20. Capítuló: Mindig van holnap /Évadzáró/

Hola!:)
Tudom, hosszú kihagyás volt, de ráfogom a tanulásra (és nem is hazudok vele)... Tudom, sokáig lezáratlanul hagytam egy kérdést, de most itt az évadzáró, hogy megválaszoljam. Senkinek nem ígérek semmit, de azért igyekeztem úgy megírni a részt, hogy tetsszen nektek. 
A részről... nos, többször vannak benne kisebb-nagyobb időugrások, amikért előre is bocsánat, de kénytelen voltam alkalmazni őket. A nagyobb bajom a résszel az, hogy utólag meggondolva nem igazán volt jó döntés egy ilyen lezárást adni a történet ennek a szálának, hiszen belátom, elég fiatal vagyok egy ilyen rész megírásához. De már nincs visszaút, megírtam :"D
Azért remélem, sikerül kicsit megszólítanom vele benneteket, és talán majd visszatérhetünk a témára pár évvel később is :D
Az egész "évados" figyelmeteket pedig szeretném megköszönni, és remélem, a továbbiakban is velem tartotok még :)

Néhányan azt mondják, az élet olyan, mint egy film. Az én életem során sok olyan jelenet van, amit visszanéznék. Van, amit azért, mert abban a pillanatban annyira boldog voltam, és csak látni szeretném magamat mosolyogni. Újra átélni azokat a perceket. Némelyeket inkább csak azért venném szemügyre, hogy lássam, hogy cselekedtem. Hoztam jó, és hoztam rossz döntéseket is egyaránt. Ez utóbbiak többségére inkább sosem gondolnék. De vannak még másféle jelenetek is. Amiket egyszerűen csak kivágnék. Vagy meg nem történté tenném őket. Visszamennénk, és egyszerűen csak átírnám a forgatókönyvet. Nem sétálnék aznap Chris házához, vagy csupán korábban meggyőzném az étteremből való távozásról. Valószínűleg, ha nem ismerem meg, sosem kecmergek ki a szakadékomból, amibe kerültem. De az is igaz, hogyha sosem találkozunk, ő még ma is élne. Aznap éjszaka nem ültem volna kétségbeesetten a kórházban, és nem néztem volna végig, ahogy egy húg elveszti a bátyját, egy édesanya a fiát, egy édesapa az ő büszkeségét. Én pedig a szerelmemet. Csak ültem magam elé meredve, a kezemen az ő vérével. De ez akkor és ott senkit sem zavart. Claudia-val kölcsönösen szorítottuk egymás kezét, hol én zokogtam az ő vállán, hol ő borult az én ölembe. Dr. Santiago vagy egy órán keresztül állt a műtőben, Chris édesanyja pedig minduntalan elkapott egy kifelé igyekvő orvost, minduntalan sikertelenül. Senki nem akart az állapotáról beszélni, ez pedig mind tudtuk, mit jelent. 

Egyszer csak elengedtem Clau kezét és megiramodtam a mosdó felé. Rettentő hányinger kerített hatalmába, és épp hogy elértem a fülkét, minden kitört belőlem. A mosdó hideg csempéjén kuporogva zokogtam, megállás nélkül. Odakint senki sem nézett rám úgy, mintha én is bent ültem volna a kocsiban. Mindenki próbál valahogy belém is lelket önteni, mikor pontosan tudom, hogy az én hibám, ami történt. Egyszerűen csak nem megyek fel énekelni. Nem marasztalom őt annyi ideig az étteremben. Vagy nem is ismerem meg. Soha nem találkozunk, és akkor soha nem kerülünk most ebbe a helyzetbe. Akkor a karambol egyszerűen... meg sem történt volna.
Nem tudom meddig kuporogtam a hideg csempén, csak arra emlékszem, hogy örökké ott akartam maradni. Nem akartam kimenni Chris családjához, vagy az orvosához. Nem akartam hallani azt, amit majd percek, vagy talán órák múlva a kórteremből kisétáló emberek mondani akarnak. Nem akartam végigcsinálni a következő napokat. Vagy az azt követőeket, aztán az azutániakat. Egyszerűen meg akartam szűnni létezni.
Ültem ott magzatpózba kuporodva, átkaroltam a térdem, és csak sírtam, mikor valaki a kezét nyújtotta felém. A szememet takaró könnyfátylon keresztül felnéztem Jorgera. Megragadtam a kezét, ő pedig fölrántott a földről és szorosan magához vont. Én pedig csak zokogtam. Már nem fogtam vissza magam, Jorge vállán egyszerűen csak kitört belőlem minden.
- Ez a női mosdó. - suttogtam erőtlenül, de ő csak még szorosabban ölelt.
- Jól vagy? - kérdezte, és óvatosan eltolt magától. Azt hiszem bólintottam, de a sokk addigra szinte teljesen a hatalmába kerített. - Mióta van bent?
- Nem tudom. - újra sírni kezdtem, Jorge pedig igyekezett megnyugtatni, sikertelenül.
- Most ki kell mennünk. - suttogta, és átkarolt. - Végig melletted leszek, oké?
- Rendben. - vöröslő szemmel léptem ki a folyosóra. - Ki hívott ide?
- Claudia. A telefonodról. - Jorge szorosan mellettem állt, tudatni akarta, hogy nem vagyok egyedül. - Azt mondta, teljesen magad alatt vagy és igaza is volt. - tudtam, hogy a következő kanyarban megpillantom Chris családját, mikor Jorge hirtelen megtorpant. - Tini, tisztában vagy vele, hogy ez nem a te hibád, ugye?
Némán toporogtam. Igent akartam mondani, de nem voltam rá képes.
- Tini! - Jorge megragadta a vállam, és szinte kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. - Jól ismerlek. Talán nem a legjobban, talán vannak dolgok, amiket nem tudok rólad, de azzal tisztában vagyok, hogy jelenleg ezer meg ezer Mi lett volna ha gondolat cikázik a fejedben. Tudom, hogy azon agyalsz, hogy te mit tehettél volna máshogy, hogy ő ne jusson idáig. De ez így is úgy is megtörtént volna. Mi lenne, ha nem találkoztok? Ha ma nem ültök be az autóba? Tini, kérlek, értsd meg, Chris mentős volt. Ez volt a végzete. Utolérte volna, ha itt vagy, ha nem. Te csak megszépítetted, színesebbé tetted az utolsó napjait.
Akkor már tudtam, hogy igaza volt. Hogy nem az én hibám. Mégis csak egy valami ragadta meg a figyelmemet: utolsó napjait.
- Jorge. - suttogtam halálsápadtan. - Te végig múltidőben beszéltél róla.
Nem akartam elhinni. Nem akartam felfogni, mi is történik. Csak fogtam magam, és átbújva Jorge karja alatt befordultam a folyosón. Azonban ahogy megláttam a keservesen zokogó Claudiát, már csak azt kívántam, bár ne tettem volna. Már Dr. Santiago is ott állt a folyosón, magához szorítva a feleségét. Akkor már tudtam, hogy mindennek vége. Meghalt...
Sírni akartam. De egyszerűen lélegezni sem tudtam. A gyomrom görcsbe rándult, a mellkasom szét akart hasadni, de én csak álltam ott. Nem tudtam, mikor esem össze, hogy mikor rogynak össze a lábaim, hogy a világ mikor szűnik meg létezni körülöttem. De nem történt semmi. A hasogató fájdalom megmaradt, pont ugyanúgy kínzott belülről, és én abban a pillanatban bármit megtettem volna, hogy ne kelljen léteznem. Állnom ott egyedül, és minden egyes pillanattal közelebb kerülni a tudatig: ő nincs többé. Chris meghalt...
Jorge finoman maga felé fordított, és átölelt. Én pedig csak álltam ott, és úgy éreztem, a világ összeomlik körülöttem. Hogy az összes dolog amit ismerek, amit szeretek, most kőzuhatagként akarna a fejemre borulni, és az egyetlen hely, ahol elbújhatok a lavina elől, az Jorge ölelése. A fájdalmam nem múlt el. Egyetlen pillanatig sem, és csak zokogtam és zokogtam. Egyre valóságosabbá vált, egyre jobban féltem. Féltem a kérdéstől: Mi lesz ezután? De úgy szorított magához, mintha csak azt akarná tudatni velem: nem vagyok egyedül. Ahogy ott állt, és hagyta, hogy zokogjak a vállán, a veszekedéseink, az összes rossz emlékünk semmissé vált, mert akkor ott volt mellettem.
Percek múlva engedett csak el, én pedig megpróbáltam erősnek látszani, és elindultam Clau-ék felé. Jorge szorosan mellettem állt, és egy percig sem hagyott magamra.
- A kocsi szétroncsolta... - kezdte Dr. Santiago, de a felesége hangos zokogására abbahagyta a magyarázkodást, és könnyes szemmel rám nézett. - Nem élte túl.
Bólintottam, és leültem a padra Claudia mellé. Szorosan átöleltem, és hagytam, hogy ő is sírjon.
- Minden rendben lesz. - suttogtam. - Idővel minden rendbe jön...

Reggel már otthon voltam. Azt vártam, hogy a Nap nem kel majd fel, az idő megáll, de a reggel eljött. Új nap virradt, az első fénysugarak ragyogva szántották át a sötét égboltot, és minden kezdődött elölről. Pár emberen kívül senki nem tudott arról, mi történt az éjszaka, és minden olyan volt, mint azelőtt. Mintha semmi sem változott volna. Az élet kegyetlenül folyt tovább, mintha az óra minden egyes kattogásával Chris akarna üzenni: megfogadtad...
És én tényleg tettem egy ígéretet. Tettem neki egy utolsó fogadalmat, és nem akartam megszegni. Nem akartam, hogy ebből is üres szavak váljanak, ezért abban a pillanatban, ahogy a fény beszűrődött a szobám ablakán, én felültem, és nekiláttam a dolgoknak. A fájdalom még mindig ott dübörgött a mellkasomban. Akárhányszor elsétáltam az ablak mellettem azt vártam, hogy ő megjelenjen, ha ránéztem a telefonomra, azt akartam, hogy elolvashassam az ő üzenetét, de újra és újra belém hasított a tudat: ő már nincs többé. Újra éj újra csak sírni akartam, keservesen zokogni, de be kellett hogy tartsam, amit ígértem. Jól tudtam, hogy nem várta volna, hogy azonnal lépjek tovább, és azt nem is tudtam volna megtenni. De nem zuhanhattam vissza a szakadékba, amiből ő rángatott ki. Nem tehettem. Élnem kellett, és nem csak túlélnem.
Másnap reggel elmentem Chris házához. Ahogy gondoltam, Claudia és Chris szülei már ott voltak, én pedig segítettem nekik bedobozolni a holmikat. Felcímkéztük a kartondobozokat, de az elajándékozásra vagy kidobásra váró dolgok kupaca csak nem akart megtelni. Ha egyikünk beletett valamit, más kiszedte, és ez így ment minduntalan. Felváltva sírtunk, de soha nem volt olyan perc, amikor valakinek ne lett volna könnyes a szeme. Még alig egy napja ment el, de úgy tűnt, lehetetlen lesz kibírni nélküle egy egész életet.
Dél felé már majdnem a lakás fele szelektálva volt, Claudia és én épp a nappaliban álló polcot pakoltuk le, mikor a kezembe akadt egy fotóalbum. Belelapoztam, mire Clau egy képre bökött. A fotó egy magas hegycsúcson készült, és a Santiago családot ábrázolta. Jó régen készülhetett, mert Chris még kisgyerek volt rajta.
- Chile környékén készült, a hegyekben. Még kicsi voltam, de arra emlékszem, hogy Chrisnek annyira tetszett, hogy azt mondta, hogy örökre ott akar maradni. - Claudia egy ideig csak nézte a képet, én azonban már máshol jártam. Lassan felálltam, és összecsuktam az albumot.
- Mi lenne, ha visszavinnénk oda? - kérdeztem halkan, mire a lány felkapta a fejét. Percek múlva már karon ragadva rángatott a konyhába a szüleihez, és azonnal előállt az ötlettel. A nagyszüleimnek volt egy hatalmas háza az El Muerto hegységben, amiről Claudia mesélt, és a temetésre kölcsön is adták volna. Én elég határozatlanul álltam hozzá az elején, de látni, hogy Claudia, aki egész életén át ismerte Christ, mennyire ragaszkodik a hegyekhez, engem is, és a szüleit is meggyőzte. Mikor épp indultunk volna vissza, én hirtelen megpördültem, és kiböktem:
- Szeretném átvállalni a temetés szervezését. - a szívem a torkomban dobogott, hiszen jól tudtam, hogy ez valahogy önzőség, de segíteni akartam, ahogy csak tudok. Azonban pár perc néma csönd után Dr. Santiago szomorúan elmosolyodott, és bólintott.
A következő napokat telefonálgatással töltöttem. Rengeteg külsőség, és jelentéktelennek tűnő dolog akadt, én mégsem éreztem fáradtnak magamat. Amíg elfoglaltam magam a szervezéssel, ha nem is végig, de akadt pár pillanat, amikor enyhülni látszott a fájdalom. Nem akartam engedni neki, nem akartam hogy leteperjen, mert tudtam, mi lenne a vége. Minden alkalommal, mikor a barátaim, vagy a családom azt kérdezte, nem szeretnék-e beszélni, vagy szükségem van-e bármire, csak megköszöntem a támogatást és mosolyogva megráztam a fejem. A kórházban töltött hajnal óta nem beszéltem sem Mechivel, sem Jorgeval, mert tudtam, hogyha másnak nem is, de nekik biztosan megnyílok, és akkor vesztettem.
Mire repülőre ültem, már éreztem magamon, hogy kezdek bezárkózni. Egész úton úgy tettem, mintha aludnék, hogy ne kelljen a mellettem ülő Mechivel beszélnem, valahol azonban éreztem hogy tudja, nem alszom.
- Tudod, van, hogy a világ sötét. - suttogta egyszer csak - De amikor úgy érzed, szeretnél begubózni, akkor kell még jobban nyitni a világ felé.
- Én csak... - lassan kinyitottam a szemem, és megpróbáltam megállni, hogy elsírjam magam. - Még nem állok készen rá...
- Tudom. - Mechi megszorította a kezem, és elmosolyodott. - De nem vagy egyedül.
Mikor megérkeztünk, még megtettük az utolsó lépéseket: a hatalmas nappali kanapéit a lépcső alá toltuk, a nagy ablakot szabaddá tettük, így tökéletes kilátás nyílt a hófedte hegycsúcsokra. Elrendeztük a székeket, felfüggesztettük a szalagokat, kitettük a virágokat. Mire a vendégek megérkeztek, minden készen állt. Claudiát csak később találtam meg, az ablak előtt álldogálva, a távolba meredve.
- Mindent megtettél érte. - bólintott, és megszorította a kezem.
- Nem teljesen. - éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek, de nem sírhattam.
- Ezt meg hogy érted?
- Én... - egy könnycsepp végigfutott az arcomon, mielőtt gyorsan letörölhettem volna. - nem tudom megtartani az ígéretem. Nem tudok elbúcsúzni tőle.
- Nem is kell. - sokáig álltunk szótlanul, mikor Claudia megszólalt. - Itt van. Érzem...
Bólintottam, és szorosan magamhoz öleltem.

