14.Capítuló: Az a híres Stoessel mosoly...

Rómába érve rögtön célba vettük a szállást. A Cande-éktől megszokott luxusízlés most sem maradt alul. Négycsillagos hotelben szálltunk meg, méregdrágán. Más esetben tuti hisztizni kezdtem volna, de a turbékoló jegyespár állta az összes költséget, így inkább becsuktam a szám. A recepciónál akadt egy kis probléma, de ez nekem csak akkor tűnt fel, mikor Cande idegesen a pultra támaszkodott. Mivel épp Mechit tájékoztattam a fejleményekről a telefonom segítségével, gyorsan elköszöntem tőle, és a bent álló társaságunkhoz siettem, amennyire csak mankóval lehetséges volt. 

- Gond van? - fordultam Rugge felé, de ő idegesen leintett, és a menyasszonyához sétált. Mivel nem volt kedvem Jorgetól megtudni, mi zajlik körülöttem, inkább én is követtem Rugget, és Cande, meg a recepciós beszélgetéséből igyekeztem leszűrni a fejleményeket.

- Nem. - Cande idegesen felnevetett, és a hajába túrt. - Candelaria Molfese névre kell hogy legyen lefoglalva három szoba. Egy két, és kettő darab egyszemélyes. Kérem, nézze meg még egyszer! 

- Sajnálom, kisasszony! - a férfi vagy tíz percig meredt az előtte álló számítógép képernyőjére, mire megszólalt, és a kijelzőt felénk fordította. - Candelaria Molfese, március 7-étől március 29-éig, két darab kétszemélyes szoba...

Te jóságos ég! Két dolog merült föl bennem: az első, hogy Cande ennyire ügyetlen, és elrontotta a szobafoglalást, a második, hogy az én drága barátnőm valójában igenis rafinált, és nagyon jó színésznő. Lehet, hogy nem kéne vádaskodnom, és összeesküvés elméleteket szövögetnem, de Candelaria Molfese-ből még ezt is kinézem. A drága barátném szívat engem. Biztos, hogy ragaszkodik majd ahhoz, hogy ő és Rugge kerüljenek egy szobába, akkor pedig az én szobatársam Jorge lesz. Három hét Jorgeval egy szobában. Ki van zárva! 

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy most Cande és Rugge esküvője miatt vagyunk itt, nem pedig az én kicsinyes problémáim miatt. Ez a három hét csakis róluk kell, hogy szóljon. 

- Nem lehetne valahogy kijavítani ezt a kis... - Cande meredten figyelte a recepciós, majd elpirulva rám pillantott, ezzel elárulva magát. - Bakit? 

- Attól tartok, hogy nem. Telt ház van, kisasszony. - jelentette ki a férfi, mire engedékenyen felsóhajtottam. Savanyú mosollyal végigmértem Candet, majd újra a recepciós felé fordultam. 

- Ez esetben... biztos vagyok benne, hogy megoldjuk valahogy... - összeszűkített szemekkel méregettem Candet, mire ő a padlót kezdte fürkészni. - Ezt a kis bakit...

A férfi átadta nekünk a két kulcsot, mire a méregtől paprikás arccal a lift felé vágtattam. Mielőtt az ajtók összezárultak volna persze beugrottak a többiek is. Megigazítottam a mankómat, hogy mindenki beférjen, így Candenek alkalma volt mellém lépni.

- Tini, figyelj, tényleg sajnálom... Véletlen volt! - motyogta nekem a barátnőm, mire én gúnyosan felnevettem.

- Persze, Ariel. Nincs semmi gond... csak egy kis baki... - sokáig méregettem, de nem tudtam megállapítani, hogy a véletlen műve-e ez, vagy csak Cande szórakozik velem. 

- Tinita! - lépett a barátnőm mellé Rugge, és átkarolta őt. - Én tényleg imádlak, meg téged is Blanco... de Cande az enyém! - jelentette ki az imádni való barátunk, majd amint kinyílt a lift, kihátráltak belőle. 

