10.Capítuló: Számíthatsz rám!

Hola!
Először is... te jóságos atya ég!:)
A megtekintések számában átléptük a 16 000-et, ezért nagyon hálás vagyok nektek!:D
A kommentek száma is kezd normalizálódni a kihagyásm óta, az előző részhez már 11 olvasóm fűzött megjegyzést!*-*
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért, és mindenki véleményét -akár építő jellegű, akár dicsérő szándékú- mos is, szívesen várom!:D
UI.: Noha még nincs jortini, és úgy tűnik, egy jó ideig nem is lesz, azért ne adjátok fel a reményt... ahogy Tini mondaná: nem minden az, aminek látszik... :)
Mindent beleadva helyeztem egymás elé a mankóimat, úgy kapkodtam magam, ahogy csak tudtam. Azt hittem, belepusztulok a fájdalomba, amit a térdemben éreztem, de mentem tovább. Hatalmas vágyat éreztem arra, hogy végre megtudjam, ki azoknak a tengerzöld szemeknek a tulajdonosa. Mikor majdnem mögé értem, kicsúszott alólam a mankó és elvesztettem az egyensúlyomat, a földre rogytam. Szempillanatok alatt hasított belém a fájdalom, de ezzel most nem törődhettem. Felkapartam magam az aszfaltról, és kiabálva újra utána eredtem.

- Hé! - fogalmam sem volt, mi a neve, vagy hogy hívják, így nem volt lehetőségem megállítani. - Várj! Várj már!

Szerencsémre, mielőtt újra eltaknyoltam volna, megtorpant, és hátra fordult, így csökkenthettem a tempómon. Ahogy végigmértem, valami melegség öntött el. A haja pont olyan rendezetlenül hullott a szemébe, mint legutóbb, a szeme pedig pont úgy bámult rám, mint mikor felébredtem. 

Pillanatokig álltunk egymásra meredve, mire zavarodottan oldalra fordítottam a fejem. A szemem kiszúrt egy távolodó alakot. Tisztán láttam Jorge csalódott arckifejezését, amitől egy pillanatra nekem is lefagyott a mosoly az arcomról, és hatalmába kerített az az érzés, ami miatt egy perce a szívem apró szilánkokra tört. Nem engedhettem ennek az érzésnek. Ahányszor csak ezért az érzésért kockáztattam, mindig összetört bennem valami. Akárhogy hívnám azt a valamit, amit Jorge közelében érzek, nem lenne elég találó, hogy magába foglaljon mindent. A csalódottságomat, az elkeseredésemet, a fájdalmat, a gyönyört, és a reményt, ami mellette a hatalmába kerített. A reményt, ami éltetett. A reményt, amit végül mindig elvett tőlem. A reményt, amit annyiszor visszaadott.

- Martina vagyok... - újra mosolyt erőltetve az arcomra a fiúra szegeztem a tekintetem, de ő csak bólintott.

- Tudom. 