- Mondani akartam egy búcsúbeszédet. - mindenki hallgatott mikor kiálltam a kis emelvényre, én viszont csak arra tudtam gondolni, amit percekkel ezelőtt Claudia mondott nekem. - De nem tudok. Chris volt az, aki megtanított arra, hogy nem szabad a múlton rágódni ha van, aki segít megvalósítani a jövődet. Aki rámutatott arra, hogy történhetnek rossz dolgok, de ezeket igenis le lehet győzni. És ezek a dolgok örökre velem maradnak. Ahogy ő is. És ezért... nem fogok elbúcsúzni. És nem is kell. Chris a részemmé vált, és bárhol is legyen most... itt van velem. - sokáig hallgattam, és a könnyeimmel küszködtem. Végignéztem az embereken: Mechi biztatóan, könnyekkel telt szemmel mosolygott rám, Claudia ott állt mellettem, és a tekintetében láttam a fájdalmat, a félelmet, ugyanazt, amit én éreztem. És leghátul ott állt Jorge is. Tudtam, hogy teljes vállszélességgel mellettem áll, és kész bármit megtenni értem.
- Nem akarok nyálas szövegekkel hitegetni bárkit is arról, hogy a fájdalom majd elmúlik, mert tudom, hogy nem fog. De azt is tudom, hogy nem kell elmúlnia. - óvatosan a sarokban álló gitár felé léptem, és felemeltem azt a földről. Lassan játszani kezdtem rajta, és hagytam, hogy újra kitörjön belőlem minden.

"Hogyan mondhatnám el anélkül, hogy összetörök,

Úgy, hogy nem kerít hatalmába,

Hogy foglalhatnám szavakba, 

Ha már túl sok a lelkemnek?

Hiszen én csak szerettelek, szerettelek, és elvesztettelek,

szerettelek, szerettelek, és elvesztettelek,

és ez pokolian fáj...

igen, ez pokolian fáj"

Fleurie-Hurts Like Hell

Némán néztem, ahogy a hegytetőn süvöltő szél magával viszi az urnából kiszabaduló hamvakat. Hagytam, hogy a hideg fuvallat végigsimítsa az arcomat, majd egyre erősebben tereljen a sziklaperemen álló korlát felé. Olyan volt, mintha csak magával akart volna vinni. Egy pillanatra felmerült bennem a gondolat: Mi lenne ha... Ha vele mennék. Ha magam mögött hagynék mindent...

Egy erősebb lökés hirtelen előre taszított, mire nekiütköztem Jorge vállának. Mechi is mellém lépett, és végigsimított a hátamon. Én pedig csak álltam ott, és még mindig a távolba meredve bámultam. Maradnom kellett. És nem véletlenül. Nekem egyszerűen csak... maradnom kellett. 

 A kis ház már rég kiürült, mikor én nekiláttam feltakarítani. Miután tudomást szereztünk a közelgő hóviharról, ami miatt egy ideig nem közlekednek majd a repülők, Claudia-ék, Mechi, és Jorge is hazaindult. Én úgy döntöttem, elpakolom a házat, az a pár hét pihenő pedig, amíg a vihar elül, jól fog jönni nekem is. 

Épp csak a padlót kellett volna még felsöpörnöm, mikor az ajtó megnyikordult. Egy pillanat alatt eszembe jutott minden rémtörténet, amit kiskoromban az elhagyott nyaralókban történt betörésekről hallottam. A partvissal a kezemben a bejárathoz sétáltam, és hirtelen mozdulattal fejbe vágtam a sötét alakot. Viszont amikor felkapcsoltam a villanyt, csak a földön fekvő Jorget láttam magam előtt. 

- Te jó ég... - fogalmam sem volt, hogy Jorge mit keres még itt, mikor a gépe két órája felszállt. Segítettem neki feltápászkodni, majd gyorsan hoztam egy kis jeget. 

- Jorge, hajnali négy óra van, neked nem kéne itt lenned. - a szekrényben kezdtem kutatni, hátha találok valami fájdalomcsillapítót a még mindig elég kábának tűnő fiúnak. 

- Én csak... - kezdte lassan - elhagytam a jegyem, és kénytelen voltam visszajönni.

- Én meg azt hittem, betörő vagy... - zavartan nevettem fel, és még mindig a szekrényben kutattam, mikor hallottam, hogy Jorge feláll a székről, ahol az előbb hagytam. Úgy hallottam a hangján, túltette magát az ütésen, és magához tért.

- Oké, ez nem igaz. - olyan őszintén beszélt, hogy hirtelen megfordultam, hogy szemébe tudjak nézni. - Valójában direkt nem szálltam fel, és irtó kényelmetlen volt egy órát a váróteremben ülni, hogy hihető legyen a sztori... 

Elnevettem magam, és hagytam, hogy ha csak egy pillanatra is, de elfelejthessem mindazt, ami az elmúlt napokban történt.

- Igazából csak nem akartalak egyedül hagyni. - a padlót bámultam, mire én megráztam a fejem. 

- Jól vagyok. Vagyis, nem teljesen, de rendbe fogok jönni... 

- Tudom. - mondta halkan, majd végre a szemembe nézett. - De segíteni akarok benne. Melletted akarok lenni. 

Sokáig álltunk ott, egymással szemben, aztán hirtelen magához szorított. Szorosan öleltem, és hirtelen a szívem újra heves dobogásba kezdett. Túléltem ugyan azt a balesetet, és túléltem az utána következő napokat is, de akkor éreztem először igazán, hogy élek. Ahogy Jorge válla fölött megpillantottam a hegyoldal mögül előbukkanó napsugarakat. Az új nap hírnökét, mely új reményeket új esélyeket tartogat minden egyes holnapban. Mert a holnap így is, úgy is eljön. Kapunk új esélyeket, kapunk új reményeket, mert kapunk egy új holnapot.

19. Capítuló: Fogadom

Hola!:)
Na, még időben megérkezett a rész, mit szóltok? Oké, azért meg is fizette az árát, hiszen összecsapott, és kissé rövid rész lett, de mindenképpen ki akartam tenni még ma...
Na... a rész nem olyan vidám, mint elsőre tűnik, de azért remélem, ha nem is szokásos módon, de tetszeni fog nektek... 
Természetesen a téma még lezáratlan, és a következő részek ezzel fognak foglalkozni, úgyhogy remélem mindenki megérti majd :(

Ledermedve álltam az ajtóban. Még mozdulni sem tudtam, úgy éreztem, egy pillanatra megszűntem létezni. Csak a szívverésemet hallottam, a világ elsötétült. Azt hittem, összecsuklom, de szilárdan, rendíthetetlenül álltam a lábamon. Nem tudtam, mit kéne tennem, fogalmam sem volt, mi lehetne a helyes döntés. 

Azt hittem, most végre sikerül elengednem. Hogy továbblépett, és mindketten külön folytatjuk az utunkat. De abban a pillanatban megtörtem. Hirtelen megértettem a célzásait, Stephie hirtelen felbukkanását, vagy Rugge megjegyzéseit. Miért hazudott ekkorát? Miért tette?

Dühös voltam. Ordítani akartam, kiáltani, hogy mindenki megtudja, mennyire haragszom. De egyúttal az is ott kavargott a fejemben: szeret. Egy pillanatig sem felejtett el. 

De ez mégsem változtatott semmin. Mert én ha nem is teljesen, de továbbléptem.. Akkor, és ott rájöttem, hogy én valóban boldog vagyok Chris mellett. Talán nem annyira, mint egykor régen, de azok az idők már sosem jönnek vissza. Lehet, hogy már sosem találok olyan szerelmet, mint amit Jorge iránt éreztem, de az már elmúlt.
A következő, amire emlékszem, hogy Rugge kirohant az öltözőből, háttal nekem, így nem vehetett észre. A következő pillanatban már Jorge is kint állt a folyosón, egyenesen előttem. Időbe telt, mire a szemébe tudtam nézni, de ő sem szólalt meg, elfehéredett arccal nézett rám.
- Én meg tudom magyarázni. - kezdte, de abban a pillanatban a legkevésbé volt szükségem a magyarázkodására.
- Ne kezd. - megráztam a fejem, majd nagy levegőt véve egyszerre zúdítottam rá mindent, ami már lassan hónapok óta nyomta a szívemet. - Minden egyes beszélgetésünk azzal végződött az elmúlt hónapokban, hogy valamilyen módon a tudtomra adtad, hogy éretlen vagyok. És tudod mit? Voltam olyan hülye, hogy egy pillanatra hittem is neked. De most... mindvégig nem is én voltam az, aki útját állta az őszinteségnek kettőnk között.
- Én...
- Nem, nincs szükségem az indokaidra. Végig azt hittem, hogy ha nem is vagyunk jóban, legalább így fizetjük meg az őszinteségünk árát. De valójában... csak a te kicsinyes játékodat játszottuk végig. Hát tessék... vesztettem. De nem te győztél le... - sarkon akartam fordulni, de nem vittek a lábaim. a következő pillanatban Jorge elém ugrott, és elállta az utamat.
- Tini, sajnálom, én csak...
- Ne tedd! - újra a szavába vágtam. Egy percig sem akartam hallani a hangját, most nem. - Elkéstél vele.
Határozottan indultam az ajtó felé, de ahogy egyre távolodtam Jorgetól, egyre gyorsabban szedtem a lábam. Attól féltem, hogy utolér valami, és csak rohantam. Összekapkodtam a táskámat, és meg sem álltam amíg ki nem értem az utcára. Már fogalmam sem volt, mióta rohanok, mikor megtorpantam. A határozottságom elszállt, és magamra maradtam a kétségeimmel. Egyszerre tört fel belőlem minden, és sírni kezdtem. Lerogytam egy padra, és percekig csak ültem ott. Nem tudtam, mihez kezdjek. Egyszer vissza kell majd mennem, szembe kell majd nézzek Jorge-val, és a ténnyel, hogy nem mindig alakul minden úgy, ahogy szeretném.
Mert én ezt vártam el. Valójában eddig minden úgy történt, ahogy nekem kedvező volt. A Violetta kezdetétől az álmaimat éltem: koncertek, aztán saját turné, mindezek közben ha csak pár hónapra is, de teljesen boldog lehettem Jorge mellett. Azonban amint elillant a pillanat varázsa, én csak sajnáltatni tudtam magam. Észre sem vettem, milyen csodálatos barátok állnak mellettem, milyen fantasztikus lehetőségeim adódtak, és a legszebb dolog: megismerhettem Christ. Még mindig nem tudom, hogy jobban szeretem-e őt, mint Jorge-t, de abban biztos voltam, hogy legalább annyira fontos számomra. Hirtelen úgy éreztem, ha nem is minden, de a kirakós nagy része a helyére került.
Azonnal írtam Mechi-nek, hogy semmi bajom, és ne aggódjanak értem. Amint felálltam, és indulni akartam, megpillantottam a felém rohanó Jorget. Hosszú idő óta először nem szorult össze a gyomrom, és nem is öntött el kétségbeesés. A mérleg két vége végre egyensúlyba került, és rettentően jó érzés volt kicsit felszabadulni. Bár még mindig maradtak bennem kérdések, és nehezteltem is Jorgera amiért végig hazudott, de már úgy éreztem, végre önmagam vagyok.
Jorge lihegve futott felém, pólóján is átütött az izzadtság, ebből pedig arra következtettem, hogy már régóta rohan utánam. Egy pillanatig átfutott rajtam, hogy faképnél hagyom, de nem akartam megtenni. Már nem.
- Tini, csak hallgass meg, kérlek! - kiáltotta, majd lefékezett előttem és megragadta a karom, hogy véletlenül se tudjak sarkon fordulni, és elillanni.
- Rendben. - mondtam nemes egyszerűséggel. Jorge arcán is láttam a meglepettséget, de megpróbálta összeszedni magát. Tökéletesen a helyébe tudtam képzelni magam, hiszen számtalanszor történt már meg velem, hogy mindennél jobban meg akartam találni a megfelelő szavakat, de valahogy sosem sikerült.
- Mikor visszajöttél, én... megijedtem. Hónapokig próbáltalak elfelejteni, és azt hittem, sikerült, de valójában... csak elnyomtalak magamban. Mert az az igazság, hogy mindig is a részem voltál, és mindig az leszel. Utálom magam, amiért ilyenek mondok, mert általában a tévében is mindig elkapcsolom az ilyen műsorokat, de az az igazság, hogy jelenleg bármit megtennék azért, hogy megbocsáss... Én csak féltem attól, hogy elvesztelek, kétségbe estem. Annyira sajnálom...
- Ne tedd! - halkan beszéltem, és habár hamar elűztem az érzést, egy pillanatra újra gyengének éreztem magam, - Mindenki követ el hibákat. Én folyton elvárom, hogy az engem körülvevő emberek megbocsássák az én tévedéseimet, és meg is teszik. Most én következem. Nem mondom, hogy most azonnal meg fog történni, de ígérem, hogy igyekezni fogok, és meg fogok bocsájtani. Ami megtörtént, az megtörtént. Mi pedig vagyunk akik vagyunk.
- Slágergyanút érzek... - Jorge elnevette magát, én pedig akkor és ott úgy éreztem, mindketten felnőttünk. Nem a megfelelő életkort vártam, hanem a megfelelő alkalmat, a megfelelő embert.
- Talán. - motyogtam, és elmosolyodtam.
- Köszönöm. - Jorge bólintott, majd megölelt. Pontosan tudtam, hogy a szívem hatalmasat dobban, de valójában számítottam is rá. Mostanra megtanultam együtt élni vele,
Egyikünk sem mondott semmit, de nem volt szükség szavakra, hogy tudjuk, most van itt a búcsúzás ideje. Ahogy Jorge is mondta, valahogy egymás részévé váltunk, és talán már sosem leszünk együtt, akkor is örökre ott maradunk a másiknak, jó és rossz értelemben is.
Hátat fordítottam neki, és elindultam. Vártam, hogy meghalljam az ő lépteit is, de mikor még mindig nem indult el, a vállam fölött hátrapillantottam. Mosolyogva állt ugyanazon a helyen, ahol percekkel ezelőtt is.
- Nem adom fel! - kiáltotta, majd lassan hátrálni kezdett.

