17. Capítuló: Új utakon

Hola!:)
Aaaah. El nem tudjátok képzelni, milyen jó érzés volt újra írni a blogra. Leültem, és egy huzamban megírtam az egész részt :D
Tudom, tudom... hónapok óta nem volt rész... Huuh... ne haragudjatok. Nem tudom, mivel magyarázhatnám meg, de most itt vagyok... tudom, ez a rész sem lett a leghosszabb, de úgy éreztem, ki kell tennem, hogy némileg kárpótoljalak vele benneteket a következő részig...:D
Igyekszem behozni az elmaradást, és remélem, lassan az olvasók is visszaszállingóznak majd a blogra :)

Kis idő. Ezt mondtam Chrisnek, amikor kiszálltam az autóból. Az egy napból kettő lett, a kettőből három, a háromból egy hét. Napról napra vártam meg, amíg a hívások abbamaradnak a telefonomon, és bekapcsol a hangposta, vagy amíg az ajtóm előtt álldogáló személy fel nem adja az eszeveszett csöngetést, és odébbáll. Mechinek valami problémája akadt az egyik tánclépéssel, így éjjel nappal a Stúdióban gyakorolt, én pedig egyedül üldögélhettem otthon. Egyedül. Valójában az egészben az volt a legrosszabb, hogy amint csönd telepedett a házra, azon kaptam magam, hogy eszeveszettül agyalni kezdek. Nem tudtam semmit tenni az érzés nélkül a gyomromban, hogy napokon belül döntenem kell. Döntenem: elfutok, vagy szembenézek a problémáimmal. Annyira dühös voltam magamra, a körülöttem kialakult helyzetre, hogy elkövettem az egyik legalapvetőbb hibát: anélkül léptem be egy új ajtón, hogy az előzőt bezártam volna. Talán csak magamnak, de kétségbeesetten be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok elengedni Jorget, és azt, ami volt köztünk, bármi legyen is az. Szerettem Christ, és mellette úgy éreztem, más ember vagyok. Jobb ember. De bármennyire is szerettem volna letagadni, folyton azon kaptam magam, hogy összehasonlítom a dolgokat körülötte, és Jorge mellett.
Azt gondoltam, ha elbújok a lakásomban, elég időt, és teret szerzek magamnak, hogy átgondolhassam mindezt. Mégis, a fejem tele lett egyre kuszább és kuszább gondolatokkal, így lehetetlen volt akár csak egy percre is koncentrálnom. Így történt, hogy mikor Mechi este hazajött, ugyanazon a kanapén talált, ugyanabban köntösben, ugyanazzal az arckifejezéssel, ahogy reggel itt hagyott. Egy ideig unszolt, hogy mondjam el, hogyan tudna segíteni, majd belátta, hogy menthetetlen vagyok. A legtöbb, amit megtehetett értem, hogy falaz nekem a többieknél, és ezt meg is tette. El sem tudom hinni, milyen Oscar-díjas alakítást kellett nyújtania ahhoz, hogy Felipe bevegye, hogy az elzárkózás a gyógyulásom része. Az igazság az, hogy mikor felálltam a kanapéról, többnyire már nem használtam a mankót, csak amikor a térdem úgy vélte, megerőltettem a mászkálással. Az igazság az, hogy az ilyen perceknek még örültem is némileg, mert a fájdalom volt az egyetlen, ami elterelte a figyelmem, ha egy kis időre is.
Talán egy hete fetrenghettem otthon, mikor valaki eszeveszetten dörömbölni kezdett az ajtón. A hangra összerezzentem, ezzel leverve az előttem álló asztalról a teáscsészét, ami hangos csörömpölés kíséretében azonnal kettétört. A csészével együtt darabokra tört az elképzelésem is, miszerint úgy teszek, mintha nem lennék itthon. Az illető az ajtóm előtt olyan erőszakosan dörömbölt, hogy akaratlanul is azon kezdtem agyalni, ki szeretne ennyire bejutni a lakásba. Mechi? Dehogy, neki van kulcsa. Esetleg Chris? Biztos, hogy ő nem így adná tudtomra, hogy itt van. Cande, vagy netán Ruggero? Róluk elképzelhető lett volna, hogy így tervezik a nagy belépőjüket, de egy nemrég posztolt képből pontosan tudtam, hogy boldogan szürcsölgetik a limonádéjukat a tengerparton. Így jutottam el a teóriáig, hogy az egyetlen személy, aki a bejárat előtt mérgelődhet, nem más, mint Jorge Blanco. Nem tudtam, mit kereshet itt, vagy miért ilyen sürgős neki, de máris élénken villantak fel előttem a legutolsó beszélgetésünk emlékfoszlányai. Nagy levegőt vettem, és miközben az ajtóhoz vágtattam, már felkészültem, mit fogok mondani. Hirtelen mozdulattal feltéptem az ajtót, de amilyen határozott voltam, olyan hamar el is szállt az érzés, mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban.