- Tudod, ez így elég igazságtalan. - vigyorogva markolásztam a mankómat. - Te ismersz engem, de én még csak a nevedet sem tudom...
- Christien. - mosolyogva a kezét nyújtotta, amit megráztam. - Christien Alexander Javier Santiago.
- Ez szép. - bólintottam nevetve, majd mikor a tudatomig eljutott a családneve felkiáltottam. - Édesapád nem orvos véletlenül?
- De igen. Le merném fogadni, hogy ismered! - ő is felnevetett. A hangja nyugtatóan hatott rám, az arcán megjelenő gödröcskék pedig tovább fokozták a bűvöletem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, vajon Jorge-nak is vannak-e ráncai, mikor nevet. Ki akartam verni a fejemből. Utáltam, hogy ott van mindig. Hiába nem áll mellettem, vagy nincs a közvetlen közelemben, sosem vagyok egyedül. Nem lehetek kettesben senkivel, mert a gondolataimban mindig ott van. Befúrja magát a fejembe, és nem is mozdul onnan.
- Igen, én is azt hiszem. Ő az orvosom. - valahogy ki kellett vernem őt a fejemből, így a lényegre tértem. - Nézd Chris, lehet, hogy most egy nagyon furcsa kérdést fogok feltenni, de valamit meg kell kérdeznem.
- Igen. - mielőtt feltehettem volna a kérdést, ő mosolyogva bólintott.
- Még azt sem tudod, mit akartam kérdezni! - zavarodottan mellé bicegtem, és megindultunk a bokrok szegélyezte úton.
- De igen. Arra vagy kíváncsi, képzelegtél-e, mikor felébredtél, és engem láttál. - úgy vonta meg a vállát, mintha ez természetes lenne.
- Ami azt illeti, igen, erre vagyok kíváncsi. - nevettem fel. - Megkaptam a válaszom, de még mindig érdekel, miért.
- Itt dolgozom. A mentőknél. Azért voltam ott, mert hozzád is én mentem ki. - rám emelte a tekintetét, én pedig mosolyogva végig mértem.
- Szóval te lennél a szőke hercegem fehér lovon, aki megmenti azokat az elmebeteg királylányokat, akik kiugranak a tornyukból? - még mindig nevettem, valahogy mégis összezavart.
- Neked nem kell szőke herceg! - egy pillanatra megtorpant, és mélyen a szemembe nézett. - Hisz ott van Jorge Blanco cross motoron.
- Nem minden az, aminek látszik. -  sóhajtva tovább bicegtem, mire Chris is utánam jött.
- Ne haragudj, én azt hittem... - gyors mozdulattal megállított és leültünk egy padra. Óvatosan letámasztottam a mankóm, majd felé fordultam.
- De már tudod, hogy köztünk nincs semmi. - mondtam félig mosolyra húzva a szám. Talán magamat akartam győzködni, talán nem, de gyorsan tereltem a témát. - És minden megmentett királylányhoz bemész felverni őt a jóleső szunyából?
- Nem, csak... - kezdte, de itt befejezte, és makacsul néma maradt.
- Na, mi az? Mit akartál mondani? - erősködtem.
- Valami nyálas dumát. - röhögve felém fordult, majd újra felsóhajtott. - Reméltem, hogy nem ma látjuk egymást utoljára, és ha jobban leszel, eljössz velem valahová...
- Chris, még nem is ismersz! - nevettem fel. - Honnan veszed, hogy nem egy nyávogó liba vagyok, akinek agyába szállt a hírnév?!? Komolyan, az, hogy ismered a nevem, nem biztosít afelől, hogy engem is ismersz...
- Nem azért akarok veled találkozni, mert Stoessel vagy. - hevesen magyarázva vágott a szavamba. - Nem érdekel, hogy hány koncerten vettél részt, akkor is meg akarnálak ismerni, ha most épp némi pénzt koldulnál! Ide figyelj, pontosan azért akarom, hogy elgyere velem valahová, hogy megismerjelek! Nem akarok semmit, amit te sem, csak annyit szeretnék, hogy tölts el egy délutánt velem. Aztán meglátod, hogy mit gondolsz...