A következő fél órában céltalanul róttam az utcákat. Jól ismertem Buenos Airest, most azonban, hogy végre minden a helyére került, észrevettem a város legapróbb szépségeit is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is tudom merre tartok. Percekig sétáltam így, mikor megtorpantam egy hatalmas ajtó előtt. Akkor már tudtam, hol is vagyok, így határozottan nyitottam be a panelházba. A lépcsőházban már futottam, így mikor bekopogtam a harmadik emeleti ajtón, szinte betörtem rajta. Chris meglepődve nyitott ajtót.
- Te meg? - kérdezte és egy mozdulattal beljebb tessékelt. - Honnan tudtad az utat?
- Azt hiszem, egyszerűen csak megmaradt bennem. - legyintettem. Valóban csak párszor jártam itt, mert általában Chris jött hozzám, de most valahogy magamtól idetaláltam.
- Tudod... most hogy jöttél... - kezdte, és magához húzott. - hirtelen eszembe jutott, hogy csinálhatnánk valamit...
- Hirtelen megszervezted a programot? - kérdeztem nevetve, mire megrántotta a vállát.
- Talán kicsit előre gondolkodtam. - mosolygott, majd odébb lépett. - Várj egy percet, és elkészülök.
- Rendben.
Chris percek alatt előttem állt, és lesétáltunk a kocsijához.
- Kivételesen nem mondod meg, hogy hová megyünk? - kérdeztem nevetve, de nem válaszolt addig, amíg be nem kanyarodott egy étterem elé.
- Garantáltan a legjobb hely egész Buenos Aires-ben. - mosolygott, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját. Már sötétedett, így az étterem kertjében világító lámpások tökéletes hangulatot teremtettek. Igazat kellett adnom a barátomnak, a valaha kóstolt legjobb ízeket tették elénk, talán ennek is köszönhető, hogy csak a vacsora végén jutottunk szóhoz.
- Köszönöm. - mosolyogtam Chrisre, de ő csak nézett rám.
- Nem énekelsz? - kérdezte hirtelen, mire a hátam mögött álló, üres színpadra tekintettem.
- Őrültség lenne. - zavartan néztem rá, mire ő a bárpulthoz sétált, és percekig beszélgetett egy férfivel, aki kisvártatva gitárral a kezében a mikrofon elé állt.
- Hölgyeim, uraim! - kezdte lassan, és miközben beszélt, Chris biztatóan rám mosolygott. - Bár a mai estére semmilyen fellépés nem volt betervezve... mégis meglepnénk önöket egy dallal. A színpadon: Martina Stoessel.
A vendégek tapsolni kezdtek, a férfi pedig felém intett, majd helyet foglalt a színpadon, ölében a gitárral. Torkomban kalapáló szívvel sétáltam az emelvényre, és leültem egy székre a mikrofon előtt.
Gyors egyeztetés után Christina Perri Thousand Years című számát választottam. Az első akkordok hallatán a tömegből páran tapsolni kezdtek, mikor felismerték a dalt. Chris láttán én is mosolyogni kezdtem, majd lassan hatalmába kerített a dal, és csak énekeltem.

"Minden nap meghaltam, mikor vártam rád,

Kedvesem, ne félj, én szerettelek,

Ezer éven át,

És szeretni foglak még ezer éven át..."

A szám végére már semmi nem létezett rajtam, és rajta kívül. Elvesztem Chris mosolyában, és úgy éreztem, ma talán végleg helyre állhat a világom.

- Nagyon jó voltál. - szólalt meg Chris a kocsiban ülve. Az út most sokkal hosszabbnak tűnt így, a koromsötétben, én pedig fáradt voltam, így csak lehunyt szemmel ültem az ülésen.

- Azért legközelebb ne csinálj ilyet... - motyogtam, majd kinyitottam a szemem, és alaposan megnéztem magamnak. - De köszönöm. Szeretlek.

Újra lehunytam a szemem, és úgy éreztem, minden tökéletes. Hogy végre minden helyreállt. 

Aztán vége lett. Abban a pillanatban, ahogy boldog lettem, újabb törésvonalhoz értem. 

Észre sem vettem, hogy alszom. A kocsi monoton zúgása ringatott álomba, valahogy mégis ébren voltam. Ébren voltam, mikor meghallottam a hangot, mikor éreztem a füstöt, mikor beleremegett az egész kocsi az ütközésbe. A szemem hirtelen felpattant, a torkomból pedig sikítás tört fel. Az egész kocsit átjárta a kétségbeesés szaga, én pedig pillanatokig hinni akartam, hogy csak álom az egész. Egy rossz rémálom. Úgy tűnt, órákig húz magával minket az autó, ami bal oldalról csapódott belénk. Nem volt elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy ésszerűen cselekedjek, csak ijedten kaptam Chris keze után, aki visszaszorította a kezem. Aztán megállt a kocsi. Még akkor is levegő után kapkodtam, mikor meghallottam Chris hangját. 

- Jól vagy? - kérdezte zihálva. Már akkor tudhattam volna, hogy valami nincs rendben, de mikor biztatóan rám mosolygott, egy kicsit megnyugodtam, és bólintottam. Nem éreztem a lábam, mikor kiszálltam az autóból, de mivel fel tudtam állni, lélegeztem, és a mellkasomban dübörgő szívemen kívül semmit nem éreztem, arra következtettem, semmi bajom nem esett. Amíg ott álltam kint az úton végig azt hittem, hogy Chris is követ majd, de nem tette. A másik kocsiból egy férfi szállt ki, telefonnal a kezében, és már hívta a mentőket, így én visszamásztam a kocsiba.

- Szállj ki! - kiáltottam kétségbeesetten a fiúra, aki csak nem mozdult. Az arcán mosoly futott át, majd a kezét nyújtotta. Próbáltam neki segíteni, ügyelni arra, hogy minél kevésbé fájjon neki, de fogalmam sem volt, hol szorult be, vagy mit csináljak másképp. Örökkévalóságnak tűnt, mire kihúztam a kocsiból, és ő a betonra feküdt. Nem tudtam, mit tehetnék. Az inge vérben ázott, az arcáról tisztán leolvasható volt a fájdalom, mégis mosolygott. 

- Mit tegyek? - kérdeztem sírva, ő viszont lefogta a kezem, és a mellkasához szorította. 

- Nem mondom, hogy te voltál az első szerelmem. - kezdte küszködve, mire én erélyesen rárivalltam. 

- Ne kezd! Ne búcsúzkodj, kérlek! - kétségbeesetten sírtam, de ő folytatta.

- A nagyapám azt mondta, nem is az első csókok, szerelmek a legfontosabbak, hanem az utolsók. - nagy levegőt vett. Láttam rajta, hogy nehezen beszél, ezért próbáltam csitítani, de nem hagyta magát. - Nem te vagy az első szerelmem, Martina Stoessel. De te vagy az utolsó. - suttogta, majd megcsókolt. Éreztem, hogy elgyengült. Abban a pillanatban bármit megtettem volna azért, hogy megmentsem. Nem akartam elfogadni, de jól tudtam, hogy az utolsó perceinket töltjük együtt. 

Ő maga is mentő, tennie kellett volna valamit, nem?

Nem hallottam meg a mentők szirénáját, csak akkor eszméltem fel, mikor hordágyra tették Christ. Még akkor is a kezemet szorította, én viszont soha nem akartam elengedni az övét. 

- Fogadd meg, hogy boldog leszel! - mélyen a szemembe nézett, és nem hagyta, hogy félrenézzek. - Fogadd meg! Kérlek!

Nem akartam válaszolni neki. Nem akartam boldog lenni. Nélküle nem. Soha többé. Még akkor is engem nézett, mikor betolták a mentőkocsiba. Kérlelően, szinte követelte az ígéretem. És ekkor elkiáltottam magam:

- Fogadom! - abban a pillanatban becsukták a kocsi ajtaját, és ő távolodni kezdett tőlem, azonban én még mindig ott álltam egy helyben, és azt suttogtam: - Fogadom...

18. Capítuló: Az igazság

Hola!:)
Tudom, rég nem volt rész, és tudom hogy ez is rövid lett. Remélem megértitek, és ígérem, a szünetben igyekszem többet írni, mert hamarosan az évadnak is vége lesz...:D
Remélem tetszeni fog nektek a rész, és jó olvasást kívánok hozzá!

Pár nap telt csak el, mikor már hivatalosan is megválhattam a mankómtól, és újra táncolni kezdhettem. Persze rögtön kiderült, hogy mivel a szervezésnél nem volt jelen az egész csapat, igen szét vagyunk szórva. Persze az első napomon Felipe meghozta a hírt, hogy a koncert támogatói csak saját dalokat szeretnének hallani, így Mechi és Lodo szólóján kívül minden szám mehetett a süllyesztőbe. A következő napokban a stúdió folyosóin mindenki tintás kézzel és összegyűrt papírfecnikkel mászkált. Egyesek kis csoportokba ültek össze, mások egyedül akartak írni, de egyvalami közös volt: mindenki annyira ideges volt, hogy dalszerzés közben még csak hozzászólni sem lehetett.
A feladatom egyszerű volt: írnom kellett egy szólót, ami kifejezi azt, hogy ki lett belőlem. Ki lett belőlem? A kérdésre még magamnak sem tudtam válaszolni, nemhogy kottára vetni a szavakat. Persze amint valami értelmes gondolatot sikerült megfogalmaznom, egy, az udvaron felröppenő madár, a lámpa zúgása, vagy épp a szomszédos teremből érkező zongoraszó rögtön elterelte a figyelmem, és mire a gondolatmenetemből magamhoz tértem, már fogalmam sem volt arról, mit akartam leírni.
Nem mondom, hogy keveset gondoltam Chris-re, és a vele töltött estére, amiről úgy hiszem, kihúzott a gödörből. De azt sem állíthatom, hogy nem jutott eszembe Jorge, vagy Stephie hasa. Már a tudattól, hogy egyáltalán az ő boldogságuk feldühít engem émelygés fogott el. Szemét alaknak éreztem magam, de nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből.

