11.Capítuló: Bízz bennem!

Hola chicas!Meghoztam az új részt! Ebben a részben nem történik igazából semmi érdekes, de azért remélem, hogy tetszik majd nektek!<3 Úgyhogy komizzatok és iratkozzatok fel!:)

Miután kettesben hagytam Mechit és Xabit, úgy döntöttem, felkeresem a többieket. Nem is kellet sokáig kutatnom őket, Mechin és Xabin kívül mindenki Lodoék szobájában volt.

- Tini! - ültetett maga mellé Jorge. 

- Nincs valami ötleted, hogy mit csináljunk ma? - Lodo felsóhajtott és a fejét Tomas vállára döntötte.

- Nem igazán. - ráztam meg a fejem. Eszembe jutott pár ötlet, de mindig volt valaki, akinek nem felelt meg. 

- A Sagrada Família? - vetette fel Cande. - Az Barcelona leghíresebb épülete.

- Kulturális emlékműveket nézzünk most komolyan? - akadt ki Rugge, mire Cande szúrósan nézett rá. - Akarom mondani, ez kitűnő ötlet drágám!

- A Güell park? - ötletelt Lodo is.

- Semmi kedvem egész nap caplatni. - nyavalygott Tomas. 

- Tudjátok mit? - most Jorge volt soron. - Mi lenne, ha a napot a barcelonai akváriummal kezdenénk? 

Ez eddig mindenkinek tetszett, úgyhogy csöndben hallgattuk a folytatást.

- Aztán... - gondolkodott Jorge. - a Tibidabo vidámpark jönne.

- Szuper! - vigyorgott Ruggero.

- És estére lenne egy meglepetésem...-fejezte be.

- Na, ne már! - sosem szerettem a meglepetéseket. 

- Hé, bízz bennem! - ölelt magához Jorge. 

- Oké, akkor... - csapta össze a tenyerét Cande. - Mindenki menjen készülődni,  aztán 10 perc múlva találkozunk lent!
Ezzel mindenki elvonult a saját szobájába készülődni. Amint beértem a szobánkba, Mechit pillantottam meg. 
- Ti is jöttök? - kérdeztem. 
- Persze. - mondta, miközben a cuccait (talán az egész bőröndjéből) a táskájába tette. - Csak majd a fiúk meglepetése után -amiről Xabi azt mondta, nincs messze az étteremtől- elmegyünk a Salsa Para Pasta-ba. 
- Szuper! - én is elmosolyodtam. Régen nem láttam őt ilyen boldognak. 
- Készen vagy? - nézett rám Mechi, mire bólintottam és kiléptünk a folyosóra. Épp bezártam az ajtót, amikor valaki hátulról mögém lopózott és felkapott. 
- Nem mondtad, mit csinált Mechi. - Jorge végre letett. 
- Mi? - fordult felénk az említett. - Én?
- Csak paranoiás lett! - legyintettem, mire mind a hárman nevetni kezdtünk.
- Mehetünk? - Lodo arcán hatalmas vigyor ült.
- Most valami nagyon ijesztő dologra kéne számítanunk? - ha a Lodoval töltött napok alatt valamit megtanultam, az az, hogy ha ez a vigyor megjelenik, érdemes Lodo 10 méteres körzetén kívül tartózkodni.
- Nem annyira.... - húzott kifelé minket, ahol már láttuk, mire gondol. A bejárat előtt 4 motor állt. - A fiúk azt mondták, tudják vezetni, úgyhogy béreltem... 
Mechivel összenéztünk. Abban nem kételkedtem, hogy Lodo problémamentesen utazik majd Tomas mögött, de hogy én önként és dalolva fel nem ülök erre a két kerekű veszélyre, az biztos. 
- Egyszer már ültél mögöttem. - lépett mellém Jorge, miután észrevette, hogy nincs minden rendben nálam. 
- Igen, a járdán, miközben hússzal mentünk! - fordultam felé, mire átölelt. 
- Csak bízz bennem! - a szemébe néztem és már nem féltem. Egyszerűen nem értem, hogy lehet ennyire... tökéletes. Egy része teljesen olyan, mint Leon. A másik pedig Ruggero. Egyszerre tud 5 éves kisgyerek és megértő, komoly, mélyen szerető fiú lenni. 
A fiúk összenéztek, mi pedig felültünk mögéjük. A motor zúgni kezdett és elindultunk. Először Lodo és Tomas indult meg. Lodo elég sokszor ülhetett a motor hátsó ülésén, mert még csak át sem karolta Tomast, az ég felé nyújtotta a kezét és elordította magát:
- Todo el resto no cuenta!!! - üvöltötte. Én szorosan Jorgehoz simulva ültem a motoron, mire ő hátra nézett és bátorítóan rám mosolygott.
- Hé... Bízol bennem? - kérdezte, mire én bólintottam.- Akkor ne szoríts ennyire, mert megfulladok. - nevetett, erre persze kicsit engedtem a szorításon. Aztán meghallottam, amint Lodo üvöltözik. Énekelni kezdtem a Todo el resto no cuentat, Lodo dalát. Egy idő után a többiek is énekelni kezdtek, és mire megérkeztünk a barcelónai akváriumhoz, ordibálva, tök hamisan kornyikáltunk. Nevetve leszálltunk a motorról és amíg a fiúk elmentek letenni a járművet, mi leültünk egy padra. Beszélgetni kezdtünk, amikor Mechi hirtelen felállt és odasétált a velünk szemben lévő újságoshoz. Nem értettem, mit szeretne. Megvett egy újságot és visszajött hozzánk. 
- Ez mi? - kérdeztem, mire a kezembe nyomta az újságot. a cikkben rólam és Jorgeról volt szó.

