8.Capítuló: Ha kinyitnád a szemed...

Hola:)
Meghoztam a beígért új részt!:)
Egyelőre úgy tűnik, sikerül hetente haladnom a részekkel, de sajnos nem biztos, hogy ez így is marad majd hosszú távon, de azért igyekszem :D
Remélem tetszeni fog ez a rész, akkor is, ha nem lett olyan hosszú!*-*
Két nap után, mikor már nem voltam a fájdalomcsillapítók hatása alatt beengedtek hozzám egyvalakit. Persze az egészből annyi lett, hogy aznap délben Mechi és Francisko összeverte egymást az ajtóban, mert mindketten be akartak törni, az életük árán is. Fran azt ordibálta, hogy a barátnőm máshol legeltesse a szép kis farpofáit, amik körülbelül megegyező méretűek egy szarvasmarháéval, de Mechi sem maradt adós. Szerinte ha mindig kapna egy dollárt, mikor a bátyám mindenkit lekicsinyít, és magát isteníti, gazdagabb lenne, mint Bill Gates. Végül az orvosok inkább mindkettejüket beengedték, a saját, és mások biztonsága érdekében. Lökdösődve helyet foglaltak egy-egy széken, majd egy ideig csak bámultak rám.

- Szia Manó... - mosolygott rám Fran, mire feljebb gyűrtem magam az ágyban. Sikerült a nélkül felülnöm, hogy egyetlen fájdalmas nyögést hallattam volna, így magamban nyugtáztam, hogy képes vagyok a legjobb arcomat mutatni nekik. 

- Sziasztok. - mosolyogtam mindkettőjükre.

- Hogy vagy? - kérdezte Mechi aggódva. A szeme alatti táskák, amiket vagy nem volt ereje, vagy nem tudott eltüntetni bizonyították, hogy mióta megtörtént a balesetem, nem is aludt.  

- Pár hónapig mellőzőm a táncot. - elkeseredésemet kiszorítva a hangomból felemeltem a takaróm, hogy megmutassam a térdem. Egy rögzítő biztosította a gyógyulását. - Még pár nap, és felkelhetek az ágyból...
Még több óráig beszélgettünk, mikor egy nővér jelezte, hogy vége a látogatási időnek. Fran elköszönt és kiment, de Mechi még maradt egy percet.
- Most szépen elmondod, mi is történt valójában! - parancsolta szigorú tekintettel. Épp belekezdtem volna egy hazugságba, mikor rám kiáltott. - A színtiszta igazat!
- Először is, drága barátném, Jorge és én is megjelentünk a parkban, ahová TE irányítottál minket! - kezdtem, mire megforgatta a szemét. - Aztán esni kezdett. Elindultunk kifelé, de eltévedtünk. Aztán jött a jégeső. Egy kis házikóba mentünk, de eléggé összekaptunk, úgyhogy elindultam kifelé, de megcsúsztam, és utána elájultam.
- És? - Mechi minden egyes részletre figyelt, talán épp ezért tudta, hogy nem ennyi a történet.
- Aztán képzelegtem. Nem a saját testemben voltam, azt hittem, látom, hogy Jorge próbál velem kezdeni valamit, és beszél hozzám, de csak az agyszüleménynem volt. - motyogtam.
- Például?
- Azt hiszem, arról beszélt, hogy újrakezdhetnénk, meg azt hittem, énekel. Aztán a tengerparton is vele voltam...
- A tengerparton?
- Már a mentőautóban voltam, mikor teljesen megszűntem érzékelni a külvilágot. - fejtettem ki.
- Nézd... - hosszas hallgatás után Mechi szólalt meg. - Nekem most mennem kell. De jó barátodként annyit tanácsolok, hogy kérdezd meg őt arról, hogy mi történt valójában. Nem biztos, hogy mindent csak képzeltél...
- Mercedes, ha tényleg ezeket mondta volna, most nem csak Francisko és te lennétek itt! - kiáltottam a távozni készülő barátnőm felé, aki erre visszatekintett az ajtóból.
- Tini, ő... - meglepődötten, vagy talán csalódottan elhúzta a száját, és sóhajtott. - Fran, amint a mentők felhívták idesietett a kórházba. Épp a plázából jött, úgyhogy gyorsabban ideért. Azt mondja, látta, hogy Jorge kiszállt veled a mentőautóból...
- Ez nem jelent semmit. - motyogtam halkan.
- Jorge az elmúlt két napban a folyosó túlsó végén kuksol. - nem tudtam eldönteni, hogy Mechi valóban az igazat mondja-e, vagy csak kitalált valamit a felvidításomra.
- És most ott van? - kérdeztem csalódottan, mikor rájöttem, hogyha itt lenne, elsőként engedték volna be hozzám.
- Nem. - nevetett fel Mechi. - Nem a folyosón van. Ha kinyitnád a szemed, láthatnád, hogy végig melletted volt...
Ezzel becsukta maga után az ajtót, és távozott a kórtermemből. Magamra hagyott a kavargó gondolataimmal. Nem tudtam rájönni, mit akarhatott ezzel a barátnőm, de azt elérte, hogy csak erre tudjak gondolni. Még sokáig feküdtem így az ágyban, mikor elnyomott az álom.
Mikor felébredtem, nem voltam egyedül. Cande ült mellettem fáradt tekintettel.
- Szia Cande! - köszöntem mosolyogva. - Te meg?
- Franék mondták, hogy bejöhetek, Tini, én beszélni szeretnék veled...
- Mi a baj Cande? - annyi minden zavaros volt. Nem tudtam, hogy Candenek mi baja van, vagy hogy mit keres itt, hiszen pár órája volt látogatás. - Mennyi az idő?
- Délután kettő körül van... - Cande az órájára pillantott, aztán rám.
- Átaludtam egy teljes napot... - jelentettem ki hitetlenkedve, mire Cande bólintott. - Miről szeretnél beszélni?

