12.Capítuló: Csak egy dal...

Hola!:)
Meg is érkeztem a következő résszel, remélem, tetszeni fog nektek!:)
Elpuhultam a kórházban töltött napok alatt, ez kétségtelen. Azt hittem, majd fokozatosan kapom vissza a terheimet, amiket cipelnem kell, erre a sors egyszerre rám zúdította az összeset, kezdve egy hatalmas, KI A FRANCOT SZERETSZ, MARTINA?!? címmel ellátott csomaggal. Esküszöm, mikor Christ csókoltam, biztos voltam benne, hogy kit szeretek. Tudtam, hogy mit akarok, hogy kivel vagyok boldogabb, mert a csókunkba beleremegett minden porcikám, mert lágy volt, és végtelenül gyöngéd, mégis, inkább vágytam arra a vad, őszinte szerelemre, amit úgy hittem, Jorge mellett megtaláltam. Aztán Chris tengerzöld szemei rám pillantottak, és rögtön elbizonytalanítottak, arra biztatva, hogy várjak. De akkor nem cselekedtem, és ezzel olyan lavinát indítottam el, amit már nem voltam képes megállítani. Megvártam a következő randit, mikor ő újra elvarázsolt, az újabb csókot, mi közben úgy éreztem, most megszegek egy ígéretet, és a következő pillanatot, mikor Chris és én összekulcsoltuk a kezünket. Ő és Jorge is fontos helyet foglalnak el a szívemben, de túl gyáva vagyok, hogy megtudjam, ki az, akivel le tudnám élni az életemet, és ki az, aki nélkül nem. 

És így jutottam el arra a pontra, hogy pár hét múlva mentolos fagyit zabálva kuporogtam a kanapémon, miközben azon rágódtam, mekkora szemét vagyok. Az aznapi próbát Felipe és Tara lemondta, pedig énekelni már Dr. Santiago is elengedett, azt mondta, hamarosan levehetem a rögzítőt, egy két hónap múlva pedig megpróbálhatok mankó nélkül járni. 

- Martina Alejandro Stoessel Muzlera! - Mechi trappolva vágtázott le a lépcsőn, kezében szorongatva a laptop-ját 

- Nem megyek hozzád Mercedes! - vontam meg a vállam, és sóhajtva helyet adtam neki a kanapén. 

- Nagyon vicces... - az orrom elé nyomta a kijelzőt, és elindított rajta egy dalt. Azon nyomban felismertem az oldalt, a tetején annak a cégnek a logója állt, amelyik leszerződtette Jorge-t. A videón tökéletesen kivehető volt Jorge alakja, és a sarokban feltüntetett, tegnap előtti dátum. Most miért mutatja meg ezt nekem Mechi? Talán Jorge üzenni akar valamit?

"Az ágyamon fekszem, nem tudom, mit kéne tennem,
Hogy gondolhatok-e még rád, vagy már nem,
Azon töprengek, miért vágyom még hozzád,
Miért akarom, hogy nekem énekelj?"

A lassú tempó, a dallam már emlékeztetett valamire, de még nem jöttem rá a megoldásra. Összeszűkült szemmel igyekeztem megérteni, a sorok hozzám szólnak-e. Miért akarom, hogy nekem énekelj...  A versszak utolsó soránál már tudtam, hogy bármilyen betegesen hangzik, a dal nekem szól. Arra is rájöttem, hogy a hazatérésem estéjén azok a lépések a dalom után, amiket Mechi-ének hittem, valójában Jorgehoz tartoztak. Pontosan előtte esett be a házba, pontosan előtte mondtam el neki mindent, pontosan előtte ment el. Legalábbis azt hittem, de most tudom, hogy itt maradt, és végig hallgatta a dalomat. Azt akarta, hogy neki szóljon? Akkor miért jegyezte el Stephiet?

"Miért súgja mindig a szél a te nevedet a fülembe?
Miért érzem az illatod itt is a levegőben?
Miért látom a távolban annyiszor a te alakod?
Mond, miért akarod, hogy ne érintselek, ha te is így érzel?"

Aztán felcsendült a refrén, és minden értelmet nyert. Jorge ezt a dalt mutatta nekem a kórházban. Igazam volt, ezt nem Stephienek írta! Nem is zenével kérte meg a kezét, mert akkor és ott tudtam, hogy ez a dal nekem szól...

"Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,
De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem,
Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,
Igazad lett, hazudtam, hazudtam,
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem!" 

Jorge mélyen a kamerába  nézett, és én úgy éreztem, engem fürkész. Pislogás nélkül hallgattam a gitárjátékot, és a hangját, ami most is elvarázsolt.

"És most itt van ő, egy tolvaj,
Ellopta azt, ami engem illet,
Ellopta azt, ami talán sosem volt az enyém,
Mégis mindig azt hittem, a mi szerelmünk örökké tart..."