A második sikertelennek ígérkező napomon döntöttem úgy, hogy a színpad helyett az öltözőmet választom alkotásra. Pár hangmérnök segített becipelni egy szintetizátort, így minden lehetőségem megvolt a dalszerzésre, csak épp ötlet híján üldögéltem a hangszer előtt. Délután úgy döntöttem, hogy a billentyűk elkeseredett püfölése helyett inkább valami ennivalót keresek magamnak. Legnagyobb balszerencsémre azonban amint kinyitottam az öltöző ajtaját, nekiütköztem Jorgenak. Azt sem tudtam, mit keres a női öltözők folyosóján, de akkor ez érdekelt a legkevésbé.
- Ne haragudj... - motyogta, de közben a padlót fürkészte, és egy pillanatra sem nézett rám. És rögtön indult tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lenne megbeszélnivalónk. Esetlennek éreztem magam, de tudnom kellett mi folyik körülötte.
- Jorge, várj! - kiáltottam, és sietős léptekkel utánaszaladtam. Még a folyosó zárt ajtaja előtt utolértem, így attól sem kellett félnem, hogy valaki meghallja a beszélgetést. - Tudom, hogy furcsán hangzik, de kérlek mondj valamit...
- Mégis miről? - most sem nézett rám. Mintha nem mert volna elmondani valamit. Mintha nem mert volna a szemembe hazudni.
- Te is tudod! Stephie eljött hozzám! - suttogtam, és hátráltam pár lépést, hogy a szűkös folyosón elférjünk egymás mellett. - Tényleg terhes?
Felemelte a fejét, de most sem nézett rám. Beharapta a száját, és hallgatott.
- Nézd, ha szereted őt, megértem. És... tudom, hogy sokszor mondtam már, hogy legyünk barátok, de úgy érzem, most működni fog. El tudlak engedni, mert tudom, hogy boldog vagy! - és így volt. Legalábbis azt gondoltam, hogy ha most bólint, vagy legalább csak elereszt egy mosolyt, menni fog. De meg sem szólalt. Az arca ugyanazt a kifejezést vette fel, mint mikor Stephie a hazugságokról magyarázott nekem, valahogy mégis más volt. Körülnézett, és nagy levegőt véve bele akart kezdeni a mondatba, de végül nem tette. Én pedig válasz nélkül maradtam.
- Nem kell mondanod semmit. - elmosolyodtam, habár inkább úgy éreztem, sírni lenne kedvem.  Elindultam a folyosó másik vége felé, és reméltem, ha az ebédlőben lyukadok ki, a társaság majd eltereli a figyelmem erről a beszélgetésről, de Jorge utánam kiáltott.
- Mi sosem leszünk barátok! - összeszorította az állkapcsát, majd a kezét a kilincsre tette. Az utolsó mondatot már alig hallottam a nyitott ajtón keresztül beszűrődő zajtól, de a szájáról tisztán leolvastam: - Nőj fel!
Megsemmisülten rogytam le az öltözőm padlójára. Azt hittem, elég erős vagyok, hogy ezt végigcsináljam, de tévedtem.
Megszoktam, hogy én vagyok a legfiatalabb. Megszoktam, hogy sokan meg akarják mondani mit csináljak, vagy épp kislányként kezelnek. De sosem vártam volna, hogy Jorge is ezt teszi majd.
Csak ültem ott a földön, a fejemet a térdemre hajtva, és bámultam a semmibe. Újra, meg újra végiggondoltam a vitáinkat Jorgeval, vagy azt, hogy mennyit rágódtam a továbblépésen, és valóban gyerekesen viselkedtem.

- Nem bírom érted, nem bírom... - a következő pillanatban Mechi rontott be az ajtón, égővörös fejjel, fújtatva.
- Mi történt? - kérdeztem, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond.
- Xabiani történt... - kezdte, és mindennél jobban igyekeztem figyelni a mondandójára, de nem ment. A kétségbeesés hullámai újra meg újra maguk alá temettek, és mielőtt levegőhöz juthattam volna, újra a víz alatt találtam magam.
- Szerinted lehet egyformán két embert szeretni? - motyogtam magam elé, de Mechi mintha észre sem vette volna, hogy nem neki szánom a kérdést.
- Egyet is nehéz, én egyszerűen... Te nem figyelsz rám. - a hirtelen elhalkulására felriadtam. - Épp magyaráznám, hogy az életem romokban, de te nem figyelsz rám. Nézd, én megértem, hogy te vagy Martina Stoessel, meg minden, de én... szeretném, ha egyszer meghallgatnál!
- Ne haragudj Mechi! - éreztem, ahogy elönt a kétségbeesés. Ott akartam lenni, figyelni a legjobb barátnőmre, és megvigasztalni, de közben valahol máshol jártam. - Én csak...
- Tini... - Mechi nagy levegőt vett, és letérdelt mellém. - Talán két embert szeretsz, de nem egyformán. Erre a kérdésre pedig csak magadnak tudsz válaszolni...
- De én... nem vagyok hozzá elég erős. Nem vagyok hozzá elég... elég érett...
- Tini... - felnevetett, mintha csak valami vicces dolgot mondtam volna. - Tudod mi a te bajod? Igen, egyesek valóban gyerekként kezelnek, de nem vagy az! Pedig elhiszed. Ez a legnagyobb bajod. Itt ülsz a földön, olyan kemény 19 évvel a hátad mögött, amit kevesek vészeltek át, olyan döntésekkel, amiket kevesen lennének képesek meghozni. Sokkal érettebb vagy, mint azt gondolnád...
Sokáig csendben ültünk, én pedig lejátszottam magamban újra és újra az előző perceket.
- Xabi egy hatalmas idióta, hogy futni hagyott téged. - erre mindketten felnevettünk.
- Tudod... azt hiszem, talán el tudnám engedni őt, ha biztosan tudom, hogy boldog. - motyogtam magam elé. - Úgy igazán el tudnám engedni.
- Akkor menj és kérdezd meg tőle! - Mechi felpattant, és engem is felrántott. - Ha hazudik, látni fogod rajta.
- Még mindig fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltelek ki. - szorosan magamhoz öleltem, majd kiléptem a folyosóra. De abban a pillanatban, ahogy elindultam, az ajtó kivágódott, és Cande száguldott felém. Egy pillanatra el sem hittem, hogy a felém rohanó vörös hurrikán mára már férjes asszony.
- Cande! - kiáltottam, és a nyakába borultam. Pillanatok alatt Mechi is bennünket ölelgetett, és csak álltunk a folyosón vigyorogva. Tengernyi kérdéssel bombáztuk Candet a nászútról, a közös terveikről Ruggeroval. Cande megpróbált mindenre válaszolni, de ez elég neccessé vált, mikor Mechi és én egyszerre beszéltünk hozzá.
- Hé, hé, nyugalom... - nevetett ránk, és még egyszer átölelt bennünket.
- A nagyterembe, azonnal! - nyitott be Rugge, de ő sem úszhatta meg az illő köszöntést, így mire elengedtük, már alig kapott levegőt.
Betámolyogtunk a nagyterembe, és leültünk a színpad szélére a többiek mellé. Felipe szinte azonnal beviharzott egy mappával a kezében, és tekintete végigszáguldott rajtunk.
- Rendben srácok, egyeztessük a dallistát, szükségem van a végleges verzióra! - Felipe egy pillanatra a papírjaira meredt, majd újra megszólalt.
- Közös számmal indítunk... méghozzá a "Nueva Dirección"-nal. - Felipe Alba-ék irányába tekintett, amiből arra következtettem, ők lehetnek az alkotók. - Szép munka srácok, dolgozzatok még a befejezésen, aztán bemutatjátok. Lodovica?
- A "We Are Family"-t dolgoztam át, már csak az utolsó lépések hiányoznak.
- Nagyszerű! A harmadik számunk lehetne a Ruggelaria duett, hogy álltok? - magamban őszintén örültem, hogy Felipe nem egyelőre nem kérdez a szólóm felől, mert nem akartam bevallani neki, hogy még semmire nem jutottam a dalt illetően.
- Kész is van. - mosolygott Cande.
- Még a nászúton is dolgozni... - súgta a fülembe játékosan Mercedes, mire felnevettem.
Mind a színpad felé fordultunk, és figyeltük, ahogy Cande és Rugge hangja betölti a termet. A duett meghitt és gyönyörű lett, valóban színpadképes munka.
- Csodás srácok! - mind megtapsoltuk őket, majd újre Felipe felé fordultunk. - Ezután következik a lányok munkája, aztán jöhetnek a fiúk. Tudom, ezek a dalok még közel sem állnak a készhez, de hamarosan össze kell állítanunk a műsort!
Mindenki bólogatott, majd folytattuk a listát. Mechi szólója következett, aki habár még közel sem volt kész, sokkal többet haladt, mint én, és a hangszíne valóban tökéletesen illet a dalhoz. Ezután jött Jorge szólója, majd az enyém. Kénytelen voltam bevallani, hogy még sehol nem tartok, de végül feleakkora megrovást sem kaptam, mint amire számítottam. Aztán elértünk a zárószámhoz... kettőnk duettjéhez. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mert őszintén szólva megfeledkeztem arról, hogy együtt kell majd énekelnünk.
- Jajj, gyerünk skacok, tudom, hogy berozsdásodtatok, de valamit ki kell találnotok! - nézett ránk Felipe.
- Rég nem énekeltünk együtt, nem tudom, hogy mi lenne... - kezdtem, de Cande közbevágott.
- Próbáljátok ki most. - tudom, hogy fogalma sem volt arról, hogy jelenleg a legrosszabb dolgot tette, amit csak lehetett, akkor mégis úgy éreztem, képes lennék puszta kézzel megfojtani. Persze akkor már nem volt visszaút.
- Tökéletes, csak válasszatok egy számot... - Felipe rákapott az ötletre, én pedig kénytelen voltam felállni, és szembenézni a ténnyel: nem kerülhetem őt el örökre.
- Válassz egy dalt. - suttogtam, ezzel kivédve azt, hogy percekig üljünk, arra várva, hogy találjak egy számot, amit mindketten ismerünk. Jorge pillanatok alatt ölébe vette a gitárt, majd játszott egy pár akkordot.
- Ismered a dalt? - kérdezte halkan. Haboztam, nemet akartam mondani. "Find My Way Back". Pontosan tudtam a szöveget, ismertem a dallamot, és tisztában voltam a jelentésével. Nem akartam vele, nem akartam neki énekelni. Aztán rájöttem: el kell engednem. És ez nem fog menni úgy, ha nem bontom le a falakat. Aprót bólintottam.
Ő azonnal játszani kezdett, és én lassan énekelni kezdtem.

"Mert még a hullámok alatt is 

Tartani foglak téged,

Ha el is tévedsz,

Én itt leszek, hogy a sötétségbe zuhanjak,

Hogy a szíved után menjek,

Nincs távolság, ami szétszakíthatna,

Nincs semmi, amit ne tennék meg,

Visszatalálok hozzád."

A teremben taps tört ki, de én csak ürességet éreztem. Elmosolyodtam ugyan, de elfordítottam a fejem, mert jól tudtam, hogyha ránézek, bármelyik pillanatban összeomolhat az álcám. 

A teremből pillanatok alatt eltűnt mindenki, és egyedül maradtam. Percekig bámultam ki az ablakon, és közben úgy éreztem, forog velem a világ. El akartam rejtőzni újra, és az öltözőm felé indultam, mikor megtorpantam az egyik folyosó előtt. Ez Jorge öltözőjéhez vezetett, és pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad megállnom, mégis megtettem. Tisztán hallottam Rugge hangját, aki kiabálva rohangált fel alá. 

- Elvesztheted, talán örökre, és neked fontosabb a büszkeséged?

- Így is úgyis elvesztem, mindegy, mit teszek, nem érted? - jól hallottam ahogy Jorge hangja elcsuklik. - Mindegy hogy elmondom-e neki, vagy sem.

- Mindegy? - Ruggero teljesen kikelve magából az ajtóba ütött, majd suttogóra fogta, én pedig kénytelen voltam közelebb húzódni az ajtóhoz, hogy mindent haljak, de abban a pillanatban azt kívántam, bár ne tettem volna.

- Szerinted mindegy, az, hogy bevallasz-e neki egy ekkora hazugságot? Te mit éreznél, ha tudomást szereznél egy ekkora... hibáról?

- Hibáról?

- Hazudtál neki Jorge! Nemhogy nem vagy boldog, vagy nem léptél túl rajta, de Stephie még csak nem is a te gyerekedet várja. Te és ő soha a büdös életben nem jöttetek össze újra, és soha, de soha nem jegyezted el! Soha nem szerettél mást! Soha nem szerettél senkit Tinin kívül!

17. Capítuló: Új utakon

Hola!:)
Aaaah. El nem tudjátok képzelni, milyen jó érzés volt újra írni a blogra. Leültem, és egy huzamban megírtam az egész részt :D
Tudom, tudom... hónapok óta nem volt rész... Huuh... ne haragudjatok. Nem tudom, mivel magyarázhatnám meg, de most itt vagyok... tudom, ez a rész sem lett a leghosszabb, de úgy éreztem, ki kell tennem, hogy némileg kárpótoljalak vele benneteket a következő részig...:D
Igyekszem behozni az elmaradást, és remélem, lassan az olvasók is visszaszállingóznak majd a blogra :)

