20. Capítuló: Mindig van holnap /Évadzáró/

Hola!:)
Tudom, hosszú kihagyás volt, de ráfogom a tanulásra (és nem is hazudok vele)... Tudom, sokáig lezáratlanul hagytam egy kérdést, de most itt az évadzáró, hogy megválaszoljam. Senkinek nem ígérek semmit, de azért igyekeztem úgy megírni a részt, hogy tetsszen nektek. 
A részről... nos, többször vannak benne kisebb-nagyobb időugrások, amikért előre is bocsánat, de kénytelen voltam alkalmazni őket. A nagyobb bajom a résszel az, hogy utólag meggondolva nem igazán volt jó döntés egy ilyen lezárást adni a történet ennek a szálának, hiszen belátom, elég fiatal vagyok egy ilyen rész megírásához. De már nincs visszaút, megírtam :"D
Azért remélem, sikerül kicsit megszólítanom vele benneteket, és talán majd visszatérhetünk a témára pár évvel később is :D
Az egész "évados" figyelmeteket pedig szeretném megköszönni, és remélem, a továbbiakban is velem tartotok még :)

Néhányan azt mondják, az élet olyan, mint egy film. Az én életem során sok olyan jelenet van, amit visszanéznék. Van, amit azért, mert abban a pillanatban annyira boldog voltam, és csak látni szeretném magamat mosolyogni. Újra átélni azokat a perceket. Némelyeket inkább csak azért venném szemügyre, hogy lássam, hogy cselekedtem. Hoztam jó, és hoztam rossz döntéseket is egyaránt. Ez utóbbiak többségére inkább sosem gondolnék. De vannak még másféle jelenetek is. Amiket egyszerűen csak kivágnék. Vagy meg nem történté tenném őket. Visszamennénk, és egyszerűen csak átírnám a forgatókönyvet. Nem sétálnék aznap Chris házához, vagy csupán korábban meggyőzném az étteremből való távozásról. Valószínűleg, ha nem ismerem meg, sosem kecmergek ki a szakadékomból, amibe kerültem. De az is igaz, hogyha sosem találkozunk, ő még ma is élne. Aznap éjszaka nem ültem volna kétségbeesetten a kórházban, és nem néztem volna végig, ahogy egy húg elveszti a bátyját, egy édesanya a fiát, egy édesapa az ő büszkeségét. Én pedig a szerelmemet. Csak ültem magam elé meredve, a kezemen az ő vérével. De ez akkor és ott senkit sem zavart. Claudia-val kölcsönösen szorítottuk egymás kezét, hol én zokogtam az ő vállán, hol ő borult az én ölembe. Dr. Santiago vagy egy órán keresztül állt a műtőben, Chris édesanyja pedig minduntalan elkapott egy kifelé igyekvő orvost, minduntalan sikertelenül. Senki nem akart az állapotáról beszélni, ez pedig mind tudtuk, mit jelent. 

