19. Capítuló: Fogadom

Hola!:)
Na, még időben megérkezett a rész, mit szóltok? Oké, azért meg is fizette az árát, hiszen összecsapott, és kissé rövid rész lett, de mindenképpen ki akartam tenni még ma...
Na... a rész nem olyan vidám, mint elsőre tűnik, de azért remélem, ha nem is szokásos módon, de tetszeni fog nektek... 
Természetesen a téma még lezáratlan, és a következő részek ezzel fognak foglalkozni, úgyhogy remélem mindenki megérti majd :(

Ledermedve álltam az ajtóban. Még mozdulni sem tudtam, úgy éreztem, egy pillanatra megszűntem létezni. Csak a szívverésemet hallottam, a világ elsötétült. Azt hittem, összecsuklom, de szilárdan, rendíthetetlenül álltam a lábamon. Nem tudtam, mit kéne tennem, fogalmam sem volt, mi lehetne a helyes döntés. 

Azt hittem, most végre sikerül elengednem. Hogy továbblépett, és mindketten külön folytatjuk az utunkat. De abban a pillanatban megtörtem. Hirtelen megértettem a célzásait, Stephie hirtelen felbukkanását, vagy Rugge megjegyzéseit. Miért hazudott ekkorát? Miért tette?

Dühös voltam. Ordítani akartam, kiáltani, hogy mindenki megtudja, mennyire haragszom. De egyúttal az is ott kavargott a fejemben: szeret. Egy pillanatig sem felejtett el. 