Kis idő. Ezt mondtam Chrisnek, amikor kiszálltam az autóból. Az egy napból kettő lett, a kettőből három, a háromból egy hét. Napról napra vártam meg, amíg a hívások abbamaradnak a telefonomon, és bekapcsol a hangposta, vagy amíg az ajtóm előtt álldogáló személy fel nem adja az eszeveszett csöngetést, és odébbáll. Mechinek valami problémája akadt az egyik tánclépéssel, így éjjel nappal a Stúdióban gyakorolt, én pedig egyedül üldögélhettem otthon. Egyedül. Valójában az egészben az volt a legrosszabb, hogy amint csönd telepedett a házra, azon kaptam magam, hogy eszeveszettül agyalni kezdek. Nem tudtam semmit tenni az érzés nélkül a gyomromban, hogy napokon belül döntenem kell. Döntenem: elfutok, vagy szembenézek a problémáimmal. Annyira dühös voltam magamra, a körülöttem kialakult helyzetre, hogy elkövettem az egyik legalapvetőbb hibát: anélkül léptem be egy új ajtón, hogy az előzőt bezártam volna. Talán csak magamnak, de kétségbeesetten be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok elengedni Jorget, és azt, ami volt köztünk, bármi legyen is az. Szerettem Christ, és mellette úgy éreztem, más ember vagyok. Jobb ember. De bármennyire is szerettem volna letagadni, folyton azon kaptam magam, hogy összehasonlítom a dolgokat körülötte, és Jorge mellett.
Azt gondoltam, ha elbújok a lakásomban, elég időt, és teret szerzek magamnak, hogy átgondolhassam mindezt. Mégis, a fejem tele lett egyre kuszább és kuszább gondolatokkal, így lehetetlen volt akár csak egy percre is koncentrálnom. Így történt, hogy mikor Mechi este hazajött, ugyanazon a kanapén talált, ugyanabban köntösben, ugyanazzal az arckifejezéssel, ahogy reggel itt hagyott. Egy ideig unszolt, hogy mondjam el, hogyan tudna segíteni, majd belátta, hogy menthetetlen vagyok. A legtöbb, amit megtehetett értem, hogy falaz nekem a többieknél, és ezt meg is tette. El sem tudom hinni, milyen Oscar-díjas alakítást kellett nyújtania ahhoz, hogy Felipe bevegye, hogy az elzárkózás a gyógyulásom része. Az igazság az, hogy mikor felálltam a kanapéról, többnyire már nem használtam a mankót, csak amikor a térdem úgy vélte, megerőltettem a mászkálással. Az igazság az, hogy az ilyen perceknek még örültem is némileg, mert a fájdalom volt az egyetlen, ami elterelte a figyelmem, ha egy kis időre is.
Talán egy hete fetrenghettem otthon, mikor valaki eszeveszetten dörömbölni kezdett az ajtón. A hangra összerezzentem, ezzel leverve az előttem álló asztalról a teáscsészét, ami hangos csörömpölés kíséretében azonnal kettétört. A csészével együtt darabokra tört az elképzelésem is, miszerint úgy teszek, mintha nem lennék itthon. Az illető az ajtóm előtt olyan erőszakosan dörömbölt, hogy akaratlanul is azon kezdtem agyalni, ki szeretne ennyire bejutni a lakásba. Mechi? Dehogy, neki van kulcsa. Esetleg Chris? Biztos, hogy ő nem így adná tudtomra, hogy itt van. Cande, vagy netán Ruggero? Róluk elképzelhető lett volna, hogy így tervezik a nagy belépőjüket, de egy nemrég posztolt képből pontosan tudtam, hogy boldogan szürcsölgetik a limonádéjukat a tengerparton. Így jutottam el a teóriáig, hogy az egyetlen személy, aki a bejárat előtt mérgelődhet, nem más, mint Jorge Blanco. Nem tudtam, mit kereshet itt, vagy miért ilyen sürgős neki, de máris élénken villantak fel előttem a legutolsó beszélgetésünk emlékfoszlányai. Nagy levegőt vettem, és miközben az ajtóhoz vágtattam, már felkészültem, mit fogok mondani. Hirtelen mozdulattal feltéptem az ajtót, de amilyen határozott voltam, olyan hamar el is szállt az érzés, mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban.
- Te... te mit keresel itt Stephie? - visszafojtott levegővel ácsorogtam ott, és végigmértem a lányt. Azt hittem, a legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor rádöbbentem, a házam előtt álldogáló lány, már nem az, akit megismertem. Barna haja lazán omlott a vállára, az arca sugárzott, és szája is mosolyra húzódott. És aztán megláttam. Először fel sem tűnt a változás, és azt hittem, csak meghízott kicsit. - Uramisten...
A hangom elcsuklott, és azt hiszem, valami megváltozott akkor bennem. Stephie terhes volt. Akkor értettem csak meg mindent. A hirtelen lánykérést, az esküvőt... Stephie Jorge gyerekét várta.
- Hihetetlen, ugye? - nevetett fel. El akartam küldeni. Kiabálni akartam vele, de nem ment. A belőle áradó jókedv mintha erőszakosan be akart volna törni a házamba, és kiűzni a hetek óta tartó esetlenségemet. Egyszerűen álltam ott, és csak percek múltán jutottam el odáig, hogy kitárjam az ajtót. Magyarázatot akartam.
- Gyere be... - azonnal belépett az ajtón, és miközben beszélt, egy percre sem hagyta abba a mosolygást. Már nyoma sem volt annak a Stephie-nek, aki egyszer féltékenységében hozzám vágta a táskáját, de jól tudtam, hogy mindketten változtunk. Már egyikünk sem volt ugyanaz: ki felfelé, ki lefelé indult a lejtőn.
- Még alig két hónapja, és annyira boldogok vagyunk. - ecsetelte. - Én... nem is tudtam, hogyan mondjam el, de úgy éreztem, hogy tudnod kell róla azok után, ami történt. És ahogy látom... - elképedve nézett végig a romokban álló lakásomon, majd folytatta - jót is tett neked, hogy jöttem.
- Ezért... ezért van a hirtelen esküvő? - ahogy kiejtettem a kérdést a számon, már meg is bántam, de tudnom kellett.
- Tessék? - Stephie értetlenül méregetett.
- Jorge. Ezért jegyzett el ilyen hamar? - láttam, ahogy Stephie arckifejezése pillanatok alatt megváltozik. A keze lassan ökölbe szorult, majd sóhajtott. El akart mondani valamit, de aztán nem tette, ezzel pedig nyilvánvalóvá vált, hogy nem akar beszélni a dologról.
- Ez nem tartozik rám. - motyogtam, majd összehúztam magamon a köntöst.
- Nézd. - kezdte, és közelebb lépett. A hangja ellágyult, és kedvesen elmosolyodott. - Nyilvánvaló, hogy elég sok dolog... zavaros. Elég zavaros. De... a lényeg, hogy nem minden az, aminek látszik. És... az igazán fontos dolgokért mindig küzdeni kell. És erősnek kell maradni. Mert... nem biztos, hogy minden akkor történik, amikor neked épp a legmegfelelőbb. Talán holnap, vagy akár ma már tisztában leszel a dolgok egészével, és minden problémád megoldódik, de az is lehet, hogy még nem is vagy a gödör mélyén, és innentől egyre nehezebb lesz. De a lényeg... hogy mindig van tovább. És neked küzdened kell azért, hogy megállj a lejtőn.
Fogalmam sem volt, hogy Stephie mire célzott ezzel a monológgal, és azt hiszem, ezt ő is látta rajtam.
- Tudod, néha nehéz helyzetekbe kerülünk. És ezt mindenki máshogy oldja meg. Te bezárkóztál ide, de... mások talán lehet, hogy hazugság mögé bújnak, hogy megvédjék a lelküket az esetleges fájdalomtól. De ez emberi dolog! - zavart volt, és kétségbeesetten kutatott a megfelelő szavak után, de azok nem akartak mellé szegődni. El akart nekem mondani valamit úgy, hogy nem beszélhetett a dologról. - Csak azt akarom mondani, hogy talán te azt látod, hogy a dolgok összeesküdnek ellened, de valójában csak próbára tesznek. Lehet, hogy az egész csak hazugság, amivel valaki meg akarta védeni magát... vagy... talán téged.
- Hacsak nem arra célzol, hogy valójában nem vagy terhes, és kitaláltad a dolgot, akkor attól tartok, nem értem, mit akarsz mondani. - zavartan felnevettem, mire elmosolyodott.
- Nem ezt akartam mondani... - ő is elnevette magát, majd megigazította a táskáját, és az ajtó felé indult. - Csak... szedd össze magad Stoessel, és tedd, amit jónak látsz...
Ezzel amilyen hamar jött, ki is sétált a lakásomból. Egy ideig csak ültem a kanapén, és el sem akartam hinni, hogy ez az egész valóban megtörtént. Még egyszer az ablakhoz rohantam, hogy meggyőződjek arról, hogy nem csak álmodtam az egészet. Stephie még mindig a ház előtt parkoló autója mellett állt, és telefonált. Elég mérges lehetett, mert dühös arccal kiabált a telefonba. Nem tudtam, mi történhetett, de miután elhajtott, én még mindig azon rágódtam, amit mondott.
Lassú léptekkel sétáltam a fürdőszobába, és megálltam a tükör előtt. Ahogy megláttam magam egyértelművé vált: padlóra küldtek. Ez volt az egyetlen dolog, amitől annyira irtóztam. Hagytam magam legyőzni. Meg sem próbáltam küzdeni, és ezt most is így van. Mélyet sóhajtottam, és hirtelen sarkon fordulva a szobámba vágtattam. Mintha csak a sors keze lett volna, a telefonom megcsörrent, én pedig napok óta először felvettem a telefont Chris-nek.
- Szia. - suttogtam halkan.
- Te felvetted... - nevetett fel. - Te felvetted a telefont...
- Hahó idegen! - én is nevetni kezdtem, és éreztem, hogy kezdek felderülni.
- Figyelj... tudom, hogy azt mondtad, idő kell. - szünetet tartott, majd mély hangon folytatta - De tudnom kell, hogy várjak-e rád. Csak annyit mondj, van-e még esély arra, hogy boldog legyél mellettem, és én várok rád.
Elmosolyodtam, és már válaszra nyitottam a számat, mikor megszólalt.
- Ha ma este esetleg ráérnél, én... ha neked megfelelne, megmutathatnám, mit vállalsz be, vagy épp mit hagysz ki...
- A ma este tökéletes. - hirtelen elszállt a körülöttem ülő mélabús hangulat, és úgy éreztem, csak hallanom kellett Chris hangját.
- Hétre érted megyek. - mondta, majd letette a telefont. Mosolyogva gondoltam rá, hogy pár óra múlva végérvényesen eltüntetem az elmúlt napok emlékeit, és túlléphetek az engem nyomasztó dolgokon.
Jorge továbblépett. Új életet kezd, és nekem is ezt kell tennem. Nyilvánvaló volt, hogy barátokként nem megy kettőnknek, így úgy döntöttem, a legjobb, ha elkerülöm őt. Bármilyen nehéz is kimondani, de ez lesz a legjobb mindkettőnknek.

A következő órákat azzal töltöttem, hogy rendbe szedjem magam. Lezuhanyoztam, és igyekeztem megnyugodni és ellazulni. Kiválasztottam egy tetszőleges ruhát, ami nem túl alkalmi, de nem is túl hanyag, mivel fogalmam sem volt, hová megyünk. Egy fekete szoknya, és egy bézsszínű, galléros póló mellett döntöttem, a hajamat pedig kontyba fogtam. Mire elérkezett a hét óra, úgy éreztem, készen állok újra felvenni a harcot. Még magam sem tudtam mivel szemben, de abban biztos voltam, hogy ki fogok vergődni ebből a szakadékból.
A dudaszóra és Mechi kiáltására rohantam le a lépcsőn.
- Tini, Chris van... - ahogy meglátott, elképedve mért végig.
- Ne várj meg! - kiáltottam, és mosolyogva rohantam ki Chrishez. Bepattantam a kocsiba, mire ő vigyorogva elindult.
- Hová megyünk? - kérdeztem izgatottan.
- El sem hiszem, hogy te ugyanaz a lány vagy, aki bezárkózott majdnem egy hétre... - motyogta, majd ő is elnevette magát.
- Mondtam, hogy utána a tiéd vagyok. - mosolygott ugyan, de mivel nem válaszolt, nem voltam benne biztos, hogy teljesen elhiszi, amit mondok.
Egész úton beszélgettünk, és először észre sem vettem, mikor a kocsi megállt a tengerparton. Chris titokzatos mosollyal kiszállt, és nekem is kinyitotta az ajtót.
- Te nem hoztad el a mankót! - nem tudtam megállapítani, hogy nevet, vagy inkább bosszankodik, ezért megrántottam a vállam.
- Már nem kell, jól vagyok...
- Rendben. - a kezét nyújtotta, és segített kiszállni. - Én bízok benned.
Rámosolyogtam, és hagytam, hogy egy nagy, régies ház felé vezessen. Csak akkor eszméltem fel, mikor a ház teraszára értünk, és az ott beszélgető nők felől az egyik Chris felé fordult, és fiamnak szólította. Földbegyökerezett lábbal álltam a homokos parton, és hirtelen rádöbbentem, hogy jobban ki kellett volna öltöznöm.
- Chris... - suttogtam ijedten, és a karjába markoltam.
- Nyugi. - biztatóan rám mosolygott, és tovább indult velem a ház felé. - Családi találkozót tartunk, és arra gondoltam, itt a megfelelő alkalom.
Bizonytalanul bólintottam. Chris már sokat mesélt a családjáról, most mégis úgy éreztem, nem tudok eleget, de akkor már késő volt.
- Chris, Tini! - először Mr. Santiago lépett elénk, aki mosolyogva nyugtázta a jelenlétemet. Ezután Chris anyukája is köszöntött bennünket, majd a hátsóudvaron álló, megterített asztalhoz kísértek bennünket, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre.
- Micsoda meglepetés! - azonnal felismertem a hangot a hátam mögött. Izgatottan pördültem meg, és szembetaláltam magam Claudiával. Egyszer találkoztunk a kórházban, ő volt az a nővér, aki olyan kedves volt velem. Akkor nem jöttem rá, de itt már nyilvánvalóvá vált, miért volt olyan ismerős: ő volt Chris húga.
- Szia! - vidáman átöleltem, de ő hamar eltolt magától, és Chrisre nézett. - Anya hív. Valami segítség kell neki a székekkel...
Erre Chris gyorsan berohant a házba, én pedig Clau-val maradtam.
- Bármi jó tanács? - kérdeztem idegesen.
- Ahm... Ha Andrés bácsikámmal beszélsz, csak bólogass, és mond, hogy persze, egyetértek... kicsit már gyagyás szegény... - igyekeztem nem elnevetni magam, de ez lehetetlennek tűnt Clau arckifejezése láttán. - És a nagyinak valahol a sültek, és a desszert között ki fog esni a protkója, ne próbálj meg segíteni, legutóbb felborítottam az asztalt... ja, és ha Juan arra kér, hogy húzd meg az ujját, akkor ne tedd!
Nevetve foglaltunk helyet az asztalnál, ahol már alig egy két üres hely maradt Chris népes családja mellett.
- Egyébként... - Clau unatkozva a ház felé bökött, mintha valami érdekes lenne ott - ne vedd tolakodásnak... nem akarok én beleszólni, meg szeretem a bátyámat, de... hol hagytad Jorget?
- Ez... - zavarodottan felnevettem. - Már rég nincs olyan, hogy én és Jorge.
- Rendben... - motyogta, nekem pedig ekkor tűnt fel, mit akar mutatni. Egy életnagyságú baseballütő állt a ház falának támasztva. - De én megmondtam.
Újra elnevettem magam, és ő is elmosolyodott.
- Őszintén.... - fordult felém bizalmasan. - Igazán szereted a bátyámat? Félre ne értsd, de nem akarom, hogy Chris csalódjon...
Nem tudtam, mit mondjak. Egészen eddig nem voltam benne biztos. De akkor megláttam a mosolyogva felénk siető Christ, és újra melegség töltött el. Tudtam, hogy ő biztos pont az életemben. Sosem hagyna cserben, és egy napon talán ő lenne az, aki felneveli a gyerekeimet.
- Igen. - elmosolyodtam, és hagytam, hogy Chris leüljön mellém, a mondat utolsó felét pedig inkább neki címeztem. - Szeretem őt. Teljes szívemből...