- Nézd, én sajnálom, hogy nem kertelek, meg nem az állapotodról kérdezlek, Mechi mindent elmondott. - Cande kerülte a tekintetem, a padlót bámulta. Kíváncsian fürkésztem az arcát, mikor bűnbánóan rám pillantott. - Én annyira sajnálom, hogy pont most történt az veled, még nem tudtuk, mikor Ruggeval kitűztük az esküvő dátumát, én...
- Cande, Cande, nézz rám! - mosolyogva felé fordítottam a fejem. - Megvan az esküvőtök pontos dátuma?
- Igen, de ha bánt, én lemondom, már gondolkodom rajta...
- Eszedbe ne jusson! - kiáltottam rá erélyesen. - Ezért vagy szomorú? Azt hiszed, haragszom rád emiatt?
- Hát.. csak, te itt fekszel, mi meg boldogan tervezgetünk otthon... - motyogta Cande. Még mindig ijedt volt, és félénk. Nem tudom, miért hitte, hogy megharagszom majd rá, hiszen tudja, hogy mindig örülök a boldogságának.
- Cande, hiszen tudod, hogy szeretlek! Örülök a dolognak, főleg, hogy már féltem hogy lefújjátok a lagzit! - nevettem fel.
- Tini, megkérhetlek valamire? - kérdezte Cande már mosolyogva.
- Persze, mi lenne az? - izgatottan feljebb ültem az ágyban, miközben Cande válaszára vártam.
- Tudom, hogy nagy kérés, de lennél a tanúm? - a válaszom egyértelmű volt. Sikongatva a nyakába ugrottam volna, ha a testem engedi, de így csak egy ölelésre futotta.
- Még szép! Hatalmas megtiszteltetés! - mosolyogtam a barátnőmre.
- Jajj, annyira féltem, hogy mit fogsz mondani! Biztosan nem haragszol? - válaszul megráztam a fejem. Még sokáig beszélgettünk. Cande elmondta, hogy az esküvő márciusban lesz Olaszországban, ott, ahol Rugge szülei összeházasodtak. Az esküvő előtt egy hónappal utazunk a vőlegény szülőföldjére, addig engem is kiengednek. Felipe-ék elengedtek minket, hogy legyen időnk mindent megszervezni. A géppel Cande, Rugge, én, és Rugge tanúja, Jorge fogunk először Rómába menni, a többiek pedig az esküvő előtt egy nappal jönnek utánunk. Cande szerint nem árt nekem a D vitamin, így az előkészületeken kívül sokat fogunk szórakozni is. Fogalmam sincs, hogy hogyan lesz békés a szervezés, hiszen Jorge is jön. Nem hiszem, hogy most ketten megférnénk egy légtérben.
- Cande, biztos hogy jó ötlet, ha Jorge és én is megyünk? - kérdeztem vonakodva.
- Mi baj lenne vele?
- Tudod, a balesetem előtt egymáshoz vágtunk pár dolgot... - kezdtem halkan, de ő közbe vágott.
- Szivem, azok úgy tűnik, nem voltak annyira fontosak, hogy elüldözd magad mellől. - Cande a fejével az ablak felé bökött, ahonnan kilátásom nyílt a kórház parkjára. A szabadban egy két lábadozó betegen kívül járkált még valaki. Akkor értettem meg, mire célozgatott Mechi és most Cande. Jorge ott sétálgatott zsebre vágott kézzel, egyszer kétszer a kórház felé pillantva. - Végig itt volt. Csak aludni ment haza egyszer kétszer.
- Akkor miért nem jön be hozzám? - a hangom elszorult, mikor rádöbbentem, hogy talán tényleg rá kéne kérdeznem, mi volt valóság, és mi nem.
Cande vállat rántott.
-Fogalmam sincs. Azt mondta, fontosabb, hogy a számodra fontos személyek beszéljenek először veled. - motyogta, majd felállt.
- Mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül. - Még nincs vége a látogatási időnek!
- Valaki más is beszélni akar veled. - mondta mosolyogva Cande, és kiment a kórtermemből. Percekkel később a vörös hajkorona megjelent a kórház udvarán, és beszédbe elegyedett Jorgeval. Lélekben felkészültem a következő beszélgetésre, amiről jól tudtam, hogy nem lesz könnyű menet.
- Szia. - hamarosan újra nyitódott az ajtó, és Jorge lépett be.
- Szia. - köszöntem én is. A fiú leült egy székre az ágyam mellett. Hosszas hallgatás után én törtem meg a csendet.
- Jorge, valamit fontos tudnom. - kezdtem. - Mikor legurultam... és nem voltam magamnál, mondtál bármi olyat, hogy újrakezdhetnénk? Vagy hogy elfelejtjük a múltat? A mentőkocsiban nem énekeltél?
Csönd. Hosszú csönd. Talán percek teltek el, míg Jorge rám emelte a tekintetét. Az állkapcsa megfeszült, a tekintete komor volt.
- Honnan vetted ezt? - kérdezte, mire megrántottam a vállam.
- Én, nem tudom, hülyeség volt megkérdeznem. - valahol sejtettem, hogy az egész tényleg csak képzelgés volt, mégis kicsit reménykedtem abban, hogy Jorge válasza igen lesz.
- Az volt. - motyogta.
- Menj haza Jorge! Aludd ki magad! - mosolyogtam rá szomorúan. - Köszönöm, hogy itt voltál, de már nincs rá szükség. Én jól vagyok. Nyugtasd meg Stephiet is, hogy nem történt semmi! Menj haza hozzá!
Jorge lassan felállt, és az ajtó felé indult. Nem mondott semmit, a bejárat előtt mégis megtorpant. Arra vártam, hogy mond valamit, de nem tette. Talán ő is arra várt, hogy én reagáljak, de egyikünk sem tette. Jorge kisétált az ajtón, ami hangos csattanással záródott be mögötte. Nem tudtam, hogy akarom-e, hogy visszajöjjön, vagy inkább örökre egyedül maradnék, csak annyi volt világos, hogy hamar kell döntenem, mielőtt végleg elvesznék...

