvosom infói alapján lehetséges, hogy hamarosan újra színpadra állhatok. A turnénak sem jött jól a kis balesetem, így mindenki jól jár a gyors gyógyulásommal. Elképzeltem, milyen lesz újra végignézni a tömegen, és belegondolni, hányan jöhettek ma el, hogy bennünket lássanak. Hallgatni a zenét, és énekelni. Érezni a tömeg lüktetését, és eggyé válni a taps ritmusával. Ahogy lehunytam a szemem, megjelent előttem az éjszakai színpad. Én álltam rajta, és valami ismerős dalt énekeltem. Aztán egyszer csak elhallgattam, és mosolyogva hátrapillantva ismerős hang vette át a dallamot. Jorge lépett ki a sötétből, és megfogta a kezem. A tömeg sikoltott, és én boldog voltam.Pillanatok alatt eszméltem fel a csalóka álomképből a csengő hangjára. Még mindig zihálva fáradtam az ajtóhoz, és igyekeztem rájönni, hogy mégis mi volt ez az előbb. Lassan, a mankómat markolászva jutottam a bejáratig, ám amikor kinyitottam azt, nem várt vendég toporgott előttem. Jorge zsebre dugott kézzel, kócos hajjal, és vidám mosollyal állt előttem. Valami mégis olyan furcsa volt benne. Akár csak a rövid idővel ezelőtt átélt pillanatokban, valami most is olyan álomszerű volt rajta. Valótlan... Ezzel most mégsem törődtem, mert a testemen uralkodó mámor helyét hamar felváltotta valami zavaros kuszaság. Az összes érzés egyvelege, amit csak az ő közelében tapasztalok. 

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem, miközben a mellkasom előtt összefontam a kezem.
- Miről beszélsz? - felnevetett, és hanyagul a hajába túrt. - Hiszen megbeszéltük, hogy érted jövök!
- Én, nem... - a szívem vadul vert, de nem Jorge társasága miatt. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, hiszen az esküvő óta még csak nem is beszéltünk. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, vagy hogyan viszonyuljak a dologhoz. Az emlékezetemben kutatva átvettem minden vele töltött percet, hátha beszéltünk olyasmiről, hogy idejön, de még csak egy aprócska erre utaló szófoszlányt sem találtam.
- Ki az, Tini? - ebben a pillanatban Mechi ugrott át a kanapé fölött, és mellém lépdelt, majd ahogy meglátta a hívatlan vendéget, mosolyra húzta a száját. - Áh, szia Chris!
És ettől a perctől már nem Jorge állt előttem, sokkal inkább a csodálkozó Chris, aki értetlenséggel a tekintetében méreget engem.
- Emlékszel, Tini? Megbeszéltük, hogy elmegyünk valahová... - Chris óvatosan megfogta a kezem, mire mosolyt erőltetve az arcomra rá emeltem a tekintetem.
- Persze, csak kicsit elkalandoztam... - nevettem fel kényszeredetten, és felkaptam az ajtó mellett álldogáló szekrényről a táskám. - Mehetünk is!
Sejtésem sem volt arról, mi történhetett az előbb, de Mechi nem dőlt be a színjátékomnak, és még mielőtt kiléphettem volna a lakásból, odasúgta:
- Beszélnünk kell!
Igen, ezt pontosan tudtam. És nem csak vele kéne beszélnem. Körülbelül egy órája utazhattam a kocsiban az ablaknak hajtott fejjel, mélabúsan, Jorgen gondolkodva, mikor Chris lekanyarodott egy benzinkúthoz.
- Van bármi, ami miatt rosszul érzed magad? - kérdezte halkan, és együttérzően rám nézett.
- Nem, dehogy! - mosolyogva fürkésztem őt, és rájöttem, hogy nagyon is jól tudta, hogy most hazudok, de azt is tudtam, hogy nem fog faggatni. Igazságtalan voltam vele, ezt jól tudtam. Mentőövként próbáltam kapaszkodni belé, miközben valójában csak egyre egyre távolabb löktem magamtól. Chris kedves és megértő volt velem, és szerettem is. De talán még Jorget sem felejtettem el. És nem léphetek úgy egy új életbe, új kapcsolatokkal, ha az egyik lábammal félig még az előzőben állok. De nem akartam visszafordulni. Többé nem...
