11.Capítuló: Üdv itthon!

El is készült!<3
Remélem, tetszeni fog mindenkinek, mert tele van izgalommal, és kérdésekkel... :)
A kórházban töltött napjaim alatt Mechi, és én is hosszú harcokat vívtunk a világegyetemmel, és saját magunkkal is. Elsőként felhasználva a befolyásomat a Santiago családnál, hosszú távra berendeltem magam mellé a barátnőm. Szüksége volt rám, és nekem is ő rá. Minden délután egy két órára, mikor Mechi próbára ment, kiültem a kórház parkjába, és vártam, hogy megjelenjen egy piros ruhás, tengerzöld szemű alak a pad előtt. Chris-sel egyre több időt töltöttünk együtt, és kezdtük egyre jobban megkedvelni a másikat. Ahogy jobban megismertem, a közös emlékeink kezdték elnyomni a Jorge iránt érzett szerelmem fájdalmas emlékeit. A gond csak az volt, hogy elnyomták őket, nem elfeledtették. Minden pillanatban ott motoszkált a fejemben, hogy mit ronthattam el, hogy most nem ül velem szemben, vagy hogy most Jorge épp valami nyálas ebéden ül a nyikorgó Stephie-vel. Bennem volt, hogy most akár épp vele is lehetnék ahelyett, hogy a kórházban ücsörgök, és próbálom kiverni a fejemből. Jorge már bennem élt. És nem tudtam semmit tenni, hogy kiűzzem a szívemből. 