7.Capítuló: Örökkévalóság

Hola:)
Még időben, megérkezett az új rész. Elég kuszára, és "érdekesre" sikerült, de remélem, tetszeni fog. Megválaszol pár kérdést, ami az előző résszel kapcsolatban felmerült, ugyanakkor rengeteget hagy maga után, szóval.. nem is szeretném sokáig húzni az időt...
UI.: sokkal több ötletem született a rész írása közben, mint gondoltam, úgyhogy egy elég új stílust/hangulatot fog felvenni a történet, ezért egy ideig nem lesz elérhető a szereplők menüpont, amely felújítás alatt van jelen pillanatban is :D
Még sok újítást tervezek, úgyhogy... számolhattok velem a következő napokban!:)
Mikor legurultam a dombról, éreztem a fájdalmat a tarkómban, és biztosra vettem, hogy legalább egy bordám eltört, a térdemet sem tudtam megmozdítani, mégis, mikor véget ért a lejtő, egy pillanatra elsötétült minden.  De csak egy pillanatig tartott az egész. Kinyitottam a szemem, és pont ugyanott voltam. Ugyanúgy éreztem a fájdalmat, de könnyedén fel tudtam állni.

- Tini! - Jorge éles hangjára megfordultam. Veszett tempóban rohant felém, félrelökve minden útjába eső dolgot. 