- Ne szedjétek szét egymást! - Rugge még utoljára odadobta a szobánk kulcsát, majd elslisszoltak a hosszú folyosón. Sokáig némán álltunk, mikor szólásra nyitottam volna a szám.
- Én... - Jorgeval pont egyszerre szólaltunk meg, pont ugyanabba a mondatba belekezdve.
- Csak... - újra ugyanazt a szót ejtettük ki. Na az ilyen dolgokra mondom, hogy abszolút nem normális. Valaki sorsnak hívná őket, én viszont valami idegbeteg elmebajnak. Végül sóhajtva felmutattam a kulcsot, amit az előbb kaptam el, és a szoba felé vettem az irányt. Jorge is követett, egészen a szobáig, amit szerencsére hamar megtaláltunk a kulcstartóba gravírozott szám miatt.
- A 216-os szoba. - motyogtam, majd kinyitottam az ajtót. A zár halkan kattant, jelezve, hogy szabad az út. Belöktem az ajtót, és csodás látvány tárult a szemünk elé. Hatalmas szoba fogadott bennünket, bézsszínű falakkal, és a városra néző, csodás kilátással. A távolban, mintha már a tengerpartot is láttam volna, bár valószínűleg az még innen, a város széléről sem nagyon észrevehető. Még a gépen megbeszéltük, hogy egyszer kétszer majd lemegyünk egy közelebbi tengerpartra. Jobban szemügyre véve a szobát csak tovább fokozódott a csodálkozásom. Otthonos berendezés, hangulatos kilátás, egyszóval minden, ami hozzájárul az itt töltött három hét kényelmességéhez. Csak egy probléma volt, a szoba közepén álló, hatalmas franciaágyat Jorge Blancoval kellett volna megosztanom.
- Alszom a földön! - jelentettem ki villámsebességgel, majd miután letettem a bőröndöm szembefordulva Jorgeval az ajtó felé vettem az irányt. - Kérek egy matracot...
- Hagyd csak! - elállva a kifelé vezető utat beljebb lépett. - Majd alszom lent én...
Nem akartam Jorgeval vitatkozni, főleg nem ebben a témában, úgyhogy hagytam, hogy ő is megszemlélje a szobát, és letegye a holmiját. Mivel fogalmam sem volt, hogy Cande-ék melyik szobában vannak, úgy döntöttem, megcsörgetem őket, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk, hogy megbeszéljük a továbbiakat, azonban Cande most is megelőzött. Már üzent, hogy másfél óra múlva átjönnek hozzánk, addig pedig pakoljunk ki. Rögtön a szekrényhez léptem, remélve, hogyha hamarabb elkészülünk, Ruggero-ék is lesznek szívesek korábban véget vetni a Jorgeval kettesben töltött, kínos pillanataimnak.
 - Oké, akkor enyém a felső polc, tied meg az alsó... - motyogtam, majd közelebb rángattam a szekrényhez a bőröndömet.
- Legyen inkább enyém a felső, tied meg az alsó! - Jorge hirtelen felém fordult, én meg sóhajtva nyugtáztam, hogy ez lesz a legnagyobb problémája.
- Oké, akkor enyém az alsó... - motyogtam halkan.
- Tudod mit, lehet a tiéd a felső! - vállat rántva kisétált az erkélyre, én meg dühösen követtem.
- Oké Jorge, én most elmegyek zuhanyozni, de mire visszajövök, légy szíves döntsd el, hogy melyik nyavalyás polcra van szükséged! - kiabáltam ingerülten, majd visszarohantam a szobába. Mielőtt becsaptam volna magam után a fürdőszoba ajtaját, hallottam Jorge flegma megjegyzését, miszerint jó lesz neki az alsó polc. Valójában tudtam, hogy nem az érdekli, hogy hova pakolhat, sokkal inkább az zavarja, hogy három hétig nem szabadulhat tőlem. Igazából fejtegethetném én évekig azt, hogy mi jár az ő agyában, de tudósok százai sem tudnák megoldani a Jorge Blanco nevű rejtélyt. Pont olyan nagy titok ez, mint a Bermuda háromszög, vagy az időutazás... Hamar lezuhanyoztam, aztán felkaptam a magammal hozott ruhákat, és visszamentem a bőröndömhöz. Jorge még mindig az erkélyen kuksolt a telefonjába mélyülve, én meg újra kitártam az ágy mellett álló szekrényt, hogy végre bepakoljak. Sóhajtva nyugtáztam, hogy a szobatársam újabb hangulatingadozásában végül mégis csak a felső polcra pakolt. Mikor minden magammal hozott dolgom a szekrényben pihent, úgy döntöttem, megsürgettem a többieket. Először újra csak elhúztam az erkélyre vezető ajtót, és Jorge felé fordultam.
- Készen vagy? - kérdeztem az ajtónak támaszkodva. Rám pillantott, aztán újra a telefonjába révedt. - Jorge!
- Persze... - motyogta, de rám sem figyelt. Mikor hirtelen kíváncsiságtól hajtva fölé hajoltam, felpattant, és a kis erkély másik végére húzódott. Fogalmam sem volt, kivel cseveghet, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is fogom megtudni. Sértődötten visszasétáltam a szobába, és lerogytam az ágyra. A szoba falán függő órára pillantva nyugtáztam, hogy már alig fél óra maradt a Cande-ékkel megbeszélt időből, ennek ellenére mégis úgy döntöttem, szólok nekik, hogy mi már készen vagyunk, és esetleg átjöhetnének. Rögtön válasz is érkezett, de mire elolvashattam volna, az üzenetet, miszerint "AZONNAL JÖVÜÜÜÜÜNK!!^-^" a barátnőm már hangosan dörömbölt az ajtón.
- Látom, benyomtad a Caps Lock-ot! - nevetve kitártam nekik az ajtót, ők pedig helyet is foglaltak egy egy kanapén. Én az ágyra huppantam le, az érkező párt látva pedig Jorge is befáradt, és leült mellém.
- Tehát, szeretném hallani a menetrendet... - mosolyogtam Cande-re, ő pedig hevesen magyarázni kezdett.
- Holnap megnézzük a helyszínt és kiválasztjuk a menüt. Azt mondják, a konyha, akit felkértünk Ruggeval igazi mesterműveket készít! - kezdte lelkesen a barátnőm. - Tizedikén le kell adnunk az ülésrendet, és az esküvő menetrendjét, azaz, hogy mi mikor történik, satöbbi... Az azt követő napon Jorge és Ruggero félig meddig szabadnapot kap, hiszen nekik nem lesz olyan nehéz dolguk, egy  ízléses öltönyt kell venniük. Te meg én - pillantott rám Cande - pedig nekikezdünk az én ruhám keresésének.
- Most, ha úgy vesszük, szoknyavadászok lesztek... - Rugge röhögve méregetett minket, de látva, hogy nem díjazzuk a poénját, inkább kikapta a menyasszonya kezéből a listát, és sorolni kezdte a menetrendet.
- Tizennegyedikén Tini és Cande a helyszínt felügyeli, Jorge és én pedig megnézzük a templomot. Tizenhetedikén a beszédeken dolgozunk, azt követő nap pedig megtartjuk az első próbát. Tizennyolcadikán a lányok kapnak szabadnapot... mi meg elintézünk valamit - pillantott Rugge bizalmasan a mellettem ülő fiúra - Huszonkettedikén érkezik a szűk családi kör, akkor már mindennek majdhogynem készen kell lennie. Huszonhetedikén megejtjük a próbavacsorát, majd a legény- és legénybúcsúk következnek, huszonnyolcadikán pedig... az esküvő!
Ahogy Rugge a felsorolásban eljutott a menyegző napjáig, rájöttem, hogy nincs is olyan messze, és ahogy végigmértem Rugget és Candet, nekik is csak most esett le a dolog. Tudtam, hogy ha így haladunk, Jorge esküvője is pont ilyen hamar jön majd el, és most ez valamiért nagyon is elszomorított. Lopva rápillantottam, de amint elkapta a tekintetem, én inkább Cande felé fordultam.
- Ezek szerint a mai napunk szabad! - mosolyogva felpattantam, és a többiek is követtek. - Mit csináljunk?
- Ah, egyszerű! - kiáltott fel Ruggero. - Megmutatom nektek a legfenségesebb olasz éttermet Rómában!
Nem vitatkoztunk Ruggeval, hiszen ha valamiben mind egyetértettünk, az az volt, hogy olasz barátunknak igen kifinomult ízlése van, és ért az ízek nyelvén. Hamar elkészültem, majd a táskám megragadva kilépni készültem az ajtón, mikor úgy döntöttem, mégiscsak bunkóság lenne, ha nem várnám meg a szobatársamat.
- Megvárjalak? - kérdeztem bizonytalanul, inkább magamtól, mint a pakolászó Jorgetól. Mivel nem kaptam választ, közelebb lépve megismételtem magam. - Jorge, megvárjalak, vagy előremenjek?
- Menj csak! - egy pillanatra rám nézett, majd legyintve hátat fordított. Újra elindultam az ajtó felé, de az utolsó pillanatban Jorge kiáltott nekem, és a táskájával az oldalán hozzám lépett. Az ajtó után, egy rövid részig csak egy kicsi, szűk folyosó vezetett a szobába, így most ketten nyomorogtunk ott. Már-már hallottam a szívverését, és az illatát is éreztem. Végig uralkodnom kellett magamon, nem is tudom, miért.
- Képesek leszünk meglenni ketten? Barátokként? - nagy, kerek szemekkel mért végig, úgy éreztem, a tekintetével a lelkembe akar hatolni, mégis, keményen álltam a pillantását. Elkapta a tekintetét, és a jobbját nyújtotta felém. - Csak Rugge és Cande miatt!
- Rugge és Cande miatt! - erősen megráztam a kezét, és mosolyogva kiléptünk a szobából. Ezzel valamiféle egyezséget kötöttünk, de fogalmam sem volt, mennyi időre is szólt. Abban mégis biztos voltam, hogy amíg Rómában vagyunk, meg kell tanulnunk félre tenni a nézeteltéréseinket, hogy ez a három hét csakis Cande és Rugge esküvőjéről szóljon.
Lent a hallban csatlakoztunk a várakozó párhoz, majd beültünk Ruggero kocsijába. Ezúttal az étteremig megtett út alatt mind a négyen nevetve beszélgettünk, és képes voltam Jorgeval is társalogni. Ugyan még én sem tekintek rá olyan bizalmas barátomként, mint régen - és arról sincs fogalmam, ő csak megjátsza-e magát -, de egyelőre úgy érzem, túléljük valahogy ezeket a heteket. Ruggero egy népes, hangulatos téren leparkolt, mi pedig megszemléltük az esti fényekben díszelgő városrészt. Az idő gyorsan lehűlt, én pedig csak egy kardigánt hoztam magammal a délutáni hőségben, így vacogva intettem Ruggeronak, hogy eleget csodálkoztam, és most már fel szeretnék melegedni. Cande és a vőlegénye mosolyogva előretörtek a tömegben, mi meg Jorgeval igyekeztük hátul tartani a tempót, és nem elkeveredni a sokaságban, és előttem még az is kitűzött cél volt, hogy a mankómmal ne tanyáljak el a macskaköves utcán.
- Fázol? - kérdezte halkan, de láttam, hogy Cande egy pillanatra hátrafordul, majd felgyorsít.
- Nem, csak mindjárt mirelit leszek... - nevetve oldalba löktem, és igyekeztem elfojtani a bennem tomboló érzelmeket. Tudom, nem jó jel...
Mikor Jorge a pulcsijához nyúlt, már megérkeztünk a Sapori d'Italia nevű étterembe, és mélyen beszippantva az illatokat beléptünk a helységbe. Intettem Jorgenak, hogy fölösleges nekem adnia a kardigánját, mert majd itt felmelegszem.
- Van, amihez sosincs késő... - mosolygott rám, de miközben leültünk, én megráztam a fejem.
- Van, amihez már késő... - motyogtam. Igyekeztem vigyort erőltetni az arcomra, de nem igazán sikerült.
- Na, ki hozott benneteket Olaszország legjobb éttermébe? - Rugge öntelt vigyorral helyet foglalt az asztalnál, majd végigmért minket. - Ki a világ legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb, legtökéletesebb, ja, és ha elfelejtettem volna mondani, legtökéletesebb színésze?
Cande röhögve oldalba bökte a vőlegényét, én grimaszolva méregettem a velem szemben ülő idiótát, Jorge viszont gúnyosan felhorkant.
- Bocs... Lehet, hogy te vagy Olaszország legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb meg legtökéletesebb színésze, de a világé nem, ugyanis komoly versenytársad akadt! - Jorge megjegyzésére Ruggero hanyagul végigmérte őt.
- És mégis ki? - nevetett, majd hanyagul megrántotta a vállát.
- Közép - Amerika  legsármosabb, legokosabb, legszexibb, legszerényebb és legtökéletesebb színésze - Jorge végigmutatott magán, majd büszke vigyorral kijelentette - Jorge Blanco.
- Akarnak a sármos, okos, szexi, szerény és tökéletes urak rendelni valamit? - lépett mellénk egy pincérnő, mire Cande és én hangosan felnevettünk. Kicsit sem néztek bennünket őrülteknek... Mind kértünk egy egy Ruggero ajánlotta specialitást (persze mikor olasz specialitásként pizzát akartunk kérni, ő felháborodott, hogy mindenki mennyire egyoldalúnak találja az itáliai konyhát), aztán várakozni kezdtünk. Kis idő múlva újra vacogni kezdtem, majd Ruggero és Cande eltűntek, hogy ennek utána járjanak. Rugge a befolyására hivatkozva ígérkezett, hogy pár perc múlva bekapcsolják a fűtést. Ehhez képest még akkor sem értek vissza, mikor a pincérnő kihozta a rendeléseket.
- Nekikezdjünk? - kérdezte Jorge beszippantva az előttünk gőzölgő ínyencségek illatát.
- Várjuk meg őket... - nekem is nagy önkontrollra volt szükségem ahhoz, hogy ne faljam be rögtön az összes ételt, de uralkodtam magamon. - Abból nem lehet baj, ha iszunk... - mondtam, majd nevetve belekortyoltam a pezsgőmbe, hogy csillapítsam az étvágyam, nem sok sikerrel. A testhőmérsékletemen sem sokat javított a hűtött ital, és látszólag Ruggero-ék nem értek el semmit.
- Egy mumus fagyhalálba kerget engem, aztán meggyilkolja Ruggelaria-t is. - motyogtam mosolyogva. Erre Jorge hirtelen mozdulattal lekapta a pulcsiját, és rám terítette.
- Ez nem felhívás volt keringőre! - zavarodottan felnevettem, mire ő is elmosolyodott.
- Tudom. - mondta, majd csöndbe burkolóztunk. Engem fürkészett. Én meg őt. Sokáig néztük egymást, mikor a szám mosolyra húzódott.
- Mi az? - kérdeztem.
- Ez az! - felkiáltva a révületéből Jorge előrehajolt, és az arcomra mutatott.
- Micsoda?
- Ez az! - ismételte meg magát mosolyogva, majd felnevetett. - Nem láttam már mióta...
- Micsodát, Jorge? - nevetve fürkésztem a velem szemben ülő fiút, mikor megjelent Cande és Rugge közeledő alakja is. Tudtam, hogy nem sokára újra kezdődik a színjáték, miszerint Jorge meg én öri-barik vagyunk, és minden rendben.
- A mosolyodat. Azt a híres Stoessel mosolyt... - motyogta. Úgy nézett rám, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok. Nem voltak problémák, fájó térd, Stephie, eljegyzés, csak én, meg ő. De vissza kellett térjek a való világba.

- Hiányzik... - suttogta halkan. Válaszolni akartam, de mikor Cande és Rugge leültek mellénk, ő megszakította a szemkontaktust, és újra visszaléptünk a szerepünkbe.

- Ne haragudj Tini, de nem jött össze... valami műszerhiba. - rántott vállat Rugge, és nekikezdett az evésnek. Fogalmam sem volt, hogy bírok majd ki könnyek, meg fájdalom nélkül három hetet Jorgeval. Valahogy át kell vészelnem ezt az egészet. Át kell vészelnünk. Jorgenak, meg nekem. Barátokként. Ahogy az alku is mondja. Cande, és Rugge miatt...

13. Capítuló: Út a boldogsághoz

Újabb napok teltek el, amiken fogalmam sem volt, mivel tudnám lekötni magam. Az újabb sütés, főzés kombináció elég nehezen ment, miközben végig arra figyeltem, hogy ne tanyáljak el, a tánc szóba sem jöhetett, csak az ének maradt, azonban most ez sem kedvezett nekem túlságosan. Minden hang után eszembe jutott, hogy jelenleg két világ között őrlődöm. A próbák még most sem voltak gyakoriak, csakis az énekpróbákra mehettem be. Fantasztikus érzés volt újra színpadra "állni". Persze ez körülbelül annyiból állt, hogy miután Felipe velem is megosztotta a dallistát, kaptam egy széket a színpadon, és el kellett énekelnem ezeket. A következő kontrollon Dr. Santiago már elhanyagolhatónak találta a rögzítőt, így attól megszabadultam, de óvva intett attól, hogy elhagyjam a mankót. Erre persze a bent álldogáló Chris-sel mosolyogva összenéztünk. Még mindig azon rágódtam, hogy aznap a tengerparton Jorge mit is akart pontosan. Talán az egy tudatalatti visszatámadás volt tőle. Én elmondtam neki, hogy részemről újrakezdhettük volna, de ő elcseszte, ezért ő is éreztette velem, hogy valójában semmi akadálya nem lett volna kettőnk kapcsolatának, ha kinyitjuk a szemünket, és nem viselkedünk gyerekesen. De, ez van. Nem fordíthatjuk vissza a múltat. Ami megtörtént, az megtörtént...

És a napjaim hosszú rágódással teltek, legfőképpen azon, hogy lehetséges-e az, hogy egyszerre két embert szeretek. Végül elérkezett március eleje. A naptáramban nagy, piros betűkkel díszelgett a bekarikázott dátum alatt: Róma. Cande-ék esküvője vészesen közeledett, és elértük azt a napot, mikor négyen Olaszországba repülünk. Már reggel összepakoltam, hiszen Cande értesített, hogy délután négykor indul a gép, így háromra kell a a repülőtérre érnünk. A délelőttöt szerettem volna Chrissel tölteni, így mikor megjelent a fehér kocsi az ablakban, én már indulásra készen voltam. Olyan gyorsan léptem ki az ajtón, amennyire a mankóim csak engedték. 

- Szia hercegnő! - mosolyogva kiszállt a kocsiból, mire gyors puszit nyomtam a borostás arcára.

- Szia! - intettem én is, majd leültem az anyósülésre, a mankóimat pedig hátradobtam az ülésekre. Mikor Chris kinyitotta az ajtót, egy fekete kendővel a kezében, már rossz előérzetem támadt.

- Azt ugye nem akarod rám adni? - kérdeztem idegesen.

