3.1 Fejezet - Szabadulj el!

Sziasztok!
A hosszú eltűnés után végre meghoztam az új téma első részét, ami remélem, kicsit kárpótol majd benneteket. Ezúttal a visszatérést tényleg nem csak úgy mondtam, minden erőmmel azon vagyok, hogy minél rendszeresebben hozzam a fejezeteket, és már gőzerővel dolgozok a folytatáson. Ugyan ez a rész nem lett túl hosszú, de legalább van, nem igaz? xD
Ha tetszett a fejezet, hagyjatok nyomot magatok után, mert tudjátok, ez mindig lelkesít, hogy siessek a folytatással... :)

Mindenkinek jó olvasást kíván a megtért szerző: Panna

Szerettem, ahogy a Nap sugarai simogatják a vállamat, miközben az ujjaim lassú táncot járnak a gitár húrjain. Megnyugvással töltött el a gondolat, hogy bármennyire is a feje tetejére áll a világ, valami mégis a helyén lehet benne. Szerettem Buenos Aires ezt a parkját, ahová lassan egy éve minden reggel kiültem zenélni. Szerettem a fák lombjának suhogását hallgatni, ahogy a nyári szellő megrezegteti a leveleket. Szerettem a madarakat figyelni, ahogy egymás szavába vágva, rendszertelenül, mégis valamilyen módon teljes összhangban dalolnak az ágakon. És azt is szerettem, hogy arra a pár órára, amíg csak ültem azon az öreg, valaha sárgára festett kis padon, csak én voltam, meg a zeném. És arra a pár órára minden rendben volt. 

Nap nap után, hónap hónapot követve telt, és az életem új szakaszba lépett. Miután annyi minden történt, sok dolgon változtattam, és sok dolog megváltozott magától. Miután visszaértünk a hegyekből, a temetésről, hirtelen újra éreztem mindent, ami fájt. Mert arra a pár órára, mikor csak feküdtünk abban a hegyi házban, azt éreztem, hogy talán megint minden a régi lehet egyszer. De akármennyire próbálkoztam, sosem lett. A következő évben elindult a turné, és ahogy vártuk, hatalmas sikere lett. Bejártuk Amerikát, és Európát is, de ellentétben az előzőekkel, az utolsó koncerten tudtuk, hogy ez a vége. Nem arról beszélek, hogy nem tartjuk majd a kapcsolatot, vagy hogy elfelejtjük majd az életünk ezt a meghatározó korszakát, csak arról, hogy továbblépünk. 

Én elköltöztem a régi házamból. Mechi végig mellettem állt, és a város túlsó végén újra együtt béreltünk lakást. A környezet új volt, és egy ideig azt hittem, ez majd segít továbblépni. Francisko, a bátyám szintén a közelben lakott, így ő is annyi időt töltött velünk, amennyit csak tudott, de ők ketten akármennyire is igyekeztek, nem tudtak eleget segíteni. 

Mert a legnagyobb problémát ő jelentette. Életem nagy problémáinak okozója, többnyire megoldója is, a tinilányok által rajongott énekes, Jorge Blanco, az én... az én nem is tudom, micsodám. Mikor a temetés után velem maradt a hegyekben, pontosan tudtam, hogy még mindig érzek iránta valamit. Valamit? Mindketten tudtuk, és éreztük, hogy a gyerekes tagadás, a veszekedések, a majdhogynem egy évig tartó közöny és megjátszott utálat ellenére még mindig vonzódunk egymáshoz. De mi ketten voltunk már barátok, szerelmesek, ellenségek, én pedig nem akartam újrakezdeni a kört. Az évek alatt felnőttem, és nem volt szükségem arra, hogy bemeséljem magamnak, hogy nem érzek semmit Jorge iránt. Mert igenis éreztem. És lehet, hogyha nem történik meg a baleset, napok, hónapok, de lehet, hogy évek múltán feladtam volna a meleg, biztonságos kapcsolatomat azért a perzselő lángért, ami mindig visszahúzott Jorge-hoz. Talán kész lettem volna mindent feláldozni érte. Ez pedig megijesztett. Úgyhogy... ellöktem magamtól. Addig kerültem őt, amíg már nem keresett többet. Így aztán, Jorge-val sosem találkoztam többet. 

És két év telt el. Két hosszú év, ami alatt mindenki elindult a saját útján. Na, igen. Én folytattam a zenei karrierem, és kiadtam egy lemezt. A szívemnek legkedvesebb dalok kaptak rajta helyet, és ez a kritikákban is tükröződött. Persze voltak cikkek, amelyek még mindig egy világról semmit nem sejtő kislánynak írtak le, de a legtöbb újságban pozitív visszajelzés érkezett. A nyilvánosság nem tudott Chris-ről, és arról, hogy mi történt vele, de én jól emlékeztem. A fájdalom ugyan a hónapok alatta részemmé vált, sokáig nem tudtam, hogy lépjek tovább. Ennek ellenére a fogadalom, amit Chris-nek tettem, olyan erővel hatott rám, mintha ő maga suttogna a fülembe minden egyes percben. Be kellett tartanom az ígéretemet. Be akartam tartani. 

