8.Capítuló: Sajtótájékoztató

Hola amiga!                                                                                                                                    Igen, megjött az új rész! Itt a hétvége, úgyhogy nekem is volt időm írogatni kicsit reggel.  Kicsit rövidebb, de tartalmasabb rész ígérkezik!                                                              Várom a komikat és a feliratkozóknak is örülnék!                                                                                                                               

Az éjszaka szinte semmit nem aludtam. És nem csak azért, mert Mechi folyamatosan forgolódott a szomszéd ágyon, hanem mert nem hagyott békén a gondolat, hogy mit akarhat Lukas. Elővettem a telefonom és újra meg újra átfutottam az üzenetet, hátha találok benne valamit, amit eddig nem vettem észre. Aztán újra rám jött egy düh-roham, legszívesebben ordítani lett volna kedvem, de most csak virtuálisan tehettem meg. Nem érdekelt semmi, csak tudni akartam, hogy mire megy ki ezzel az egésszel. Tudom, hogy nem volt sok esély arra, hogy visszaír, de megtörtént. Bepötyögtem a telefonomba egy üzenetet amire választ is kaptam. 

Erre legszívesebben a falhoz vertem volna a telefonom, de nem akartam felébreszteni Mechit. Valahogy ki kellett eresztenem a gőzt, úgyhogy felkaptam a pulcsimat, és halkan lenyomtam a kilincset, majd kiléptem a folyosóra. Mivel a liftre sokat kellett volna várni, inkább lerohantam a lépcsőn. Miközben rohantam, végig egy valamin járt a fejem. Május 2. van. A juntada tinista évfordulója. És nekem így kell megélnem ezt  a napot. Nem emlékezhetek erre a napra igazából. Nem tudom felidézni magamban az érzést, amivel színpadra álltam, a sok rajongó sikítását. Hanem így kellett rohannom. Lukassal és száz meg száz kavargó, zavaros gondolattal a fejemben.
Kint a madarak csicsergése és a hajnali, hűvös levegő némiképp kitisztította a fejem. Kislányként mindig úgy képzeltem el, hogy senkit nem fogok utálni (és amolyan csillámpónikkal élő kis tündérke leszek). Most sem akarok. Lukast sem utáltam. Épp csak, ha felgyulladna mellettem, és lenne nálam egy üveg víz... azt a kis vizet meginnám! Oké, lehet, hogy kicsit utáltam. De hogy jön ő ahhoz, hogy elrontsa a szabadidőm?!? Jorge kapta a szerepet, mert ő volt a legjobb. A hangja, ahogy táncol... oké, vissza a témára! Lukas pedig túlléphetne már ezen. Kicsit kifordultam magamból. Felkaptam egy követ és teljes erőmből a vízbe hajítottam. Erre kicsit megrándult a csuklóm. De amikor masszírozni kezdtem a csuklóm, újra feltűnt a tetoválásom. "All you need is love" ( csak a szerelemre van szükséged). Talán tényleg így volt. Talán csak Jorgera volt szükségem. A lábaim akaratlanul is a szálloda felé vittek. Benyitottam a szobánkba, ahol Mechi pakolt. 
- Hová mész? - huppantam le az ágyra.
- Xabival csinálunk valamit! - barátnőm még betette a táskájába a naptejet, aztán az ajtó felé indult. - Ugye nem baj, hogy lelépek? 
- Dehogy! El leszek! - bár ez közel sem volt igaz, rájuk fért már egy nap kettesben. - Érezd jól magad! Chau!