- Dehogynem! - nevetve a fejemre kötötte a kendőt, amit sóhajtozva tűrtem, aztán beült mellém, és elindította a kocsit. Most is vagy 10 percig kocsikáztunk, mikor Chris leparkolt. Óvatosan kivett a kocsiból, majd hosszas kérlelésre a kezembe adta a mankóimat, és a saját lábamon mehettem tovább. Mikor a homok a cipőmbe ment, már tudtam, hogy valószínűleg most is tengerparton lehetünk, így lerúgtam a cipőmet. A lábam belesüppedt a homokos talajba. Hiába jártunk a tavasz elején, Buenos Airesben hét ágra sütött a Nap, felmelegítve a homokot is. 

- Hol vagyunk? - nevetve abba az irányba fordultam, amerre Christ sejtettem.

- Most nem a hely a különleges, már jártunk itt. - a hangjában hallottam, hogy valami nagy dobásra készül. 

- Már nagyon kíváncsi vagyok! - nevettem.
- Már nem sokáig kell várnod! - Chris még egy ideig irányított, aztán megállított. Lassan mögém lépett, és kioldotta a kendőt. Ugyanazon a tengerparton voltunk, mint hetekkel ezelőtt, a sajtótájékoztató után, ugyanott, ahol Jorge is megtalált. Előttünk egy hatalmas, kék lepedőre téve várt bennünket minden finomság, amit el lehet képzelni. Mindenféle gyümölcs, sütemény, és más ételek. Mosolyogva Chrisre pillantottam, aki csak nevetett. Boldog voltam, hogy ennyi mindent megtett értem, a szívem repesett az örömtől, mégis, mikor helyet foglaltam a lepedőn, akaratlanul is a tengerpartot kezdtem mustrálni. Mikor azonban tudatosult bennem, hogy mit, pontosabban kit keresek, elpirulva újra visszafordultam a piknikünk felé. Nevetve kezdtünk neki, és végig beszélgettünk. Mikor végeztem az összes eperrel, a tekintetem akaratlanul is egy másik partszakasz felé tévedt. Ott volt. Jorge ott sétált a parton.
- Chris, tudod, még hiányzik valami... - ahogy elkezdtem a mondatot, már megbántam az egészet, de indulás előtt muszáj voltam beszélni Jorgeval.
- Ah, tudom... Hozok a világ legjobb gyrosából! - mondta nevetve, majd feltápászkodott. - Kicsit messze van, de 20 perc és jövök...
Amint eltűnt az alakja a sziklák között, megmarkoltam a mankóm, és Jorge felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, mit akarok neki mondani, de muszáj volt beszélnem vele. Elég lassan bicegtem el odáig, de pár perc alatt oda értem. Mielőtt megszólalhattam volna, a nekem háttal álló Jorge egy gyors mozdulattal megpördült, és így farkasszemet nézett velem.
- Nem kéne készülődnöd? - kérdezte szárazon.
- Én már készen vagyok. - mondtam halkan, majd közelebb botorkáltam hozzá. A talaj itt kavicsos volt, agy viszonylag lassabban tudtam haladni, ha nem akartam elesni. - De te mit keresel itt?
- Elég régóta szoktam ide kijönni. - motyogta, majd sokáig mélyen a szemembe nézett. - Tudod, ha ideges vagyok...
Abban a pillanatban esett le, hogy én már jártam ezen a partszakaszon. Jorgeval. Körülbelül 2 éve, mikor a nyári koncert előtt Jorge kihozott ide.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elfelejted... - megrántotta a vállát, majd egy követ hajított a vízbe. Megpróbáltam közelebb menni hozzá, de a mankóm beszorult két kavics közé, én pedig megint csak elvesztettem az egyensúlyom. Az utóbbi időben elég ügyetlen lettem... A sors játszik velem? Megint Jorge kapott el, de most nem állított talpra. Én sem ellenkeztem.
- Te is hamar elfelejtettél mindent... - motyogtam úgy ahogy voltam, Jorge mellkasának támaszkodva. Fájdalmas arckifejezéssel végigmért, majd két kezével megragadva talpra állított, a kezét mégsem vette el.
- Kevesebbet felejtettem, mint gondolnád! - lassan hátrébb lépett, és elfordult tőlem.
- Akkor az emlékekkel együtt jegyezted el Stephiet? - kérdeztem halkan. Nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét. - Mi az?
- Én... Igen... - láttam rajta, hogy hazudik valamiben, de fogalmam sem volt, miben.
- Te hazudtál nekem! Nem mondasz igazat... - motyogtam, és igyekeztem a lelkébe látni, nem sok sikerrel.
- Nem... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Fogalmam sincs, hogy mit titkolsz előlem, de azt hiszem, nem is akarom tudni! - ezzel sarkon fordultam, és készültem itt hagyni őt, de utánam kiáltott.

- Tini! Várj! - megvárta, míg megfordulok, aztán kiabálva folytatta. - Tényleg hazudtam... én... akkor a parkban... mikor nem voltál magadnál... tényleg... igazad volt! - kapkodva vettem a levegőt, mert tudtam, miről beszél. Hogy nem képzelődtem, mert Jorge tényleg beszélt hozzám, mikor nem voltam magamnál. Tényleg énekelt a mentőautóban, minden igaz, amiről azt hittem, röhejes agyszülemény.
- Most mennem kell... - nagy levegőt vett, és elsétált mellettem. Én még mindig némán álltam ott, mikor visszafordult, és felkapott. Most némán tűrtem, ahogy visszavisz a piknikhez, és letesz a plédre. Végig a tekintetét kerestem, de némán meredt maga elé. Csak akkor szólalt meg, mikor meglátta Chris alakját.
- Remélem boldog leszel! - mondta halkan, majd pont olyan gyorsan távozott, mint a múltkor.
Nem érzem jól magam kifogással véget vetettem a piknikünknek. Volt némi lelkiismeret furdalásom a hazugság miatt, de a Jorgeval való beszélgetés után nem bírtam volna végigcsinálni a randit. A gyomrom végig görcsben volt, hatalmas nyomást gyakorolt rám ez az egész. Fogalmam sem volt, Jorge miért tagadta le azt, amit mondott, ha tudta, hogy az talán változtatna valamin. Mégis, úgy éreztem, nem csak ezt az egy dolgot titkolta el.
Chris beletörődött, hogy ma nem húz ki belőlem semmit, és hazavitt. Otthon rögtön Mechi karjaiba vetettem magam, aki nem kérdezgetett, csak hagyta, hogy kidühöngjem magam, aztán zokogni kezdjek a vállán. Mindent elmeséltem neki, ő pedig csak ült, és hallgatott.
- Ha jól értem, Jorge ezzel beismerte, hogy arról beszélt neked, hogy nagyon szeret, és nem akar elengedni. - motyogta maga elé a barátnőm, mire hümmögve bólintottam. - Aztán énekelt... - Mechi még mindig a dolgot emésztgette, aztán egyszer csak felpattant, és leguggolt elém, a szőnyegre.
- Mi bánt a legjobban? - kérdezte komoly tekintettel.
- Nem tudom, csak... talán az, hogy... - akadozva, sokáig gondolkodva ejtettem ki a szavakat, mire rájöttem, mit szeretnék válaszolni. - Hogy úgy érzem, szeretem mindkettőjüket, de boldog csak egyikőjükkel lehetek, viszont ha nem sietek a választással, mindkettőjüket elvesztem!
Mechi sokáig csöndben térdelt előttem, majd lassan felállt, és visszakúszott mellém a kanapéra.
- Tini! - mélyen a szemembe nézett, majd halkan folytatta. - Egy valamit megtanultam az elmúlt napokban. A boldogságot sosem... Soha nem szabad másoktól várni! Te teremtsd meg magadnak, mert csakis akkor lehetsz igazán az, ha képes vagy magadnak adni belőle! Az emberek hibáznak. És ha Jorgetól, vagy Christől szeretnél kapni belőle, de ők elrontanak valamit, neked lőttek! Csak akkor lehetsz boldog, ha magadnak teremted meg ezt az érzést!
Szorosan magamhoz húztam Mechit, és hagytam, hogy az érzelmeim elszabaduljanak, mégis, csak egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mechinek igaza volt. Jól tudtam, így elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy felépítsem a boldogságomat. Hogy megtaláljam az utam a boldogsághoz, és már azt is tudtam, milyen kapu vár az út elején. A nagymamám mindig ezt ismételgette: "Jól jegyezd meg Martina! A zene mindig tárt kapu lesz számodra, és ha végigjárod a mögötte lévő utat, eljutsz majd a boldog befejezéshez...". 
A délután folyamán megpróbáltam Mechinél az ő boldogsága felől érdeklődni, de ő csak megrázta a fejét, aztán lopott egyet a mentás fagyijaim közül, és pont úgy, mint napokkal ezelőtt én, végignyúlt a kanapén. Pár óra múlva úgy döntöttem, ideje lenne indulni, ezért bekapcsoltam a telefonom, hogy dobjak egy SMS-t Cande-éknak, de ahogy megnéztem az értesítéseimet, erre semmi szükség nem volt. Cande és Rugge ugyanis megrohamozták a közösségi oldalakat a képeikkel, az egyiken pedig Cande közölte, hogy eljönnek értem.

@CandeMolfese: Irány Róma! 

