9. Capítuló: Talán? 2/1. rész

Hola chicas!
Kitört a nyári szünet (bár még van egy délután, ami a hivatalos évzáró)és gondolom, hamarosan mindenki rohan a Balatonra, külföldre, akárhová nyaralni. De! Mivel a blog nyáron is üzemel (a nyaralások miatt kisebb-nagyobb szünetekkel), nagyon hálás lennék, ha a szünetben is szakítanátok rám és a blogra időt. Csak öt percet, amíg elolvassátok és komiztok! Nem többet! Remélem velem maradtok nyáron is!<3 

Amikor benyitottam az ajtón, nem vágytam másra, csak arra, hogy levessem magam az ágyra. De amint benyitottam, Cande ugrott a nyakamba.  
- Tini! Jól vagy?
- Eltekintve az általad okozott fülkárosodásomtól... - huppantam le. - Teljesen.
- Ja, bocsi! - ült le mellém. - Akkor... Mi van Jorgeal?
- Mi lenne vele? - kérdeztem értetlenül.  
- Hát... Nem is tudom... - motyogott. - Mondjuk szerelmet vallott, megcsókolt, fellendült a lábad és most mindenki happy?
- Te teljesen bekattantál. - ez után teljes röhögésben törtem ki. 
- De most miért? - Cande is nevetni kezdett. - Na, akkor minden oké?
- Igen. - tudtam, hogy akar valamit.
- Mert akkor... - nem sejtettem semmi jót. - Elmegyünk vitorlázni! - felugrott és egy kulcsot lóbált meg az orrom előtt. 
- Micsoda? - akadtam ki. - Egy ilyen nap után, biztos, hogy nem. Különben is, honnan szerezted a kulcsot hozzá?
- Hát... - megint egy hosszú, hosszú, családi ismertetőbe kezdett. - Constanza barátjának az öccsének az egyik barátjának az apjának az egyik haverja épp egy csúcs-milliomos, aki Barcelonában él és kölcsön adja a vitorlását nekünk pár órára.
- Cande, én...
- Semmi tiltakozás Tini!- parancsolt rám. - Nem tudtam előkeríteni a többieket, úgyhogy négyen megyünk. Rugge, Jorge, te és én. 
- Jajj, de jó! - mondtam cinikusan. - Ti tudtok egyáltalán hajót vezetni? 
- Hát... Jorge azt mondta, tud. De öltözz át, mert ez így nem lesz jó! - mért végig. 
- Oké. - álltam fel. - Lent találkozunk.
Miután Cande kiment, újra a szekrényhez sétáltam. Úgy gondoltam, hogy mivel egy ilyen eső után úgy sem lesz hamar forróság, felkaptam a fürdőruhámra egy pólót meg egy vastag pulcsit és magamra rángattam a farmerem. Gyorsan összepakoltam és kiléptem a folyosóra. Amikor bezártam az ajtót, Jorge és egy lány beszélgetett odakint. Tudom, hogy nem kellett volna, de behúzódtam a falhoz és hallgatóztam.
- Jajj, úgy örülök neked Rosa! - hallottam Jorgeot. Kikukucskáltam és rájöttem, ugyanazzal a lánnyal beszélget, akit ölelgetett. Ugyanaz a szőke konty, ugyanaz a mosoly. 
- Én is. - ha éppen nem utáltam volna, amiért így csüng Jorgeon, még szimpatikus is lett volna ez a lány.
- Akkor, Mrs. Blanco leszel? - ebben a pillanatban úgy éreztem, kifut alólam a padló. Jorge eljegyzett valakit? A mellkasomban hirtelen égető fájdalmat éreztem. Leroskadtam a földre, (és nem azért, mert valahol a darabokra hullt szívem szilánkjait kerestem) nem bírtam ki.  
- Azt hiszem. - mosolygott Rosa. 
- Mikorra szeretnéd az esküvőt? - Jorge hangja tényleg boldog volt. Akkor csak képzeltem, hogy ő is érez irántam valamit?
- Azt hiszem, augusztusra. - mondta. - De még vissza kell utaznom Buenos Airesbe az előkészületek miatt. Főként a ruha miatt jöttem Barcelonába. 
- Na, az ízlésed, ugye? - ölelte magához Jorge. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Elindultam feléjük.