Egyszer csak elengedtem Clau kezét és megiramodtam a mosdó felé. Rettentő hányinger kerített hatalmába, és épp hogy elértem a fülkét, minden kitört belőlem. A mosdó hideg csempéjén kuporogva zokogtam, megállás nélkül. Odakint senki sem nézett rám úgy, mintha én is bent ültem volna a kocsiban. Mindenki próbál valahogy belém is lelket önteni, mikor pontosan tudom, hogy az én hibám, ami történt. Egyszerűen csak nem megyek fel énekelni. Nem marasztalom őt annyi ideig az étteremben. Vagy nem is ismerem meg. Soha nem találkozunk, és akkor soha nem kerülünk most ebbe a helyzetbe. Akkor a karambol egyszerűen... meg sem történt volna.
Nem tudom meddig kuporogtam a hideg csempén, csak arra emlékszem, hogy örökké ott akartam maradni. Nem akartam kimenni Chris családjához, vagy az orvosához. Nem akartam hallani azt, amit majd percek, vagy talán órák múlva a kórteremből kisétáló emberek mondani akarnak. Nem akartam végigcsinálni a következő napokat. Vagy az azt követőeket, aztán az azutániakat. Egyszerűen meg akartam szűnni létezni.
Ültem ott magzatpózba kuporodva, átkaroltam a térdem, és csak sírtam, mikor valaki a kezét nyújtotta felém. A szememet takaró könnyfátylon keresztül felnéztem Jorgera. Megragadtam a kezét, ő pedig fölrántott a földről és szorosan magához vont. Én pedig csak zokogtam. Már nem fogtam vissza magam, Jorge vállán egyszerűen csak kitört belőlem minden.
- Ez a női mosdó. - suttogtam erőtlenül, de ő csak még szorosabban ölelt.
- Jól vagy? - kérdezte, és óvatosan eltolt magától. Azt hiszem bólintottam, de a sokk addigra szinte teljesen a hatalmába kerített. - Mióta van bent?
- Nem tudom. - újra sírni kezdtem, Jorge pedig igyekezett megnyugtatni, sikertelenül.
- Most ki kell mennünk. - suttogta, és átkarolt. - Végig melletted leszek, oké?
- Rendben. - vöröslő szemmel léptem ki a folyosóra. - Ki hívott ide?
- Claudia. A telefonodról. - Jorge szorosan mellettem állt, tudatni akarta, hogy nem vagyok egyedül. - Azt mondta, teljesen magad alatt vagy és igaza is volt. - tudtam, hogy a következő kanyarban megpillantom Chris családját, mikor Jorge hirtelen megtorpant. - Tini, tisztában vagy vele, hogy ez nem a te hibád, ugye?
Némán toporogtam. Igent akartam mondani, de nem voltam rá képes.
- Tini! - Jorge megragadta a vállam, és szinte kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. - Jól ismerlek. Talán nem a legjobban, talán vannak dolgok, amiket nem tudok rólad, de azzal tisztában vagyok, hogy jelenleg ezer meg ezer Mi lett volna ha gondolat cikázik a fejedben. Tudom, hogy azon agyalsz, hogy te mit tehettél volna máshogy, hogy ő ne jusson idáig. De ez így is úgy is megtörtént volna. Mi lenne, ha nem találkoztok? Ha ma nem ültök be az autóba? Tini, kérlek, értsd meg, Chris mentős volt. Ez volt a végzete. Utolérte volna, ha itt vagy, ha nem. Te csak megszépítetted, színesebbé tetted az utolsó napjait.
Akkor már tudtam, hogy igaza volt. Hogy nem az én hibám. Mégis csak egy valami ragadta meg a figyelmemet: utolsó napjait.
- Jorge. - suttogtam halálsápadtan. - Te végig múltidőben beszéltél róla.
Nem akartam elhinni. Nem akartam felfogni, mi is történik. Csak fogtam magam, és átbújva Jorge karja alatt befordultam a folyosón. Azonban ahogy megláttam a keservesen zokogó Claudiát, már csak azt kívántam, bár ne tettem volna. Már Dr. Santiago is ott állt a folyosón, magához szorítva a feleségét. Akkor már tudtam, hogy mindennek vége. Meghalt...
Sírni akartam. De egyszerűen lélegezni sem tudtam. A gyomrom görcsbe rándult, a mellkasom szét akart hasadni, de én csak álltam ott. Nem tudtam, mikor esem össze, hogy mikor rogynak össze a lábaim, hogy a világ mikor szűnik meg létezni körülöttem. De nem történt semmi. A hasogató fájdalom megmaradt, pont ugyanúgy kínzott belülről, és én abban a pillanatban bármit megtettem volna, hogy ne kelljen léteznem. Állnom ott egyedül, és minden egyes pillanattal közelebb kerülni a tudatig: ő nincs többé. Chris meghalt...
Jorge finoman maga felé fordított, és átölelt. Én pedig csak álltam ott, és úgy éreztem, a világ összeomlik körülöttem. Hogy az összes dolog amit ismerek, amit szeretek, most kőzuhatagként akarna a fejemre borulni, és az egyetlen hely, ahol elbújhatok a lavina elől, az Jorge ölelése. A fájdalmam nem múlt el. Egyetlen pillanatig sem, és csak zokogtam és zokogtam. Egyre valóságosabbá vált, egyre jobban féltem. Féltem a kérdéstől: Mi lesz ezután? De úgy szorított magához, mintha csak azt akarná tudatni velem: nem vagyok egyedül. Ahogy ott állt, és hagyta, hogy zokogjak a vállán, a veszekedéseink, az összes rossz emlékünk semmissé vált, mert akkor ott volt mellettem.
Percek múlva engedett csak el, én pedig megpróbáltam erősnek látszani, és elindultam Clau-ék felé. Jorge szorosan mellettem állt, és egy percig sem hagyott magamra.
- A kocsi szétroncsolta... - kezdte Dr. Santiago, de a felesége hangos zokogására abbahagyta a magyarázkodást, és könnyes szemmel rám nézett. - Nem élte túl.
Bólintottam, és leültem a padra Claudia mellé. Szorosan átöleltem, és hagytam, hogy ő is sírjon.
- Minden rendben lesz. - suttogtam. - Idővel minden rendbe jön...