A lemezen szereplő dalok voltak a legjobb barátaim a továbblépés során. Mikor megírtam őket, kiadtam velük sok mindent magamból. Szomorú, lassú melódiák, vagy épp gyorsabb tempójú, de ugyancsak komor dalok voltak ezek, mégis, valahogy sikerült új életet kezdenem. 

Aztán megjött a hívás. Egy hete, vasárnap délután megcsörrent a telefonom, és mikor felvettem, a nagyi beszélt hozzám. Elmondta, hogy Fran-nal sokat beszéltek, és már hosszú ideje gondolkozik, hogy mit tehetne értem. Eva nagyi mindig a kedvenc rokonom volt: állandóan mosolygott, kedves volt, és amit a legjobban szerettem benne: sosem volt benne semmi mű. Voltak a családunkban olyan nagybácsik, unokatestvérek, keresztanyák, akik a vagyonuk hatására képesek voltak megfeledkezni az emberi kapcsolataikról. A nagyi azonban az ő szöges ellentétük volt. Egy kis faluban élt, egy farmon, távol a nagyvárosok zajától. Kiskoromban sokszor jártunk nála, egész nyarakat ott töltöttünk, aztán ezek a látogatások egyre ritkábbá váltak. 

A meghívás, amit azon a délutánon kaptam, váratlanul ért, és ami annál is váratlanabb volt, hogy azonnal rábólintottam. A gyerekkoromból oly ismerős csend és nyugalom, amiről tudtam, hogy ott vár a nagyinál, elképzelhetetlenül ígéretes volt. És azt sem tagadhattam le, hogy a kedvenc rendezvényeim közé tartozott a nyári fesztivál, melyet minden évben megrendeztek a környékbeliek. Nem volt olyan nagy és hangos, mint az itteniek, de a maga hangulatával mindig is lenyűgözött. 

Eredetileg úgy terveztem, hogy Fran meg én együtt megyünk, és meghívjuk magunkkal Mechit is, aki elmondása szerint még sosem járt farmon. Ahogy azonban szóba hoztam, ők ketten teljes összhangban nemet mondtak. Ez meglepett, hiszen tudtam, hogy a bátyám imádja a nagyi farmját, de ami váratlanabb volt, az kettejük egyetértése. Mechi és Fran először jól kijöttek egymással. Kezdetben. Aztán egyre több dolgon kaptak össze, és végül, mikor a maradék megilletődöttség is elszállt, olyan veszekedéseket csaptak, hogy az csak na... A legkisebb dolgokról is képesek voltak halálos szócsatákat vívni: pizzát rendeljünk vagy kínait? Ki mosogat ma? A sarki kisboltban, vagy szupermarketben vásároljunk? Ki hagyta égve a villanyt a nappaliban? Miután Fran olyan sok időt töltött velünk, mintha együtt élnénk, mi hárman, lassan megtanultam elviselni ezt.

Az indulás előtti utolsó órákat a parkban ülve töltöttem. Eleinte próbáltam új dallamokat játszani a gitáron, majd visszatértem a régi, megszokott akkordokhoz. A játékomat szaggatott dudaszó szakította meg. A park melletti parkolóban álló fehér kocsiból Fran dudált rám, az anyósülésről pedig Mechi integetett. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy még csak kérnem sem kellett, de bedobták a cuccaimat a csomagtartóba, és indulhatunk az állomásba. A gitáromat gyors mozdulattal a tokjába fektettem, majd a vállamra kaptam és elindultam a kocsi felé. Behuppantam a hátsó ülésre, mire Fran beindította a motort. 

- Azért majd írogass San Grande-n is! - nézett hátra Mechi. Szőke haját copfba fogta, fehér, nyári ruhát és napszemüveget viselt. Sosem mondta volna meg róla az ember, hogy két hónappal ezelőtt pirosra bőgte a szemét, mikor szakított a barátjával. Mechi sosem volt az a fajta ember, aki sokáig tekint a múltba, ő mindig friss volt és eleven, ambiciózus, de eközben olyan megértő volt másokkal szemben, mint talán senki, akit ismerek. 

- Csak most legyen valami vidámabb is... mármint jók a bőgős dalaid meg minden, de... légyszi szabadulj már meg ettől a tömény depressziótól... - Fran nem nézett rám, de a visszapillantó tükörben láttam mosolygó arcát, és tudtam, hogy viccel. Fran is végig mellettem állt az elmúlt években, és tudta, hogy talán csak ez a kiruccanás kell ahhoz, hogy újra a mindig mosolygó, vidám Tini legyek, aki régen voltam. 

- Nem is depis az összes dalom... - motyogtam az elsuhanó tájat bámulva. 