- Kedves Jorge! - kiabáltam. - Te milyen világban élsz? Kamerák előtt és nyilvánosan kiakadsz azért, mert Peter megkérte a kezem, de te eljegyzel egy lányt és még csak nem is szólsz?
- Tini! - fogta meg a karom. - Nem érted.
- Óh, dehogynem. - rángattam ki a karomat a kezei közül. - Értem én. 
Ezzel a lifthez rohantam és félrelökve pár embert beugrottam. Jorge utánam futott, de már nem ért be. 
- Bye, bye! - integettem neki. Aztán egyedül maradtam a liftben számtalan zavaros kérdéssel. Nekidőltem a lift hideg falának és csak arra tudtam gondolni, hogy Jorgeal kell egy hajón lennem. Amikor leértem Cande és Rugge állt lent. Kiléptem a liftből, de pontosan ebben a pillanatban ért le Jorge a lépcsőn. 
- Tini! Kérlek, hallgass meg! Megmagyarázom! - mondta. - Rosa nem...
- Tudod mit? - feltartottam a kezem. - Nem érdekel. 
- Na, jöttök? - Cande semmit nem vett észre a jelenetből.
- Persze. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd előre mentem. Meg sem szólaltam a kikötőig, csak hallgattam Candet, aki arról beszélt, hogy még sosem volt vitorláson a barátaival. 

Saját szerkesztésű kép:)

- Tudod, ha Jorge irányítja a hajót, lehet, hogy nem jövünk vissza. - szólaltam meg. - Elég könnyen tör össze életeket. - ezt a mondatot olyan halkan mondtam, hogy Canden kívül senki ne hallhassa. 
- Mit csinált? - Cande vette a lapot és suttogni kezdett.
- Létezett. - válaszoltam flegmán. - Inkább nem beszélnék róla.
- De... - na igen, ő mindenről tudni akart.
- Hú, de meleg van. - tereltem a témát, bár az igaz volt, hogy annak a nagy viharnak, amire megérkeztünk, már nyoma sem volt. A Nap sütött, 30 fok volt és fullasztó meleg. A kardigánom a táskámba gyömöszöltem és követtem a többieket. 
- Melyik az? - kérdezte Rugge.
- Honnan tudjam? - vette elő a kulcsot Cande. - Az van rajta, hogy Sea Queen, gondolom ez a hajó neve. 
- Köszönjük a multimilliomos haverodnak, hogy legalább ráírta a kulcsra a vitorlás nevét, ha már te nem tudod, hol van. - löktem oldalba barátnőmet.
- Sea Queen nevű hajó... - nézett körbe Jorge.
- Ott van! - ugrott fel Rugge.
Mind a hajóhoz sétáltunk.
- Segítsek? - nyújtotta a kezét Jorge, hogy könnyebben fel tudjak szállni.
- Megy egyedül is. - löktem el.
- Tini... - nem hagytam, hogy végig mondja.
- Nem érdekel. Csak kíváncsi leszek, hogy Stephie mit szól majd ahhoz, hogy körülbelül 2 napja szakítottatok, de te máris eljegyeztél valakit.
- De én... - összehúzta a szemöldökét. - Honnan tudod, hogy már nem vagyunk együtt?
- Mondjuk, hogy nem tetted le a telefont? - na igen. Ezt nem kellett volna.
- Te hallgatóztál? - akadt ki ő is.
- Nem mindegy? - mit érdekli őt, hogy mit csinálok, ha nem is számítok neki? 
- De igen. - lépett a vitorlához. - Ha neked ennyi volt.
- Ennyi. - bárcsak igazat mondtam volna. Bárcsak nem vert volna hevesebben a szívem, ha ránézek, bárcsak nem éreznék most belül égető fájdalmat, bárcsak képes lennék elfelejteni. De nem ment. 
- Indulunk már? - kiabált elölről Cande. 
- Igen. - a vitorlákba belekapott a szél és szépen lassan elhagytuk a kikötőt. Candevel beszélgettünk és észre sem vettem, hogy mégis, végig Jorgera gondolok. 
- Én lemegyek, hozok valamit inni! - álltam fel. 
- Jó! - barátnőm is felállt, és odament Ruggerohoz. 