- Nem lehet, hogy ilyen hamar kiderült...- dadogtam és felálltam. Akkor jutott eszembe, a villanás, amit az utcán láttam nem villám volt,hanem vaku. A fiúk épp most jöttek vissza. Odarohantam Jorgehoz és a kezébe nyomtam a cikket. Hagytam hogy elolvassa, csak utána estem neki. 
- Ez hogy lehet? - mondtam. - Te szóltál nekik?
- Mi? Dehogyis. - védekezett. - Szerinted egyikünk is elmondta volna?
- Nem... Csak... - igaza volt, még csak az is hülyeség, hogy ez megfordult a fejemben. 
- Hányszor kell még elismételnem? - mélyen a szemembe nézett. - Bízz bennem!
Miután kicsit lenyugodtam bementünk a tropikárium szerű épületbe.  Csodálatos volt látni, ahogy a sok tengeri hal úszkál körülöttünk. Amikor cápák mentek el a fejünk fölött, beadtam a kulcsot.
- Ez csodálatos... - fakadt ki Cande is.
- Kell egy fotó! - kapta elő a telefonját Lodo. - Mechi! - szólt az álmélkodó Mechire Lodo. - Mechi! 
De Mechi meg sem hallotta, csak állt egy helyben és bámulta a vízi világot. Lodo pedig beletörődött és így készített pár fotót.

 Amikor végig jártuk a tropikáriumot, újra felültünk a fiúk mögé, akik elvittek bennünket a Tibidabo vidámparkba. Vagyis csak vittek volna, mert vagy háromszor eltévedtünk. De negyedszerre már sikeresen odataláltunk.
- Végállomás, leszállás! - nézett hátra Jorge.
- Vicces vagy! - leszálltam és odasétáltunk a bejárathoz. Amíg a fiúk leparkoltak, mi megvettük a jegyeket. 
- Hány gyerek, hány felnőtt? - kérdezte unottan a jegyárus. Mivel mind a hatan túlléptük már a 18-at (legalábbis életkorban, dehogy a fiúk agyi-szintje még nem haladja meg az 5-öt az biztos), vettünk nyolc felnőtt jegyet. Megvártuk a fiúkat, aztán beléptünk a nagy kapun. 
- Először az óriáskereket! - kezdett el ugrándozni Xabi, tényleg úgy, mint egy 5 éves. 
Xabi kérésére felültünk az óriáskerékre, ahonnan szinte egész Barcelonát beláttuk. 