- Te... te mit keresel itt Stephie? - visszafojtott levegővel ácsorogtam ott, és végigmértem a lányt. Azt hittem, a legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor rádöbbentem, a házam előtt álldogáló lány, már nem az, akit megismertem. Barna haja lazán omlott a vállára, az arca sugárzott, és szája is mosolyra húzódott. És aztán megláttam. Először fel sem tűnt a változás, és azt hittem, csak meghízott kicsit. - Uramisten...
A hangom elcsuklott, és azt hiszem, valami megváltozott akkor bennem. Stephie terhes volt. Akkor értettem csak meg mindent. A hirtelen lánykérést, az esküvőt... Stephie Jorge gyerekét várta.
- Hihetetlen, ugye? - nevetett fel. El akartam küldeni. Kiabálni akartam vele, de nem ment. A belőle áradó jókedv mintha erőszakosan be akart volna törni a házamba, és kiűzni a hetek óta tartó esetlenségemet. Egyszerűen álltam ott, és csak percek múltán jutottam el odáig, hogy kitárjam az ajtót. Magyarázatot akartam.
- Gyere be... - azonnal belépett az ajtón, és miközben beszélt, egy percre sem hagyta abba a mosolygást. Már nyoma sem volt annak a Stephie-nek, aki egyszer féltékenységében hozzám vágta a táskáját, de jól tudtam, hogy mindketten változtunk. Már egyikünk sem volt ugyanaz: ki felfelé, ki lefelé indult a lejtőn.
- Még alig két hónapja, és annyira boldogok vagyunk. - ecsetelte. - Én... nem is tudtam, hogyan mondjam el, de úgy éreztem, hogy tudnod kell róla azok után, ami történt. És ahogy látom... - elképedve nézett végig a romokban álló lakásomon, majd folytatta - jót is tett neked, hogy jöttem.
- Ezért... ezért van a hirtelen esküvő? - ahogy kiejtettem a kérdést a számon, már meg is bántam, de tudnom kellett.
- Tessék? - Stephie értetlenül méregetett.
- Jorge. Ezért jegyzett el ilyen hamar? - láttam, ahogy Stephie arckifejezése pillanatok alatt megváltozik. A keze lassan ökölbe szorult, majd sóhajtott. El akart mondani valamit, de aztán nem tette, ezzel pedig nyilvánvalóvá vált, hogy nem akar beszélni a dologról.
- Ez nem tartozik rám. - motyogtam, majd összehúztam magamon a köntöst.
- Nézd. - kezdte, és közelebb lépett. A hangja ellágyult, és kedvesen elmosolyodott. - Nyilvánvaló, hogy elég sok dolog... zavaros. Elég zavaros. De... a lényeg, hogy nem minden az, aminek látszik. És... az igazán fontos dolgokért mindig küzdeni kell. És erősnek kell maradni. Mert... nem biztos, hogy minden akkor történik, amikor neked épp a legmegfelelőbb. Talán holnap, vagy akár ma már tisztában leszel a dolgok egészével, és minden problémád megoldódik, de az is lehet, hogy még nem is vagy a gödör mélyén, és innentől egyre nehezebb lesz. De a lényeg... hogy mindig van tovább. És neked küzdened kell azért, hogy megállj a lejtőn.
Fogalmam sem volt, hogy Stephie mire célzott ezzel a monológgal, és azt hiszem, ezt ő is látta rajtam.
- Tudod, néha nehéz helyzetekbe kerülünk. És ezt mindenki máshogy oldja meg. Te bezárkóztál ide, de... mások talán lehet, hogy hazugság mögé bújnak, hogy megvédjék a lelküket az esetleges fájdalomtól. De ez emberi dolog! - zavart volt, és kétségbeesetten kutatott a megfelelő szavak után, de azok nem akartak mellé szegődni. El akart nekem mondani valamit úgy, hogy nem beszélhetett a dologról. - Csak azt akarom mondani, hogy talán te azt látod, hogy a dolgok összeesküdnek ellened, de valójában csak próbára tesznek. Lehet, hogy az egész csak hazugság, amivel valaki meg akarta védeni magát... vagy... talán téged.