Nem hazudtam. Akkor, és ott mindennél jobban szerettem őt, de a szívem egy része akkor is minden porcikájával tiltakozott a dolog ellen. Az a kis részem örökké mást fog szeretni, bárhogy tiltakozom ellene. Az a részem örökre Jorge-é marad. 

De tovább kellett lépnem.  Már akkor azt gondoltam, hogy nehéz lesz. Valójában azonban még csak akkor kezdődött el a játék. Egy kegyetlen játék, amelyben senki nem nyerhetett...

16. Capítuló: Se veled, se nélküled

Hola!:)
Amint látjátok, rég nem volt élet a blogon, ennek pedig főleg az az oka, hogy nyár van. Tudom, tudom, ebből az következne, hogy mindenkinek rengeteg ideje van blogolásra, de őszintén, kinek van kedve ilyen jó időben bent poshadni a számítógép előtt? Ráadásul (szerencsére) rengeteg jó helyre megyünk a családommal, így kevesebb időt töltök itthon. A korai (két-három hét kihagyás után korai???) rész is annak köszönhető, hogy elutazom, és nem leszek itthon szombaton. A rész kissé rövidre sikeredett, de nagyon szerettem volna, ha legalább egy picikét haladok a történettel!
Remélem azért így is tetszeni fog nektek, és hagytok nyomot magatok után!:D

Ahogy a repülőnk földet ért Buenos Aires repterén Mechivel megmarkoltuk a csomagjainkat, és a kocsija felé vettük az irányt. Mindketten kimerültek voltunk, és csak arra vártunk, hogy otthon végignyúlhassunk a kanapén egy bőgős-romantikus filmen sírva. Amint beléptünk a lakásba megkíséreltem felhívni az újdonsült házaspárt, de egyikük sem vette fel. Számítottam is erre, a Fülöp-szigeteken vannak nászúton, így egyáltalán nem lepődtem meg, hogy nem veszik fel a telefont. 

- Na, melyik film legyen? - kérdezte Mechi a kanapén terpeszkedve, kezében a távirányítóval.

- Bízz a szerelemben, vagy... Ha maradék? Ahol a szivárvány véget ér? - felsoroltam az összes filmet, ami csak eszembe jutott, és végül együttes megállapodás alapján a Vissza hozzád című filmet választottuk, és egy csomag papírzsepivel, meg két doboz mentás fagyival befúrtuk magunkat a kanapé párnái közé. A film közepénél járhattunk, mikor megcsörrent a telefonom. 

- Vedd már fel, nem hallom a filmet! - bökött oldalba Mechi, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről. Én sem nagyon akartam otthagyni a filmet a két főszereplő egymásra találásánál, de muszáj voltam a készülék után nyúlni. Chris hívott, így óvatosan átsétáltam a szobámba és felvettem a telefont. 

- Szia! - köszöntem halkan.

- Szia, milyen volt az esküvő? - ahogy újra hallottam Chris hangját, valami kellemes borzongás futott végig a hátamon, valamiért mégsem tudtam mosolyogni. Milyen volt az esküvő?

- Megható, nagyon szép volt! - motyogtam tettetett vidámsággal a hangomban. Fogalmam sincs, miért nem mondok el neki mindent, de nem éreztem helyén valónak. Valamiért nem. - Veled mi a helyzet?

- Tudod, régen nem láttalak... - nevetve leültem az ágyamra, és hallgattam ahogy beszél. - Ráérsz ma délután?

- Még szép!

- Akkor elmehetnénk valahová! - vetette fel, én pedig azonnal rábólintottam az ajánlatra.

- Rendben, másfél óra múlva értem jössz? - kérdeztem halkan, és elindultam a nappali felé.

- Természetesen! Akkor másfél óra múlva találkozunk... - nevetve tettem le a telefont, és szedtem a lábam a filmemhez. A mankómat pedig az ágyam mellett hagytam... 

- Hol van a mankód? - nézett rám Mechi csodálkozva, mire nekem is elkerekedett a szemem. Észre sem vettem, hogy segítség nélkül járok, és még csak meg sem éreztem. Azonnal megállíttattam Mechivel a filmet és tárcsáztam Dr. Santiagot, aki elmondta, hogy ez alapján nagyon szépen gyógyulok, és otthon, mikor valaki figyel rám már próbálgathatok mankó nélkül sétálgatni, de még ne nagyon hagyjam el, ha kilépek a lakásból. Mikor letettem a telefont, magamon kívül voltam az örömtől. Már mindennél jobban vágytam arra, hogy végre táncolhassak, és az orvosom infói alapján lehetséges, hogy hamarosan újra színpadra állhatok. A turnénak sem jött jól a kis balesetem, így mindenki jól jár a gyors gyógyulásommal. Elképzeltem, milyen lesz újra végignézni a tömegen, és belegondolni, hányan jöhettek ma el, hogy bennünket lássanak. Hallgatni a zenét, és énekelni. Érezni a tömeg lüktetését, és eggyé válni a taps ritmusával. Ahogy lehunytam a szemem, megjelent előttem az éjszakai színpad. Én álltam rajta, és valami ismerős dalt énekeltem. Aztán egyszer csak elhallgattam, és mosolyogva hátrapillantva ismerős hang vette át a dallamot. Jorge lépett ki a sötétből, és megfogta a kezem. A tömeg sikoltott, és én boldog voltam.Pillanatok alatt eszméltem fel a csalóka álomképből a csengő hangjára. Még mindig zihálva fáradtam az ajtóhoz, és igyekeztem rájönni, hogy mégis mi volt ez az előbb. Lassan, a mankómat markolászva jutottam a bejáratig, ám amikor kinyitottam azt, nem várt vendég toporgott előttem. Jorge zsebre dugott kézzel, kócos hajjal, és vidám mosollyal állt előttem. Valami mégis olyan furcsa volt benne. Akár csak a rövid idővel ezelőtt átélt pillanatokban, valami most is olyan álomszerű volt rajta. Valótlan... Ezzel most mégsem törődtem, mert a testemen uralkodó mámor helyét hamar felváltotta valami zavaros kuszaság. Az összes érzés egyvelege, amit csak az ő közelében tapasztalok. 

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem, miközben a mellkasom előtt összefontam a kezem.
- Miről beszélsz? - felnevetett, és hanyagul a hajába túrt. - Hiszen megbeszéltük, hogy érted jövök!
- Én, nem... - a szívem vadul vert, de nem Jorge társasága miatt. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, hiszen az esküvő óta még csak nem is beszéltünk. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, vagy hogyan viszonyuljak a dologhoz. Az emlékezetemben kutatva átvettem minden vele töltött percet, hátha beszéltünk olyasmiről, hogy idejön, de még csak egy aprócska erre utaló szófoszlányt sem találtam.
- Ki az, Tini? - ebben a pillanatban Mechi ugrott át a kanapé fölött, és mellém lépdelt, majd ahogy meglátta a hívatlan vendéget, mosolyra húzta a száját. - Áh, szia Chris!
És ettől a perctől már nem Jorge állt előttem, sokkal inkább a csodálkozó Chris, aki értetlenséggel a tekintetében méreget engem.
- Emlékszel, Tini? Megbeszéltük, hogy elmegyünk valahová... - Chris óvatosan megfogta a kezem, mire mosolyt erőltetve az arcomra rá emeltem a tekintetem.
- Persze, csak kicsit elkalandoztam... - nevettem fel kényszeredetten, és felkaptam az ajtó mellett álldogáló szekrényről a táskám. - Mehetünk is!
Sejtésem sem volt arról, mi történhetett az előbb, de Mechi nem dőlt be a színjátékomnak, és még mielőtt kiléphettem volna a lakásból, odasúgta:
- Beszélnünk kell!
Igen, ezt pontosan tudtam. És nem csak vele kéne beszélnem. Körülbelül egy órája utazhattam a kocsiban az ablaknak hajtott fejjel, mélabúsan, Jorgen gondolkodva, mikor Chris lekanyarodott egy benzinkúthoz.
- Van bármi, ami miatt rosszul érzed magad? - kérdezte halkan, és együttérzően rám nézett.
- Nem, dehogy! - mosolyogva fürkésztem őt, és rájöttem, hogy nagyon is jól tudta, hogy most hazudok, de azt is tudtam, hogy nem fog faggatni. Igazságtalan voltam vele, ezt jól tudtam. Mentőövként próbáltam kapaszkodni belé, miközben valójában csak egyre egyre távolabb löktem magamtól. Chris kedves és megértő volt velem, és szerettem is. De talán még Jorget sem felejtettem el. És nem léphetek úgy egy új életbe, új kapcsolatokkal, ha az egyik lábammal félig még az előzőben állok. De nem akartam visszafordulni. Többé nem...
Abban a pillanatban, hogy Chris kiszállt a kocsiból, előkaptam a telefonom. Fogalmam sem volt, mit csinálok, és csak akkor eszméltem fel, mikor már megtaláltam Jorge számát, és hirtelen ötlettől vezérelve megkezdtem a hívást.
- Igen? Minden oké? - hallottam Jorge rekedtes hangját a vonal másik végéről.
- Persze. - motyogtam, majd felnevettem. - Nem is hívhatok fel egy barátot?
- Kicsit furcsa, mivel pár nappal ezelőtt még szóba sem álltál velem...
- Megegyeztünk, hogy véget vetünk ennek, és barátok leszünk. - ahogy kimondtam a szót, én magam is rájöttem, hogy ez nem fog menni. Bármi is legyen a sorsunk, sosem leszünk barátok. Hogy gyűlölni fogom, vagy szeretni, fogalmam sincs, de a mi esetünkben nincs arany középút.
- És mit szeretnél? - a kérdése számonkérés szerű feltétele lehetett, amitől kicsit felment bennem a pumpa, de emlékeztettem magam, hogy nem kaphatom fel a vizet.
- Csak... gondoltam beszélhetnénk, de rájöttem, hogy hülyeség volt... - motyogtam, és éreztem, ahogy elcsuklik a hangom. - Most le is teszem...

- Ne, várj! - Jorge hirtelen reakcióján elcsodálkoztam, és hallottam a hangjában, hogy még ő is meglepődött saját magán. - Csak... gondoltam, ha felhívtál, akkor biztosan akartál mondani valamit!
- Nem, komolyan, csak... már tényleg nem tudom, miért hívtalak. - motyogtam magam elé, és éreztem, ahogy egyre kényelmetlenebb lesz a helyzet. Nem tudom, mit képzeltem, hogy majd barátian elfecsegünk az időjárásról?
- Biztosan mondani akartál valamit, mond csak! - Jorge hangja egyre feszültebb lett, ő sem tudta, mit kezdjen a kialakult helyzettel.
- Jorge, én tényleg nem akartam. Esetleg te mondani akarsz valamit? - kérdeztem óvatosan, mire felsóhajtott a vonal másik végén.
- Nem, én nem. De te biztosan, kérlek, mondhatod, nyugodtan!
- Tényleg nem szeretnék semmit, Jorge! - csattantam fel, majd a hirtelen keletkezett csöndtől kínosan felnevettem. - Te jó ég, jobb lenne, ha kevesebbet beszélgetnénk. Észrevetted, hogy bármikor beszélünk, mindig összeveszünk a végén?
- Talán nem működik ez a barátság dolog kettőnk között... - motyogta gyászos hangon, mire bólintottam.
- Tényleg nem. - lassan elemeltem a telefont a fülem mellől, és véget vetettem a hívásnak. A mellkasomat szorongató érzés, és a fejemben cikázó gondolatok arra késztettek, hogy lemondjam a randit. Chris egy szót sem szólt, csak a házunk előtt kezdett beszélgetést.
- Tini, komolyan, ha bármi baj van, elmondhatod, én megértem. - sóhajtva az ablaknak döntötte a fejét, majd rám nézett. - Ha idő kell, vagy tér, én megadom, de így, hogy fogalmam sincsen, mire lenne szükséged, nem tudok segíteni...
- Tudom, én csak... - kezdtem zihálva, de a szavak nem akartak mellém szegődni, így rövid csönd állt be közénk, mielőtt folytatni tudtam volna. - Kell egy kis idő az esküvő után, hogy visszataláljak önmagamhoz. Nem több, csak pár nap. Utána újra a tiéd vagyok. - suttogtam, majd kiszálltam a kocsiból. Nem tudom, miért hazudtam Chris-nek, talán az egyetlen személynek, aki bármit megtenne a boldogságomért. Nem tudom, meddig bírom még ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot Jorgeval, de abban biztos voltam, hogy tennem kell valamit. Bármit, amivel végre visszaterelhetem a régi mederbe az életemet...