Tinita, maradj a fenekeden, megyünk érted!:) @TiniStoessel

Nem értem, miért nem privát üzenetként közölték ezt velem, de megértem én, hiszen a jövendőbeli házaspáron jelenleg igen nagy adrenalin löket lett úrrá. A tokjába fektettem a gitárom, és szót fogadva lecsücsültem a szobámban, hogy végignézzem, a bőröndöm mindent tartalmaz-e, amire Európában szükségem lehet. Miután meggyőződtem róla, hogy semmiben nem szenvedek majd hiányt, a kofferemmel, és a gitárommal együtt lebaktattam a nappaliba. Persze a mankóimmal ez elég lassan ment, de valahogy megoldottam. Pontosan akkor, mikor majdnem végigbucskáztam a lépcsőn, Cande rontott be, és hozzám vágtázott. Végül nem tanyáltam el a lépcsőn, ás épségben elértem Mechi szobájáig, ahol elköszöntem a barátnőmtől, majd Cande nyomában a kocsihoz sétáltam. Ruggeban most sem kellett csalódnom, elhozta a lehető legnagyobb furgont, amit valaha láttam. A fekete, hétszemélyes autó jobban hasonlított egy kisbuszra, mint kocsira.
- Ruggero, nem négyen megyünk Rómába? - kérdeztem nevetve, mikor bekászálódtam hátulra. Még csak hárman ültünk bent, Jorge nem volt sehol.
- De, viszont a szüleimnek nem kellett a kocsi, mi meg fiatalok vagyunk, és kell a hely! - Rugge lazán megrántotta a vállát a kormánynál, majd beletaposott a gázba.
- A repülőtéren úgyis le kell tenned... - motyogtam a mellettünk elsuhanó tájban gyönyörködve. Cande bizakodva hátrafordult hozzám, aztán nevetve közölte, hogy Felipe magánrepülőt bérelt nekünk.
- Ugyanaz, mint amivel a Live-on közlekedtünk, csak ezúttal négyen használjuk majd! - mosolygott rám Cande.
- Miért nem csodálkozom? - nevetve végigmértem a leendő házaspárt, majd újra az ablak felé fordítottam a fejem. Nemsokára megálltunk egy nagy, kertes ház előtt. Rögtön felismertem, Jorge-é volt. Kisvártatva megjelent ő is a kapuban, de nem tűnt úgy, mintha nagyon búcsúzkodna. Talán Stephie nincs otthon... Jorge kinyitotta az autót, majd bepattant a mellettem lévő ülésre. Feszengve az ablak felé fordultam, majd mindketten elmotyogtunk egy 'Szia'-t. Egyikünk sem oldódott még fel a reggeli beszélgetés után, így inkább hallgattuk Rugge és Cande önfeledt csevejét. A repülőtérre érve Rugge intett, hogy szálljunk ki, és ő átadja a kocsit, hogy vigyék a repülőre. Jorge kipattant, majd nemsokára megjelent az én oldalamon.
- Segítek. - a kezét nyújtotta felém, hogy megtartson, de én inkább a mankóm felé nyúltam.
- Menni fog egyedül is. - motyogtam, mire kicsit hátrébb lépett. A két mankót a földre támasztottam, majd rájuk támaszkodva ki akartam szállni, de újra megbicsaklottam. Először a bőröndök, aztán a gyenge lábam, reggel a mankóim, most egy rossz helyen lévő bucka, ami miatt esni készülök. Ha Jorge a közelemben van, semmi nem úgy sül el, mint terveztem, egyelőre csak azt nem tudom, ez rossz, vagy jó. Egy biztos, most is Jorge kezei közt landoltam. A számat beharapva ösztökéltem magam arra, hogy minden érzelmet tüntessek el az arcomról, de a szemeibe nézve valami mégis megragadt bennem. Egy gyors mozdulattal elkaptam a tekintetem, mire elengedett. Candet követve felszálltunk a repülőre, és helyet foglaltunk. Jó volt újra ezen a repülőn lenni, minden olyan, mint a koncerteken. A fehér, bőrhuzatos ülések semmit nem változtak, ugyanúgy, egymás felé fordítva, négyes ülőhelyeket hoztak létre, sőt, még az illat is ugyanaz maradt. Szerencsémre Cande egy pillantásból megértette, hogy most nem hagyhat cserben, és neki kell mellém ülnie, így egymás mellett foglaltunk helyet, szemben Jorgeval, és az érkező Ruggeroval. Körülbelül fél óra múlva a hangosbemondó figyelmeztetett a felszállásra, majd a gép elindult. Mikor lendületet vett, elrugaszkodott a földtől, én pedig belesüppedtem a székembe. Végig a tájat néztem, az elsuhanó madarakat, akik szabadon szálltak. Egyszer szeretnék madár lenni. Tudom, ez elég betegesen hangzik, de ők szabadok. Nem parancsol nekik semmi, és senki, a maguk útját járják. Mikor a gép elérte a megfelelő magasságot, láthatóvá vált az alattunk fekvő táj is. Buenos Aires látképe innen, fentről mindig gyönyörű.
Parkok, erdők, mezők, majd a tenger suhant el alattunk, de még mindig csak Cande és Ruggero beszélgettek boldogan. Újra végigmértem őket, és rájöttem, hogy ahogyan ők tekintenek egymásra, az tényleg szerelem. Nem fellobbanás, vagy egy futó kaland, ők tényleg szeretik egymást. Sóhajtva nyugtáztam, hogy én olyan mosolygós, áhítatos pillantással, ahogy Cande néz Ruggera, egyelőre sem Jorgera, sem pedig Chrisre nem tudnék így tekinteni. Jorgeban megbízni még sok erőfeszítésembe fog kerülni, Christ pedig még nem ismerem annyira, hogy rá merjem bízni a boldogságom. Ez is csak Mechi-t igazolja. Magamnak kell megteremtenem a boldogságot. Egyedül kell megtalálnom az utat a boldogsághoz.

12.Capítuló: Csak egy dal...

Hola!:)
Meg is érkeztem a következő résszel, remélem, tetszeni fog nektek!:)
Elpuhultam a kórházban töltött napok alatt, ez kétségtelen. Azt hittem, majd fokozatosan kapom vissza a terheimet, amiket cipelnem kell, erre a sors egyszerre rám zúdította az összeset, kezdve egy hatalmas, KI A FRANCOT SZERETSZ, MARTINA?!? címmel ellátott csomaggal. Esküszöm, mikor Christ csókoltam, biztos voltam benne, hogy kit szeretek. Tudtam, hogy mit akarok, hogy kivel vagyok boldogabb, mert a csókunkba beleremegett minden porcikám, mert lágy volt, és végtelenül gyöngéd, mégis, inkább vágytam arra a vad, őszinte szerelemre, amit úgy hittem, Jorge mellett megtaláltam. Aztán Chris tengerzöld szemei rám pillantottak, és rögtön elbizonytalanítottak, arra biztatva, hogy várjak. De akkor nem cselekedtem, és ezzel olyan lavinát indítottam el, amit már nem voltam képes megállítani. Megvártam a következő randit, mikor ő újra elvarázsolt, az újabb csókot, mi közben úgy éreztem, most megszegek egy ígéretet, és a következő pillanatot, mikor Chris és én összekulcsoltuk a kezünket. Ő és Jorge is fontos helyet foglalnak el a szívemben, de túl gyáva vagyok, hogy megtudjam, ki az, akivel le tudnám élni az életemet, és ki az, aki nélkül nem. 

És így jutottam el arra a pontra, hogy pár hét múlva mentolos fagyit zabálva kuporogtam a kanapémon, miközben azon rágódtam, mekkora szemét vagyok. Az aznapi próbát Felipe és Tara lemondta, pedig énekelni már Dr. Santiago is elengedett, azt mondta, hamarosan levehetem a rögzítőt, egy két hónap múlva pedig megpróbálhatok mankó nélkül járni. 

- Martina Alejandro Stoessel Muzlera! - Mechi trappolva vágtázott le a lépcsőn, kezében szorongatva a laptop-ját 

- Nem megyek hozzád Mercedes! - vontam meg a vállam, és sóhajtva helyet adtam neki a kanapén. 

- Nagyon vicces... - az orrom elé nyomta a kijelzőt, és elindított rajta egy dalt. Azon nyomban felismertem az oldalt, a tetején annak a cégnek a logója állt, amelyik leszerződtette Jorge-t. A videón tökéletesen kivehető volt Jorge alakja, és a sarokban feltüntetett, tegnap előtti dátum. Most miért mutatja meg ezt nekem Mechi? Talán Jorge üzenni akar valamit?

"Az ágyamon fekszem, nem tudom, mit kéne tennem,
Hogy gondolhatok-e még rád, vagy már nem,
Azon töprengek, miért vágyom még hozzád,
Miért akarom, hogy nekem énekelj?"

A lassú tempó, a dallam már emlékeztetett valamire, de még nem jöttem rá a megoldásra. Összeszűkült szemmel igyekeztem megérteni, a sorok hozzám szólnak-e. Miért akarom, hogy nekem énekelj...  A versszak utolsó soránál már tudtam, hogy bármilyen betegesen hangzik, a dal nekem szól. Arra is rájöttem, hogy a hazatérésem estéjén azok a lépések a dalom után, amiket Mechi-ének hittem, valójában Jorgehoz tartoztak. Pontosan előtte esett be a házba, pontosan előtte mondtam el neki mindent, pontosan előtte ment el. Legalábbis azt hittem, de most tudom, hogy itt maradt, és végig hallgatta a dalomat. Azt akarta, hogy neki szóljon? Akkor miért jegyezte el Stephiet?

"Miért súgja mindig a szél a te nevedet a fülembe?
Miért érzem az illatod itt is a levegőben?
Miért látom a távolban annyiszor a te alakod?
Mond, miért akarod, hogy ne érintselek, ha te is így érzel?"

Aztán felcsendült a refrén, és minden értelmet nyert. Jorge ezt a dalt mutatta nekem a kórházban. Igazam volt, ezt nem Stephienek írta! Nem is zenével kérte meg a kezét, mert akkor és ott tudtam, hogy ez a dal nekem szól...

"Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,
De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem,
Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,
Igazad lett, hazudtam, hazudtam,
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem!" 

Jorge mélyen a kamerába  nézett, és én úgy éreztem, engem fürkész. Pislogás nélkül hallgattam a gitárjátékot, és a hangját, ami most is elvarázsolt.

"És most itt van ő, egy tolvaj,
Ellopta azt, ami engem illet,
Ellopta azt, ami talán sosem volt az enyém,
Mégis mindig azt hittem, a mi szerelmünk örökké tart..."

És mikor újra felcsendült a refrén, semmi kétségem nem volt a felől, hogy Jorge a veszekedésünk után fejezte be a dalt. Mikor elmondtam, hogy lett volna esélyünk, hogy tovább léptem, az után, hogy énekeltem. Nem bírtam tovább nézni, tovább hallgatni ezt a dalt. Azt a dalt, ami elmondta, hogy Jorge még talán szeret, és így jegyezte el Stephiet. A kezemmel a laptop felé nyúltam, hogy lecsukjam, de Mechi megállított.
- Hallgasd végig! - suttogta, mire a kezem erőtlenül magam mellé dobtam.

"A szád beszél, de hazudik, a szemed megsúgja nekem,
Mert látom benne, hogy nem vagy boldog, látom,
Arra gondolok, én tehetek róla, mert túl vak voltam,
Nem láttunk a füsttől, de már tiszta előttem az út, már túl késő..."

Akkor hullott le az első könnycseppem. Nem tudtam, miért sírok. Azért, mert bennem csak most tisztázódott, hogy csupán azért nem tudtunk mindent újra kezdeni, mert túl vakok voltunk? Mert elvakított minket a távolság, az idő, az a füst, amiről most Jorge énekel?

"Mert már csak emlék maradsz, nem hagyod, hogy több legyél,
Emlék maradsz, mert akkor nem tettem eleget,
Akkor elrontottuk, akkor hibáztunk,
Nem láttunk a füsttől, de már tiszta előttem az út, tiszta az út...
Már túl késő...
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád szerelmem!"