- Jól vagyok. - motyogtam, de ő tovább rohant. Végül megtorpant, és lehajolt. Éreztem, ahogy felemel. Ami lehetetlen. Mert álltam. Mégis éreztem ahogy hozzám ér, és a magasba emel. Aztán feltűnt, hogy mi a probléma. Valójában ott feküdtem Jorge karjaiban, teljesen mozdulatlanul. Oké, láttam már ilyet. Megőrültem. Mert ilyen NEM létezik. Csak a filmvásznon, de ott sem jelent sok jót. Én bediliztem. Vagy meghaltam, és most végem. Végleg. Semelyik válasz nem kecsegtetett túl sok jóval, így inkább nem folytattam a gondolatmenetem, és követtem Jorget, meg... magam.
Próbáltam kizárni az összes baljós gondolatom, kisebb, nagyobb sikerekkel, de legalább nem gondoltam arra, hogy talán már mindennek vége, és nem sokára valami vakító fehérségben találom magam. Féltem erre gondolni. Mert most, hogy úgy érzem, ennyire közel kerültem a halálhoz, rájöttem, mennyi mindent kellett volna megtennem. Mennyi mindent csináltam volna másképp. És most kétségbeesve próbáltam volna mindent helyre hozni, mert rájöttem, hogy így  nem hagyhatom itt az életem. A szeretteim. Annyi mindent akartam még nekik mondani. Annyi mindent akartam még megtenni. Tisztán láttam minden egyes percet az életemből, minden galibát, minden helyzetet, amiről azt hittem, bonyolultabb már nem is lehetne, és csak most jöttem rá, mennyire egyszerű volt minden. Mennyire szép és jó volt, vagy mennyire az lehetett volna, ha hagyom. Azt hiszem, erre mondják, hogy lepergett előttem életem filmje. De nem volt vége. Mert nem hagytam. Mert tudtam, hogy még nem lehet vége.
- Tini, hallasz engem? - Jorge hangja teljesen kizökkentett a gondolkodásból. Felé kaptam a fejem. A padlóra terítette a kabátját, és arra fektette az élettelen testem. Így elnézve magam, tényleg úgy tűntem, mint aki nem kel többé fel. Kiáltani akartam. Jorge arcába kiáltani, hogy itt vagyok, hogy hallom, hogy nem hagyom el. Mert nem érdekelt többet, hogy hányszor vesztünk össze, hogy hányszor bántott meg,. mert most ez mind semmiségnek tűnt. Mellette akartam lenni, de úgy, hogy ő is tud róla. - Ha hallasz, kérlek, ébredj fel!
- Jorge, Jorge, itt vagyok! - elé ugrottam, de semmi sem történt. Az a bizonyos, annyira szeret, hogy "megérez" dolog elmaradt, és elfordult tőlem. Én megsemmisülve összekuporodtam az egyik sarokban. Nem éreztem hideget, csak az irtózatos fájdalmat a mellkasomban, ami most nem testi fájdalom volt. Azt már rég elhagytam odakint. Meg sem éreztem a tarkómat, vagy a bordám, a térdem hasogató kegyetlenséget, el voltam foglalva azzal, hogy valami belső ürességgel törődjek.
- Ha hallasz... ébredj fel, és gyere vissza! - motyogta maga elé Jorge, aztán letérdelt elém, és hosszasan hallgatott. Újra ugyanaz a Jorge volt, mint egy éve. Megértő, türelmes, és végtelenül kedves. És én is ugyanaz a lány voltam. Csak ő ezt nem láthatta. - Gyere vissza hozzám! - megfogta a kezem. Éreztem, ahogy szorítja, éreztem a belőle áradó forróságot, de ez nem volt elég, hogy felmelegítsen. Több kellett, így én is közelebb csúsztam... hozzánk. - Minden más lesz! Elfelejtjük a múltat, és csak a jelenre koncentrálunk, hogy egymáséi lehessünk! Csak gyere vissza Tini! Küzdj meg érte! Küzdj meg értünk!
És akkor éreztem először annyira erősen. Akkor akartam először, és utoljára annyira erősen őt. Akartam, és akkor semmi mást nem éreztem. Mert akartam. Őszintén, igazán, és erősen. Mindennél erősebben.
Aztán egy másik érzés teljesen kiszorította az akaratom. Egyszerre ezerszeresére nőtt a fájdalom bennem, és tényleg elsötétült minden. De már felülről hallottam Jorget, amint felkiált, és éreztem, ahogy felkap. Engem. Ami azt jelentette, hogy nem őrültem meg. Ami azt jelentette, hogy nem haltam meg. De ez mit sem változtatott az égető fájdalmon, ami behatolt a bőröm alá, és nem hagyta, hogy kinyissam a szemem. Az sem segített túl sokat, hogy Jorge rohanás közben összevissza rázott, de legalább éreztem a közelségét. Fel sem fogtam, mi történik, de annyi biztos volt, hogy az eső elállt, és megyünk valamerre. Aztán egy időre a hallásom, és ez a piciny felfogásom is megszűnt a világ felé.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy kocsiban voltam. A szemem kinyitni most sem voltam képes, de a hallásom rendben volt. Egy ágyon feküdtem, és valaki fogta a kezem. Felismertem a helyzetet. Egy mentőkocsiban feküdtem. Valaki rászólt a mellettem ülő személyre, hogy beszéljen hozzám. Az hosszasan hallgatott, majd hirtelen megszólalt egy lágy, mégis markáns hang, amelynek a gazdája újra erőt adott nekem.
"Mert képesek vagyunk szárnyak nélkül repülni,
Képesek vagyunk színekkel kifesteni a lelkünket, 
Kiálthatjuk, hogy yeah, 
Csak légy szövege a dalomnak, 
Zárj a hangodba!"