15. Capítuló: Egy életen át 4/4. Rész

Hola!:)
Végül csak itt vagyok, és meghoztam a Ruggelaria esküvőt. Remélem tetszeni fog nektek!:D Tudom, kicsit összecsapott lett, de ma mindenképp be akartam fejezni!:)

Tini

Egész este igyekeztem kiverni a nyomasztó gondolataimat a fejemből, de a sikertelen próbálkozásaim végére mindig szembe kellett nézzek az igazsággal: Jorge azért ment el, mert  jól tudta, hogy már semmi esélyünk a közös jövőre. És nekem is be kell látnom, hogy vége. Tovább kéne lépnem. És nem csak olyan "már nem érdekelsz, hagyj békén" módra, hanem úgy őszintén. Igazán...

A lányokkal szinte végig beszélgettünk, egész este. Lemondtuk a vacsorát is, mert jobban esett ez az együttlét, mint elmenni egy puccos étterembe. Végig azon voltam, hogy senkinek ne szúrjon szemet a bánatom, és ez többé-kevésbé össze is jött. Csak Mechi figyelt fel rá, de ő nem kérdezősködött, hiszen egyetlen pillantásból tudta, mi a baj. Végül Cande kérésére hajnalban véget vetettünk a lánybúcsúnak, és mindenki aludni ment. Megpróbáltam átszervezni a szobabeosztásokat, hogy esetleg Mechivel aludhassak, de mivel Jorgenak még se híre, se hamva nem volt, végül felhagytam a várakozással. Mielőtt még lefeküdtem volna, a kezembe vettem a gitárom, és megpróbáltam játszani valamit, amitől megnyugszom. A kezem azonban minduntalan félrecsúszott a húrokon, és mikor a térdemre ejtettem a hangszert, inkább lefeküdtem aludni. Mielőtt még álomba merültem volna ajtónyitódást hallottam, és a szememet is kinyitottam, aztán rájöttem, hogy csak a képzeletem játszik velem, és visszahanyatlottam az ágyra, majd elsötétült a világ. 

Másnap magamtól ébredtem fel. Alig egy-két órát aludtam, de odakint már felkelt a Nap, szóval hat óra körül járhatott. A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni, mikor tudatosult bennem, hogy Cande és Rugge ma összeházasodik. Óvatosan felültem az ágyban, nehogy felkeltsem a mellettem alvó Jorget. Mégis, mikor talpra akartam állni, levertem a mankómat a szekrényről, ezzel akkora zajt csapva, hogy egy mormota is bosszankodva felébredne. Természetesen én is a mankó után estem, így elpirulva, sajgó térddel pattantam fel a földről. 

- Megvagy? - kérdezte mosolyogva az álmos tekintetű Jorge. És engem valamiért rögtön elöntött a düh. Elmegy, aztán csak annyit mond: "Bocs, Rugge majd elmagyarázza.." aztán meg mosolyogva a állapotom felől tudakolódik. 

- Persze. - mogorván a szekrényhez bicegtem, és kikaptam belőle a halványbarna kisestélyit, majd bevágva magam mögött a fürdőszoba ajtaját duzzogva öltözni kezdtem.

- Tini, nem beszélhetnénk? - pár perc múlva dörömbölni kezdett az ajtón, mire kicsit megtorpantam. Először némán meg akartam várni, míg elmegy a bejárat elől, mégis, inkább gyors mozdulattal felhúztam a ruha cipzárját, és elfordítva a zárat kinyitottam az ajtót. 

- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem komoran, miközben megpróbáltam bekapcsolni a nyakláncomat.

- Ne segítsek? - óvatosan rám mosolygott, én pedig sóhajtva elfogadtam az ajánlatát.

- Jól áll ez a ruha... - motyogta, miközben megigazította az ékszert.

- Jorge, legutoljára Selena Gomez hordott ilyet a "Csajok Monte Carlo-ban" című filmben... - puffogtam, és végignéztem magamon. Igazából nem akartam ezt a darabot választani, de Mechi szerint igenis jól néz ki, és alkalomhoz illő. - Mit akartál mondani?

- Csak beszélni szerettem volna... - rántotta meg a vállát. Kerültem a tekintetét, és inkább az esküvőre pakoltam össze. Meg sem szólalt, amíg el nem készültem, csak mikor már az ajtó felé vettem az irányt Cande ruhájának dobozával a kezemben. 

- Tini... - kezdte, de nem folytatta tovább a mondatot.

- Majd később beszélünk... - intettem sóhajtva, és kiléptem a folyosóra. Vissza akartam menni. Valami visszahúzott. Beszélni akartam vele, de a düh, amit akkor és ott éreztem, megállított. Nem engedett visszafordulni, monotonon suttogta a fülembe: "Fuss innen, nem beszélhetsz vele, mert ő nem érzi ugyanazt, amit te." 
Egy pillanatra megtorpanva nagy levegőt vettem, és igazat adtam a hangnak. Nem akarhatok semmit tőle. Kettőnk története ezen a ponton véget ért. És ez nem amolyan függővég, ami után az olvasó a folytatást várja: ez olyan befejezés, amit mindenki utál majd, még maguk a szereplők is, de ennek így kell lennie. Mert valami, vagy valaki nem akarja, hogy a könyv két főszereplője az utolsó oldalon lassú, szenvedélyes csókban forrjon össze, és a mesében mindenki megkapja a boldog befejezést. Mert ez nem egy tündérmese. Ez itt maga, a kőkemény valóság...

Cande szobája előtt lefékeztem, és megpróbáltam minden színészi tudásomat bevetni, hogy lehető legkevesebb dolgot tudjon leolvasni az arcomról. Felidéztem magamban mindent, amit tanítottak nekem, de eleinte csak a tanárom, Mrs. Rossi jutott eszembe a bibircsókjával a szája fölött, meg a heves gesztikulálásával. Mindig azt hajtogatta, a heves érzelmeket mindig jegyezzük meg, és egy-egy szerep alkalmával idézzük fel magunkban, milyen volt. Lehunyt szemmel kutattam az agyamban egy boldog emlék után. Mikor nem csak mosolyogtam, őszintén örültem valaminek. Mikor ragyogtam belülről. Percekig álltam az ajtó előtt, mikor hirtelen eltűnt a lábam alól a folyosón végigterített, vörös, néhol barna mintákkal díszített szőnyeg, és a borzongás futott végig a hátamon. Éreztem a bőrömön a napfényt, a talpam alatt a homok apró szemeit, és már tudtam, hol vagyok. Santorini szigetén, Görögországban. Közvetlenül azelőtt, hogy elindult volna a szólókarrierem. A srácokkal nevetünk a tengerparton, és én igazán, őszintén boldog vagyok.
Önkéntelenül is mosolyogva toporogtam a folyosón, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem mindent. De ahogy kinyitottam a szemem, az első másodpercben, mikor nem koncentráltam eléggé, újra Jorge képe jelent meg előttem, amit most el kellett nyomnom. Napfény, homok, tengerpart. Napfény, homok, tengerpart...
Ismételgettem magamban a boldog emlékeket idéző szavakat, miközben benyitottam Cande szobájába. Szorongva ült az ágyon, de mikor beléptem elmosolyodott, és felpattant. Kinyújtottam felé a kezem, jelezve, hogy indulhatunk. Néma csendben baktattunk le az előszobában várakozó Alba-ig, aki elvitt bennünket az esküvőre. Nekem még a kocsiban ülve sem tűnt föl a lányok hallgatása, mert végig csak az előre elgondolt három szót ismételgettem magamban, hogy hiteles legyen az alakításom. Mikor megérkeztünk a helyszínre, már jelen volt Lodo és a mi csatlakozásunkkal már csak egy emberre vártunk: Mercedes-re. Úgy döntöttünk, már az öltözőben várjuk meg őt, így elindultunk a szoba felé. Alba mindig előttünk lépkedett, nehogy összetalálkozzunk Ruggero-ékkal. Cande a karomat szorongatva lépkedett mellettünk, amíg meg nem érkeztünk a hatalmas helyiségbe. Öltözőhöz képest elég nagy volt, hófehér falakkal, és hatalmas, tükörrel ellátott sminkasztalokkal. Amint leültettük a menyasszonyt a székbe, Mechi trappolt be az ajtón. Dühöngve levágta a táskáját egy székre, majd fújtatva Cande mellé lépett.
- Mi a baj? - kérdeztem óvatosan, félve attól, hogy Mechi mindjárt felrobbanhat.
- Hogy mi a baj? - égő, vörös fejjel rám nézett, aztán hevesen kiabálni kezdett. - Xabi a bajom! Xabiani Ponce de León a bajom! Az a majom egyszer vigyorog rám, egyszer meg köszönni sem képes, egyszer meg akarja beszélni a dolgokat, most meg...
- Most meg? - óvatosan közelebb léptem a sóhajtozó barátnőmhöz, és megsimítottam a karját.
- Oh, az a rohadék az orrod előtt flörtölgetett az egyik errefelé tévedt lánnyal, akinek elég nagy dekoltázsa volt... - kiáltott fel idegesen Lodo, és nyomatékül dobbantott egyet.
- Majdnem... - rántotta meg a vállát Mechi. - Egy pincérnő volt. És a szoknyája volt rövid...
- Csak nekem tűnik fel, hogy Xabi direkt a te orrod előtt rendezi a kis "ügyeit"? - fakadt ki nevetve az eddig némán ücsörgő Cande. Erre persze Mechi is elhallgatott, kihúzta magát, és Cande mögé lépett.
- Ez most mindegy... - legyintett. - A lényeg, hogy te öltözz át gyorsan, aztán nekikezdünk a dolgoknak.
Ezzel Cande bevonult egy kis fülkébe, mi pedig leültünk a székekre.
- Te újra tudnád kezdeni Xabival? - fordultam egy kis hallgatás után Mechi felé.
- Nem tudom. Egyelőre úgy érzem, mintha kilöktek volna a mély vízbe, és ilyenkor az ember bármelyik hajóra felülne, csakhogy kihúzzák onnan...
Szomorú mosollyal nyugtáztam, hogy egyelőre ő sincs sokkal jobb helyzetben, mint én. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Ruggero viharzott be rajta, majd megtorpant előttem.
- Mi a francot képzelsz Pasquarelli, ide nem jöhetsz be! - mindenki kiabálni kezdett az öltözőben, Rugge pedig azt sem tudta, melyik irányból védje magát, így megragadta a karom, és kirángatott magával a folyosóra.
- A tanúm teljesen depressziós lett, és így semmire nem megyek vele... Fogalmam sincs, mit csináltál vele, de kérlek szépen, könyörgöm neked, hogy csináld vissza, mert pár óra múlva megnősülök, és ha nem tanúsítja ezt 10 év múlva a japán rendőrségen, engem örökre ott tartanak, és soha többé nem térhetek haza... - Rugge halál komoly arccal, idegesen toporgott előttem.
- Ma mindenki teljesen megzakkant? - nevetve álltam vele szemben, de ő még mindig nem adott rendes magyarázatot. - Rugge, ha Jorge bekattant, az nem az én hibám, és nem is tudok rajta segíteni, hívd ide neki a menyasszonyát, vagy mit tudom én, de rám szükség van odabent...
- Nem, tényleg nem érted! - kiáltott rám, és maga felé fordított. Lesütött szemmel gondolkodott perceken keresztül, majd mélyen a szemembe nézett. - Nézd, én ezt tényleg nem mondanám el más esetben... de ő nem... A rohadt életbe, szeret téged, legyen ennyi elég! - kiabált, és megindított maga előtt.  Esélyem sem volt megállni, így követtem őt az udvarra, ahol Jorge egy gitárral a kezében kuporgott egy padon. Egy pillanat erejéig tartott, amíg megtorpantam, de Rugge kihasználta ezt az időt, és lelépett. Sóhajtva leültem Jorge mellé, mire abbahagyta a játékot.
- Mit szeretnél? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő meghökkenve felém fordult.
- Én?
- Ruggero... - mormoltam, és egy pillanat alatt összeállt bennem a kép. - Akkor én most megyek, Candenek szüksége van rám...
Felálltam, és elindultam visszafelé, valamiért mégsem jutottam tovább pár méternél. Jorge lassan játszani kezdett, egy ismerős, lassú dallamot...

Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,

De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem, 

Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,

Igazad lett, hazudtam, hazudtam,

De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem...

És én csak álltam ott. Dühös voltam? Vagy csalódott? Nem reménykedtem benne, hogy a dal nekem szól. Biztos voltam benne. És egyszerre örültem, és dühös voltam, és utáltam, amiért ilyen gyáva alak. Utáltam, hogy tudom, hogy szeret, hogy ő tudja, hogy én is szeretem, és valójában nem is áll köztünk sem egy kotnyeles menyasszony, sem távolság, sem az égvilágon semmi, csupán a félelem. Az ő félelme, és az én félelemem. Magától, a szerelemtől. Egymástól...

És akkor és ott valami megmozdult bennem. Az összes érzés, az összes gondolat egyszerre tört fel bennem, a sok elnyomott zokogás és átsírt éjszaka. 

- Mit akarsz Jorge? - kiabálva megfordultam, és könnyekkel teli szemmel bámultam rá. - Miért énekelsz nekem szerelmes dalt, ha nem valójában nem akarsz tőlem semmit? Tényleg ennyire félnénk?

Ő csak bámult rám. Fogalmam sem volt, mit akar mondani, hogy mit akar felém mutatni magából. 

- Rugge szerint a szerelemben nem létezik félelem... - motyogta hosszú hallgatás után. Mély levegőt vettem, és újra, meg újra elismételtem magamban a tengerpartra emlékeztető dolgokat. Hogy boldog legyek, hogy mosolyogjak. De most zuhogott az eső. Én pedig fázva, bőrig ázva álltam a parton, és fogalmam sem volt, merre induljak. 