Levegőért kapkodva hagytam, hogy lecsengjenek az utolsó akkordok, majd Mechi lecsukta a laptopot. Sokáig hallgattunk, én nem szóltam, ő pedig hagyta, hogy rendezzem magamban a dolgokat. Milyen dolgokat? Hiába repesett annyira boldogan a szívem, ez semmin nem változtatott. Ez csak egy dal. Csak egy dal, ami elmond mindent...
- Tini! - Mechi suttogva végigsimított a kezemen. - Te tudod, hogy mi ez?
- Egy dal. - rántottam vállat hanyagul. Jól tudtam, hogy irtó átlátszó a hazugságom, de nem akartam kifakadni, most nem. - Egy egyszerű dal...
- Nem hiszem, hogy egy egyszerű dal ennyire megérintene... - alaposan végigmért, de én kerültem a tekintetét. - Én azt hiszem, ez egy dal, ami neked szól. Rendben, ha beszélni szeretnél... a szomszéd szobában megtalálsz! - ezzel lassan felállt, és a lépcső felé vette az irányt.
- Mechi! - kiáltottam utána, mire mosolyogva letette az asztalra a laptopot, és átölelt.
- Köszönöm... - motyogtam halkan, majd elengedtem.
- Bármikor... - ő is elmosolyodott, majd felszaladt a szobájába. Én is befejeztem a fagyimat, aztán a mankómért nyúlva elindultam volna, hogy végre ráncba szedjem magam, és programot találjak magamnak, de a pulton megcsörrenő telefonom megállított. Az utolsó pillanatban sikerült elbicegnem a készülékig, és felvennem a telefont Felipe-nek.
- Szia, Tini! - kiáltott bele, a háttérből beszűrődő dudaszó miatt azonban hangosabban kellett beszélnie a kelleténél.
- Felipe? Mi történt? - kérdeztem riadtan.
- Semmi, csak sürgősen be kéne jönnöd egy sajtótájékoztatóra, Mechivel együtt... - sóhajtva nyugtáztam, hogy Felipe időzítési képessége nem kopott egy kicsit sem. - Itt lesz mindenki...
- Ezt nem szoktuk kicsit korábban megbeszélni? - nevetve tettem fel a kérdést, hiszen a mi drága rendezőnk mindig az utolsó pillanatokban ugraszt bennünket.
- De igen, csak most kaptam utasítást, hogy rendezzünk egyet, mert mindenkit nagyon izgat, hogy mi van veled... - kicsit elhalkította a hangját, majd folytatta. - Tudod, híre ment annak, hogy Jorge-val kettesben jártátok a parkot...
- Felipe! Te is tudod, hogy mi nem... - az idegességtől egyszerre tízféle magyarázatba akartam belekezdeni, de egyiket sem tudtam befejezni. - Csak Mechi szórakozott, és...
- Én tudom, Tini, de ezt nem velem kell tisztáznotok... Mi is megpróbálunk visszaérni... - még vitatkoztunk egy ideig, de persze belementem, ahogy a többiek is. Felipe megadta a helyszínt, majd szólt, hogy elküldi Irene-t, aki elhozza a sebtiben kiválasztott ruhákat. Mechit hamar felráztam, és elmondtam neki mindent, majd a sebesen érkező Irene elé bicegtem, és átvettem tőle a ruhákat. Ezek után gyorsan elkészültünk, majd Mechi elkészítette a sminkünket, és a hajunkat, aztán beültünk a kocsiba, és elfurikáztunk a megadott címre, ahol egy limuzinba ültettek minket, és azzal vittek el a sajtótájékoztatóra. Tudom, tudom, fő az óvatosság, de Felipe néha túlzásba viszi! Már a legtöbben ott voltak közülünk, így velünk teljes lett a csapat. Az utolsó percekben Felipe és Tara is megérkezett, így mind helyet foglaltunk egy hosszú asztalnál a névkártyákkal ellátott székeken. Én középen kaptam helyet, mellettem pedig Cande, és Jorge ültek. Nem mertem a fiú szemébe nézni. Jól tudtam, hogy már leszűrte, hogy láttam a videót, így percekkel a sajtótájékoztató kezdete előtt, mikor az újságírók beszivárogtak a terembe, és a zaj miatt épp hogy egymást hallottuk, odasúgta:
- Az csak egy dal...
Kiáltani akartam. A szemébe dörgölni, hogy mindketten tudjuk, hogy nem csupán egy dal. Felállni, és üvölteni mindenkivel. De nem ment. Nagy levegőt véve mosolyt erőltettem az arcomra, és ránéztem.
- Tudom! - tisztán artikulálva, lassan beszéltem, hogy felfogja minden szavam. - Csak egy dal. Nincs semmi jelentősége. Tudod, többet gondoltam róla. Azt hittem, legalább megkérted vele valaki kezét...
Nem tudom, mit várt. Talán pont azt, amit tenni akartam, de nem számított arra, hogy így reagálok majd. Hosszan, meglepődött, vagy talán csalódott tekintettel végig mért. Fogalmam sincs, mit akart mondani, mert elnyomta Felipe hangja, aki megkezdte a sajtótájékoztatót. A kérdések záporozni kezdtek, és Taranak többször türelemre kellett intenie őket. A legtöbb kérdés persze az állapotommal kapcsolatban jött, meg azzal, hogy mit kerestünk ott kettesben. Jorgeval rengeteg kifogást felhalmoztunk, nagyon jól ködösítettünk, és megnyerő alakítást nyújtottunk, mint barátok, Mechi meg csak röhögött magában a székében.
- És skacok, hallom, újra jön egy koncert! Mit szóltok hozzá? - újabb kérdés érkezett, amit most Alba vett át.
- Fantasztikus! Mind nagyon szeretjük ezt a társaságot, a hosszú évek alatt igazi család lettünk, és most újra együtt vagyunk! Hosszú volt ez az egy év, de most újrakezdünk mindent!
- Úgy hallottuk, Ruggelaria végérvényesen is össze szeretné kötni az életét! Igaz a hír?
- Igen, Ruggero és én márciusban házasodunk össze. - mosolygott a mellettem ülő Cande. - Rájöttünk, hogy annyira szeretjük egymást, hogy eldöntöttük, örökké együtt akarunk maradni.
- És srácok! - egy előttünk ülő hölgy Jorgera és rám pillantott. - Mit szóltok ehhez? Itt van Ruggelaria, Falba, Mechabi - zavartan Mechire pillantottam, aki lesütött szemmel meredt maga elé - és még a többiek, akik nyílt kapcsolatban élnek, viszont JorTini-ről még mindig semmi hír. Létezik még?
Miután meggyőződtem róla, hogy erre a kérdésre nekem kell válaszolnom, nagy levegőt vettem, és elfogadható magyarázatba kezdtem.
- Nem, én és Jorge újra barátok vagyunk. - bólintottam, majd folytattam a hazudozást. - Békében váltunk el, és mindketten folytattuk a magunk útját, ami még nagyon hosszú. Nehéz volt mindent helyre hozni, de sikerült, és rendben van a kapcsolatunk, Jorge és én újra úgy nézünk egymásra, mint az előtt. A kettőnk kapcsolata sosem volt több, mint nagyon jó barátság, ezt tévesztettük össze a szerelemmel. - mosolyogtam. Jorge is meredten figyelt. Azt hittem, leráztam a többi hasonló kérdést, de a java még csak akkor jött.
- De egy picit sem merült föl benned, hogy vissza szeretnéd kapni Jorget? - az előttem ülő újságíró szorosan az arcomba nyomta a kameráját, én pedig igyekeztem elnyomni a bennem tomboló érzelmeket. Idegesített ez a sok ember, akik a magánéletemről faggatóznak. Miért nem tudnak olyan kérdéseket feltenni, hogy "És milyen érzés újra színpadon állni?" vagy "Lesz lemez a szóló koncerted dalaiból?" vagy társaik. Ők arra kíváncsiak, JorTini él-e még. Cseszhetik, mert rohadtul nincs semmi JorTini, és ha rajtam múlik, soha nem lesz. Legszívesebben eltemetném Jorget!
- Nem. - kezdtem annyira higgadtan, amennyire csak lehetett. - Én újra megtaláltam azt az embert, akivel boldog vagyok, Jorge pedig szintén boldog újdonsült jegyesével, Stephievel! - vigyorogva beszéltem a kamerákba, de a mondat végén Cande értelmetlenül felém kapta a fejét és erősen bokán rúgott az asztal alatt, Rugge oldalba bökte a mellettem ülő Jorget, ő pedig nagy levegőt véve, elvörösödött fejjel rám meredt. MI FOLYIK ITT?
- Köszönjük, hogy itt voltak, a sajtótájékoztatónak ezennel vége! - pattant fel Felipe, és kifelé kezdte terelgetni az értelmetlenül bambuló tömeget. Fogalmam sem volt, mi folyik körülöttem, de el akartam tűnni onnan, így felpattantam, megragadtam a mankóm, és a hátsó kijáraton elindultam a kocsi felé, mégis, a folyosón Jorge megállított. Mielőtt bármit mondhatott volna, a szavába vágtam.
- Mi volt ez?
- Én csak... - zavartan a hajába túrt, majd összeszűkített szemmel magyarázni kezdett. Tudtam, hogy ködösít, de nem érdekelt. - Mi csak... még nem jelentettük be az eljegyzést...
- Ja, kösz... - motyogtam, majd a kijárat felé kezdtem bicegni. Vártam, hogy utánam jön, de meg sem mozdult. - Azért, tudod... - megpördültem, és mielőtt még Rugge elérhette volna őt, befejeztem a mondatot úgy, hogy csak ő és én hallhattuk. - Remélem tisztában vagy vele, hogy nem gondolok mást a kapcsolatunk mögé. Az csak egy dal...
Bólintott, majd hagyta, hogy elmenjek. Most nem érdekelt a bejárat előtt tolongó tömeg, bevetettem magam a kocsiba, és megvártam a percek múlva érkező Mechit is. Nem szólt egyikünk sem, csendben elértük a parkolót, ahol letettük a kocsinkat, és átszálltunk. Hazaérve rögtön bevetettem magam az ágyba, és csak órák múlva ébredtem fel a telefonom csörgésére. Chris keresett...
- Szia, kicsim! - szólt a telefonba. - Szabad vagy ma délután?
- Annyira sajnálom, Chris, de most nincs hangulatom semmihez... - motyogtam szomorúan, mire a vonal másik végéről a barátom felnevetett.
- Akkor ez a program pont neked való lesz! Ne csinálj semmit, pár perc és ott vagyok!
Beletörődtem, hogy nincs más választásom, és átballagtam a vendégszobába Mechihez, hogy szóljak, elmegyek.
- Mechi, elmegyek délutánra, este jövök! - mondtam fáradtan, és megdörzsöltem a szemem.
- Biztos? Nem akarsz ma inkább kikapcsolni? - aggódva pillantott rám, én pedig megrántottam a vállam. Elköszöntem, majd kibotorkáltam az érkező Chrishez, aki kipattant a kocsijából, felkapott, és beültetett. Vagy 10 percig kocsikáztunk, mikor mosolyogva leparkolt. Újra az ölébe vett, és meg sem állt velem a homokos tengerpartig, ahol letett. Nem volt nálam mankó, így kicsit bizonytalanul rá pillantottam.
- Ezt szabad? - mosolyogtam, mire bólintott.
- Ne félj, itt vagyok! - pár lépést tettem így szabadon, ami ugyan nehezen ment, de jobban éreztem magam tőle.
- Még nem igazán, de ki akartam próbálni! - nevetett rám. - Mindjárt jövök, hozok egy kicsit a világ legfinomabb gyrosából! - kiáltott, majd elszaladt. Egy ideig csak álltam a tengerparton, és bámultam a lemenő Nap fényeit. Olyan gyönyörű volt, hogy egy pillanatra elfelejtettem mindent, ami akkor bántott. A tűnődésemből egy kéz érintése riasztott fel, mire nevetve megfordultam. Meglepődve tapasztaltam, hogy nem Chris áll mögöttem. Az arcomról rögtön lehervadt a mosoly, mikor megpillantottam Jorget. A szívem nagyokat dobbant, fogalmam sem volt, mit akarhat.
- Mit keresel itt, Jorge? - kérdeztem döbbenten.
- Ez a kedvenc partom... - megrántotta a vállát, majd végig mért. Ahogy feltűnt neki, hogy nincs semmi, ami tart, ijedten folytatta. - Tini! Te mi a francot gondoltál? Hol van a mankód?
- Képzeld, Chris megbízik bennem, vagyok olyan erős, hogy egy helyben már meg tudok állni! - kiáltottam, de mikor megpróbáltam tenni felé egy lépést, megbicsaklottam. Nem értem, most miért nem ment. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de Jorge elém lépett, és így a mellkasának estem neki.
- Megbízik benned, mi? - kérdezte gúnyosan. - Különbség van a bizalom, és az óvatlanság között.
Hiába tiltakoztam, az egyik kezét a térdem alá csúsztatta, a másikkal pedig a hónom alatt ragadott meg, és felemelt. Hiába tiltakoztam, nem tett le.
- Jorge, engedj el! - kiabáltam. Meg sem állt velem addig, amíg az első hullámok a talpát nem kezdték verni, aztán a távolba meredve nagyot sóhajtott, és letett. Nem tudtam, miért pont akkor, aztán észre vettem a közeledő Chris alakját.
- Tudod, nem csak a tengerpartomat lopta el... - Jorge halkan beszélt, majd elsétált mellettem. Jól tudtam, mire gondolt, mert már egyszer említette. A dalban... Úgy éreztem, utána akarok menni, de végül nem tettem semmit. Most sem... Mert ahogy ő is mondta, az nem volt több, csak egy dal...

Új design, új arculat, új lendület!

Sziasztok! 