Reggel már otthon voltam. Azt vártam, hogy a Nap nem kel majd fel, az idő megáll, de a reggel eljött. Új nap virradt, az első fénysugarak ragyogva szántották át a sötét égboltot, és minden kezdődött elölről. Pár emberen kívül senki nem tudott arról, mi történt az éjszaka, és minden olyan volt, mint azelőtt. Mintha semmi sem változott volna. Az élet kegyetlenül folyt tovább, mintha az óra minden egyes kattogásával Chris akarna üzenni: megfogadtad...
És én tényleg tettem egy ígéretet. Tettem neki egy utolsó fogadalmat, és nem akartam megszegni. Nem akartam, hogy ebből is üres szavak váljanak, ezért abban a pillanatban, ahogy a fény beszűrődött a szobám ablakán, én felültem, és nekiláttam a dolgoknak. A fájdalom még mindig ott dübörgött a mellkasomban. Akárhányszor elsétáltam az ablak mellettem azt vártam, hogy ő megjelenjen, ha ránéztem a telefonomra, azt akartam, hogy elolvashassam az ő üzenetét, de újra és újra belém hasított a tudat: ő már nincs többé. Újra éj újra csak sírni akartam, keservesen zokogni, de be kellett hogy tartsam, amit ígértem. Jól tudtam, hogy nem várta volna, hogy azonnal lépjek tovább, és azt nem is tudtam volna megtenni. De nem zuhanhattam vissza a szakadékba, amiből ő rángatott ki. Nem tehettem. Élnem kellett, és nem csak túlélnem.
Másnap reggel elmentem Chris házához. Ahogy gondoltam, Claudia és Chris szülei már ott voltak, én pedig segítettem nekik bedobozolni a holmikat. Felcímkéztük a kartondobozokat, de az elajándékozásra vagy kidobásra váró dolgok kupaca csak nem akart megtelni. Ha egyikünk beletett valamit, más kiszedte, és ez így ment minduntalan. Felváltva sírtunk, de soha nem volt olyan perc, amikor valakinek ne lett volna könnyes a szeme. Még alig egy napja ment el, de úgy tűnt, lehetetlen lesz kibírni nélküle egy egész életet.
Dél felé már majdnem a lakás fele szelektálva volt, Claudia és én épp a nappaliban álló polcot pakoltuk le, mikor a kezembe akadt egy fotóalbum. Belelapoztam, mire Clau egy képre bökött. A fotó egy magas hegycsúcson készült, és a Santiago családot ábrázolta. Jó régen készülhetett, mert Chris még kisgyerek volt rajta.
- Chile környékén készült, a hegyekben. Még kicsi voltam, de arra emlékszem, hogy Chrisnek annyira tetszett, hogy azt mondta, hogy örökre ott akar maradni. - Claudia egy ideig csak nézte a képet, én azonban már máshol jártam. Lassan felálltam, és összecsuktam az albumot.
- Mi lenne, ha visszavinnénk oda? - kérdeztem halkan, mire a lány felkapta a fejét. Percek múlva már karon ragadva rángatott a konyhába a szüleihez, és azonnal előállt az ötlettel. A nagyszüleimnek volt egy hatalmas háza az El Muerto hegységben, amiről Claudia mesélt, és a temetésre kölcsön is adták volna. Én elég határozatlanul álltam hozzá az elején, de látni, hogy Claudia, aki egész életén át ismerte Christ, mennyire ragaszkodik a hegyekhez, engem is, és a szüleit is meggyőzte. Mikor épp indultunk volna vissza, én hirtelen megpördültem, és kiböktem:
- Szeretném átvállalni a temetés szervezését. - a szívem a torkomban dobogott, hiszen jól tudtam, hogy ez valahogy önzőség, de segíteni akartam, ahogy csak tudok. Azonban pár perc néma csönd után Dr. Santiago szomorúan elmosolyodott, és bólintott.
A következő napokat telefonálgatással töltöttem. Rengeteg külsőség, és jelentéktelennek tűnő dolog akadt, én mégsem éreztem fáradtnak magamat. Amíg elfoglaltam magam a szervezéssel, ha nem is végig, de akadt pár pillanat, amikor enyhülni látszott a fájdalom. Nem akartam engedni neki, nem akartam hogy leteperjen, mert tudtam, mi lenne a vége. Minden alkalommal, mikor a barátaim, vagy a családom azt kérdezte, nem szeretnék-e beszélni, vagy szükségem van-e bármire, csak megköszöntem a támogatást és mosolyogva megráztam a fejem. A kórházban töltött hajnal óta nem beszéltem sem Mechivel, sem Jorgeval, mert tudtam, hogyha másnak nem is, de nekik biztosan megnyílok, és akkor vesztettem.
Mire repülőre ültem, már éreztem magamon, hogy kezdek bezárkózni. Egész úton úgy tettem, mintha aludnék, hogy ne kelljen a mellettem ülő Mechivel beszélnem, valahol azonban éreztem hogy tudja, nem alszom.
- Tudod, van, hogy a világ sötét. - suttogta egyszer csak - De amikor úgy érzed, szeretnél begubózni, akkor kell még jobban nyitni a világ felé.
- Én csak... - lassan kinyitottam a szemem, és megpróbáltam megállni, hogy elsírjam magam. - Még nem állok készen rá...
- Tudom. - Mechi megszorította a kezem, és elmosolyodott. - De nem vagy egyedül.
Mikor megérkeztünk, még megtettük az utolsó lépéseket: a hatalmas nappali kanapéit a lépcső alá toltuk, a nagy ablakot szabaddá tettük, így tökéletes kilátás nyílt a hófedte hegycsúcsokra. Elrendeztük a székeket, felfüggesztettük a szalagokat, kitettük a virágokat. Mire a vendégek megérkeztek, minden készen állt. Claudiát csak később találtam meg, az ablak előtt álldogálva, a távolba meredve.
- Mindent megtettél érte. - bólintott, és megszorította a kezem.
- Nem teljesen. - éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek, de nem sírhattam.
- Ezt meg hogy érted?
- Én... - egy könnycsepp végigfutott az arcomon, mielőtt gyorsan letörölhettem volna. - nem tudom megtartani az ígéretem. Nem tudok elbúcsúzni tőle.
- Nem is kell. - sokáig álltunk szótlanul, mikor Claudia megszólalt. - Itt van. Érzem...
Bólintottam, és szorosan magamhoz öleltem.