És mikor újra felcsendült a refrén, semmi kétségem nem volt a felől, hogy Jorge a veszekedésünk után fejezte be a dalt. Mikor elmondtam, hogy lett volna esélyünk, hogy tovább léptem, az után, hogy énekeltem. Nem bírtam tovább nézni, tovább hallgatni ezt a dalt. Azt a dalt, ami elmondta, hogy Jorge még talán szeret, és így jegyezte el Stephiet. A kezemmel a laptop felé nyúltam, hogy lecsukjam, de Mechi megállított.
- Hallgasd végig! - suttogta, mire a kezem erőtlenül magam mellé dobtam.

"A szád beszél, de hazudik, a szemed megsúgja nekem,
Mert látom benne, hogy nem vagy boldog, látom,
Arra gondolok, én tehetek róla, mert túl vak voltam,
Nem láttunk a füsttől, de már tiszta előttem az út, már túl késő..."

Akkor hullott le az első könnycseppem. Nem tudtam, miért sírok. Azért, mert bennem csak most tisztázódott, hogy csupán azért nem tudtunk mindent újra kezdeni, mert túl vakok voltunk? Mert elvakított minket a távolság, az idő, az a füst, amiről most Jorge énekel?

"Mert már csak emlék maradsz, nem hagyod, hogy több legyél,
Emlék maradsz, mert akkor nem tettem eleget,
Akkor elrontottuk, akkor hibáztunk,
Nem láttunk a füsttől, de már tiszta előttem az út, tiszta az út...
Már túl késő...
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád szerelmem!"