Abban a pillanatban, hogy Chris kiszállt a kocsiból, előkaptam a telefonom. Fogalmam sem volt, mit csinálok, és csak akkor eszméltem fel, mikor már megtaláltam Jorge számát, és hirtelen ötlettől vezérelve megkezdtem a hívást.
- Igen? Minden oké? - hallottam Jorge rekedtes hangját a vonal másik végéről.
- Persze. - motyogtam, majd felnevettem. - Nem is hívhatok fel egy barátot?
- Kicsit furcsa, mivel pár nappal ezelőtt még szóba sem álltál velem...
- Megegyeztünk, hogy véget vetünk ennek, és barátok leszünk. - ahogy kimondtam a szót, én magam is rájöttem, hogy ez nem fog menni. Bármi is legyen a sorsunk, sosem leszünk barátok. Hogy gyűlölni fogom, vagy szeretni, fogalmam sincs, de a mi esetünkben nincs arany középút.
- És mit szeretnél? - a kérdése számonkérés szerű feltétele lehetett, amitől kicsit felment bennem a pumpa, de emlékeztettem magam, hogy nem kaphatom fel a vizet.
- Csak... gondoltam beszélhetnénk, de rájöttem, hogy hülyeség volt... - motyogtam, és éreztem, ahogy elcsuklik a hangom. - Most le is teszem...

- Ne, várj! - Jorge hirtelen reakcióján elcsodálkoztam, és hallottam a hangjában, hogy még ő is meglepődött saját magán. - Csak... gondoltam, ha felhívtál, akkor biztosan akartál mondani valamit!
- Nem, komolyan, csak... már tényleg nem tudom, miért hívtalak. - motyogtam magam elé, és éreztem, ahogy egyre kényelmetlenebb lesz a helyzet. Nem tudom, mit képzeltem, hogy majd barátian elfecsegünk az időjárásról?
- Biztosan mondani akartál valamit, mond csak! - Jorge hangja egyre feszültebb lett, ő sem tudta, mit kezdjen a kialakult helyzettel.
- Jorge, én tényleg nem akartam. Esetleg te mondani akarsz valamit? - kérdeztem óvatosan, mire felsóhajtott a vonal másik végén.
- Nem, én nem. De te biztosan, kérlek, mondhatod, nyugodtan!
- Tényleg nem szeretnék semmit, Jorge! - csattantam fel, majd a hirtelen keletkezett csöndtől kínosan felnevettem. - Te jó ég, jobb lenne, ha kevesebbet beszélgetnénk. Észrevetted, hogy bármikor beszélünk, mindig összeveszünk a végén?
- Talán nem működik ez a barátság dolog kettőnk között... - motyogta gyászos hangon, mire bólintottam.
- Tényleg nem. - lassan elemeltem a telefont a fülem mellől, és véget vetettem a hívásnak. A mellkasomat szorongató érzés, és a fejemben cikázó gondolatok arra késztettek, hogy lemondjam a randit. Chris egy szót sem szólt, csak a házunk előtt kezdett beszélgetést.
- Tini, komolyan, ha bármi baj van, elmondhatod, én megértem. - sóhajtva az ablaknak döntötte a fejét, majd rám nézett. - Ha idő kell, vagy tér, én megadom, de így, hogy fogalmam sincsen, mire lenne szükséged, nem tudok segíteni...
- Tudom, én csak... - kezdtem zihálva, de a szavak nem akartak mellém szegődni, így rövid csönd állt be közénk, mielőtt folytatni tudtam volna. - Kell egy kis idő az esküvő után, hogy visszataláljak önmagamhoz. Nem több, csak pár nap. Utána újra a tiéd vagyok. - suttogtam, majd kiszálltam a kocsiból. Nem tudom, miért hazudtam Chris-nek, talán az egyetlen személynek, aki bármit megtenne a boldogságomért. Nem tudom, meddig bírom még ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot Jorgeval, de abban biztos voltam, hogy tennem kell valamit. Bármit, amivel végre visszaterelhetem a régi mederbe az életemet...