- Mondani akartam egy búcsúbeszédet. - mindenki hallgatott mikor kiálltam a kis emelvényre, én viszont csak arra tudtam gondolni, amit percekkel ezelőtt Claudia mondott nekem. - De nem tudok. Chris volt az, aki megtanított arra, hogy nem szabad a múlton rágódni ha van, aki segít megvalósítani a jövődet. Aki rámutatott arra, hogy történhetnek rossz dolgok, de ezeket igenis le lehet győzni. És ezek a dolgok örökre velem maradnak. Ahogy ő is. És ezért... nem fogok elbúcsúzni. És nem is kell. Chris a részemmé vált, és bárhol is legyen most... itt van velem. - sokáig hallgattam, és a könnyeimmel küszködtem. Végignéztem az embereken: Mechi biztatóan, könnyekkel telt szemmel mosolygott rám, Claudia ott állt mellettem, és a tekintetében láttam a fájdalmat, a félelmet, ugyanazt, amit én éreztem. És leghátul ott állt Jorge is. Tudtam, hogy teljes vállszélességgel mellettem áll, és kész bármit megtenni értem.
- Nem akarok nyálas szövegekkel hitegetni bárkit is arról, hogy a fájdalom majd elmúlik, mert tudom, hogy nem fog. De azt is tudom, hogy nem kell elmúlnia. - óvatosan a sarokban álló gitár felé léptem, és felemeltem azt a földről. Lassan játszani kezdtem rajta, és hagytam, hogy újra kitörjön belőlem minden.