Levegőért kapkodva hagytam, hogy lecsengjenek az utolsó akkordok, majd Mechi lecsukta a laptopot. Sokáig hallgattunk, én nem szóltam, ő pedig hagyta, hogy rendezzem magamban a dolgokat. Milyen dolgokat? Hiába repesett annyira boldogan a szívem, ez semmin nem változtatott. Ez csak egy dal. Csak egy dal, ami elmond mindent...
- Tini! - Mechi suttogva végigsimított a kezemen. - Te tudod, hogy mi ez?
- Egy dal. - rántottam vállat hanyagul. Jól tudtam, hogy irtó átlátszó a hazugságom, de nem akartam kifakadni, most nem. - Egy egyszerű dal...
- Nem hiszem, hogy egy egyszerű dal ennyire megérintene... - alaposan végigmért, de én kerültem a tekintetét. - Én azt hiszem, ez egy dal, ami neked szól. Rendben, ha beszélni szeretnél... a szomszéd szobában megtalálsz! - ezzel lassan felállt, és a lépcső felé vette az irányt.
- Mechi! - kiáltottam utána, mire mosolyogva letette az asztalra a laptopot, és átölelt.
- Köszönöm... - motyogtam halkan, majd elengedtem.
- Bármikor... - ő is elmosolyodott, majd felszaladt a szobájába. Én is befejeztem a fagyimat, aztán a mankómért nyúlva elindultam volna, hogy végre ráncba szedjem magam, és programot találjak magamnak, de a pulton megcsörrenő telefonom megállított. Az utolsó pillanatban sikerült elbicegnem a készülékig, és felvennem a telefont Felipe-nek.
- Szia, Tini! - kiáltott bele, a háttérből beszűrődő dudaszó miatt azonban hangosabban kellett beszélnie a kelleténél.
- Felipe? Mi történt? - kérdeztem riadtan.
- Semmi, csak sürgősen be kéne jönnöd egy sajtótájékoztatóra, Mechivel együtt... - sóhajtva nyugtáztam, hogy Felipe időzítési képessége nem kopott egy kicsit sem. - Itt lesz mindenki...
- Ezt nem szoktuk kicsit korábban megbeszélni? - nevetve tettem fel a kérdést, hiszen a mi drága rendezőnk mindig az utolsó pillanatokban ugraszt bennünket.
- De igen, csak most kaptam utasítást, hogy rendezzünk egyet, mert mindenkit nagyon izgat, hogy mi van veled... - kicsit elhalkította a hangját, majd folytatta. - Tudod, híre ment annak, hogy Jorge-val kettesben jártátok a parkot...
- Felipe! Te is tudod, hogy mi nem... - az idegességtől egyszerre tízféle magyarázatba akartam belekezdeni, de egyiket sem tudtam befejezni. - Csak Mechi szórakozott, és...
- Én tudom, Tini, de ezt nem velem kell tisztáznotok... Mi is megpróbálunk visszaérni... - még vitatkoztunk egy ideig, de persze belementem, ahogy a többiek is. Felipe megadta a helyszínt, majd szólt, hogy elküldi Irene-t, aki elhozza a sebtiben kiválasztott ruhákat. Mechit hamar felráztam, és elmondtam neki mindent, majd a sebesen érkező Irene elé bicegtem, és átvettem tőle a ruhákat. Ezek után gyorsan elkészültünk, majd Mechi elkészítette a sminkünket, és a hajunkat, aztán beültünk a kocsiba, és elfurikáztunk a megadott címre, ahol egy limuzinba ültettek minket, és azzal vittek el a sajtótájékoztatóra. Tudom, tudom, fő az óvatosság, de Felipe néha túlzásba viszi! Már a legtöbben ott voltak közülünk, így velünk teljes lett a csapat. Az utolsó percekben Felipe és Tara is megérkezett, így mind helyet foglaltunk egy hosszú asztalnál a névkártyákkal ellátott székeken. Én középen kaptam helyet, mellettem pedig Cande, és Jorge ültek. Nem mertem a fiú szemébe nézni. Jól tudtam, hogy már leszűrte, hogy láttam a videót, így percekkel a sajtótájékoztató kezdete előtt, mikor az újságírók beszivárogtak a terembe, és a zaj miatt épp hogy egymást hallottuk, odasúgta:
- Az csak egy dal...
Kiáltani akartam. A szemébe dörgölni, hogy mindketten tudjuk, hogy nem csupán egy dal. Felállni, és üvölteni mindenkivel. De nem ment. Nagy levegőt véve mosolyt erőltettem az arcomra, és ránéztem.
- Tudom! - tisztán artikulálva, lassan beszéltem, hogy felfogja minden szavam. - Csak egy dal. Nincs semmi jelentősége. Tudod, többet gondoltam róla. Azt hittem, legalább megkérted vele valaki kezét...
Nem tudom, mit várt. Talán pont azt, amit tenni akartam, de nem számított arra, hogy így reagálok majd. Hosszan, meglepődött, vagy talán csalódott tekintettel végig mért. Fogalmam sincs, mit akart mondani, mert elnyomta Felipe hangja, aki megkezdte a sajtótájékoztatót. A kérdések záporozni kezdtek, és Taranak többször türelemre kellett intenie őket. A legtöbb kérdés persze az állapotommal kapcsolatban jött, meg azzal, hogy mit kerestünk ott kettesben. Jorgeval rengeteg kifogást felhalmoztunk, nagyon jól ködösítettünk, és megnyerő alakítást nyújtottunk, mint barátok, Mechi meg csak röhögött magában a székében.
- És skacok, hallom, újra jön egy koncert! Mit szóltok hozzá? - újabb kérdés érkezett, amit most Alba vett át.
- Fantasztikus! Mind nagyon szeretjük ezt a társaságot, a hosszú évek alatt igazi család lettünk, és most újra együtt vagyunk! Hosszú volt ez az egy év, de most újrakezdünk mindent!
- Úgy hallottuk, Ruggelaria végérvényesen is össze szeretné kötni az életét! Igaz a hír?
- Igen, Ruggero és én márciusban házasodunk össze. - mosolygott a mellettem ülő Cande. - Rájöttünk, hogy annyira szeretjük egymást, hogy eldöntöttük, örökké együtt akarunk maradni.
- És srácok! - egy előttünk ülő hölgy Jorgera és rám pillantott. - Mit szóltok ehhez? Itt van Ruggelaria, Falba, Mechabi - zavartan Mechire pillantottam, aki lesütött szemmel meredt maga elé - és még a többiek, akik nyílt kapcsolatban élnek, viszont JorTini-ről még mindig semmi hír. Létezik még?
Miután meggyőződtem róla, hogy erre a kérdésre nekem kell válaszolnom, nagy levegőt vettem, és elfogadható magyarázatba kezdtem.