- Az utamat keresem, de talán nincs is már, az ösvényt amin jártunk, elmosta régen az ár... - idézett hangosan Mechi.

- Vagy... ki vagyok, már nem tudom, még nem tudom... - folytatta volna Fran, mire a barátnőm azonnal közbevágott. 

- Ez még nem is olyan szomorú... csak az útkeresésről szól, és...

- Á, igen, igazad van Lambre, ez egy vidám kis dalocska! - ők ketten talán a megismerkedésük idején még rendesen beszélgettek is, de azt az időt már fel sem tudom idézni magamban. Azóta csakis a vezetéknevükön szólítják egymást, és sosem értenek egyet, semmiben. Ha pedig mégis, akkor valami nagyon nincs rendben.

Hagytam, hogy ők ketten vitatkozzanak azon, hogy miről szólnak a dalaim, én pedig halvány mosollyal az arcomon ültem a kocsiban.

Ahogy megérkeztünk az állomásra, Fran kivette a nagyobbik sporttáskámat, Mechi pedig a másikat ragadta meg, mielőtt a bátyám azt is megkaparintotta volna. Lassan az az érzésem támadt, hogy minden erejükkel azon vannak, hogy minél korábban feltuszkoljanak arra a vonatra.

Ahogy a peronra értünk, Fran letette a bőröndöm, majd elment, hogy vegyen a büfében egy zacskó csipszet. Ahogy ketten maradtunk, Mechi azonnal felém fordult.

- Rendben leszel? - kérdezte aggódó tekintettel.

- Persze, minden szuper lesz. - bólintottam mosolyogva, majd megöleltem. - Felhívlak, ha megérkeztem. És te?

- Ezt meg hogy érted? - a szőke lány összeráncolta szemöldökét.

- Hát Fran-nal, meg minden...

- Oh, ne aggódj, majd elboldogulunk valahogy. - legyintett. - Lehet, hogy mire hazajössz, lenyírom a fél haját és hiányozni fog pár foga, de még meglesz.

Sóhajtottam, majd tekintetemmel végigpásztáztam Buenos Aires épületeit. Tudtam, hogy sokáig nem fogom látni őket, de ez most valahogy nem is zavart annyira. Tudtomon kívül kerestem valakit a tömegben, de természetesen nem találtam meg. Hiszen honnan is tudhatná, hogy elutazom? 

- Tudod... tisztán és érthetően megmondtad neki, hogy hagyjon békén. - Mechi szavaira elpirultam, ahogy rájöttem, hogy megint belelát a fejembe. - De mire visszajössz, remélem rájössz, hogy hülyeség volt.

Elmosolyodtam, és újra magamhoz szorítottam a legjobb barátnőmet. 

- Hiányozni fogsz. - mondtam halkan. A következő pillanatban kiszúrtam a bátyámat, aki a felbontott zacskóval, és teli szájjal közeledett felénk. - És te is.

- Azt hittem, az Tininek lesz! - förmedt rá Mechi.

- Tessék. - erre a bátyám a kezembe nyomta a szinte teljesen üres zacskót.

- Tartsd meg, köszi. - megöleltem őt is, majd a gitárommal, és a két táskával egyensúlyozva felmásztam a vonatra. Könnyen megtaláltam a fülkémet, és még mielőtt a vonat elindult volna, hosszan integettem a számomra két legkedvesebb embernek. Őszintén szólva féltem őket kettesben hagyni, de nem tehettem mást. Fogalmam sem volt, mit fognak majd ketten művelni, de amíg a vonat csikorogva el nem indult, fogkrémreklámba illő mosollyal álltak a peronon egymás mellett.

Szinte egész úton zenét hallgattam. Vidám, gyors tempójú zenét, és a szemembe világító Nap látványával egyre nagyobb mosoly kúszott arcomra. A városok lassan eltűntek, és helyüket átvették az erdők, szántóföldek, kis falvak. A végállomásig utaztam. Mikor leszálltam, pár percig csak álltam ott a peronon, és tekintetemmel Eva nagyit kerestem. Aztán egyszer csak megláttam őt két... két lóval.

Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy a négylábú fuvaron túl más meglepetés is vár rám, amiért a két Buenos Airesben hagyott madárka lesz felelős. 

- Ez így nem jó. - motyogta maga elé Mechi, miután végignézték, ahogy kisiklik a vonat, és visszahuppantak a kocsiba.

- Akkor told hátra a széket... - válaszolta értetlenül Fran, és beindította a motort.

- Nem arra gondoltam, észlény... - Mechi bosszúsan forgatta a szemét, majd hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a fiú telefonját az ülésről.

- Te most kit hívsz? - kérdezte értetlenül Fran. A lány válaszra sem méltatta őt, így ő újra leparkolt, hogy jobban hallja, ki veszi fel a telefont. Egy csöngés... Kettő... Három... Majd a negyedik után egy ismerős, mély hang szólt a kagylóba:

- Jorge Blanco, miben segíthetek?