- Hacsak nem arra célzol, hogy valójában nem vagy terhes, és kitaláltad a dolgot, akkor attól tartok, nem értem, mit akarsz mondani. - zavartan felnevettem, mire elmosolyodott.
- Nem ezt akartam mondani... - ő is elnevette magát, majd megigazította a táskáját, és az ajtó felé indult. - Csak... szedd össze magad Stoessel, és tedd, amit jónak látsz...
Ezzel amilyen hamar jött, ki is sétált a lakásomból. Egy ideig csak ültem a kanapén, és el sem akartam hinni, hogy ez az egész valóban megtörtént. Még egyszer az ablakhoz rohantam, hogy meggyőződjek arról, hogy nem csak álmodtam az egészet. Stephie még mindig a ház előtt parkoló autója mellett állt, és telefonált. Elég mérges lehetett, mert dühös arccal kiabált a telefonba. Nem tudtam, mi történhetett, de miután elhajtott, én még mindig azon rágódtam, amit mondott.
Lassú léptekkel sétáltam a fürdőszobába, és megálltam a tükör előtt. Ahogy megláttam magam egyértelművé vált: padlóra küldtek. Ez volt az egyetlen dolog, amitől annyira irtóztam. Hagytam magam legyőzni. Meg sem próbáltam küzdeni, és ezt most is így van. Mélyet sóhajtottam, és hirtelen sarkon fordulva a szobámba vágtattam. Mintha csak a sors keze lett volna, a telefonom megcsörrent, én pedig napok óta először felvettem a telefont Chris-nek.
- Szia. - suttogtam halkan.
- Te felvetted... - nevetett fel. - Te felvetted a telefont...
- Hahó idegen! - én is nevetni kezdtem, és éreztem, hogy kezdek felderülni.
- Figyelj... tudom, hogy azt mondtad, idő kell. - szünetet tartott, majd mély hangon folytatta - De tudnom kell, hogy várjak-e rád. Csak annyit mondj, van-e még esély arra, hogy boldog legyél mellettem, és én várok rád.
Elmosolyodtam, és már válaszra nyitottam a számat, mikor megszólalt.
- Ha ma este esetleg ráérnél, én... ha neked megfelelne, megmutathatnám, mit vállalsz be, vagy épp mit hagysz ki...
- A ma este tökéletes. - hirtelen elszállt a körülöttem ülő mélabús hangulat, és úgy éreztem, csak hallanom kellett Chris hangját.
- Hétre érted megyek. - mondta, majd letette a telefont. Mosolyogva gondoltam rá, hogy pár óra múlva végérvényesen eltüntetem az elmúlt napok emlékeit, és túlléphetek az engem nyomasztó dolgokon.
Jorge továbblépett. Új életet kezd, és nekem is ezt kell tennem. Nyilvánvaló volt, hogy barátokként nem megy kettőnknek, így úgy döntöttem, a legjobb, ha elkerülöm őt. Bármilyen nehéz is kimondani, de ez lesz a legjobb mindkettőnknek.

A következő órákat azzal töltöttem, hogy rendbe szedjem magam. Lezuhanyoztam, és igyekeztem megnyugodni és ellazulni. Kiválasztottam egy tetszőleges ruhát, ami nem túl alkalmi, de nem is túl hanyag, mivel fogalmam sem volt, hová megyünk. Egy fekete szoknya, és egy bézsszínű, galléros póló mellett döntöttem, a hajamat pedig kontyba fogtam. Mire elérkezett a hét óra, úgy éreztem, készen állok újra felvenni a harcot. Még magam sem tudtam mivel szemben, de abban biztos voltam, hogy ki fogok vergődni ebből a szakadékból.
A dudaszóra és Mechi kiáltására rohantam le a lépcsőn.
- Tini, Chris van... - ahogy meglátott, elképedve mért végig.
- Ne várj meg! - kiáltottam, és mosolyogva rohantam ki Chrishez. Bepattantam a kocsiba, mire ő vigyorogva elindult.
- Hová megyünk? - kérdeztem izgatottan.
- El sem hiszem, hogy te ugyanaz a lány vagy, aki bezárkózott majdnem egy hétre... - motyogta, majd ő is elnevette magát.
- Mondtam, hogy utána a tiéd vagyok. - mosolygott ugyan, de mivel nem válaszolt, nem voltam benne biztos, hogy teljesen elhiszi, amit mondok.
Egész úton beszélgettünk, és először észre sem vettem, mikor a kocsi megállt a tengerparton. Chris titokzatos mosollyal kiszállt, és nekem is kinyitotta az ajtót.