Amikor leértem a hajó kis konyhájába, Jorgeot láttam meg. 
- Na, akkor én megyek. - fordultam meg. 
- Gyerekes vagy! - kiáltotta utánam. 
- Igen? Akkor te mi vagy? - fájt, hogy veszekedtünk, mégsem tudtam azt mondani, sajnálom. Éreztem, ahogy a hajó megfordul és becsapódik a fedélzetre vezető kis ajtó. 
- Ne ijedjetek meg, visszafordulunk! - hallottam Rugge hangját. 
- Ez mi volt? - ijedtem meg. 
- Képzeld, nem minden működik a te tökéletes világodon kívül és a fordulástól bevágódott a feljáró ajtó. - Jorge még sosem volt tőlem ilyen távol. Ott állt mellettem, mégis olyan távol volt...
- Tudod, mit? - indultam el. - Nem bírom ki veled egy légtérben. - megpróbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült. 
- Mi az? - próbálkozott Jorge is.
- Beszorult. - mondtam, nem túl kedvesen.
- Ez is az én hibám? - akadt ki újra.
- Hát, nem miattam nem mentünk ki! 
- Hát miattam sem! 
- Várjatok! - kezdte Cande rángatni az ajtót kívülről. - Ne öljétek meg egymást!
- Beragadt. - adtam fel. 
- Mindjárt a kikötőben vagyunk. - nyugtatott Cande.
- Most miért kell ezt csinálnod? - fordultam Jorgehoz. 
- Mégis mit?
- Azt, hogy... hogy... - haboztam. - Hogy itt marjuk egymást, miközben tudod, hogy mennyire fáj.
Jorge most olyan közel volt hozzám, amennyire csak lehetett. Hallottam a szívverését és éreztem az illatát. Csak néztem a szemébe és meg sem szólaltam. 
- Áhh, megvagyunk! - rántotta fel az ajtót Cande és Rugge. 
- Mi? - megpördültem és láttam, hogy megérkeztünk. Újra a kikötőben voltunk. Kifutottam, fogtam magam és elrohantam. Éreztem Cande és Rugge értetlenkedő pillantását a hátamon és hallottam ahogy Jorge utánam rohan. Tudtam, hogy utol fog érni. De mégis gyorsabb voltam nála, mert ő nem akart mindenképpen eltűnni Barcelona tömegében és láthatatlanná válni mindenki elől. Úgy szedtem a lábaimat, mintha az életem múlna azon, hogy Jorge utolér-e. A szememből pedig záporozni kezdtek a könnyek. Na, igen. Elég nehéz abbahagyni a sírást, mikor csak az az ember tudna téged megvigasztalni, aki miatt sírsz. Végül nem bírtam tovább. Lerogytam egy padra. Reméltem, hogy Jorge már nem követ. Az arcomat a kezembe temettem és csak zokogtam. 
- Tini... - de mégis ott volt. Ő volt az. Jorge.
- Menj el kérlek! - felemeltem a fejem.
- Miért? - leült mellém. 
- Mert megkértelek. - újra én voltam az, aki veszekedésbe kezdett. - Mert már nem akarok többet rólad, meg a menyasszonyodról hallani. 
- Tini, ő nem... - Jorge is felemelte a hangját. 
- Te mondtad neki, hogy Mrs Blanco lesz! - vágtam a szavába. - Tudod mit? Szeretlek. És nincs annál bosszantóbb, hogy nap mint nap itt vagyok melletted, de tudom, hogy te sosem éreznéd irántam azt, amit én irántad. - csak akkor vettem észre, hogy megint kiabálok. 
- Tini, Rosa az öcsém menyasszonya. - ez volt az a pillanat, amikor belém fojtottan a szót. Csak néztünk egymásra. Aztán Jorge magához húzott. Átfogta a derekamat és megcsókolt. Nem tudtam felfogni. Az előző pillanatban még kiabáltunk, most pedig... úgy csókoltam, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan mesébe illő volt. Túl szép.Csak épp nem mese volt, hanem a valóság. És velem történt meg. Csak a pillanatnak akartam élni. Azt kívántam, ez bárcsak egy örökké tartó perc lenne. Ez volt az a szikra köztünk, ami lángra lobbantotta a tüzet. Elolthatatlan lángra.