Nem tagadom, nagyon lassan múltak a napok. Mechivel sokat beszélgettünk, és nevettünk, úgy éreztem, végleg helyre állt a barátságunk, és vele végre minden olyan, mint az előtt, hogy bejelentettem: elmegyek. Nekem is, és neki is jót tett, hogy végre mind a ketten megértettük, nem is olyan rossz egyedülállónak lenni, hiszen rájöhettünk, mihez vagyunk egyedül is elég erősek. Ahogy teltek a napok, egyre több nem fogadott hívás ikon díszelgett Mechi telefonján, a drága Xabitól. Mivel azóta, hogy velem beszélt, nem igen találkozott a barátjával, Mercedes cuccai is mind Xabinál voltak, mert a lánynak nem nagyon volt hová költöznie. A saját lakását eladta, mikor  ők ketten összeköltöztek, ezért arra jutottunk, hogy amíg talpra nem áll, beköltözik hozzám. Nem beszélt arról, mi történt kettejük között, és annyi eszem még nekem is van, hogy rájöjjek, nem lesz pár nap alatt az álompár szerelméből veszekedő haragosok csatatere. Ennek ellenére nem erőltettem Mechit. El fogja mondani, ha akarja, én tudom, addig pedig, amíg erre nem áll készen, szívtelenség lenne ezzel zaklatni őt.
Csiga lassúsággal teltek a napok, de végre eljött a lehetséges utolsó napom a kórház falai között. Ha az aznapi kontrollon sikeren átmegyek, hazaengednek. Már reggel izgatottan keltem fel, ha bár egyáltalán nem tehettem az eredményért semmit. Az egész a testemen múlt, ha elég gyorsan gyógyult, végre szabadulhatok. Többször rágódtam azon, hogy ha már nem leszek elkülönítve a világtól, hogyan fogom újra elviselni a rám nehezedő nyomást. Jól tudtam, milyen voltam pár héttel ezelőtt, és azzal is tisztában voltam, hogy ha több ideig úgy marad minden, nem a térdemet töröm ki, hanem egyenesen a nyakamat!
Reggel még Chris bejött a kórtermembe, hogy benézzem hozzám, mert Mechi-t Felipe sürgősen berendelte a Stúdióba. Tudtam, hogy ez a kontroll nem csak nekem fontos, hiszen az első koncert két három hónapon belül kerül megrendezésre, addig pedig teljesen rendbe kéne jönnöm.
Miután Chris is elépett egy riasztás miatt, előkaptam a gitárom, hogy eljátszam a nem is olyan régen írt dalomat, de az első akkordok után, mielőtt az ének egyáltalán beléphetett volna, odébb dobtam a hangszert, és a papírt nézegetve, amire a szöveget körmöltem, rájöttem, mekkora hülyeséget írtam. Nem akartam emlékezni semmire, ami összekötne Jorgeval, vagy az emlékével. Nem akartam kinyitni a szívem, nem akartam a kettőnk múltba süllyedt románcába kapaszkodni. Igyekeztem minél pontosabban felidézni Jorge öntelt vigyorát, Stephie banyaorrát, és egy ezüstkarikát, amit ez a két öntelt hólyag cserél majd egymással.
- Szia Tini! - az ajtón egy barna hajú, fiatal, csinos nővér lépett be kezében egy mappával, és intett nekem. - Claudia vagyok, itt dolgozom, nővérként, én foglak lekísérni a kontrollra.
Valami felrémlett bennem a névvel kapcsolatban, de inkább hagytam, mert túl fáradt és ideges voltam ötletelni.
Leballagtunk a földszintre, aztán 10 perc várakozás után beléptünk egy terembe, ahol Dr. Santiago várt minket. Köszönt, majd leültetett egy székre, ahol lecsatolta a merevítőt, és hümmögve megszemlélte a térdemet. Néha megnyomott egyet pontot, volt, hogy semmit nem éreztem, máskor szólnom kellett, hogy fáj a térdem, de volt, hogy szimplán csak bizsergett. Végül mosolyogva közölte, hogyha megígérem, hogy nem ugrándozok, és egy pillanatig sem teszem le a mankót, valamint hónaponta bejövök kontrollra, hazaenged. Az örömtől repesve támolyogtam fel a kórterembe Clau segítségével. Fent levetettem magam az ágyra, miközben hálát zengtem mindennek, hogy hazamehetek.
- Na látod, lassan visszatérhetsz a koncertekhez! - mosolygott rám Claudia.
- Reméljük minél előbb... - nevettem fel én is boldogan.
- Aztán hamar jöjjön ám az a kis Blanco is... - Clau nevetve kacsintott rám, mire én felhúzott szemöldökkel végig mértem.
- Arra még várhatsz jó ideig... - elnyomva a gombócot, ami a torkomban nőtt, mosolyogva szemeztem a lánnyal.
- Na ne már! De hisz minden pletykalap jortiniről szól...
- Nekem hiszel, vagy a pletykalapoknak? - nevetve magamra kaptam egy kardigánt, és dobtam egy SMS-t Mechinek, hogy hozza a kocsit, mert hazamegyünk.
- Azt hiszem, a pletykalapok verziója jobban tetszik... - mosolygott, majd a zsebébe túrva az ajtó felé vette az irányt. - Különben is.... - kivett a zsebéből egy kulcs csomót, majd egy baseball ütőt mintázó kulcstartót mutatott felém.  - Van mivel lecsapnom...
Ezzel kilépett az ajtón, én pedig nevetve magamra maradtam. Volt egy olyan érzésem, hogy nem most látom őt utoljára.
Pár óra múlva már a bőröndömbe pakoltam a ruháimat, miután végeztem Mechi cuccaival (mivel szólt, hogy még nem tud jönni, mert Tara bokája helyre jött és épp vért izzadnak táncpróbán). Az utolsó darabokat hajtogattam, mikor belépett Chris.
- Szia! - mosolyogtam rá, mire válaszul kaptam egy olyan igéző pillantást, amit a napok alatt annyira megszerettem.
- Látom, itt hagysz minket... - mondta, miközben mellém lépett. - Miért nem szomorkodom?
- Ennek örülnöm kéne? - Chris jelenléte valahogy feszélyezett, de egy ízben melegséggel is töltött el, és megnyugvást sugárzott.
- Ugye látlak még? - hosszú csönd után újra Chris szólalt meg. Egy ideig csak bámultam rá némán. Nem terveztem ekkora hatásszünetet, de elvesztem a szemeiben.
- Ma péntek van. - mosolyogva megrántottam a vállam. - Érdeklődtem kicsit, és úgy tudom, ma este nem dolgozol...
- Tini! - most először láttam úgy, hogy zavarban van, amit leginkább a sóhajtásival próbált leplezni. - Eljönnél velem ma este valahová?