- Ciao! - miután Mechi elment, kerestem Lodot, de ő Tomassal volt valahol, Cande pedig nem volt a szobájában. Ezek alapján arra a döntésre jutottam, hogy mivel Rugge biztos Jorgeal beszél, Cande pedig Ruggeal van, ezért megkerestem a fiúk szobáját. Nem tudom, hogy képzelem el a lelkiző Ruggeot és Jorgeot, de biztos nem így. Jorge épp Cande óriási bőröndjében ült, amit Rugge húzogatott, Cande pedig megállíthatatlanul nevetett az ágyon. 
- Hívjam a segélyszolgálatot? - húztam fel a szemöldököm, mire Jorge megpróbált kipattanni a bőröndből, nem sok sikerrel, mert beleragadt. 
- Majd az oroszlán! - Rugge segítségével végre kikászálódott.
- Hát ennyi ésszel nem lesz sok esélyetek túlélni azt a tömeget, ami odakint áll. - Candet még mindig a röhögő-görcs kerülgette, de már kiállt az ablakba és vadul integetni kezdett. 
- Ha ez megnyugtat, a medúzák már 650 millió éve agy nélkül élnek! - ölelte át őt Ruggero. 
- Tini, Jorge, le! - nyitott be Fel, mire mi a sarkában loholva lefelé rohantunk.
-  Mi az? - kérdezte Jorge, amikor Felipe végre megállt a szálloda halljában. 
- Tudod te, hányadika van? - kerekedett el Fel szeme.
- Május 2. 
- Igen, vagyis... - vezettem rá a megoldásra.
- A juntada! - Jorge ilyenkor tényleg olyan, mint egy nagy gyerek. - De ugye... nem?
- De igen! - most már biztos volt. Felipe egy sajtótájékoztatót akart. 
- Neeee! - állt fel Jorge. - De miért?
- Miért kék az ég? - kezdte a monológját a mi kedves szervezőnk.
- Mert Fel azt mondta... - hadartuk unottan.
- Miért zöld a fű? 
- Mert Fel azt mondta! 
- Miért mentek el? - már meg sem vártuk a végét, felálltunk. - Irány öltözni! 
Hívtunk egy liftet és beszálltunk. Jorge hátra ment és fütyörészni kezdett, én viszont csak az ajtónál ácsorogtam. Egyszer csak abbahagyta és kínos csönd telepedett ránk. 
- Mi a baj? - végre, végre megtörte a hallgatást.
- Semmi... - miért is lenne? - vágtam olyan fejet, mint aki azt sem tudja, miről beszél Jorge.
- Te is tudod! - lépett hozzám. - Nem beszélsz velem, de ha igen, akkor is csak a földet bámulod.
- Ó, tényleg? - mondtam olyan finoman, mint egy szike. - Hát én nem hiszem.
- Tini... - szerencsémre kinyílt az ajtó és megérkeztünk. Én pedig a nagy eszemmel fogtam magam és elrohantam. Bent becsaptam az ajtót és lehuppantam a földre. Most csak egy valami tudott megnyugtatni. Egy dolog volt, amit még nem rontottam el. A rajongóink szeretetét. Kinéztem az ablakon és integetni kezdtem a kint álló gyerekeknek, akik erre felmutatták a sok posztert és ugrándozni kezdtek. Erre máris mosolyogni kezdtem. Ilyenkor érzem, hogy különlegesek vagyunk. Hogy csak elég felemelnem a kezem és máris mosolyok zápora jelenik meg a semmiből.
Gyorsan a szekrényemhez fáradtam és felkaptam valamit. Végül a farmerruhám és a hosszú, fehér kabátom lett a nyerő. Kimentem a szobából és kulcsra zártam az ajtót. Amikor kiléptem a szállodából, rajongók ezrei kezdtek el sikítozni, mire én aláírogattam a naplókat, a Violettás katalógusokat és néhányukkal fotózkodtam is. De amikor megfordultam, olyat vettem észre, amitől nem tudtam se köpni, se nyelni. Jorge ott állt a szálloda előtt és egy lányt ölelgetett. Bosszantóan szép lányt. Addig bámultam őket lemeredve, hogy ő is észrevette. Elindult felém, mire én mosolyt erőltettem az arcomra. 