- Te nem hoztad el a mankót! - nem tudtam megállapítani, hogy nevet, vagy inkább bosszankodik, ezért megrántottam a vállam.
- Már nem kell, jól vagyok...
- Rendben. - a kezét nyújtotta, és segített kiszállni. - Én bízok benned.
Rámosolyogtam, és hagytam, hogy egy nagy, régies ház felé vezessen. Csak akkor eszméltem fel, mikor a ház teraszára értünk, és az ott beszélgető nők felől az egyik Chris felé fordult, és fiamnak szólította. Földbegyökerezett lábbal álltam a homokos parton, és hirtelen rádöbbentem, hogy jobban ki kellett volna öltöznöm.
- Chris... - suttogtam ijedten, és a karjába markoltam.
- Nyugi. - biztatóan rám mosolygott, és tovább indult velem a ház felé. - Családi találkozót tartunk, és arra gondoltam, itt a megfelelő alkalom.
Bizonytalanul bólintottam. Chris már sokat mesélt a családjáról, most mégis úgy éreztem, nem tudok eleget, de akkor már késő volt.
- Chris, Tini! - először Mr. Santiago lépett elénk, aki mosolyogva nyugtázta a jelenlétemet. Ezután Chris anyukája is köszöntött bennünket, majd a hátsóudvaron álló, megterített asztalhoz kísértek bennünket, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre.
- Micsoda meglepetés! - azonnal felismertem a hangot a hátam mögött. Izgatottan pördültem meg, és szembetaláltam magam Claudiával. Egyszer találkoztunk a kórházban, ő volt az a nővér, aki olyan kedves volt velem. Akkor nem jöttem rá, de itt már nyilvánvalóvá vált, miért volt olyan ismerős: ő volt Chris húga.
- Szia! - vidáman átöleltem, de ő hamar eltolt magától, és Chrisre nézett. - Anya hív. Valami segítség kell neki a székekkel...
Erre Chris gyorsan berohant a házba, én pedig Clau-val maradtam.
- Bármi jó tanács? - kérdeztem idegesen.
- Ahm... Ha Andrés bácsikámmal beszélsz, csak bólogass, és mond, hogy persze, egyetértek... kicsit már gyagyás szegény... - igyekeztem nem elnevetni magam, de ez lehetetlennek tűnt Clau arckifejezése láttán. - És a nagyinak valahol a sültek, és a desszert között ki fog esni a protkója, ne próbálj meg segíteni, legutóbb felborítottam az asztalt... ja, és ha Juan arra kér, hogy húzd meg az ujját, akkor ne tedd!
Nevetve foglaltunk helyet az asztalnál, ahol már alig egy két üres hely maradt Chris népes családja mellett.
- Egyébként... - Clau unatkozva a ház felé bökött, mintha valami érdekes lenne ott - ne vedd tolakodásnak... nem akarok én beleszólni, meg szeretem a bátyámat, de... hol hagytad Jorget?
- Ez... - zavarodottan felnevettem. - Már rég nincs olyan, hogy én és Jorge.
- Rendben... - motyogta, nekem pedig ekkor tűnt fel, mit akar mutatni. Egy életnagyságú baseballütő állt a ház falának támasztva. - De én megmondtam.
Újra elnevettem magam, és ő is elmosolyodott.
- Őszintén.... - fordult felém bizalmasan. - Igazán szereted a bátyámat? Félre ne értsd, de nem akarom, hogy Chris csalódjon...
Nem tudtam, mit mondjak. Egészen eddig nem voltam benne biztos. De akkor megláttam a mosolyogva felénk siető Christ, és újra melegség töltött el. Tudtam, hogy ő biztos pont az életemben. Sosem hagyna cserben, és egy napon talán ő lenne az, aki felneveli a gyerekeimet.
- Igen. - elmosolyodtam, és hagytam, hogy Chris leüljön mellém, a mondat utolsó felét pedig inkább neki címeztem. - Szeretem őt. Teljes szívemből...

Nem hazudtam. Akkor, és ott mindennél jobban szerettem őt, de a szívem egy része akkor is minden porcikájával tiltakozott a dolog ellen. Az a kis részem örökké mást fog szeretni, bárhogy tiltakozom ellene. Az a részem örökre Jorge-é marad. 

De tovább kellett lépnem.  Már akkor azt gondoltam, hogy nehéz lesz. Valójában azonban még csak akkor kezdődött el a játék. Egy kegyetlen játék, amelyben senki nem nyerhetett...