Fogalmam sincs, meddig hallgattam Jorge énekét, de végtelenségnek tűnt. Azt hiszem, mosolyogtam. Csak hogy ez sem tartott sokáig. És Jorge elengedte a kezem. Aztán újra elvesztettem az eszméletem. Biztos voltam benne, hogy végleg, de a tenger zúgása keresztülhúzta a számításaim. Ott álltam a parton, és mikor körülnéztem, meggyőződtem róla, hogy valóban itt vagyok. Vajon a jégeső csak álom volt? Vagy most álmodom?
Nem tűnődtem sokáig, mert megjelent Jorge, teljes életnagyságban.
- Jorge, mi ez az egész? - kérdeztem ijedten, de ő meg sem állt, amíg meg nem szorította kezem.
- Bocs, hogy késtem!
- De honnan? - értetlenül széttártam a kezem, de tovább mosolygott.
- A templomban már mindent elrendeztem, semmi gond nincsen... - fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy miért, de erre a mondatra a kezemre pillantottam, amelyen egy kicsi, ezüst gyűrű virított.
- Nézd, nem tudom, mi ez az egész - mutattam fel a kezem - de nekem mennem kell! - Kétségbeesve kapálóztam volna, mert muszáj volt visszatérnem a valóságba, ahol várnak a szeretteim. Megfordultam volna, de utánam kapott.
- Elmész, vagy maradsz? - összeráncolt szemöldökkel néztem rá. - Jobbra, vagy balra? Élet, vagy halál?
- Mira akarsz kilyukadni?
- Döntened kell Tini, nem menekülhetsz örökké. - pillantását mélyen belém véste. Újabb örökkévalóság. Egyetlen pillanat, ami alatt úgy éreztem, megfagy körülöttem a világ. Csak az az egy sötétbarna szempár létezett, és a kérdések, amiket felvetett. Döntenem kell? De mégis miről? És hogyan?
De újra felébredtem. Nem volt zúgó szél, és hullámok, csak pittyegés, és sóhajtozás. Nem volt a tenger sós illata, csak a tisztítószer, és a gyógyszerek fojtogató szaga. Kinyitottam a szemem. Idő kellett, míg megszoktam a fehérséget, de aztán tisztán kirajzolódott előttem a kórházi szoba, és egy magas alak, akit alaposan végigmértem. Semmi kétség nem fért hozzá, ő volt az. Jorge előttem állt. Még mindig ugyanolyan jóképű volt, magas, és erős. Az arcát szemügyre véve, kicsit megváltozott, mióta nem láttam. Más lett a szeme színe. Az orra vonala. A szemöldöke íve. Aztán rájöttem, hogy ez nem Jorge. Egy alkatra ugyanolyan férfi állt előttem, bár az arca borostás volt. Szőkés barna tincsei zabolázatlanul hullottak a szemébe, a szeme pedig gyönyörű volt. Igazi tengerzöld. Ahogy beléjük néztem, rögtön el is vesztem bennük. Más fajta érzést keltett bennem, mint Jorge sötétbarna szempárja, de mégis, valami hasonló vonzalom járt át. Egy teljesen másik világ tárult ki előttem.
- Én... Hol vagyok? - annyira elvesztem a szempárban, hogy teljesen elfelejtettem, hol vagyok, vagy miért. Megpróbáltam felülni, de a próbálkozás csak egy fájdalmas nyögésig jutott.
- Volt egy kis baleseted. - a fiú hangja hallatán kellemes borzongás futott végig rajtam. - Szólok az orvosodnak, hogy felébredtél.
Utána akartam kiáltani, de nem ment. Semmire nem futotta az erőmből, megszólalni sem voltam képes.
- Jó napot, Martina! - egy középkorú, fehér köpenyes férfi lépett be a kórtermembe, de hiába meresztgettem a szemem, az előbbi látogatómat mintha a föld nyelte volna el.  - Hogy érzi magát?
- Hasogat a fejem... - lassan megpróbáltam felidézni, hogy mely testrészeim váltak használhatatlanná. - És a térdem. Nehéz levegőt vennem...
- Ez érthető! - az orvosom lassan végig mért. - Dr. Santiago vagyok, a következő hetekben én leszek az orvosa. A barátja elmondása szerint legurult egy magasabb hegyről. A térdével lesznek súlyosabb problémák, egy ideig a mozgást és a táncolást szüneteltetni kell majd. - lassan vázolódott bennem a helyzet, és a felismerés, miszerint nélkülöznöm kell a táncot eléggé letört. - A légzés fájdalmak okozója egyetlen törött borda, ami hamar meggyógyul majd. Lehetséges szédülés, erős fejfájdalmak, ezek mind a fejet ért sérülés miatt vannak.
Eszembe jutott a jégeső, hogy hogyan gurultam le a dombról. Aztán szép lassan az is, hogy mi történt aztán.
- Elnézést, Dr. Santiago! - kiáltottam a távozni készülő orvosom után. - Mikor megsérültem. Egy kis időre... Furcsa dolgokat láttam... Például a tengerparton voltam, vagy... vagy épp a saját testemen kívül!
- Ez érthető. Az agya tévképzeteket szül, vagy beszélgetéseket.
Bólintottam, majd az orvosom távozott. Szóval az egész egy álom volt. Egy buta tévképzet.  Hamar elaludtam. A következő két napban senki nem látogathatott. Csak feküdtem az ágyban, és vagy bús tűnődéssel voltam elfoglalva, vagy aludtam. Ez jót tett, és -a sok gyógyszer mellett ez is- csökkentette a fájdalmat. Sok kérdés felmerült bennem. Vajon mit fogok most tenni? Mit fogok mondani Jorgenak? Hogy tartjuk távol a sajtót? Ki volt a titokzatos látogatóm? Hogyan bírom ki ezeket a heteket a zene nélkül? De legfőképpen... hogy fogom kijavítani azt a tömérdek hibát, amit eddig ejtettem?
Egy örökkévalóságra lenne szükségem hozzá, de sajnos ennyi időm még nekem sincsen...