- Nem, én és Jorge újra barátok vagyunk. - bólintottam, majd folytattam a hazudozást. - Békében váltunk el, és mindketten folytattuk a magunk útját, ami még nagyon hosszú. Nehéz volt mindent helyre hozni, de sikerült, és rendben van a kapcsolatunk, Jorge és én újra úgy nézünk egymásra, mint az előtt. A kettőnk kapcsolata sosem volt több, mint nagyon jó barátság, ezt tévesztettük össze a szerelemmel. - mosolyogtam. Jorge is meredten figyelt. Azt hittem, leráztam a többi hasonló kérdést, de a java még csak akkor jött.
- De egy picit sem merült föl benned, hogy vissza szeretnéd kapni Jorget? - az előttem ülő újságíró szorosan az arcomba nyomta a kameráját, én pedig igyekeztem elnyomni a bennem tomboló érzelmeket. Idegesített ez a sok ember, akik a magánéletemről faggatóznak. Miért nem tudnak olyan kérdéseket feltenni, hogy "És milyen érzés újra színpadon állni?" vagy "Lesz lemez a szóló koncerted dalaiból?" vagy társaik. Ők arra kíváncsiak, JorTini él-e még. Cseszhetik, mert rohadtul nincs semmi JorTini, és ha rajtam múlik, soha nem lesz. Legszívesebben eltemetném Jorget!
- Nem. - kezdtem annyira higgadtan, amennyire csak lehetett. - Én újra megtaláltam azt az embert, akivel boldog vagyok, Jorge pedig szintén boldog újdonsült jegyesével, Stephievel! - vigyorogva beszéltem a kamerákba, de a mondat végén Cande értelmetlenül felém kapta a fejét és erősen bokán rúgott az asztal alatt, Rugge oldalba bökte a mellettem ülő Jorget, ő pedig nagy levegőt véve, elvörösödött fejjel rám meredt. MI FOLYIK ITT?
- Köszönjük, hogy itt voltak, a sajtótájékoztatónak ezennel vége! - pattant fel Felipe, és kifelé kezdte terelgetni az értelmetlenül bambuló tömeget. Fogalmam sem volt, mi folyik körülöttem, de el akartam tűnni onnan, így felpattantam, megragadtam a mankóm, és a hátsó kijáraton elindultam a kocsi felé, mégis, a folyosón Jorge megállított. Mielőtt bármit mondhatott volna, a szavába vágtam.
- Mi volt ez?
- Én csak... - zavartan a hajába túrt, majd összeszűkített szemmel magyarázni kezdett. Tudtam, hogy ködösít, de nem érdekelt. - Mi csak... még nem jelentettük be az eljegyzést...
- Ja, kösz... - motyogtam, majd a kijárat felé kezdtem bicegni. Vártam, hogy utánam jön, de meg sem mozdult. - Azért, tudod... - megpördültem, és mielőtt még Rugge elérhette volna őt, befejeztem a mondatot úgy, hogy csak ő és én hallhattuk. - Remélem tisztában vagy vele, hogy nem gondolok mást a kapcsolatunk mögé. Az csak egy dal...
Bólintott, majd hagyta, hogy elmenjek. Most nem érdekelt a bejárat előtt tolongó tömeg, bevetettem magam a kocsiba, és megvártam a percek múlva érkező Mechit is. Nem szólt egyikünk sem, csendben elértük a parkolót, ahol letettük a kocsinkat, és átszálltunk. Hazaérve rögtön bevetettem magam az ágyba, és csak órák múlva ébredtem fel a telefonom csörgésére. Chris keresett...
- Szia, kicsim! - szólt a telefonba. - Szabad vagy ma délután?
- Annyira sajnálom, Chris, de most nincs hangulatom semmihez... - motyogtam szomorúan, mire a vonal másik végéről a barátom felnevetett.
- Akkor ez a program pont neked való lesz! Ne csinálj semmit, pár perc és ott vagyok!
Beletörődtem, hogy nincs más választásom, és átballagtam a vendégszobába Mechihez, hogy szóljak, elmegyek.
- Mechi, elmegyek délutánra, este jövök! - mondtam fáradtan, és megdörzsöltem a szemem.
- Biztos? Nem akarsz ma inkább kikapcsolni? - aggódva pillantott rám, én pedig megrántottam a vállam. Elköszöntem, majd kibotorkáltam az érkező Chrishez, aki kipattant a kocsijából, felkapott, és beültetett. Vagy 10 percig kocsikáztunk, mikor mosolyogva leparkolt. Újra az ölébe vett, és meg sem állt velem a homokos tengerpartig, ahol letett. Nem volt nálam mankó, így kicsit bizonytalanul rá pillantottam.
- Ezt szabad? - mosolyogtam, mire bólintott.
- Ne félj, itt vagyok! - pár lépést tettem így szabadon, ami ugyan nehezen ment, de jobban éreztem magam tőle.
- Még nem igazán, de ki akartam próbálni! - nevetett rám. - Mindjárt jövök, hozok egy kicsit a világ legfinomabb gyrosából! - kiáltott, majd elszaladt. Egy ideig csak álltam a tengerparton, és bámultam a lemenő Nap fényeit. Olyan gyönyörű volt, hogy egy pillanatra elfelejtettem mindent, ami akkor bántott. A tűnődésemből egy kéz érintése riasztott fel, mire nevetve megfordultam. Meglepődve tapasztaltam, hogy nem Chris áll mögöttem. Az arcomról rögtön lehervadt a mosoly, mikor megpillantottam Jorget. A szívem nagyokat dobbant, fogalmam sem volt, mit akarhat.
- Mit keresel itt, Jorge? - kérdeztem döbbenten.
- Ez a kedvenc partom... - megrántotta a vállát, majd végig mért. Ahogy feltűnt neki, hogy nincs semmi, ami tart, ijedten folytatta. - Tini! Te mi a francot gondoltál? Hol van a mankód?
- Képzeld, Chris megbízik bennem, vagyok olyan erős, hogy egy helyben már meg tudok állni! - kiáltottam, de mikor megpróbáltam tenni felé egy lépést, megbicsaklottam. Nem értem, most miért nem ment. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de Jorge elém lépett, és így a mellkasának estem neki.
- Megbízik benned, mi? - kérdezte gúnyosan. - Különbség van a bizalom, és az óvatlanság között.
Hiába tiltakoztam, az egyik kezét a térdem alá csúsztatta, a másikkal pedig a hónom alatt ragadott meg, és felemelt. Hiába tiltakoztam, nem tett le.
- Jorge, engedj el! - kiabáltam. Meg sem állt velem addig, amíg az első hullámok a talpát nem kezdték verni, aztán a távolba meredve nagyot sóhajtott, és letett. Nem tudtam, miért pont akkor, aztán észre vettem a közeledő Chris alakját.
- Tudod, nem csak a tengerpartomat lopta el... - Jorge halkan beszélt, majd elsétált mellettem. Jól tudtam, mire gondolt, mert már egyszer említette. A dalban... Úgy éreztem, utána akarok menni, de végül nem tettem semmit. Most sem... Mert ahogy ő is mondta, az nem volt több, csak egy dal...