De ez mégsem változtatott semmin. Mert én ha nem is teljesen, de továbbléptem.. Akkor, és ott rájöttem, hogy én valóban boldog vagyok Chris mellett. Talán nem annyira, mint egykor régen, de azok az idők már sosem jönnek vissza. Lehet, hogy már sosem találok olyan szerelmet, mint amit Jorge iránt éreztem, de az már elmúlt.
A következő, amire emlékszem, hogy Rugge kirohant az öltözőből, háttal nekem, így nem vehetett észre. A következő pillanatban már Jorge is kint állt a folyosón, egyenesen előttem. Időbe telt, mire a szemébe tudtam nézni, de ő sem szólalt meg, elfehéredett arccal nézett rám.
- Én meg tudom magyarázni. - kezdte, de abban a pillanatban a legkevésbé volt szükségem a magyarázkodására.
- Ne kezd. - megráztam a fejem, majd nagy levegőt véve egyszerre zúdítottam rá mindent, ami már lassan hónapok óta nyomta a szívemet. - Minden egyes beszélgetésünk azzal végződött az elmúlt hónapokban, hogy valamilyen módon a tudtomra adtad, hogy éretlen vagyok. És tudod mit? Voltam olyan hülye, hogy egy pillanatra hittem is neked. De most... mindvégig nem is én voltam az, aki útját állta az őszinteségnek kettőnk között.
- Én...
- Nem, nincs szükségem az indokaidra. Végig azt hittem, hogy ha nem is vagyunk jóban, legalább így fizetjük meg az őszinteségünk árát. De valójában... csak a te kicsinyes játékodat játszottuk végig. Hát tessék... vesztettem. De nem te győztél le... - sarkon akartam fordulni, de nem vittek a lábaim. a következő pillanatban Jorge elém ugrott, és elállta az utamat.
- Tini, sajnálom, én csak...
- Ne tedd! - újra a szavába vágtam. Egy percig sem akartam hallani a hangját, most nem. - Elkéstél vele.
Határozottan indultam az ajtó felé, de ahogy egyre távolodtam Jorgetól, egyre gyorsabban szedtem a lábam. Attól féltem, hogy utolér valami, és csak rohantam. Összekapkodtam a táskámat, és meg sem álltam amíg ki nem értem az utcára. Már fogalmam sem volt, mióta rohanok, mikor megtorpantam. A határozottságom elszállt, és magamra maradtam a kétségeimmel. Egyszerre tört fel belőlem minden, és sírni kezdtem. Lerogytam egy padra, és percekig csak ültem ott. Nem tudtam, mihez kezdjek. Egyszer vissza kell majd mennem, szembe kell majd nézzek Jorge-val, és a ténnyel, hogy nem mindig alakul minden úgy, ahogy szeretném.
Mert én ezt vártam el. Valójában eddig minden úgy történt, ahogy nekem kedvező volt. A Violetta kezdetétől az álmaimat éltem: koncertek, aztán saját turné, mindezek közben ha csak pár hónapra is, de teljesen boldog lehettem Jorge mellett. Azonban amint elillant a pillanat varázsa, én csak sajnáltatni tudtam magam. Észre sem vettem, milyen csodálatos barátok állnak mellettem, milyen fantasztikus lehetőségeim adódtak, és a legszebb dolog: megismerhettem Christ. Még mindig nem tudom, hogy jobban szeretem-e őt, mint Jorge-t, de abban biztos voltam, hogy legalább annyira fontos számomra. Hirtelen úgy éreztem, ha nem is minden, de a kirakós nagy része a helyére került.
Azonnal írtam Mechi-nek, hogy semmi bajom, és ne aggódjanak értem. Amint felálltam, és indulni akartam, megpillantottam a felém rohanó Jorget. Hosszú idő óta először nem szorult össze a gyomrom, és nem is öntött el kétségbeesés. A mérleg két vége végre egyensúlyba került, és rettentően jó érzés volt kicsit felszabadulni. Bár még mindig maradtak bennem kérdések, és nehezteltem is Jorgera amiért végig hazudott, de már úgy éreztem, végre önmagam vagyok.
Jorge lihegve futott felém, pólóján is átütött az izzadtság, ebből pedig arra következtettem, hogy már régóta rohan utánam. Egy pillanatig átfutott rajtam, hogy faképnél hagyom, de nem akartam megtenni. Már nem.
- Tini, csak hallgass meg, kérlek! - kiáltotta, majd lefékezett előttem és megragadta a karom, hogy véletlenül se tudjak sarkon fordulni, és elillanni.
- Rendben. - mondtam nemes egyszerűséggel. Jorge arcán is láttam a meglepettséget, de megpróbálta összeszedni magát. Tökéletesen a helyébe tudtam képzelni magam, hiszen számtalanszor történt már meg velem, hogy mindennél jobban meg akartam találni a megfelelő szavakat, de valahogy sosem sikerült.
- Mikor visszajöttél, én... megijedtem. Hónapokig próbáltalak elfelejteni, és azt hittem, sikerült, de valójában... csak elnyomtalak magamban. Mert az az igazság, hogy mindig is a részem voltál, és mindig az leszel. Utálom magam, amiért ilyenek mondok, mert általában a tévében is mindig elkapcsolom az ilyen műsorokat, de az az igazság, hogy jelenleg bármit megtennék azért, hogy megbocsáss... Én csak féltem attól, hogy elvesztelek, kétségbe estem. Annyira sajnálom...
- Ne tedd! - halkan beszéltem, és habár hamar elűztem az érzést, egy pillanatra újra gyengének éreztem magam, - Mindenki követ el hibákat. Én folyton elvárom, hogy az engem körülvevő emberek megbocsássák az én tévedéseimet, és meg is teszik. Most én következem. Nem mondom, hogy most azonnal meg fog történni, de ígérem, hogy igyekezni fogok, és meg fogok bocsájtani. Ami megtörtént, az megtörtént. Mi pedig vagyunk akik vagyunk.
- Slágergyanút érzek... - Jorge elnevette magát, én pedig akkor és ott úgy éreztem, mindketten felnőttünk. Nem a megfelelő életkort vártam, hanem a megfelelő alkalmat, a megfelelő embert.
- Talán. - motyogtam, és elmosolyodtam.
- Köszönöm. - Jorge bólintott, majd megölelt. Pontosan tudtam, hogy a szívem hatalmasat dobban, de valójában számítottam is rá. Mostanra megtanultam együtt élni vele,
Egyikünk sem mondott semmit, de nem volt szükség szavakra, hogy tudjuk, most van itt a búcsúzás ideje. Ahogy Jorge is mondta, valahogy egymás részévé váltunk, és talán már sosem leszünk együtt, akkor is örökre ott maradunk a másiknak, jó és rossz értelemben is.
Hátat fordítottam neki, és elindultam. Vártam, hogy meghalljam az ő lépteit is, de mikor még mindig nem indult el, a vállam fölött hátrapillantottam. Mosolyogva állt ugyanazon a helyen, ahol percekkel ezelőtt is.
- Nem adom fel! - kiáltotta, majd lassan hátrálni kezdett.