Sokáig csak mosolyogva ültem, és hagytam, had uralkodjon körülöttünk a csönd, majd nevetve felálltam.
- Most mennem kell, kezdődik a látogatási idő. - mosolyogva végig mértem, ő pedig várakozóan, kitágult szemekkel nézett rám. - Holnap ugyanekkor, ugyanitt!
Ezzel a kórház bejárata felé vettem az irányt, és felbicegtem a felvonóig. Beérve a kórtermembe odébb hajítottam az ágyról a gitárt, és lehuppantam a matracra. Mosolyogva gondoltam az előbbi percekre, amik azt bizonyították, hogy képes vagyok Jorgen kívül mást is szeretni. Képes leszek őt elfelejteni!
Akkor is mosolyogtam, mikor az ajtón Mechi, Lodo és Fran lépett be.
- Na, mi történt, miért vagy ilyen boldog te tök? - kérdezte vigyorogva Mechi.
- Semmi. - legyintettem, de ő tovább erősködött. - Mondom, hogy semmi!
- Na jó, én most elmegyek, veszek magamnak valamit, amitől felébredek. - a bátyám álmosan a hajába túrt, megvonta a vállát, és kisétált az ajtón.
- Lány van a dologban? - kérdeztem röhögve, mire Mechi rögtön elkomolyodott, és pont úgy megvonta a vállát, ahogy az előbb Fran.
- Honnan tudjam? - kérdezte, miközben helyet foglalt a mellettem lévő széken. Lodo és én furcsállva összenéztünk, mire ő felsóhajtott.
- Ha mondjuk... még véletlenül se hívjuk kémkedésnek - vigyorogtam a szőke barátnőmre titokzatosan - rajta tartanád a szemed a kedvemért...
- Menj már Tini, nincs időm arra, hogy a bátyád után kémkedjek! - durcásan felpattant, és feltépte az ajtót, majd otthagyott engem meg Lodot.
- Mi van vele? - kérdeztem döbbenten a lányt.
- Nem tudom. - Lodovica sóhajtva fordult felém. - Ilyen a próbákon is. Én tényleg nem tudom... talán összevesztek Xabi-val. Fogalmam sincs, Candenek sem mond semmit, pedig annak a csajnak mindenki pletykál! - nevetett fel, és leült arra a székre, ahol az előbb Mechi foglalt helyet. Csak akkor értettem meg, mennyire önző voltam az utóbbi napokban. Csak arra figyeltem, hogy velem mi van. Hogy én meg Jorge mit érzünk egymás iránt, hogy én mennyire rosszul vagyok, hogy nekem mekkora fájdalmaim vannak. És Mechi is ezt tette. Egy percig sem gondoltam bele, hogy rajtam kívül más is van a világon. Hogy Mechi-nek is lehetnek gondjai.
- Súlyos? - kérdeztem bizonytalanul.
- Csak tegnap, a próbán kétszer vesztek össze. - mondta szomorúan Lodo. Sokáig hallgattunk, majd újra ő szólalt meg. - Te, Tini!
- Hm? - visszatérve a valóságba Lodovicára pillantottam.
- Mikor jöttem ide, összetalálkoztam Jorgeval. - kezdte izgatottan. - Visszafelé jött, elég idegesen. Beszélgettem vele...
- Komolyan? - elkerekedett szemekkel, döbbenettel a véremben felé fordultam. - Mit mondott? Nem... nem mintha annyira érdekelne.
- Arról kérdezett, mit tettem, hogy ilyen könnyű nekem. - látva, hogy nem teljesen értem, folytatta. - Mármint, a szerelem. Hogy Tomas meg én csak együtt vagyunk, teljesen boldogok vagyunk, és kész. Nagy vonalakban beszélt, de arról magyarázott, inkább kérdezett, miért olyan nehéz szeretni.
A szívem nagyokat dobbant, de muszáj voltam rá parancsolni, hiszen ő elvenni készül Stephiet. Emlékezz Tini, hiszen épp az előbb azt hitted, hogy Jorge neked írta a dalát, de épp lánykérésre készült vele, csak épp nem neked! Emlékezz, épp az előbb tetted meg az első lépést a boldogság felé, de nem vele! Hiszen már képes vagy elfelejteni! Ne legyél naiv egy félreérthető beszélgetés miatt!