Új design, új arculat, új lendület!

Sziasztok! 

Ma sem résszel érkeztem (de már készül). Nem tudom, láttátok-e már, de elkészül a blog új design-ja, ami életem első, saját készítésű fejlécével lett párosítva, egyszóval, a blog kinézete az én munkám! Ezzel azt szeretném mondani, hogy amint látjátok, új erőre kaptam, a részek érkeznek hetente, én pedig tele vagyok ötletekkel és energiával! Hamarosan a szereplők menüpont is megújul, a design-hoz illő képekkel, és pár új szereplővel! A rész pedig szombaton érkezik, addig pedig egy kis ízelítő, amitől nem kell megijedni, Tini eléggé ki van bukva (:'D):

"(...)A videón tökéletesen kivehető volt Jorge alakja, és a sarokban feltüntetett, tegnap előtti dátum. Most miért mutatja meg ezt nekem Mechi? Talán Jorge üzenni akar valamit? Aztán felcsendült egy ismerős dallam, majd a refrénnél rögtön értelmet nyertek a sorok(...)..."

"(...) - De egy picit sem merült föl benned, hogy vissza szeretnéd kapni Jorget? - az előttem ülő újságíró szorosan az arcomba nyomta a kameráját, én pedig igyekeztem elnyomni a bennem tomboló érzelmeket (...). Ők arra kíváncsiak, JorTini él-e még. Cseszhetik, mert rohadtul nincs semmi JorTini, és ha rajtam múlik, soha nem lesz (...).    - Nem. - kezdtem annyira higgadtan, amennyire csak lehetett. - Én újra megtaláltam azt az embert, akivel boldog vagyok, Jorge pedig szintén ezt teszi újdonsült jegyesével, Stephievel! - vigyorogva beszéltem a kamerákba, de a mondat végén Cande értelmetlenül felém kapta a fejét és erősen bokán rúgott az asztal alatt, Rugge oldalba bökte a mellettem ülő Jorget, ő pedig nagy levegőt véve, elvörösödött fejjel rám meredt. MI FOLYIK ITT?" 

Feliz cumpleanos!

Hola!:)
Naaa, milyen nap van ma? Március 21, ami történetesen a blog főhősének, Tininek a szülinapja egyben! Innen is sok boldogságot kívánok ennek a csodás, immár 19 éves lánynak!:)

11.Capítuló: Üdv itthon!

El is készült!<3
Remélem, tetszeni fog mindenkinek, mert tele van izgalommal, és kérdésekkel... :)
A kórházban töltött napjaim alatt Mechi, és én is hosszú harcokat vívtunk a világegyetemmel, és saját magunkkal is. Elsőként felhasználva a befolyásomat a Santiago családnál, hosszú távra berendeltem magam mellé a barátnőm. Szüksége volt rám, és nekem is ő rá. Minden délután egy két órára, mikor Mechi próbára ment, kiültem a kórház parkjába, és vártam, hogy megjelenjen egy piros ruhás, tengerzöld szemű alak a pad előtt. Chris-sel egyre több időt töltöttünk együtt, és kezdtük egyre jobban megkedvelni a másikat. Ahogy jobban megismertem, a közös emlékeink kezdték elnyomni a Jorge iránt érzett szerelmem fájdalmas emlékeit. A gond csak az volt, hogy elnyomták őket, nem elfeledtették. Minden pillanatban ott motoszkált a fejemben, hogy mit ronthattam el, hogy most nem ül velem szemben, vagy hogy most Jorge épp valami nyálas ebéden ül a nyikorgó Stephie-vel. Bennem volt, hogy most akár épp vele is lehetnék ahelyett, hogy a kórházban ücsörgök, és próbálom kiverni a fejemből. Jorge már bennem élt. És nem tudtam semmit tenni, hogy kiűzzem a szívemből. 