- Csak... - gondolkodtam. - Nem kértem bocsánatot az... előbbiért.
Egyikünk sem szólalt meg. Szerencsémre megjött a kocsi, ami átvitt bennünket a sajtótájékoztatóra. 
- Csak tessék. - nyitotta ki Jorge a kocsiajtót. Beszálltam, de még mindig érezhető volt köztünk a feszültség. Ki az a lány? Mit akar Lukas? Mire gondolhatott Jorge a liftben? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Észre sem vettem, hogy az autó leparkolt és megálltunk. Szótlanul kiszálltunk és jókedvest színlelve bekopogtunk a terembe, ahol egy 
Pablo nevű újságíró várt minket. Helyet foglaltunk és beszélgetésbe kezdtünk.

- Mit éreztek most, hogy vége van a Violetta-livenak? - tette fel az első kérdést Pablo. 
- Hát... - kezdte Jorge. - Egy részről szomorúak vagyunk, mert nagyon sok élményt és tapasztalatot köszönhetünk ennek a turnénak. Nagyon jó volt látni, hogy volt olyan, aki több ezer kilométert utazott, csak hogy eljöhessen a koncertre. Másrészt viszont kipihenhetjük magunkat és ki tudja, talán lesznek még koncertek.
- Tini, te nem úgy döntöttél a közelmúltban, hogy a turné után szólókarriert kezdesz? - erre a kérdésre kicsit megdöbbentem. Valóban úgy volt, hogy szeretnék saját lábra állni, de képtelen vagyok elszakadni a barátaimtól és... Jorgetól. Na persze neki én nem jelentek semmit, ott van az a lány. 
- De, igen. De a döntések még változhatnak. Én sem vagyok biztos magamban, nem tudom még, hogy merre haladjak tovább. - mondtam, majd Jorgera néztem. Sokáig meredtünk egymás szemébe, ami az újságírónak is feltűnt.  
- És mit szóltok a sok Jortini fanhoz? - kérdezte. - Tudtommal vannak olyanok, akik nem igazán szeretik együtt látni Stephiet és Jorgeot, vagy Tinit és Petert.
- Szerintem egyikünket sem zavarja. - nevettem fel kényszeredetten, mire Jorge is elmosolyodott.
- Tini, mikor lesz az esküvő? - épp kortyoltam egy kicsit az előre oda készített vízből, de erre a kérdésre félrenyeltem. - Tessék?
- Milyen esküvő? - kérdezte értetlenül Jorge is. 
-  Tini kezét megkérte Peter. - mondta Pablo. 
- Ezt honnan tudják? - értetlenkedtem, mire az újságíró felém mutatta a telefonját. Csak most értettem meg, hogy mi folyik itt. Hogy mire megy ki ez az egész. Peter feltett a facebookra egy képet egy közös vacsoránkról ezzel a felirattal:
              Drága Tini, hozzám jönnél?

- Te Peter menyasszonya vagy? - nem számítottam rá, de Jorge a kamerák előtt felugrott és kiabálni kezdett. 
- Jorge, én... - kezdtem, de nem hallgatott végig, elrohant. Én utána, ki, a folyosóra. Akárhogy siettem, már nem értem utol. Tudtam, hogy holnapra minden magazin, újság meg pletykalap tele lesz ezzel a veszekedéssel, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy Jorge tudja, nem megyek hozzá Peterhez. Úgy éreztem, lángol a fejem, úgyhogy le kellett hűtenem magam valahogy. Bementem a mosdóba és megengedtem a csapot. Már csak annyi maradt meg, hogy odanyúlok a hideg vízért, de már nem érem el. Látom, ahogy valaki a hátam mögé jön és aztán minden elsötétül. 
A következő pár perc teljes homály. Valahogy úgy történt, hogy amikor magamhoz tértem, sajgott a fejem, mégis feltámolyogtam a mosdó hideg kőpadlójáról. Aztán eszembe jutott, mi történt. Először mindent sorrendbe raktam.

1. Bemegyek a mosdóba és megengedem a csapot
2. Valaki mögém oson 
3. Homály
4. Felkelek

Két kérdésem lenne: Ki és Miért? Kimentem a folyosóra, ahol Jorgeot pillantottam meg. Hozzám rohant és magához ölelt. Így is még bamba voltam az előbbi dologtól, de ezt már tényleg nem értettem. 
- Annyira sajnálom, nem lett volna szabad... - mondta, de a lábaim összerogytak még a karjai között is. - Tini! Jól vagy?
- Igen... - kezdtem, de a hangom elhalt és nem volt erőm semmihez.
- Miért tűntél el? 
- Én nem... - aztán rájöttem, hogy nem tudom, meddig voltam odabent.
- Tini, mi történt? - emelte fel a hangját. 
- Valaki... - jobbnak láttam, ha elmondom. - Leütött.
- Tessék?- szorította össze a száját. - Lukas...
- Nem biztos, hogy ő... - áh, kit akarok álltatni? - csak 99.9% esély van rá.
- Menjünk! - húzott a kocsihoz Jorge, mire én követtem Csak 5 másodperc csöndre vágytam. 
- És csak hogy tudd... - szólaltam meg erőtlenül. - Peter és én..
- Tudom. - itt mindenki előbb tud mindent, mint én?!?
- Honnan?
- A jelenetünket leadták a tévében, ezt Cande látta, felhívta Lodot, Lodo felhívta Mechit, ő meg üvöltve engem, hogy milyen hülye vagyok, mert te nemet mondtál Peternek. Akaratlanul is elmosolyodtam. A lányok már csak ilyenek.