"Hogyan mondhatnám el anélkül, hogy összetörök,

Úgy, hogy nem kerít hatalmába,

Hogy foglalhatnám szavakba, 

Ha már túl sok a lelkemnek?

Hiszen én csak szerettelek, szerettelek, és elvesztettelek,

szerettelek, szerettelek, és elvesztettelek,

és ez pokolian fáj...

igen, ez pokolian fáj"

Fleurie-Hurts Like Hell

Némán néztem, ahogy a hegytetőn süvöltő szél magával viszi az urnából kiszabaduló hamvakat. Hagytam, hogy a hideg fuvallat végigsimítsa az arcomat, majd egyre erősebben tereljen a sziklaperemen álló korlát felé. Olyan volt, mintha csak magával akart volna vinni. Egy pillanatra felmerült bennem a gondolat: Mi lenne ha... Ha vele mennék. Ha magam mögött hagynék mindent...

Egy erősebb lökés hirtelen előre taszított, mire nekiütköztem Jorge vállának. Mechi is mellém lépett, és végigsimított a hátamon. Én pedig csak álltam ott, és még mindig a távolba meredve bámultam. Maradnom kellett. És nem véletlenül. Nekem egyszerűen csak... maradnom kellett. 

 A kis ház már rég kiürült, mikor én nekiláttam feltakarítani. Miután tudomást szereztünk a közelgő hóviharról, ami miatt egy ideig nem közlekednek majd a repülők, Claudia-ék, Mechi, és Jorge is hazaindult. Én úgy döntöttem, elpakolom a házat, az a pár hét pihenő pedig, amíg a vihar elül, jól fog jönni nekem is. 

Épp csak a padlót kellett volna még felsöpörnöm, mikor az ajtó megnyikordult. Egy pillanat alatt eszembe jutott minden rémtörténet, amit kiskoromban az elhagyott nyaralókban történt betörésekről hallottam. A partvissal a kezemben a bejárathoz sétáltam, és hirtelen mozdulattal fejbe vágtam a sötét alakot. Viszont amikor felkapcsoltam a villanyt, csak a földön fekvő Jorget láttam magam előtt. 

- Te jó ég... - fogalmam sem volt, hogy Jorge mit keres még itt, mikor a gépe két órája felszállt. Segítettem neki feltápászkodni, majd gyorsan hoztam egy kis jeget. 

- Jorge, hajnali négy óra van, neked nem kéne itt lenned. - a szekrényben kezdtem kutatni, hátha találok valami fájdalomcsillapítót a még mindig elég kábának tűnő fiúnak. 

- Én csak... - kezdte lassan - elhagytam a jegyem, és kénytelen voltam visszajönni.

- Én meg azt hittem, betörő vagy... - zavartan nevettem fel, és még mindig a szekrényben kutattam, mikor hallottam, hogy Jorge feláll a székről, ahol az előbb hagytam. Úgy hallottam a hangján, túltette magát az ütésen, és magához tért.

- Oké, ez nem igaz. - olyan őszintén beszélt, hogy hirtelen megfordultam, hogy szemébe tudjak nézni. - Valójában direkt nem szálltam fel, és irtó kényelmetlen volt egy órát a váróteremben ülni, hogy hihető legyen a sztori... 

Elnevettem magam, és hagytam, hogy ha csak egy pillanatra is, de elfelejthessem mindazt, ami az elmúlt napokban történt.

- Igazából csak nem akartalak egyedül hagyni. - a padlót bámultam, mire én megráztam a fejem. 

- Jól vagyok. Vagyis, nem teljesen, de rendbe fogok jönni... 

- Tudom. - mondta halkan, majd végre a szemembe nézett. - De segíteni akarok benne. Melletted akarok lenni. 

Sokáig álltunk ott, egymással szemben, aztán hirtelen magához szorított. Szorosan öleltem, és hirtelen a szívem újra heves dobogásba kezdett. Túléltem ugyan azt a balesetet, és túléltem az utána következő napokat is, de akkor éreztem először igazán, hogy élek. Ahogy Jorge válla fölött megpillantottam a hegyoldal mögül előbukkanó napsugarakat. Az új nap hírnökét, mely új reményeket új esélyeket tartogat minden egyes holnapban. Mert a holnap így is, úgy is eljön. Kapunk új esélyeket, kapunk új reményeket, mert kapunk egy új holnapot.