Nem tagadom, nagyon lassan múltak a napok. Mechivel sokat beszélgettünk, és nevettünk, úgy éreztem, végleg helyre állt a barátságunk, és vele végre minden olyan, mint az előtt, hogy bejelentettem: elmegyek. Nekem is, és neki is jót tett, hogy végre mind a ketten megértettük, nem is olyan rossz egyedülállónak lenni, hiszen rájöhettünk, mihez vagyunk egyedül is elég erősek. Ahogy teltek a napok, egyre több nem fogadott hívás ikon díszelgett Mechi telefonján, a drága Xabitól. Mivel azóta, hogy velem beszélt, nem igen találkozott a barátjával, Mercedes cuccai is mind Xabinál voltak, mert a lánynak nem nagyon volt hová költöznie. A saját lakását eladta, mikor  ők ketten összeköltöztek, ezért arra jutottunk, hogy amíg talpra nem áll, beköltözik hozzám. Nem beszélt arról, mi történt kettejük között, és annyi eszem még nekem is van, hogy rájöjjek, nem lesz pár nap alatt az álompár szerelméből veszekedő haragosok csatatere. Ennek ellenére nem erőltettem Mechit. El fogja mondani, ha akarja, én tudom, addig pedig, amíg erre nem áll készen, szívtelenség lenne ezzel zaklatni őt.
Csiga lassúsággal teltek a napok, de végre eljött a lehetséges utolsó napom a kórház falai között. Ha az aznapi kontrollon sikeren átmegyek, hazaengednek. Már reggel izgatottan keltem fel, ha bár egyáltalán nem tehettem az eredményért semmit. Az egész a testemen múlt, ha elég gyorsan gyógyult, végre szabadulhatok. Többször rágódtam azon, hogy ha már nem leszek elkülönítve a világtól, hogyan fogom újra elviselni a rám nehezedő nyomást. Jól tudtam, milyen voltam pár héttel ezelőtt, és azzal is tisztában voltam, hogy ha több ideig úgy marad minden, nem a térdemet töröm ki, hanem egyenesen a nyakamat!
Reggel még Chris bejött a kórtermembe, hogy benézzem hozzám, mert Mechi-t Felipe sürgősen berendelte a Stúdióba. Tudtam, hogy ez a kontroll nem csak nekem fontos, hiszen az első koncert két három hónapon belül kerül megrendezésre, addig pedig teljesen rendbe kéne jönnöm.
Miután Chris is elépett egy riasztás miatt, előkaptam a gitárom, hogy eljátszam a nem is olyan régen írt dalomat, de az első akkordok után, mielőtt az ének egyáltalán beléphetett volna, odébb dobtam a hangszert, és a papírt nézegetve, amire a szöveget körmöltem, rájöttem, mekkora hülyeséget írtam. Nem akartam emlékezni semmire, ami összekötne Jorgeval, vagy az emlékével. Nem akartam kinyitni a szívem, nem akartam a kettőnk múltba süllyedt románcába kapaszkodni. Igyekeztem minél pontosabban felidézni Jorge öntelt vigyorát, Stephie banyaorrát, és egy ezüstkarikát, amit ez a két öntelt hólyag cserél majd egymással.
- Szia Tini! - az ajtón egy barna hajú, fiatal, csinos nővér lépett be kezében egy mappával, és intett nekem. - Claudia vagyok, itt dolgozom, nővérként, én foglak lekísérni a kontrollra.
Valami felrémlett bennem a névvel kapcsolatban, de inkább hagytam, mert túl fáradt és ideges voltam ötletelni.
Leballagtunk a földszintre, aztán 10 perc várakozás után beléptünk egy terembe, ahol Dr. Santiago várt minket. Köszönt, majd leültetett egy székre, ahol lecsatolta a merevítőt, és hümmögve megszemlélte a térdemet. Néha megnyomott egyet pontot, volt, hogy semmit nem éreztem, máskor szólnom kellett, hogy fáj a térdem, de volt, hogy szimplán csak bizsergett. Végül mosolyogva közölte, hogyha megígérem, hogy nem ugrándozok, és egy pillanatig sem teszem le a mankót, valamint hónaponta bejövök kontrollra, hazaenged. Az örömtől repesve támolyogtam fel a kórterembe Clau segítségével. Fent levetettem magam az ágyra, miközben hálát zengtem mindennek, hogy hazamehetek.
- Na látod, lassan visszatérhetsz a koncertekhez! - mosolygott rám Claudia.
- Reméljük minél előbb... - nevettem fel én is boldogan.
- Aztán hamar jöjjön ám az a kis Blanco is... - Clau nevetve kacsintott rám, mire én felhúzott szemöldökkel végig mértem.
- Arra még várhatsz jó ideig... - elnyomva a gombócot, ami a torkomban nőtt, mosolyogva szemeztem a lánnyal.
- Na ne már! De hisz minden pletykalap jortiniről szól...
- Nekem hiszel, vagy a pletykalapoknak? - nevetve magamra kaptam egy kardigánt, és dobtam egy SMS-t Mechinek, hogy hozza a kocsit, mert hazamegyünk.
- Azt hiszem, a pletykalapok verziója jobban tetszik... - mosolygott, majd a zsebébe túrva az ajtó felé vette az irányt. - Különben is.... - kivett a zsebéből egy kulcs csomót, majd egy baseball ütőt mintázó kulcstartót mutatott felém.  - Van mivel lecsapnom...
Ezzel kilépett az ajtón, én pedig nevetve magamra maradtam. Volt egy olyan érzésem, hogy nem most látom őt utoljára.
Pár óra múlva már a bőröndömbe pakoltam a ruháimat, miután végeztem Mechi cuccaival (mivel szólt, hogy még nem tud jönni, mert Tara bokája helyre jött és épp vért izzadnak táncpróbán). Az utolsó darabokat hajtogattam, mikor belépett Chris.
- Szia! - mosolyogtam rá, mire válaszul kaptam egy olyan igéző pillantást, amit a napok alatt annyira megszerettem.
- Látom, itt hagysz minket... - mondta, miközben mellém lépett. - Miért nem szomorkodom?
- Ennek örülnöm kéne? - Chris jelenléte valahogy feszélyezett, de egy ízben melegséggel is töltött el, és megnyugvást sugárzott.
- Ugye látlak még? - hosszú csönd után újra Chris szólalt meg. Egy ideig csak bámultam rá némán. Nem terveztem ekkora hatásszünetet, de elvesztem a szemeiben.
- Ma péntek van. - mosolyogva megrántottam a vállam. - Érdeklődtem kicsit, és úgy tudom, ma este nem dolgozol...
- Tini! - most először láttam úgy, hogy zavarban van, amit leginkább a sóhajtásival próbált leplezni. - Eljönnél velem ma este valahová?