A szívem azonban megmakacsolta magát, és nem hallgatott az észérvekre, mégis, mikor eszembe juttattam Chris tengerzöld szemeit, valamiképp sikerült lecsillapítanom magam.
- És mit mondtál neki? - igyekeztem leplezni az izgatottságom, most mégsem jött össze.
- Hogy mindenkinek van egy története. Egyeseknek nehéz, másoknak nem annyira. De mindenkit küzdelmek elé állít, amit csak ő győzhet le, de csak akkor lehet elég erős hozzá, ha van mellette valaki. - mosolyogva végig mért, majd folytatta. - De az ő történetének ő a főszereplője, ezért sosem lesz könnyű az élete, mégis, csak olyan történetet kaphat, aminek a végén az áll: happy end. Ha hisz benne, ha hisz abban, hogy van valaki, aki minden nap, minden percében rá gondol, akkor képes lesz eljutni addig a két szóig. De hinnie kell benne. Úgy, mint semmi másban. Úgy kell hinnie ezt az két szót, úgy kell akarnia azt a valamit, amiről a története szól, mint soha semmi mást.
Én már lejátszottam a saját küzdelmem. Úgy küzdöttem a démonaim ellen, mint soha, úgy hittem magamban, mint soha, és úgy akartam, mint semmi mást. Az egész vége pedig a boldogságom. A Tomassal való közös életünk, a házasságom. Én beleadtam mindent, az én történetem erről szólt, de az övé még közel sem ért a végéhez. Mert az övé még csak most kezdődik...
Fogalmam sincs, meddig ültem ott, a távolba révedő tekintettel. Lodovica szavain rágódtam. Nem csak Jorgehoz szólt velük. Hozzám is. És megérintettek. Minden, amit mondott a bensőmig hatolt. Azonban mikor válaszolni akartam, megcsörrent Lodo telefonja. A kijelzőre pillantott, majd csak annyit mondott:
- Gondold meg! - ezzel ott hagyott. Még sokáig őrlődtem rajta, aztán úgy döntöttem, megkeresek valakit, akinek nagyobb szüksége van a bátorító szavakra, mint nekem.
Az előtérben találtam meg Mechit. Az arcát a tenyerébe temetve ült egy asztalnál. Odabicegtem hozzá, majd leültem vele szemben.
- Sajnálom Mechi. - csak ennyit tudtam kinyögni, mire felnézett rám könnyes szemekkel.
- Ugyan mit?
- Hogy nem voltam melletted, pedig nagy szükséged lett volna rám! - kezdtem, de a szavamba vágott.
- Ugyan már! Neked is meg volt a magad baja! Bőven elég nekem, hogy élsz, és úton vagy a gyógyulás felé! - mosolygott rám, mire még jobban összeszorult a szívem.
- Neked elég. - bólintottam. - De nekem nem. Azt akarom, hogy tudd, számíthatsz rám! Bizonyítani akarom magamnak, hogy tudok annyira jó, és megértő lenni, mint amilyen te mindig vagy! - végigsimítottam a karján, és mélyen a szemébe néztem. - Mi történt Xabi és közted?
Az arcáról pillanatok alatt fagyott le a mosoly.
- Vége... - megtörten hajtotta le a fejét, mire döbbentem mellé csúsztam. - Xabiani és én szakítottunk... - lehelte könnyektől fátyolos szemmel, mire szorosan magamhoz öleltem.
- Jajj Mechi, annyira sajnálom. - motyogtam, de eltolt magától.
- Nem kell. Szép volt, ami köztünk volt, de vége. - motyogta, és letörölte a könnyeit. - Vége...
- Mi történt? - kérdeztem elhaló hangon.
- Semmi különös, csak... egyszerűen vége. Elhidegültünk, és kész. Vége van... - motyogta, majd újra megeredtek a könnyei. - Most... Most semmi másra nincs szükségem, csak egy ölelésre.
Bólintva mellé léptem, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Tudnia kellett, hogy mellette vagyok. Hogy hiszek benne. Tudnia kellett, hogy a történetében van egy szereplő, aki elhanyagolhatatlan, aki akkor is hisz benne, ha senki más. Ez a szereplő, pedig én vagyok...