A következő fél órában céltalanul róttam az utcákat. Jól ismertem Buenos Airest, most azonban, hogy végre minden a helyére került, észrevettem a város legapróbb szépségeit is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is tudom merre tartok. Percekig sétáltam így, mikor megtorpantam egy hatalmas ajtó előtt. Akkor már tudtam, hol is vagyok, így határozottan nyitottam be a panelházba. A lépcsőházban már futottam, így mikor bekopogtam a harmadik emeleti ajtón, szinte betörtem rajta. Chris meglepődve nyitott ajtót.
- Te meg? - kérdezte és egy mozdulattal beljebb tessékelt. - Honnan tudtad az utat?
- Azt hiszem, egyszerűen csak megmaradt bennem. - legyintettem. Valóban csak párszor jártam itt, mert általában Chris jött hozzám, de most valahogy magamtól idetaláltam.
- Tudod... most hogy jöttél... - kezdte, és magához húzott. - hirtelen eszembe jutott, hogy csinálhatnánk valamit...
- Hirtelen megszervezted a programot? - kérdeztem nevetve, mire megrántotta a vállát.
- Talán kicsit előre gondolkodtam. - mosolygott, majd odébb lépett. - Várj egy percet, és elkészülök.
- Rendben.
Chris percek alatt előttem állt, és lesétáltunk a kocsijához.
- Kivételesen nem mondod meg, hogy hová megyünk? - kérdeztem nevetve, de nem válaszolt addig, amíg be nem kanyarodott egy étterem elé.
- Garantáltan a legjobb hely egész Buenos Aires-ben. - mosolygott, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját. Már sötétedett, így az étterem kertjében világító lámpások tökéletes hangulatot teremtettek. Igazat kellett adnom a barátomnak, a valaha kóstolt legjobb ízeket tették elénk, talán ennek is köszönhető, hogy csak a vacsora végén jutottunk szóhoz.
- Köszönöm. - mosolyogtam Chrisre, de ő csak nézett rám.
- Nem énekelsz? - kérdezte hirtelen, mire a hátam mögött álló, üres színpadra tekintettem.
- Őrültség lenne. - zavartan néztem rá, mire ő a bárpulthoz sétált, és percekig beszélgetett egy férfivel, aki kisvártatva gitárral a kezében a mikrofon elé állt.
- Hölgyeim, uraim! - kezdte lassan, és miközben beszélt, Chris biztatóan rám mosolygott. - Bár a mai estére semmilyen fellépés nem volt betervezve... mégis meglepnénk önöket egy dallal. A színpadon: Martina Stoessel.
A vendégek tapsolni kezdtek, a férfi pedig felém intett, majd helyet foglalt a színpadon, ölében a gitárral. Torkomban kalapáló szívvel sétáltam az emelvényre, és leültem egy székre a mikrofon előtt.
Gyors egyeztetés után Christina Perri Thousand Years című számát választottam. Az első akkordok hallatán a tömegből páran tapsolni kezdtek, mikor felismerték a dalt. Chris láttán én is mosolyogni kezdtem, majd lassan hatalmába kerített a dal, és csak énekeltem.

"Minden nap meghaltam, mikor vártam rád,

Kedvesem, ne félj, én szerettelek,

Ezer éven át,

És szeretni foglak még ezer éven át..."

A szám végére már semmi nem létezett rajtam, és rajta kívül. Elvesztem Chris mosolyában, és úgy éreztem, ma talán végleg helyre állhat a világom.

- Nagyon jó voltál. - szólalt meg Chris a kocsiban ülve. Az út most sokkal hosszabbnak tűnt így, a koromsötétben, én pedig fáradt voltam, így csak lehunyt szemmel ültem az ülésen.

- Azért legközelebb ne csinálj ilyet... - motyogtam, majd kinyitottam a szemem, és alaposan megnéztem magamnak. - De köszönöm. Szeretlek.