6.Capítuló: Sötét

- Mercedes Rodriguez Victoria Josefina Emilia Lambre! - jól van, elismerem, Mechi nincs ennyi néven anyakönyveztetve, de hát ha egyszer olyan mérges voltam! Mechi épp a harmadik személyt uszította rám a nap, akik meg akartak hívni egy kávéra. Hogy honnan tudták a telefonszámom? Nos, épp ezt tudakoltam a drága barátnémtól.

- Mi a probléma drágám? - tudakolta a legártatlanabb hangján.

- Ramirez, Eric, Joshua. - felsoroltam mind a három nevet, amelyen a telefonos udvarlóim bemutatkoztak. 

- Nem vagyok terhes, ha az lennék, akkor sem ilyen nevet adnék szegény kölöknek! - Mercedes nem véletlenül színésznő. Fantasztikusan alakította az "ártatlan barátnő vagyok, nem csináltam semmit" szerepet. 

- A telefonszámom PRIVÁT. Nem véletlenül. Fogalmam sincs, mi alapján szemelted ki őket, de engem nem lehet telefonon felszedni. - kiabáltam a telefonba, miközben fel-alá járkáltam a lépcsőn, a tölgykorlátot markolászva. 

- Fogalmam sincs, hogy ezt miért mondod! - olyan csodálkozás vegyült a hangjába, amivel egy percre még engem is meggyőzött.