  

Ez után szinte mindenre felültünk. Egy valamit kivéve. A hullámvasút. Nem tudom, hogy feltűnt-e rajtam kívül valakinek, de nem is akartam róla szólni. Az egyetlen dolog, amitől kiráz a hideg a vidámparkban. Nem tudok felülni rá anélkül, hogy felfordulna a gyomrom.
- Min nem ültünk még? - nézett körbe Lodo. - A hullámvasút!
Erre mindenki megindult, de én csak egy helyben álltam ott. Levert a víz és úgy éreztem, mindjárt meggyulladok, úgyhogy odasétáltam a mellettem lévő italos standhoz és vettem egy topjoy-t. Felbontottam és belekortyoltam. Egy leheletnyivel jobban lettem a hűsítő italtól, de még így sem volt semmi kedvem felszállni. Csak akkor tűnt fel a kupakban lévő üzenet: Bízz benne! Mi van? Ez a mai nap szlogenje? Ebben a pillanatban lépett mellém Jorge. 
- Jössz? - nézett rám, és ettől a tekintettől egy kis időre elszállt minden félelmem. Csak akkor tértek vissza, amikor a biztonsági kart megigazítotték rajtunk. 
- Baj van? - szorította meg a kezem Jorge. 
- Nem. - mosolyogtam és már tényleg nem volt semmi bajom. A kocsi elindult és az első lejtőnél mind egyszerre sikítottunk fel. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre emlékeztem. Ez eszembe juttatott valamit. Csak rá kellet magam vegyem, hogy élvezzem. Az élet is pont olyan, mint a hullámvasút. Vannak lejtők és emelkedők. De csak rajtunk áll, hogy sikítunk és az út végét várjuk, vagy élvezzük. Észre sem vettem, hogy már nem is félek. 
Amikor kiléptünk a vidámpark kapuján, már jócskán sötétedett.
- Valami látványosságot terveztél meglepetésnek? - kérdeztem Jorgetól, mire bólintott. - De nem baj, hogy sötét van? 
- Nem. - megrázta a fejét. - Sötétben sokkal szebb. 
Felültünk  a motorra, de most már nem hagyott békén a gondolat, hogy milyen látványosság az, ami sötétben szebb. 
- Hová megyünk? - kérdezősködött Mechi is. 
- Majd meglátjátok... - makacskodtak a fiúk.
- De mondjátok már el... - kezdte Cande, de a fiúk megálltak. A Font Magicánál, a táncoló szökőkutaknál voltunk. Ebben a látványban főleg az volt a különleges, hogy a szökőkutak "táncoltak", zenéltek és a zene ritmusára változtatták a színüket, formájukat. Egyszerre volt gyönyörű és lélegzetállító látvány. És persze azt sem hagyhatjuk ki, hogy mennyire romantikus volt. 
- Ez gyönyörű. - bújt oda Cande Ruggehoz.
- Az... - ölelte meg Mechi Xabit.
- Tomas, kell nekem egy ilyen otthonra. - nevetett Lodo.
- Drága egy feleség vagy, tudod-e? - ölelte át őt Tomas.
- Köszönöm! - néztem  Jorgera.
- Ugyan mit? - kérdezte értetlenül.
- Hogy vagy nekem. - bújtam hozzá. Csak figyeltem a szökőkutat és ránéztem a többiekre, és rájöttem, hogy milyen szerencsés is vagyok... Ilyen barátaim, ilyen rajongóim és ilyen életem van.