Újra lehunytam a szemem, és úgy éreztem, minden tökéletes. Hogy végre minden helyreállt. 

Aztán vége lett. Abban a pillanatban, ahogy boldog lettem, újabb törésvonalhoz értem. 

Észre sem vettem, hogy alszom. A kocsi monoton zúgása ringatott álomba, valahogy mégis ébren voltam. Ébren voltam, mikor meghallottam a hangot, mikor éreztem a füstöt, mikor beleremegett az egész kocsi az ütközésbe. A szemem hirtelen felpattant, a torkomból pedig sikítás tört fel. Az egész kocsit átjárta a kétségbeesés szaga, én pedig pillanatokig hinni akartam, hogy csak álom az egész. Egy rossz rémálom. Úgy tűnt, órákig húz magával minket az autó, ami bal oldalról csapódott belénk. Nem volt elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy ésszerűen cselekedjek, csak ijedten kaptam Chris keze után, aki visszaszorította a kezem. Aztán megállt a kocsi. Még akkor is levegő után kapkodtam, mikor meghallottam Chris hangját. 

- Jól vagy? - kérdezte zihálva. Már akkor tudhattam volna, hogy valami nincs rendben, de mikor biztatóan rám mosolygott, egy kicsit megnyugodtam, és bólintottam. Nem éreztem a lábam, mikor kiszálltam az autóból, de mivel fel tudtam állni, lélegeztem, és a mellkasomban dübörgő szívemen kívül semmit nem éreztem, arra következtettem, semmi bajom nem esett. Amíg ott álltam kint az úton végig azt hittem, hogy Chris is követ majd, de nem tette. A másik kocsiból egy férfi szállt ki, telefonnal a kezében, és már hívta a mentőket, így én visszamásztam a kocsiba.

- Szállj ki! - kiáltottam kétségbeesetten a fiúra, aki csak nem mozdult. Az arcán mosoly futott át, majd a kezét nyújtotta. Próbáltam neki segíteni, ügyelni arra, hogy minél kevésbé fájjon neki, de fogalmam sem volt, hol szorult be, vagy mit csináljak másképp. Örökkévalóságnak tűnt, mire kihúztam a kocsiból, és ő a betonra feküdt. Nem tudtam, mit tehetnék. Az inge vérben ázott, az arcáról tisztán leolvasható volt a fájdalom, mégis mosolygott. 

- Mit tegyek? - kérdeztem sírva, ő viszont lefogta a kezem, és a mellkasához szorította. 

- Nem mondom, hogy te voltál az első szerelmem. - kezdte küszködve, mire én erélyesen rárivalltam. 

- Ne kezd! Ne búcsúzkodj, kérlek! - kétségbeesetten sírtam, de ő folytatta.

- A nagyapám azt mondta, nem is az első csókok, szerelmek a legfontosabbak, hanem az utolsók. - nagy levegőt vett. Láttam rajta, hogy nehezen beszél, ezért próbáltam csitítani, de nem hagyta magát. - Nem te vagy az első szerelmem, Martina Stoessel. De te vagy az utolsó. - suttogta, majd megcsókolt. Éreztem, hogy elgyengült. Abban a pillanatban bármit megtettem volna azért, hogy megmentsem. Nem akartam elfogadni, de jól tudtam, hogy az utolsó perceinket töltjük együtt. 

Ő maga is mentő, tennie kellett volna valamit, nem?

Nem hallottam meg a mentők szirénáját, csak akkor eszméltem fel, mikor hordágyra tették Christ. Még akkor is a kezemet szorította, én viszont soha nem akartam elengedni az övét. 

- Fogadd meg, hogy boldog leszel! - mélyen a szemembe nézett, és nem hagyta, hogy félrenézzek. - Fogadd meg! Kérlek!

Nem akartam válaszolni neki. Nem akartam boldog lenni. Nélküle nem. Soha többé. Még akkor is engem nézett, mikor betolták a mentőkocsiba. Kérlelően, szinte követelte az ígéretem. És ekkor elkiáltottam magam:

- Fogadom! - abban a pillanatban becsukták a kocsi ajtaját, és ő távolodni kezdett tőlem, azonban én még mindig ott álltam egy helyben, és azt suttogtam: - Fogadom...