- Nézd Mechi, megértem, hogy nem akarsz magányosnak látni, de hidd el, hogy képes vagyok egyedül is megtalálnom az élet napos oldalát, csak... idő kell nekem!
- Jól van Martina, elég dilinek látlak, átmenjek hozzád? Nem tudom, honnan veszel ilyen hülyeségeket, de elég súlyosnak tűnik a helyzet... - motyogta.
- Mercedes...
- Elég fejlett lehet a képzelőerőd, biztos sokat álmodoztál Jorgeról...
- Mercedes...
- Ja, bocs, most utáljuk! Mekkora egy bunkó tapló! Na szóval...
- Mercedes! - harmadszori beavatkozással sikerült végre leállítanom. Mechi elég bőbeszédű, néha túlzottan is. - Eric megemlítette azt, hogy az unokatestvérétől kapta a számot. És tudod hogy hívják? Ahj, micsoda véletlen, hogy pont Eric Lambre hívott fel!
- Ja, tiszta őrült a csávó, manapság mindenki a Lambre nevet veszi fel. Te, szerintem lehetséges, hogy rám hajt. Összejön veled, aztán dob téged, és fölszed engem. Mekkora egy tapló... - szinte láttam magam előtt, ahogy büszkén hátradobja hosszú, szőke haját, amiért ilyen "jó" magyarázatot sikerült kitalálnia.
- Mechi, te vagy Eric Lambre unokatestvére! Te adtad meg neki a számom! - bár mindketten ismertük ezt a tényt, a nyílt szembesítésre Mercedes Rodriguez Victoria Josefina Emilia Lambre harci sorai meghátráltak, és megfújták a képzeletbeli kürtöt, amellyel a visszavonulást hirdették.
- Oh, bocsáss meg, most jut eszembe, hogy sajnos sietnem kell, mert... mert megyünk Xabiani szüleihez. Majd beszélünk, szia szívem, chao, chao!
És kinyomta a telefont. Egyfajta győzelmet mégiscsak aratott, hiszen nem jutottunk el odáig, hogy megígéri, nem tesz többet ilyet. Egy pillanatig üresen bámultam a kijelzőre, majd nagyot sóhajtva lebaktattam a lépcsőn. A készüléket az asztalra dobtam, majd folytattam az imént megkezdett grillezett húst. Újabban a sütés-főzés kombinációjával foglalom le magam. A próbákat egy ideje hanyagoljuk, mert Tara balszerencséjére elég súlyosan kificamította a bokáját, ezért nem tud táncolni. Ez úgy két hete volt, kicsivel a szilveszteri buli után. Még mindig feláll a szőr a hátamon, ha arra a napra gondolok. Elég érdekes party volt. Cande  véletlenül a kiszolgáló fiúra öntötte a bort, miután kicsit sokat ivott belőle, Lodovica mindenki meglepetésére lenyomott három pohárral valami bűzös löttyből, aztán arcon puszilta Diegot, mire Thomas és Clara is begerjedt kicsit (másnap szerencsésen elsimították az ügyet), Samu pedig eltűnt egy lánnyal kicsivel éjfél után. A legfurcsább, mégis Jorge volt. A kínos "csevejünk" után eltűnt, és nem is látták a bulin. Kicsit később megjelent Stephie is, és miután lehordott engem mindennek és mindenkinek, tovább kereste Jorget, aki nem ment hozzá haza. Azóta nem láttam Jorge édes pofáját. Tudom, hogy játszani akart velem. Azt is tudom, hogy úgy hitte, pár pohár lötty után a karjaiba omlok majd. Még azt is megkockáztatnám, hogy Stephiet is csak a bosszantásomra jegyezte el. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen ember lesz belőle. Olyan, aki mások bosszantásán nevetni képes. Aki eddig elmegy a bosszúért. Azon kaptam magam, hogy idegesen járkálok fel alá a szobában. Egy pillanatra megtorpantam a tükör előtt, és végigmértem magamat.  Hosszú, barna haj szoros copfba kötve, megfeszített állkapocs, szigorú, határozott tekintet. Van sejtésem arról, hogy Jorge milyen ember lett. De vajon én milyen ember lettem ez alatt az egy év alatt? Lassú mozdulattal a hajamhoz nyúltam, és kihúztam a gumit. Összekócoltam a hajamat, és hagytam, hogy egy pillanatra előbújjon a régi lány. Ott volt. Láttam a régi Tinit, láttam a csillogó szemeit, azt a naiv teremtést, aki régen voltam. Aki mosolygott, és nevetett. Aki szeretett. Aki csalódott. És aki végül tönkrement. Most én vagyok itt helyette. Mert ő könnyű célpont volt. Könnyű volt szeretni őt, megbántani, és ott hagyni.
Megcsörrent a telefonom. Gyorsan összefogtam a hajam, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Tini Stoessel, miben... - kezdtem, de a hívó közbevágott.
- Szépen vagyunk, a számom is kitörölted... - rögtön felismertem a hangot.
- Mit akarsz Jorge?
- Felipe kért, hogy csörgesselek meg, mert pár gazdag pacák ajánlatot tett valami filmre. Mercedes azt mondta, egy rétre kell mennünk Buenos Aires egyik parkjában. Ott akarják forgatni a kezdő felvételeket, ezért akarják ott szervezni a megbeszélést. - hadarta.
- Mercedes szerint? Nekem azt mondta, hogy Xabi szüleihez mennek... - tudtam, hogy nem oda mennek, csak le akar rázni, de hogy most még szervezkedik is...
- Honnan tudjam, hogy mit akar a te barátnőd?
- Ott leszek. - inkább meg sem szólaltam, pedig lett volna egy két szép szavam Jorgehoz. Nem tudom, hogy előbb ő nyomott ki engem, vagy én őt, de valamelyikünk véget vetett a hívásnak. Összekaptam a cuccaimat, és elindultam a rétre. Korábban már beszéltünk a Tini el gran cambio de violetta-ról, de még sosem volt biztos, hogy igény van erre a filmre. Ezért tudtam, hová kell menni, valami mégis gyanús volt ebben az egész meghívásban. Miért pont a rét? Hiszen mindig egy nyugodt szobában, vagy egy nagyobb teremben beszéltünk az infókról. Valami balsejtelmem volt Mercedessel kapcsolatban is, de a gondolkodásomat megszakította a távolból induló, hatalmas dörgés. Ösztönösen összerándultam, de tovább folytattam az utat a park felé. Bedugtam a fülhallgatóm, és rákapcsolódtam a helyi rádió adójára, de ott is csak a viharról hallottam.
- Jó napot kívánunk, kedves hallgatók! Az időjárás ingadozó hangulatban van, délután erős vihar, szélvész, jégeső várható. Aki teheti, maradjon otthon, vagy húzza meg magát...
Nem igazán érdekelt ez a zivatar, már könnyen túltettem magam egyen, bár akkor velem volt az fél stáb. Igaz, ha minden igaz, most is ott lesz Mechi, Felipe, pár tag és Jorge is. Nem lesz semmi gond. Ezt a mondatot ismételgettem magamban, amíg meg nem érkeztem. Nem várt még senki, de hamarosan megérkezett Jorge is. Intett nekem, aztán pár méterrel mellettem megállt. Vártunk. Sokáig. Addig, míg esni nem kezdett. Pillanatok alatt sötétedett el az égbolt. Akkor Jorge bejelentette, hogy nem vár tovább.
- Velem jössz, vagy maradsz? - kérdezte türelmetlenül, mire a nyomába szegődtem. Nem arra ment, mint amerre én indultam volna, gondoltam, tud egy rövidebb utat.
- Jorge, biztosan erre kell mennünk? - kérdeztem idegesen, úgy húsz perc múlva, mikor már jó ideje nem értünk ki a parkból. A fák lombja némileg felfogta a cseppeket, mégis eléggé eláztunk. Jorge nem válaszolt, végül megállt.