Ma sem résszel érkeztem (de már készül). Nem tudom, láttátok-e már, de elkészül a blog új design-ja, ami életem első, saját készítésű fejlécével lett párosítva, egyszóval, a blog kinézete az én munkám! Ezzel azt szeretném mondani, hogy amint látjátok, új erőre kaptam, a részek érkeznek hetente, én pedig tele vagyok ötletekkel és energiával! Hamarosan a szereplők menüpont is megújul, a design-hoz illő képekkel, és pár új szereplővel! A rész pedig szombaton érkezik, addig pedig egy kis ízelítő, amitől nem kell megijedni, Tini eléggé ki van bukva (:'D):

"(...)A videón tökéletesen kivehető volt Jorge alakja, és a sarokban feltüntetett, tegnap előtti dátum. Most miért mutatja meg ezt nekem Mechi? Talán Jorge üzenni akar valamit? Aztán felcsendült egy ismerős dallam, majd a refrénnél rögtön értelmet nyertek a sorok(...)..."

"(...) - De egy picit sem merült föl benned, hogy vissza szeretnéd kapni Jorget? - az előttem ülő újságíró szorosan az arcomba nyomta a kameráját, én pedig igyekeztem elnyomni a bennem tomboló érzelmeket (...). Ők arra kíváncsiak, JorTini él-e még. Cseszhetik, mert rohadtul nincs semmi JorTini, és ha rajtam múlik, soha nem lesz (...).    - Nem. - kezdtem annyira higgadtan, amennyire csak lehetett. - Én újra megtaláltam azt az embert, akivel boldog vagyok, Jorge pedig szintén ezt teszi újdonsült jegyesével, Stephievel! - vigyorogva beszéltem a kamerákba, de a mondat végén Cande értelmetlenül felém kapta a fejét és erősen bokán rúgott az asztal alatt, Rugge oldalba bökte a mellettem ülő Jorget, ő pedig nagy levegőt véve, elvörösödött fejjel rám meredt. MI FOLYIK ITT?" 

Feliz cumpleanos!

Hola!:)
Naaa, milyen nap van ma? Március 21, ami történetesen a blog főhősének, Tininek a szülinapja egyben! Innen is sok boldogságot kívánok ennek a csodás, immár 19 éves lánynak!:)

11.Capítuló: Üdv itthon!

El is készült!<3
Remélem, tetszeni fog mindenkinek, mert tele van izgalommal, és kérdésekkel... :)
A kórházban töltött napjaim alatt Mechi, és én is hosszú harcokat vívtunk a világegyetemmel, és saját magunkkal is. Elsőként felhasználva a befolyásomat a Santiago családnál, hosszú távra berendeltem magam mellé a barátnőm. Szüksége volt rám, és nekem is ő rá. Minden délután egy két órára, mikor Mechi próbára ment, kiültem a kórház parkjába, és vártam, hogy megjelenjen egy piros ruhás, tengerzöld szemű alak a pad előtt. Chris-sel egyre több időt töltöttünk együtt, és kezdtük egyre jobban megkedvelni a másikat. Ahogy jobban megismertem, a közös emlékeink kezdték elnyomni a Jorge iránt érzett szerelmem fájdalmas emlékeit. A gond csak az volt, hogy elnyomták őket, nem elfeledtették. Minden pillanatban ott motoszkált a fejemben, hogy mit ronthattam el, hogy most nem ül velem szemben, vagy hogy most Jorge épp valami nyálas ebéden ül a nyikorgó Stephie-vel. Bennem volt, hogy most akár épp vele is lehetnék ahelyett, hogy a kórházban ücsörgök, és próbálom kiverni a fejemből. Jorge már bennem élt. És nem tudtam semmit tenni, hogy kiűzzem a szívemből. 

Nem tagadom, nagyon lassan múltak a napok. Mechivel sokat beszélgettünk, és nevettünk, úgy éreztem, végleg helyre állt a barátságunk, és vele végre minden olyan, mint az előtt, hogy bejelentettem: elmegyek. Nekem is, és neki is jót tett, hogy végre mind a ketten megértettük, nem is olyan rossz egyedülállónak lenni, hiszen rájöhettünk, mihez vagyunk egyedül is elég erősek. Ahogy teltek a napok, egyre több nem fogadott hívás ikon díszelgett Mechi telefonján, a drága Xabitól. Mivel azóta, hogy velem beszélt, nem igen találkozott a barátjával, Mercedes cuccai is mind Xabinál voltak, mert a lánynak nem nagyon volt hová költöznie. A saját lakását eladta, mikor  ők ketten összeköltöztek, ezért arra jutottunk, hogy amíg talpra nem áll, beköltözik hozzám. Nem beszélt arról, mi történt kettejük között, és annyi eszem még nekem is van, hogy rájöjjek, nem lesz pár nap alatt az álompár szerelméből veszekedő haragosok csatatere. Ennek ellenére nem erőltettem Mechit. El fogja mondani, ha akarja, én tudom, addig pedig, amíg erre nem áll készen, szívtelenség lenne ezzel zaklatni őt.
Csiga lassúsággal teltek a napok, de végre eljött a lehetséges utolsó napom a kórház falai között. Ha az aznapi kontrollon sikeren átmegyek, hazaengednek. Már reggel izgatottan keltem fel, ha bár egyáltalán nem tehettem az eredményért semmit. Az egész a testemen múlt, ha elég gyorsan gyógyult, végre szabadulhatok. Többször rágódtam azon, hogy ha már nem leszek elkülönítve a világtól, hogyan fogom újra elviselni a rám nehezedő nyomást. Jól tudtam, milyen voltam pár héttel ezelőtt, és azzal is tisztában voltam, hogy ha több ideig úgy marad minden, nem a térdemet töröm ki, hanem egyenesen a nyakamat!
Reggel még Chris bejött a kórtermembe, hogy benézzem hozzám, mert Mechi-t Felipe sürgősen berendelte a Stúdióba. Tudtam, hogy ez a kontroll nem csak nekem fontos, hiszen az első koncert két három hónapon belül kerül megrendezésre, addig pedig teljesen rendbe kéne jönnöm.
Miután Chris is elépett egy riasztás miatt, előkaptam a gitárom, hogy eljátszam a nem is olyan régen írt dalomat, de az első akkordok után, mielőtt az ének egyáltalán beléphetett volna, odébb dobtam a hangszert, és a papírt nézegetve, amire a szöveget körmöltem, rájöttem, mekkora hülyeséget írtam. Nem akartam emlékezni semmire, ami összekötne Jorgeval, vagy az emlékével. Nem akartam kinyitni a szívem, nem akartam a kettőnk múltba süllyedt románcába kapaszkodni. Igyekeztem minél pontosabban felidézni Jorge öntelt vigyorát, Stephie banyaorrát, és egy ezüstkarikát, amit ez a két öntelt hólyag cserél majd egymással.
- Szia Tini! - az ajtón egy barna hajú, fiatal, csinos nővér lépett be kezében egy mappával, és intett nekem. - Claudia vagyok, itt dolgozom, nővérként, én foglak lekísérni a kontrollra.
Valami felrémlett bennem a névvel kapcsolatban, de inkább hagytam, mert túl fáradt és ideges voltam ötletelni.
Leballagtunk a földszintre, aztán 10 perc várakozás után beléptünk egy terembe, ahol Dr. Santiago várt minket. Köszönt, majd leültetett egy székre, ahol lecsatolta a merevítőt, és hümmögve megszemlélte a térdemet. Néha megnyomott egyet pontot, volt, hogy semmit nem éreztem, máskor szólnom kellett, hogy fáj a térdem, de volt, hogy szimplán csak bizsergett. Végül mosolyogva közölte, hogyha megígérem, hogy nem ugrándozok, és egy pillanatig sem teszem le a mankót, valamint hónaponta bejövök kontrollra, hazaenged. Az örömtől repesve támolyogtam fel a kórterembe Clau segítségével. Fent levetettem magam az ágyra, miközben hálát zengtem mindennek, hogy hazamehetek.
- Na látod, lassan visszatérhetsz a koncertekhez! - mosolygott rám Claudia.
- Reméljük minél előbb... - nevettem fel én is boldogan.
- Aztán hamar jöjjön ám az a kis Blanco is... - Clau nevetve kacsintott rám, mire én felhúzott szemöldökkel végig mértem.
- Arra még várhatsz jó ideig... - elnyomva a gombócot, ami a torkomban nőtt, mosolyogva szemeztem a lánnyal.
- Na ne már! De hisz minden pletykalap jortiniről szól...
- Nekem hiszel, vagy a pletykalapoknak? - nevetve magamra kaptam egy kardigánt, és dobtam egy SMS-t Mechinek, hogy hozza a kocsit, mert hazamegyünk.
- Azt hiszem, a pletykalapok verziója jobban tetszik... - mosolygott, majd a zsebébe túrva az ajtó felé vette az irányt. - Különben is.... - kivett a zsebéből egy kulcs csomót, majd egy baseball ütőt mintázó kulcstartót mutatott felém.  - Van mivel lecsapnom...
Ezzel kilépett az ajtón, én pedig nevetve magamra maradtam. Volt egy olyan érzésem, hogy nem most látom őt utoljára.
Pár óra múlva már a bőröndömbe pakoltam a ruháimat, miután végeztem Mechi cuccaival (mivel szólt, hogy még nem tud jönni, mert Tara bokája helyre jött és épp vért izzadnak táncpróbán). Az utolsó darabokat hajtogattam, mikor belépett Chris.
- Szia! - mosolyogtam rá, mire válaszul kaptam egy olyan igéző pillantást, amit a napok alatt annyira megszerettem.
- Látom, itt hagysz minket... - mondta, miközben mellém lépett. - Miért nem szomorkodom?
- Ennek örülnöm kéne? - Chris jelenléte valahogy feszélyezett, de egy ízben melegséggel is töltött el, és megnyugvást sugárzott.
- Ugye látlak még? - hosszú csönd után újra Chris szólalt meg. Egy ideig csak bámultam rá némán. Nem terveztem ekkora hatásszünetet, de elvesztem a szemeiben.
- Ma péntek van. - mosolyogva megrántottam a vállam. - Érdeklődtem kicsit, és úgy tudom, ma este nem dolgozol...
- Tini! - most először láttam úgy, hogy zavarban van, amit leginkább a sóhajtásival próbált leplezni. - Eljönnél velem ma este valahová?
- Még meglátom, szabad vagyok-e! - kacsintottam rá, majd egy papírra lefirkantottam a címemet, és a zsebébe csúsztattam. - De kifejezetten nagyobb esélyed van, ha nyolcra eljössz értem! - nevetve bicegtem ki az ajtón, úgy éreztem, életemben először sikerült egy hatásos kilépést produkálnom. Mintha csak vezényszóra tenné, megcsördült a telefonom, és tudatta, hogy Mechi a parkolóban vár. Valahogy leegyensúlyoztam a mankóimmal a parkolóig, ahol bedobtam a csomagtartóba a táskákat, és behuppantam az anyósülésre.
- Mi történt, te tök? - Mechi zavarodottan végig mért, a homlokán folyó izzadtságcseppek bizonyították, hogy tényleg megszenvedett az elmúlt pár órában.
- Ma este randim van. - sejtelmesen vigyorogva a barátnőmre pillantottam, aki persze kifaggatott mindenről. Mire megérkeztünk a házhoz, már az egész történetet kívülről tudta. A táskákat most Mechi vette ki a csomagtartóból, valamivel lassabban a normál tempónál, ami kicsit szúrta a szemem. Ügyelt arra, hogy én menjek elől, és az egész viselkedésére magyarázatot adott a nyitott ajtóm, így mikor belöktem azt, a lakásomban lévő összes barátom egyszerre kiáltott, hogy "Üdv itthon!". Sorra vettem az összes vendéget. Köztük volt Cande, Rugge, Lodo, Thomas, Xabi, Alba, Facu, Diego, Clara, Felipe, Tara, Fran, apa, anya és mindenki, akit csak ismerek. A kiáltásukba beleremegett a padló, amit én a letámasztott mankómon keresztül érzékeltem. Imádtam őket. Nagyon jól esett, hogy itt vannak és tudatják velem, hogy támogatnak, de jelen pillanatban semmire nem vágytam jobban, mint egy felüdítő, gyertyafényes fürdőre.
- Köszönöm skacok! - kiáltottam, mire mindenki egy emberként száguldott felém, de Cande vezénylésére megtorpantak. A vörös hajkorona tulajdonosa kivette a kezemből a mankót, leültetett, aztán rám vetette magát.
- Olyan jó, hogy végre itthon van az én egyetlen, drága leendő tanúm! - mosolygott rám, majd hátrébb lépett, és hagyta, hogy a többiek is kiörömködjék magukat. Beletartott egy órába is, mire mindenkivel tisztáztam mindent, és a buli fénypontja, a csokis torta felvágásra került. Miután azt is elfogyasztottuk, Mechi szervezkedésével, aki tudtom nélkül karaoke partyra vásárolt be -az immár közös- házunkba, eszeveszett éneklés következett. Mikor a szőkeség és Lodo épp őrülten énekelték a Veo, veo-t, úgy döntöttem, utána járok egy kérdésnek, ami a bulim kezdete óta szúrja a szemem. Cande mellé bicegtem, aki a zene ritmusára mozogva követte a barátnőinket.
- Te, Cande! - kezdtem halkan, de ahogy a csajok üvöltve a refrénbe kezdtek, én is felerősítettem a hangom. - Nem... nem tudod egészen... tök véletlenül, hogy...
- Hogy hol van Jorge? - Cande vigyorogva végig mért, majd látva, hogy fülig pirultam, fölényesen fölnevetett.
- Azt akartam kérdezni, hogy van-e még a tortából, de erre a kérdésre is válaszolhatsz, igen... - motyogtam nevetve. Bevallom, bármennyire igyekeztem magamba tuszkolni, hogy örülök Jorge hiányának, valójában igenis szúrta a szemem a hiányos vendéglista.
- Nem jön el, igaz? - kérdeztem halkan, lesütött szemmel. - Csak azt ne mond, hogy épp az esküvőjét szervezi, mert rosszul leszek...
- Tessék? - Cande üvöltve kapta felém a fejét. - Nem hallottam, mit mondtál az előbb, de Jorge mindjárt itt lesz, csak dugóban van. Ezt üzente Ruggenak...
Nem tudtam, hogy örülnöm kéne-e annak, hogy Jorge pillanatokon belül beállít, vagy szomorkodjak. Egy pillanatra belegondoltam, hogy kicsit ráncba szedem magam, de rájöttem, nem tartozom Jorgenak semmivel, ezért nem miatta fogok a külsőmön változtatni. Újabb óra telt el, mikor a sok dal után kezdtek hazaszivárogni az emberek. Jorge sehol... utoljára Cande és Rugge búcsúztak el, majd Mechi felvonult az újdonsült szobájába, hogy pihenjen kicsit, én is követni akartam, mikor csöngettek. Az ajtóhoz bicegtem, majd kinyitottam. Jorge majdnem beesett a lakásba a nagy sietségben, mikor azonban feltűnt neki, hogy rajtam és rajta kívül senki nem tartózkodik a helyiségben, az arcán ülő idegességet döbbenet váltotta át.
- Ne haragudj, én... - a hajába túrt, majd beljebb lépett. - Azt hiszem, elkéstem...
- Igen, én is... - szomorú mosoly kúszott az arcomra, igyekeztem elkapni a lesütött tekintetét. - Legalább Stephievel voltál?
- Tessék? - egy pillanatra meglepettség futott végig az arcán, de hamar elnyomta. - Ja, igen, a helyszínen gondolkodtunk.
- Értem... - motyogtam halkan. - Én felmegyek. Pihennem kell, mert esti programom van...
- Esti program? - Jorge zavartan kapta fel a fejét. A szemében talán fájdalom csillant.
- Nem tartozom neked semmivel, Blanco! Te tovább léptél, ahogy én is! Szerintem be kéne fejeznünk ezt a se veled, se nélküled vitát... - nagyot sóhajtva intettem az ajtó felé, de ő megrázta a fejét. - Már késő, Jorge. Maradnék. Melletted maradnék, de nem vagyok elég erős. Már nincs erőm foggal, körömmel kapaszkodni beléd, nehogy elvegyen tőlem valaki, vagy valami. Már nem tudok ennyi áldozatot hozni, mert már más is fontos. Akkor ketten rontottuk el, de most te nem kaptál észbe. Túl késő vetted észre, hogy ott vagyok az orrod előtt és csak rád várok. Aztán rájöttem, hogy nem akarok egész életemben rád várni. Tovább léptem, Jorge. Nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. Végre rájöttem, hogy ennél többet érek. Másnak többet érek... - a hangom elhalkult. A szívverésem felgyorsult. Az arcom kipirosodott, és úgy éreztem, csak az a két mankó tart vissza attól, hogy a padlóval barátkozzak. Nem akartam mást mondani. Se többet, se kevesebbet. Már elégedett voltam magammal, mert megtettem mindent kettőnkért. De tudnia kellett, hogy lett volna esélyünk. Lett volna esélyünk a boldogságra. Együtt.
Jorge lassan bólintott, majd kilépett az ajtón. Ahogy kattant a zár, a zongorámhoz vánszorogtam, majd játszani  kezdtem a szívemből. Végül annál a dalnál kötöttem ki, amit a kórházban írtam, mikor úgy éreztem, van még remény kettőnk számára. Annál, amit annyira nem akartam énekelni. Most mégis muszáj volt.

"Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudom, mit érzek

Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz,

Legalább hitesd el velem, hogy van még esély,

Hitesd el, hogy te voltál, akit akkor annyira szerettem, akit most annyira szeretek..."

Fogalmam sincs, végigjátszottam-e a dallamot, vagy valahol abbahagytam, mert elvesztem benne. Elvesztem a sorok között, amik összezavartak, mégis világosan elmondtak mindent. Valamikor a dal közepénél lépések zaja ütötte meg a fülemet, úgy gondoltam, Mechi az, de mikor ellenőriztem, ő már bevágta a szunyát. Gyorsan lezuhanyoztam, és ráncba szedtem magam a Chrissel való találkámig, és már készültem volna kifelé, mikor Mechi leballagott az emeletről.

- Indulsz? - kérdezte, mire bólintottam. - Biztos, ezt akarod? - helyet foglaltunk a kanapén, majd hosszú habozás után megszólaltam.

- Nem tudom, Mechi. - kezdtem. - Jorge emlékezni segít, Chris felejteni. Azt hiszem, készen állok, de valahogy még mindig nem tudom elengedni Jorget. 

- De el akarod? - kérdésére bizonytalanul bólintottam. - Akkor tisztáznod kell magadban, pontosan mit akarsz elengedni. Ismerd meg azt a dolgot, és tudd meg, miért nincsen már szükséged rá...

- Azt akarod mondani, hogy...

- Hogy idézd fel, mit éreztél Jorge mellett, és hasonlítsd össze a ma esti érzéseiddel. - sokáig meredtünk egymásra. Mechinek igaza volt. 

Végül dudaszó riasztott fel az ámulatból. Kirohantam Chris- hez, és bepattantam a kocsiba. Egész este nevettünk és beszélgettünk. Felszabadultam mellette, de minden pillanatban, mikor a mankómat markolásztam igyekeztem felidézni azt, amit Jorgeval éreztem, valahogy még sem ment, csakis akkor, mikor az étteremben is végeztünk, és az ajtó előtt állva Chris közeledni kezdett, én pedig viszonoztam. A csókba beleremegett minden porcikám. Akkor tudtam, hogy mindkettőjüket szeretem. Csak egyikőjüket jobban, mint a másikat. És ezt tisztáznom kellett. Vele, magammal és a világgal. Hát Tini, visszatértél a vad, komor zord, és néha teljességgel érthetetlen és nehéz világba, ahol felelősséget kell vállalnod a tetteidért. Hát, üdv itthon!

10.Capítuló: Számíthatsz rám!

Hola!
Először is... te jóságos atya ég!:)
A megtekintések számában átléptük a 16 000-et, ezért nagyon hálás vagyok nektek!:D
A kommentek száma is kezd normalizálódni a kihagyásm óta, az előző részhez már 11 olvasóm fűzött megjegyzést!*-*
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért, és mindenki véleményét -akár építő jellegű, akár dicsérő szándékú- mos is, szívesen várom!:D
UI.: Noha még nincs jortini, és úgy tűnik, egy jó ideig nem is lesz, azért ne adjátok fel a reményt... ahogy Tini mondaná: nem minden az, aminek látszik... :)
Mindent beleadva helyeztem egymás elé a mankóimat, úgy kapkodtam magam, ahogy csak tudtam. Azt hittem, belepusztulok a fájdalomba, amit a térdemben éreztem, de mentem tovább. Hatalmas vágyat éreztem arra, hogy végre megtudjam, ki azoknak a tengerzöld szemeknek a tulajdonosa. Mikor majdnem mögé értem, kicsúszott alólam a mankó és elvesztettem az egyensúlyomat, a földre rogytam. Szempillanatok alatt hasított belém a fájdalom, de ezzel most nem törődhettem. Felkapartam magam az aszfaltról, és kiabálva újra utána eredtem.

- Hé! - fogalmam sem volt, mi a neve, vagy hogy hívják, így nem volt lehetőségem megállítani. - Várj! Várj már!

Szerencsémre, mielőtt újra eltaknyoltam volna, megtorpant, és hátra fordult, így csökkenthettem a tempómon. Ahogy végigmértem, valami melegség öntött el. A haja pont olyan rendezetlenül hullott a szemébe, mint legutóbb, a szeme pedig pont úgy bámult rám, mint mikor felébredtem. 

Pillanatokig álltunk egymásra meredve, mire zavarodottan oldalra fordítottam a fejem. A szemem kiszúrt egy távolodó alakot. Tisztán láttam Jorge csalódott arckifejezését, amitől egy pillanatra nekem is lefagyott a mosoly az arcomról, és hatalmába kerített az az érzés, ami miatt egy perce a szívem apró szilánkokra tört. Nem engedhettem ennek az érzésnek. Ahányszor csak ezért az érzésért kockáztattam, mindig összetört bennem valami. Akárhogy hívnám azt a valamit, amit Jorge közelében érzek, nem lenne elég találó, hogy magába foglaljon mindent. A csalódottságomat, az elkeseredésemet, a fájdalmat, a gyönyört, és a reményt, ami mellette a hatalmába kerített. A reményt, ami éltetett. A reményt, amit végül mindig elvett tőlem. A reményt, amit annyiszor visszaadott.

- Martina vagyok... - újra mosolyt erőltetve az arcomra a fiúra szegeztem a tekintetem, de ő csak bólintott.

- Tudom. 