- Még meglátom, szabad vagyok-e! - kacsintottam rá, majd egy papírra lefirkantottam a címemet, és a zsebébe csúsztattam. - De kifejezetten nagyobb esélyed van, ha nyolcra eljössz értem! - nevetve bicegtem ki az ajtón, úgy éreztem, életemben először sikerült egy hatásos kilépést produkálnom. Mintha csak vezényszóra tenné, megcsördült a telefonom, és tudatta, hogy Mechi a parkolóban vár. Valahogy leegyensúlyoztam a mankóimmal a parkolóig, ahol bedobtam a csomagtartóba a táskákat, és behuppantam az anyósülésre.
- Mi történt, te tök? - Mechi zavarodottan végig mért, a homlokán folyó izzadtságcseppek bizonyították, hogy tényleg megszenvedett az elmúlt pár órában.
- Ma este randim van. - sejtelmesen vigyorogva a barátnőmre pillantottam, aki persze kifaggatott mindenről. Mire megérkeztünk a házhoz, már az egész történetet kívülről tudta. A táskákat most Mechi vette ki a csomagtartóból, valamivel lassabban a normál tempónál, ami kicsit szúrta a szemem. Ügyelt arra, hogy én menjek elől, és az egész viselkedésére magyarázatot adott a nyitott ajtóm, így mikor belöktem azt, a lakásomban lévő összes barátom egyszerre kiáltott, hogy "Üdv itthon!". Sorra vettem az összes vendéget. Köztük volt Cande, Rugge, Lodo, Thomas, Xabi, Alba, Facu, Diego, Clara, Felipe, Tara, Fran, apa, anya és mindenki, akit csak ismerek. A kiáltásukba beleremegett a padló, amit én a letámasztott mankómon keresztül érzékeltem. Imádtam őket. Nagyon jól esett, hogy itt vannak és tudatják velem, hogy támogatnak, de jelen pillanatban semmire nem vágytam jobban, mint egy felüdítő, gyertyafényes fürdőre.
- Köszönöm skacok! - kiáltottam, mire mindenki egy emberként száguldott felém, de Cande vezénylésére megtorpantak. A vörös hajkorona tulajdonosa kivette a kezemből a mankót, leültetett, aztán rám vetette magát.
- Olyan jó, hogy végre itthon van az én egyetlen, drága leendő tanúm! - mosolygott rám, majd hátrébb lépett, és hagyta, hogy a többiek is kiörömködjék magukat. Beletartott egy órába is, mire mindenkivel tisztáztam mindent, és a buli fénypontja, a csokis torta felvágásra került. Miután azt is elfogyasztottuk, Mechi szervezkedésével, aki tudtom nélkül karaoke partyra vásárolt be -az immár közös- házunkba, eszeveszett éneklés következett. Mikor a szőkeség és Lodo épp őrülten énekelték a Veo, veo-t, úgy döntöttem, utána járok egy kérdésnek, ami a bulim kezdete óta szúrja a szemem. Cande mellé bicegtem, aki a zene ritmusára mozogva követte a barátnőinket.
- Te, Cande! - kezdtem halkan, de ahogy a csajok üvöltve a refrénbe kezdtek, én is felerősítettem a hangom. - Nem... nem tudod egészen... tök véletlenül, hogy...
- Hogy hol van Jorge? - Cande vigyorogva végig mért, majd látva, hogy fülig pirultam, fölényesen fölnevetett.
- Azt akartam kérdezni, hogy van-e még a tortából, de erre a kérdésre is válaszolhatsz, igen... - motyogtam nevetve. Bevallom, bármennyire igyekeztem magamba tuszkolni, hogy örülök Jorge hiányának, valójában igenis szúrta a szemem a hiányos vendéglista.
- Nem jön el, igaz? - kérdeztem halkan, lesütött szemmel. - Csak azt ne mond, hogy épp az esküvőjét szervezi, mert rosszul leszek...
- Tessék? - Cande üvöltve kapta felém a fejét. - Nem hallottam, mit mondtál az előbb, de Jorge mindjárt itt lesz, csak dugóban van. Ezt üzente Ruggenak...
Nem tudtam, hogy örülnöm kéne-e annak, hogy Jorge pillanatokon belül beállít, vagy szomorkodjak. Egy pillanatra belegondoltam, hogy kicsit ráncba szedem magam, de rájöttem, nem tartozom Jorgenak semmivel, ezért nem miatta fogok a külsőmön változtatni. Újabb óra telt el, mikor a sok dal után kezdtek hazaszivárogni az emberek. Jorge sehol... utoljára Cande és Rugge búcsúztak el, majd Mechi felvonult az újdonsült szobájába, hogy pihenjen kicsit, én is követni akartam, mikor csöngettek. Az ajtóhoz bicegtem, majd kinyitottam. Jorge majdnem beesett a lakásba a nagy sietségben, mikor azonban feltűnt neki, hogy rajtam és rajta kívül senki nem tartózkodik a helyiségben, az arcán ülő idegességet döbbenet váltotta át.
- Ne haragudj, én... - a hajába túrt, majd beljebb lépett. - Azt hiszem, elkéstem...
- Igen, én is... - szomorú mosoly kúszott az arcomra, igyekeztem elkapni a lesütött tekintetét. - Legalább Stephievel voltál?
- Tessék? - egy pillanatra meglepettség futott végig az arcán, de hamar elnyomta. - Ja, igen, a helyszínen gondolkodtunk.
- Értem... - motyogtam halkan. - Én felmegyek. Pihennem kell, mert esti programom van...
- Esti program? - Jorge zavartan kapta fel a fejét. A szemében talán fájdalom csillant.
- Nem tartozom neked semmivel, Blanco! Te tovább léptél, ahogy én is! Szerintem be kéne fejeznünk ezt a se veled, se nélküled vitát... - nagyot sóhajtva intettem az ajtó felé, de ő megrázta a fejét. - Már késő, Jorge. Maradnék. Melletted maradnék, de nem vagyok elég erős. Már nincs erőm foggal, körömmel kapaszkodni beléd, nehogy elvegyen tőlem valaki, vagy valami. Már nem tudok ennyi áldozatot hozni, mert már más is fontos. Akkor ketten rontottuk el, de most te nem kaptál észbe. Túl késő vetted észre, hogy ott vagyok az orrod előtt és csak rád várok. Aztán rájöttem, hogy nem akarok egész életemben rád várni. Tovább léptem, Jorge. Nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. Végre rájöttem, hogy ennél többet érek. Másnak többet érek... - a hangom elhalkult. A szívverésem felgyorsult. Az arcom kipirosodott, és úgy éreztem, csak az a két mankó tart vissza attól, hogy a padlóval barátkozzak. Nem akartam mást mondani. Se többet, se kevesebbet. Már elégedett voltam magammal, mert megtettem mindent kettőnkért. De tudnia kellett, hogy lett volna esélyünk. Lett volna esélyünk a boldogságra. Együtt.
Jorge lassan bólintott, majd kilépett az ajtón. Ahogy kattant a zár, a zongorámhoz vánszorogtam, majd játszani  kezdtem a szívemből. Végül annál a dalnál kötöttem ki, amit a kórházban írtam, mikor úgy éreztem, van még remény kettőnk számára. Annál, amit annyira nem akartam énekelni. Most mégis muszáj volt.

"Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudom, mit érzek

Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz,

Legalább hitesd el velem, hogy van még esély,

Hitesd el, hogy te voltál, akit akkor annyira szerettem, akit most annyira szeretek..."

Fogalmam sincs, végigjátszottam-e a dallamot, vagy valahol abbahagytam, mert elvesztem benne. Elvesztem a sorok között, amik összezavartak, mégis világosan elmondtak mindent. Valamikor a dal közepénél lépések zaja ütötte meg a fülemet, úgy gondoltam, Mechi az, de mikor ellenőriztem, ő már bevágta a szunyát. Gyorsan lezuhanyoztam, és ráncba szedtem magam a Chrissel való találkámig, és már készültem volna kifelé, mikor Mechi leballagott az emeletről.

- Indulsz? - kérdezte, mire bólintottam. - Biztos, ezt akarod? - helyet foglaltunk a kanapén, majd hosszú habozás után megszólaltam.

- Nem tudom, Mechi. - kezdtem. - Jorge emlékezni segít, Chris felejteni. Azt hiszem, készen állok, de valahogy még mindig nem tudom elengedni Jorget. 

- De el akarod? - kérdésére bizonytalanul bólintottam. - Akkor tisztáznod kell magadban, pontosan mit akarsz elengedni. Ismerd meg azt a dolgot, és tudd meg, miért nincsen már szükséged rá...

- Azt akarod mondani, hogy...

- Hogy idézd fel, mit éreztél Jorge mellett, és hasonlítsd össze a ma esti érzéseiddel. - sokáig meredtünk egymásra. Mechinek igaza volt. 

Végül dudaszó riasztott fel az ámulatból. Kirohantam Chris- hez, és bepattantam a kocsiba. Egész este nevettünk és beszélgettünk. Felszabadultam mellette, de minden pillanatban, mikor a mankómat markolásztam igyekeztem felidézni azt, amit Jorgeval éreztem, valahogy még sem ment, csakis akkor, mikor az étteremben is végeztünk, és az ajtó előtt állva Chris közeledni kezdett, én pedig viszonoztam. A csókba beleremegett minden porcikám. Akkor tudtam, hogy mindkettőjüket szeretem. Csak egyikőjüket jobban, mint a másikat. És ezt tisztáznom kellett. Vele, magammal és a világgal. Hát Tini, visszatértél a vad, komor zord, és néha teljességgel érthetetlen és nehéz világba, ahol felelősséget kell vállalnod a tetteidért. Hát, üdv itthon!