- Nem! Eltévedtünk. - hirtelen szembe fordult velem, és nemes egyszerűséggel bejelentette a tényt, miszerint egy erdőben ragadtunk, miközben annyi esőcsepp hullik ránk, mintha a világ összes vize a nyakunkba akarna hullani.
- Ez most... komoly?
- Amint látod...
- Jorge Blanco, hogyan történhetett ez... - kezdtem, de közbevágott.
- Nem ellenkeztél, hanem velem jöttél! Keressünk egy helyet, ahol nem ázunk meg. Úgy hallottam, van itt egy kis ház... - újra megindult, én pedig újra követtem. Meg sem állt egy kis fa házikóig. Fogalmam sem volt, hogyan találta meg, de megtalálta a kis fa házikót. Betessékelt az ajtón, aztán bezárta. El is reteszelte, amit nem igazán értettem.
- Ezt miért csinálod? - kérdeztem bizonytalanul.
- Ez egy Nemzeti Park, Tini! - leesett, mit akart mondani. Egy Nemzeti Park, ami nem csak növényekkel, de állatokkal is tele van.
- Oh, oké... most felhívom Mercedest... - a telefonomért nyúltam, de ki sem csengett. Nem volt térerő.
- Fölösleges próbálkozni... - intett Jorge. - Túl nagy a vihar.
Nem törődtem Jorge megjegyzéseivel, mert számon akartam kérni Mechit, hiszen jól tudtam, hogy ő áll az egész mögött. Talán összejátszott Felipevel, és nem is volt megbeszélés, csak Jorgenak és nekem szóltak.
- A rohadt életbe! - ezzel a mozdulattal földhöz vágtam a telefonom. R.I.P. méregdrága okostelefonom...
- Jó lenne, hogyha nem kapnál hisztirohamot! Pár perc, és eláll a vihar, aztán keresünk itt valamit. Nem olyan nagy ez a park...
- Hogy egy idióta eltévedjen benne? De igen, drága Blanco, elég nagy ahhoz. Nem gondolod? Az esőnek pedig esze ágában sincs elállni! - a torkomat valami kényelmetlenül szorongatta, kedvem lett volna ott ahol vagyok felrobbanni, ezzel elpusztítva a Blanco család drága kis üdvöskéjét. Lehetséges, hogy hisztizni kezdtem...
- Martina, egy kicsit maradj nyugton, és akkor még te is hallhatod, hogy egyre halkabban esik. - Jorge kicsit kibillent a megszokott, blazírt stílusából, de hamar újra felvette a megszokott arcát. Igen, ami  azt illeti, tényleg hallottam némi változást az eső hangerejét illetően. Csakhogy nem jó értelemben. Egyre hangosabbá vált a kopogás, addig, amíg végül már szilárd cseppek potyogtak a tetőre.
- A francba! Jégeső... - Jorge most végleg kibillent a "semmi nem érdekel, felőlem oda mész ahová akarsz" szerepéből. - Kimegyek, megnézem, hogy elég erős-e a tető... - motyogta, és elmozdította a torlaszokat az ajtó elől, de ahogy átlépte a küszöböt, vissza is ugrott. - Nagyon nagy szemekben esik a jég. Életveszélyes lehet kimenni...
És akkor tényleg úgy éreztem, hogy képes lennék átúszni az óceánt, megkopasztani bármit, ami az utamba kerül, beidomítani egy bikát, és azzal odavágtatni Mechi elé, aztán őt is megkopasztani, és elásni valahol a tenger közelében.  Csak el akartam tűnni onnan, haza akartam menni a biztonságot jelentő otthonomba, ahol nem kell tartanom semmilyen vihartól.
- Tini... - Jorge látva a vörösödő fejemet mellém lépett.
- Hagyjál Jorge! - kiáltottam rá. - A te hibád, hogy itt vagyunk!
- Ezt hogy érted? - arcán az őszinte csodálkozás tükröződött. - Nem kellett volna ide jönnünk, ha nem akarnak veled filmet csinálni.  Ha te nem vagy ilyen...
- Ilyen?
- Ilyen... - kezdte, mire egy pillanatra visszafojtottam a levegőt, de nem folytatta.
- Áh, hagyjuk Blanco! Én lelépek... - nem érdekelt semmi. Csak el akartam tűnni onnan, le akartam lépni egy olyan helyre, ahol nem létezik Jorge Blanco. Nincsen Jorge, akit utálhatok, mégis valahogy szeretem, mert képes reményt ébreszteni bennem, csakhogy a következő pillanatban összetörjön. És én minden ilyen veszekedésünk után kevesebb leszek.
Félresöpörtem mindent az utamból, és feltéptem az ajtót. A vállamra hullott két nagyobb darab jég, de nem érdekelt. Tovább száguldottam, és hallottam, hogy Jorge elindul utánam, így gyorsítottam. Nem kellett volna. Megcsúsztam egy sártócsában, így kénytelen voltam belekapaszkodni egy nagyobb faágba, ami viszont így megbillent, ezzel az összes jégdarabot a fejemre zúdítva. Egy viszont eltalálta a tarkóm. Iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, én pedig nem tudtam megtartani magam többet. Legurultam a lejtőn, végigbucskázva a száraz avaron, aztán minden elsötétedett...
El kellett volna sötétednie...