- Tudod, ez így elég igazságtalan. - vigyorogva markolásztam a mankómat. - Te ismersz engem, de én még csak a nevedet sem tudom...
- Christien. - mosolyogva a kezét nyújtotta, amit megráztam. - Christien Alexander Javier Santiago.
- Ez szép. - bólintottam nevetve, majd mikor a tudatomig eljutott a családneve felkiáltottam. - Édesapád nem orvos véletlenül?
- De igen. Le merném fogadni, hogy ismered! - ő is felnevetett. A hangja nyugtatóan hatott rám, az arcán megjelenő gödröcskék pedig tovább fokozták a bűvöletem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, vajon Jorge-nak is vannak-e ráncai, mikor nevet. Ki akartam verni a fejemből. Utáltam, hogy ott van mindig. Hiába nem áll mellettem, vagy nincs a közvetlen közelemben, sosem vagyok egyedül. Nem lehetek kettesben senkivel, mert a gondolataimban mindig ott van. Befúrja magát a fejembe, és nem is mozdul onnan.
- Igen, én is azt hiszem. Ő az orvosom. - valahogy ki kellett vernem őt a fejemből, így a lényegre tértem. - Nézd Chris, lehet, hogy most egy nagyon furcsa kérdést fogok feltenni, de valamit meg kell kérdeznem.
- Igen. - mielőtt feltehettem volna a kérdést, ő mosolyogva bólintott.
- Még azt sem tudod, mit akartam kérdezni! - zavarodottan mellé bicegtem, és megindultunk a bokrok szegélyezte úton.
- De igen. Arra vagy kíváncsi, képzelegtél-e, mikor felébredtél, és engem láttál. - úgy vonta meg a vállát, mintha ez természetes lenne.
- Ami azt illeti, igen, erre vagyok kíváncsi. - nevettem fel. - Megkaptam a válaszom, de még mindig érdekel, miért.
- Itt dolgozom. A mentőknél. Azért voltam ott, mert hozzád is én mentem ki. - rám emelte a tekintetét, én pedig mosolyogva végig mértem.
- Szóval te lennél a szőke hercegem fehér lovon, aki megmenti azokat az elmebeteg királylányokat, akik kiugranak a tornyukból? - még mindig nevettem, valahogy mégis összezavart.
- Neked nem kell szőke herceg! - egy pillanatra megtorpant, és mélyen a szemembe nézett. - Hisz ott van Jorge Blanco cross motoron.
- Nem minden az, aminek látszik. -  sóhajtva tovább bicegtem, mire Chris is utánam jött.
- Ne haragudj, én azt hittem... - gyors mozdulattal megállított és leültünk egy padra. Óvatosan letámasztottam a mankóm, majd felé fordultam.
- De már tudod, hogy köztünk nincs semmi. - mondtam félig mosolyra húzva a szám. Talán magamat akartam győzködni, talán nem, de gyorsan tereltem a témát. - És minden megmentett királylányhoz bemész felverni őt a jóleső szunyából?
- Nem, csak... - kezdte, de itt befejezte, és makacsul néma maradt.
- Na, mi az? Mit akartál mondani? - erősködtem.
- Valami nyálas dumát. - röhögve felém fordult, majd újra felsóhajtott. - Reméltem, hogy nem ma látjuk egymást utoljára, és ha jobban leszel, eljössz velem valahová...
- Chris, még nem is ismersz! - nevettem fel. - Honnan veszed, hogy nem egy nyávogó liba vagyok, akinek agyába szállt a hírnév?!? Komolyan, az, hogy ismered a nevem, nem biztosít afelől, hogy engem is ismersz...
- Nem azért akarok veled találkozni, mert Stoessel vagy. - hevesen magyarázva vágott a szavamba. - Nem érdekel, hogy hány koncerten vettél részt, akkor is meg akarnálak ismerni, ha most épp némi pénzt koldulnál! Ide figyelj, pontosan azért akarom, hogy elgyere velem valahová, hogy megismerjelek! Nem akarok semmit, amit te sem, csak annyit szeretnék, hogy tölts el egy délutánt velem. Aztán meglátod, hogy mit gondolsz...
Sokáig csak mosolyogva ültem, és hagytam, had uralkodjon körülöttünk a csönd, majd nevetve felálltam.
- Most mennem kell, kezdődik a látogatási idő. - mosolyogva végig mértem, ő pedig várakozóan, kitágult szemekkel nézett rám. - Holnap ugyanekkor, ugyanitt!
Ezzel a kórház bejárata felé vettem az irányt, és felbicegtem a felvonóig. Beérve a kórtermembe odébb hajítottam az ágyról a gitárt, és lehuppantam a matracra. Mosolyogva gondoltam az előbbi percekre, amik azt bizonyították, hogy képes vagyok Jorgen kívül mást is szeretni. Képes leszek őt elfelejteni!
Akkor is mosolyogtam, mikor az ajtón Mechi, Lodo és Fran lépett be.
- Na, mi történt, miért vagy ilyen boldog te tök? - kérdezte vigyorogva Mechi.
- Semmi. - legyintettem, de ő tovább erősködött. - Mondom, hogy semmi!
- Na jó, én most elmegyek, veszek magamnak valamit, amitől felébredek. - a bátyám álmosan a hajába túrt, megvonta a vállát, és kisétált az ajtón.
- Lány van a dologban? - kérdeztem röhögve, mire Mechi rögtön elkomolyodott, és pont úgy megvonta a vállát, ahogy az előbb Fran.
- Honnan tudjam? - kérdezte, miközben helyet foglalt a mellettem lévő széken. Lodo és én furcsállva összenéztünk, mire ő felsóhajtott.
- Ha mondjuk... még véletlenül se hívjuk kémkedésnek - vigyorogtam a szőke barátnőmre titokzatosan - rajta tartanád a szemed a kedvemért...
- Menj már Tini, nincs időm arra, hogy a bátyád után kémkedjek! - durcásan felpattant, és feltépte az ajtót, majd otthagyott engem meg Lodot.
- Mi van vele? - kérdeztem döbbenten a lányt.
- Nem tudom. - Lodovica sóhajtva fordult felém. - Ilyen a próbákon is. Én tényleg nem tudom... talán összevesztek Xabi-val. Fogalmam sincs, Candenek sem mond semmit, pedig annak a csajnak mindenki pletykál! - nevetett fel, és leült arra a székre, ahol az előbb Mechi foglalt helyet. Csak akkor értettem meg, mennyire önző voltam az utóbbi napokban. Csak arra figyeltem, hogy velem mi van. Hogy én meg Jorge mit érzünk egymás iránt, hogy én mennyire rosszul vagyok, hogy nekem mekkora fájdalmaim vannak. És Mechi is ezt tette. Egy percig sem gondoltam bele, hogy rajtam kívül más is van a világon. Hogy Mechi-nek is lehetnek gondjai.
- Súlyos? - kérdeztem bizonytalanul.
- Csak tegnap, a próbán kétszer vesztek össze. - mondta szomorúan Lodo. Sokáig hallgattunk, majd újra ő szólalt meg. - Te, Tini!
- Hm? - visszatérve a valóságba Lodovicára pillantottam.
- Mikor jöttem ide, összetalálkoztam Jorgeval. - kezdte izgatottan. - Visszafelé jött, elég idegesen. Beszélgettem vele...
- Komolyan? - elkerekedett szemekkel, döbbenettel a véremben felé fordultam. - Mit mondott? Nem... nem mintha annyira érdekelne.
- Arról kérdezett, mit tettem, hogy ilyen könnyű nekem. - látva, hogy nem teljesen értem, folytatta. - Mármint, a szerelem. Hogy Tomas meg én csak együtt vagyunk, teljesen boldogok vagyunk, és kész. Nagy vonalakban beszélt, de arról magyarázott, inkább kérdezett, miért olyan nehéz szeretni.
A szívem nagyokat dobbant, de muszáj voltam rá parancsolni, hiszen ő elvenni készül Stephiet. Emlékezz Tini, hiszen épp az előbb azt hitted, hogy Jorge neked írta a dalát, de épp lánykérésre készült vele, csak épp nem neked! Emlékezz, épp az előbb tetted meg az első lépést a boldogság felé, de nem vele! Hiszen már képes vagy elfelejteni! Ne legyél naiv egy félreérthető beszélgetés miatt!
A szívem azonban megmakacsolta magát, és nem hallgatott az észérvekre, mégis, mikor eszembe juttattam Chris tengerzöld szemeit, valamiképp sikerült lecsillapítanom magam.
- És mit mondtál neki? - igyekeztem leplezni az izgatottságom, most mégsem jött össze.
- Hogy mindenkinek van egy története. Egyeseknek nehéz, másoknak nem annyira. De mindenkit küzdelmek elé állít, amit csak ő győzhet le, de csak akkor lehet elég erős hozzá, ha van mellette valaki. - mosolyogva végig mért, majd folytatta. - De az ő történetének ő a főszereplője, ezért sosem lesz könnyű az élete, mégis, csak olyan történetet kaphat, aminek a végén az áll: happy end. Ha hisz benne, ha hisz abban, hogy van valaki, aki minden nap, minden percében rá gondol, akkor képes lesz eljutni addig a két szóig. De hinnie kell benne. Úgy, mint semmi másban. Úgy kell hinnie ezt az két szót, úgy kell akarnia azt a valamit, amiről a története szól, mint soha semmi mást.
Én már lejátszottam a saját küzdelmem. Úgy küzdöttem a démonaim ellen, mint soha, úgy hittem magamban, mint soha, és úgy akartam, mint semmi mást. Az egész vége pedig a boldogságom. A Tomassal való közös életünk, a házasságom. Én beleadtam mindent, az én történetem erről szólt, de az övé még közel sem ért a végéhez. Mert az övé még csak most kezdődik...
Fogalmam sincs, meddig ültem ott, a távolba révedő tekintettel. Lodovica szavain rágódtam. Nem csak Jorgehoz szólt velük. Hozzám is. És megérintettek. Minden, amit mondott a bensőmig hatolt. Azonban mikor válaszolni akartam, megcsörrent Lodo telefonja. A kijelzőre pillantott, majd csak annyit mondott:
- Gondold meg! - ezzel ott hagyott. Még sokáig őrlődtem rajta, aztán úgy döntöttem, megkeresek valakit, akinek nagyobb szüksége van a bátorító szavakra, mint nekem.
Az előtérben találtam meg Mechit. Az arcát a tenyerébe temetve ült egy asztalnál. Odabicegtem hozzá, majd leültem vele szemben.
- Sajnálom Mechi. - csak ennyit tudtam kinyögni, mire felnézett rám könnyes szemekkel.
- Ugyan mit?
- Hogy nem voltam melletted, pedig nagy szükséged lett volna rám! - kezdtem, de a szavamba vágott.
- Ugyan már! Neked is meg volt a magad baja! Bőven elég nekem, hogy élsz, és úton vagy a gyógyulás felé! - mosolygott rám, mire még jobban összeszorult a szívem.
- Neked elég. - bólintottam. - De nekem nem. Azt akarom, hogy tudd, számíthatsz rám! Bizonyítani akarom magamnak, hogy tudok annyira jó, és megértő lenni, mint amilyen te mindig vagy! - végigsimítottam a karján, és mélyen a szemébe néztem. - Mi történt Xabi és közted?
Az arcáról pillanatok alatt fagyott le a mosoly.
- Vége... - megtörten hajtotta le a fejét, mire döbbentem mellé csúsztam. - Xabiani és én szakítottunk... - lehelte könnyektől fátyolos szemmel, mire szorosan magamhoz öleltem.
- Jajj Mechi, annyira sajnálom. - motyogtam, de eltolt magától.
- Nem kell. Szép volt, ami köztünk volt, de vége. - motyogta, és letörölte a könnyeit. - Vége...
- Mi történt? - kérdeztem elhaló hangon.
- Semmi különös, csak... egyszerűen vége. Elhidegültünk, és kész. Vége van... - motyogta, majd újra megeredtek a könnyei. - Most... Most semmi másra nincs szükségem, csak egy ölelésre.
Bólintva mellé léptem, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Tudnia kellett, hogy mellette vagyok. Hogy hiszek benne. Tudnia kellett, hogy a történetében van egy szereplő, aki elhanyagolhatatlan, aki akkor is hisz benne, ha senki más. Ez a szereplő, pedig én vagyok...