Sarkon fordultam, és rohamos tempóban elindulta vissza a többiekhez, miután még visszakiáltottam a némán álló fiúnak: - Tudod mit? Igaza volt...

Megpróbáltam minden sírásra utaló jelet eltüntetni az arcomról, aztán visszamentem a lányokhoz. Cande már teljes pompában ácsorgott a szoba közepén, miközben az édesanyja éppen a haját fonta be. Mosolyogva helyet foglaltam a többiek mellett, és ahogy a paddal szemközti órára pillantottam, rájöttem, hogy alig egy óra múlva kezdődik a szertartás. 

- Hogy vagy? - vigyorogtam Cande-re, aki szorongva leült mellém. Mindenki más el volt foglalva valamivel, így csak ketten hallottuk a beszélgetést. 

- Én... félek, Tini! - Cande remegve a vállamra hajtotta a fejét. -

Mi van, ha megöregszünk? És Rugge keres magának valami fiatalabb és csinosabb lánykát?

- Jajj, drágám... - nevetve felálltam, és leguggoltam elé. - Rugge imád téged! És nem csak a gyönyörű vörös fürtjeidért, a csodaszép arcodért, vagy a karcsú alakodért! Ő azt szereti, aki vagy. Azt a kedves, okos, céltudatos lányt szereti az összes szeszélyével együtt, aki te vagy. És aki melletted lesz belőle!

Cande nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott, és büszkén kihúzta magát. 

- Köszönöm... 

Még rengeteget beszélgettünk a lányokkal, és lassan kezdett letelni az idő. Végül a rendezvényszervező szólt, hogy a tanúknak a helyükre kéne fáradniuk, így még egyszer utoljára megöleltem a menyasszonyt, és megmarkolva a mankómat megindultam a szállingózó tömeggel. Rengetegen ültek már a szabadban elhelyezett székeken, és lassan mindenki elfoglalta a helyét. Engem mindenki megbámult, így aki eddig nem volt tisztában a dolgokkal, az összesúgott a hátam mögött a mellette ülővel, hogy vajon miért támaszkodok mankóra. Jorge is végigmért, és egy mosollyal jeleztem neki, hogy most nem viselkedhetünk úgy, ahogy akarunk. Ő is ugyanezt tette, én pedig megértettem, hogy vette a lapot. Végigmérve Rugget rájöttem, hogy most mennyire boldog. Mióta csak bevallotta, hogy mennyire szereti Candet, mindenki erre az alkalomra várt, de leginkább ő maga. Valamikor régen említette, hogy világraszóló lagzit akar majd csapni, és meghívja még Elvis Presley-t is, ha kell, a sírból i feltámasztja. Most mégis itt áll. Nem mondom, hogy olyan szolíd esküvő ez, de csendes, és meghitt. Rugge beérte egy ilyen esküvővel, mert az egyetlen, ami számított neki az, hogy ezt a vörös lányt az oltárhoz kísérhesse.

És perceken belül már meg is jelentek a vőlegény unokahúgai, akik a beinduló zenére virágszirmokat szórtak a levegőbe, majd megpillantottam Candet, aki a papája karjába kapaszkodva közeledett felénk. Amint megpillantotta Ruggerot-t, elmosolyodott, és magabiztosan lépkedett tovább. Megpróbálhatnám leírni, mit érezhetett Cande abban a pillanatban. Hogy mennyi gondolat, és érzelem suhant át az arcán egyetlen pillanat alatt. Hogy milyen gyönyörűen csillogott a szeme, amikor Ruggero-ra pillantott. Vagy hogy Rugge hogyan mosolygott amikor Cande mellélépett. Még én is láttam, ahogy a mellkasa villámsebességgel süllyed és emelkedik, a szíve pedig majd kiugrik a helyéről. És aztán mindenki szíve egyszerre vert az övével. Mindenki arcára mosoly kúszott, és az oltárnál álló párt figyelte. És valahogy én is megértettem. Megértettem, hogy ilyenkor már semmi nem számít. Hogy hányszor bántották meg egymást, hányszor tört össze a szívük a másik miatt, mert most itt állnak. Végül mindig visszataláltak egymáshoz. Nem azért, mert a sors úgy akarta. Talán a sors épp a szerelmük ellen volt. De ők ketten együtt elég erősek voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak bármivel, ami szétválasztaná őket. Ezért állnak most itt.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy elkezdődött a ceremónia, számomra nem létezett más, csak mi négyen: Cande, Ruggero, Jorge és én. A tömeg néhol tapsolt egy keveset, majd újra csend lett. Aztán valahogy eljutottunk Ruggero beszédéig. A fiúk gyönyörű szöveget hoztak össze, és látszott, hogy Rugge tényleg komolyan gondolja, amit elmondott.
- Tudod, én írtam egy beszédet... - Cande elvörösödött arccal bámulta a vőlegényét, majd nagyot sóhajtva elmosolyodott. - de most szeretnék őszintén, a tiszta szívemből beszélni. Hiszen ma ezért vagyunk itt. Hogy örökre egymáshoz tartozzunk. Az én álmom... itt most beteljesül. Kislánykoromtól kezdve vártam a szőke hercegre fehér lovon, aki megcsókol, összeházasodunk, és ezután minden happy end lesz. Ma már tudom, hogy nem ilyen egyszerű az élet. Lesznek még bonyodalmaink, rengeteg dolog, amivel együtt kell majd szembenéznünk, amiket együtt kell majd leküzdenünk. De tudod mit? Várom őket. Mindennél jobban, mert tudom, hogy te akkor is mellettem leszel. Ma, holnap, és mindörökké...
És könny szökött Cande és Rugge szemébe is, aztán az enyémbe is, és szinte mindenki együtt élte át velük ezt a napot. Én a fejemben újra és újra csak Cande szavait hallottam, és hirtelen hatalmasat nőtt a szememben. Ez a vörös, tüzes lány, aki képes lenne mindent feladni valakiért, akit igazán szeret.
Rugge óvatosan Cande mellé lépett, az ölébe kapta, és megcsókolta. Mindketten belemosolyogtak a csókba, és a közönség hatalmas tapsban tört ki. És hirtelen azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek Jorgeval. Nem érdekelt, mennyien látnak bennünket, de muszáj volt megbeszélnem vele mindent. Azonnal akartam tisztázni a dolgokat, hiába tudtam, hogy ez nem fog menni.
Innen rögtön átvonultunk a templomba, ahol legalább ennyire gyönyörű esküvő zajlott le. Ezután pedig az étterembe mentünk, és rögtön elkezdték elénk tárni a finomabbnál finomabb ételeket. A legtöbb kör alakú asztal szépen elrendezve állt az étkező közepén, kivéve a miénket. Ez hosszan el volt helyezve a terem végében, itt Cande és Rugge foglaltak helyet a családjukkal együtt, és Jorge, meg én. Többször szántam rá magam egy beszélgetés kezdeményezésére köztünk, de valami miatt sosem jártam sikerrel. A vacsora után egy hatalmas rétre mentünk, a legtöbb vendég pedig kíváncsian várt, amíg a személyzet ki nem osztotta a hatalmas, zacskóba csomagolt kívánság lámpásokat. Én jól tudtam, hogy mire készülünk. Az emberek párba álltak, és minden pár kapott egy-egy lámást, amit majd elenged az éjszakában, miután kívánt tőle egyet. Mi az épülettől a lehető legtávolabb álltunk, így messze a többiektől. Csak négyen voltunk ott, így összesen két lámpás maradt nekünk. Egy az újdonsült házaspárnak, és egy nekem, és Jorgenak. Sóhajtva nyugtáztam, hogy akár akarom, akár nem, ez így lesz, vele fogom felengedni a lámpást, így kivettem a zacskóból, és megvártam, míg Jorge óvatosan meggyújtja. Egy darabig csak álltunk ott, lehunyt szemmel. Fogalmam sem volt, mit kívánjak. Annyi mindent akartam. Annyi kérésem lenne, de most csak egyet mondhatok el. Mit kérjek? Tudni akarom, Jorge mit érez. El akarom felejteni örökre. Boldog szeretnék lenni. Szeretném, ha Cande és Rugge is örökkön örökké boldog lenne. És Mechi. És az összes barátom. Szeretném, ha őszintén tudnék szeretni valakit. Őszintén akarom szeretni Chris-t, hogy visszakapja mindazt a kedvességet, amit ad nekem. És vannak alattomos kívánságaim is. Amiket sosem szeretnék kimondani. Például a szívem mélyén valamilyen indokból erősen akarom, hogy Stephie sose menjen hozzá Jorgehoz. De ezekről a dolgokról inkább hallgatok.
- Mehet? - kérdezte halkan Jorge, mire aprót bólintottam.
- Legyen minden úgy, ahogy lennie kell... suttogtam magamban, és némán néztem, ahogy a lámpás elindul felfelé. És után az összes lámpás. Ezer, meg ezer égő lámpás ezer meg ezer kívánsággal. Van, amelyik teljesülni fog, és van, amelyik talán nem. És fogalmam sincs, az enyém hogyan végződik majd. De nem várhatok örökké a csodára.
Sóhajtva elmosolyodtam, és Jorge is ugyanígy tett, majd egyszerre nyújtottunk kezet a másiknak.
- Barátok? - kérdeztem mosolyogva, mire megrázta a kezem.
- Barátok. - motyogta, és így sétáltunk vissza a bálterembe. Mindketten tudtuk, hogy sosem leszünk igazán jó barátok. Annyiszor próbáltuk már, hogy meg sem tudom számolni. De ma talán sikerülni fog... mert talán így kell lennie...
Ahogy a buli elkezdődött, mindenki meg akarta táncoltatni Candet. Szegény körülbelül egy óra múlva jutott csak levegőhöz, és fáradtan odalépett hozzánk.
- Teljesen kivagyok... - nevetett, túlüvöltve a hangos zenét.
- Ez még csak a kezdet... - Cande anyukája nevetve a lánya mellé lépett, és leültette.
- Jajj, mi lesz velem, ha porontyaitok is lesznek? - Mechi tettetett csalódottsággal Candere nézett. - Örökké ezen a fantasztikus, okos és gyönyörű nőszemélyen fognak lógni.... - mutatott végig magán, és mindannyian felnevettünk. A zenében is egy pillanatnyi szünet állt be, és kis habozás után a lányok mind összenéztek.
- Énekelni akartok? - félve mértem végig őket, de már sejtettem a választ.
- Te fogod kezdeni... - vigyorgott rám Cande, én pedig kétségbeesetten kutattam valami indok után, amivel kifogásolhatom a dolgot.
- Nincs is mit énekelnem! - erre persze Mechi gonosz vigyorral előhúzott egy pendrive-ot a zsebéből, és rám nézett.
- Demi Lovato: Nightingale, spanyol fordítással egyenesen Martina Stoessel műhelyéből.
- Te lenyúltad! - csodálkozva felnevettem, és eszembe jutott a dal. A turném idején, mikor unatkoztam, rengeteg dalt fordítottam spanyolra, ebből viszont alig egy-kettő látta meg a napvilágot.
Mechi még mindig vigyorgott, mikor a színpad mellett álló laptophoz sétált, és elindította a dalt. Én felugrottam a színpadra, és a mikrofon előtt elhelyezett székre ültem. A zene megszólalt, és én énekelni kezdtem. A dal most valahogy passzolt is a hangulathoz, a szívemből szólt. És aztán egybeolvadt a zene, a szöveg, és csak én voltam, meg a dal, és az érzéseim.

Nem tudtam aludni az éjjel, 

Összezavarodott vagyok, mégis éber,

Minden úgy van, ahogy kell,

Csak a szívem nem épül fel

Szükségem van egy visszhangra,

Kell a fény, ami elviszt haza

Szükségem van egy hősre

Vajon lehetnél ez te?

Sosem látom a fától az erdőt,

Adj a daloddal erőt,

Egy kicsit vak is vagyok, 

Neked kell megtalálni a jelet, amit hagyok,

Lennél hát a fülemülém?

Énekelj nekem, tudom, hogy élsz,

Lehetnél a megnyugvásom,

Hozz nekem békét, a rég nem látott álmom,

Mond hát, hogy leszel a fülemülém...

Valakivel beszélni szeretnék,

Mert lassan elvesztem a reményt,

Muszáj válaszolnod, 

A kezemet fognod,

Szükségem van egy visszhangra,

Kell a fény, ami elvisz haza

Kell egy csillag, hadd kövessem,

Hogy ne kelljen elvesznem...

Sosem látom a fától az erdőt,

Adj a daloddal erőt,

Egy kicsit vak is vagyok, 

Neked kell megtalálni a jelet, amit hagyok,

Nem tudom, mit tennék nélküled,

A szavaid suttogás szerűek,

Nem tudom, lehetnek-e igazak,

De t elérted, hogy a kétségek meg ne találjanak,

Tudnál hát a fülemülém lenni?

Érzem, olyan közel vagy, a távolság semmi

Fülemülém, 

énekelj nekem, tudom, hogy ott vagy,

Mert te vagy a megnyugvásom,

Te elhozod a békét, a rég nem látott álmom

Mond hát, hogy leszel a fülemülém...

(Demi Lovato: Nightingale -szabad fordítás: Virág Panna)

Fogalmam sem volt, mikor találtam meg Jorge tekintetét, de nem engedtem el. És ő sem az enyémet. Csak néztünk egymásra, és nem tudtam, hogy mit tehetnék azért, hogy barátok maradhassunk. Igazi barátok, és minden úgy legyen, ahogy kell. Mert fogalmam sincs, hogy hogyan kell lennie, csak egyvalamit tudok: harcolni fogok a boldogságomért, és megtalálom a fülemülém...