- Még meglátom, szabad vagyok-e! - kacsintottam rá, majd egy papírra lefirkantottam a címemet, és a zsebébe csúsztattam. - De kifejezetten nagyobb esélyed van, ha nyolcra eljössz értem! - nevetve bicegtem ki az ajtón, úgy éreztem, életemben először sikerült egy hatásos kilépést produkálnom. Mintha csak vezényszóra tenné, megcsördült a telefonom, és tudatta, hogy Mechi a parkolóban vár. Valahogy leegyensúlyoztam a mankóimmal a parkolóig, ahol bedobtam a csomagtartóba a táskákat, és behuppantam az anyósülésre.
- Mi történt, te tök? - Mechi zavarodottan végig mért, a homlokán folyó izzadtságcseppek bizonyították, hogy tényleg megszenvedett az elmúlt pár órában.
- Ma este randim van. - sejtelmesen vigyorogva a barátnőmre pillantottam, aki persze kifaggatott mindenről. Mire megérkeztünk a házhoz, már az egész történetet kívülről tudta. A táskákat most Mechi vette ki a csomagtartóból, valamivel lassabban a normál tempónál, ami kicsit szúrta a szemem. Ügyelt arra, hogy én menjek elől, és az egész viselkedésére magyarázatot adott a nyitott ajtóm, így mikor belöktem azt, a lakásomban lévő összes barátom egyszerre kiáltott, hogy "Üdv itthon!". Sorra vettem az összes vendéget. Köztük volt Cande, Rugge, Lodo, Thomas, Xabi, Alba, Facu, Diego, Clara, Felipe, Tara, Fran, apa, anya és mindenki, akit csak ismerek. A kiáltásukba beleremegett a padló, amit én a letámasztott mankómon keresztül érzékeltem. Imádtam őket. Nagyon jól esett, hogy itt vannak és tudatják velem, hogy támogatnak, de jelen pillanatban semmire nem vágytam jobban, mint egy felüdítő, gyertyafényes fürdőre.
- Köszönöm skacok! - kiáltottam, mire mindenki egy emberként száguldott felém, de Cande vezénylésére megtorpantak. A vörös hajkorona tulajdonosa kivette a kezemből a mankót, leültetett, aztán rám vetette magát.
- Olyan jó, hogy végre itthon van az én egyetlen, drága leendő tanúm! - mosolygott rám, majd hátrébb lépett, és hagyta, hogy a többiek is kiörömködjék magukat. Beletartott egy órába is, mire mindenkivel tisztáztam mindent, és a buli fénypontja, a csokis torta felvágásra került. Miután azt is elfogyasztottuk, Mechi szervezkedésével, aki tudtom nélkül karaoke partyra vásárolt be -az immár közös- házunkba, eszeveszett éneklés következett. Mikor a szőkeség és Lodo épp őrülten énekelték a Veo, veo-t, úgy döntöttem, utána járok egy kérdésnek, ami a bulim kezdete óta szúrja a szemem. Cande mellé bicegtem, aki a zene ritmusára mozogva követte a barátnőinket.
- Te, Cande! - kezdtem halkan, de ahogy a csajok üvöltve a refrénbe kezdtek, én is felerősítettem a hangom. - Nem... nem tudod egészen... tök véletlenül, hogy...
- Hogy hol van Jorge? - Cande vigyorogva végig mért, majd látva, hogy fülig pirultam, fölényesen fölnevetett.
- Azt akartam kérdezni, hogy van-e még a tortából, de erre a kérdésre is válaszolhatsz, igen... - motyogtam nevetve. Bevallom, bármennyire igyekeztem magamba tuszkolni, hogy örülök Jorge hiányának, valójában igenis szúrta a szemem a hiányos vendéglista.
- Nem jön el, igaz? - kérdeztem halkan, lesütött szemmel. - Csak azt ne mond, hogy épp az esküvőjét szervezi, mert rosszul leszek...
- Tessék? - Cande üvöltve kapta felém a fejét. - Nem hallottam, mit mondtál az előbb, de Jorge mindjárt itt lesz, csak dugóban van. Ezt üzente Ruggenak...
Nem tudtam, hogy örülnöm kéne-e annak, hogy Jorge pillanatokon belül beállít, vagy szomorkodjak. Egy pillanatra belegondoltam, hogy kicsit ráncba szedem magam, de rájöttem, nem tartozom Jorgenak semmivel, ezért nem miatta fogok a külsőmön változtatni. Újabb óra telt el, mikor a sok dal után kezdtek hazaszivárogni az emberek. Jorge sehol... utoljára Cande és Rugge búcsúztak el, majd Mechi felvonult az újdonsült szobájába, hogy pihenjen kicsit, én is követni akartam, mikor csöngettek. Az ajtóhoz bicegtem, majd kinyitottam. Jorge majdnem beesett a lakásba a nagy sietségben, mikor azonban feltűnt neki, hogy rajtam és rajta kívül senki nem tartózkodik a helyiségben, az arcán ülő idegességet döbbenet váltotta át.
- Ne haragudj, én... - a hajába túrt, majd beljebb lépett. - Azt hiszem, elkéstem...
- Igen, én is... - szomorú mosoly kúszott az arcomra, igyekeztem elkapni a lesütött tekintetét. - Legalább Stephievel voltál?
- Tessék? - egy pillanatra meglepettség futott végig az arcán, de hamar elnyomta. - Ja, igen, a helyszínen gondolkodtunk.
- Értem... - motyogtam halkan. - Én felmegyek. Pihennem kell, mert esti programom van...
- Esti program? - Jorge zavartan kapta fel a fejét. A szemében talán fájdalom csillant.
- Nem tartozom neked semmivel, Blanco! Te tovább léptél, ahogy én is! Szerintem be kéne fejeznünk ezt a se veled, se nélküled vitát... - nagyot sóhajtva intettem az ajtó felé, de ő megrázta a fejét. - Már késő, Jorge. Maradnék. Melletted maradnék, de nem vagyok elég erős. Már nincs erőm foggal, körömmel kapaszkodni beléd, nehogy elvegyen tőlem valaki, vagy valami. Már nem tudok ennyi áldozatot hozni, mert már más is fontos. Akkor ketten rontottuk el, de most te nem kaptál észbe. Túl késő vetted észre, hogy ott vagyok az orrod előtt és csak rád várok. Aztán rájöttem, hogy nem akarok egész életemben rád várni. Tovább léptem, Jorge. Nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. Végre rájöttem, hogy ennél többet érek. Másnak többet érek... - a hangom elhalkult. A szívverésem felgyorsult. Az arcom kipirosodott, és úgy éreztem, csak az a két mankó tart vissza attól, hogy a padlóval barátkozzak. Nem akartam mást mondani. Se többet, se kevesebbet. Már elégedett voltam magammal, mert megtettem mindent kettőnkért. De tudnia kellett, hogy lett volna esélyünk. Lett volna esélyünk a boldogságra. Együtt.
Jorge lassan bólintott, majd kilépett az ajtón. Ahogy kattant a zár, a zongorámhoz vánszorogtam, majd játszani  kezdtem a szívemből. Végül annál a dalnál kötöttem ki, amit a kórházban írtam, mikor úgy éreztem, van még remény kettőnk számára. Annál, amit annyira nem akartam énekelni. Most mégis muszáj volt.

"Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudom, mit érzek

Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz,

Legalább hitesd el velem, hogy van még esély,

Hitesd el, hogy te voltál, akit akkor annyira szerettem, akit most annyira szeretek..."

Fogalmam sincs, végigjátszottam-e a dallamot, vagy valahol abbahagytam, mert elvesztem benne. Elvesztem a sorok között, amik összezavartak, mégis világosan elmondtak mindent. Valamikor a dal közepénél lépések zaja ütötte meg a fülemet, úgy gondoltam, Mechi az, de mikor ellenőriztem, ő már bevágta a szunyát. Gyorsan lezuhanyoztam, és ráncba szedtem magam a Chrissel való találkámig, és már készültem volna kifelé, mikor Mechi leballagott az emeletről.

- Indulsz? - kérdezte, mire bólintottam. - Biztos, ezt akarod? - helyet foglaltunk a kanapén, majd hosszú habozás után megszólaltam.

- Nem tudom, Mechi. - kezdtem. - Jorge emlékezni segít, Chris felejteni. Azt hiszem, készen állok, de valahogy még mindig nem tudom elengedni Jorget. 

- De el akarod? - kérdésére bizonytalanul bólintottam. - Akkor tisztáznod kell magadban, pontosan mit akarsz elengedni. Ismerd meg azt a dolgot, és tudd meg, miért nincsen már szükséged rá...

- Azt akarod mondani, hogy...

- Hogy idézd fel, mit éreztél Jorge mellett, és hasonlítsd össze a ma esti érzéseiddel. - sokáig meredtünk egymásra. Mechinek igaza volt. 

Végül dudaszó riasztott fel az ámulatból. Kirohantam Chris- hez, és bepattantam a kocsiba. Egész este nevettünk és beszélgettünk. Felszabadultam mellette, de minden pillanatban, mikor a mankómat markolásztam igyekeztem felidézni azt, amit Jorgeval éreztem, valahogy még sem ment, csakis akkor, mikor az étteremben is végeztünk, és az ajtó előtt állva Chris közeledni kezdett, én pedig viszonoztam. A csókba beleremegett minden porcikám. Akkor tudtam, hogy mindkettőjüket szeretem. Csak egyikőjüket jobban, mint a másikat. És ezt tisztáznom kellett. Vele, magammal és a világgal. Hát Tini, visszatértél a vad, komor zord, és néha teljességgel érthetetlen és nehéz világba, ahol felelősséget kell vállalnod a tetteidért. Hát, üdv itthon!

10.Capítuló: Számíthatsz rám!

Hola!
Először is... te jóságos atya ég!:)
A megtekintések számában átléptük a 16 000-et, ezért nagyon hálás vagyok nektek!:D
A kommentek száma is kezd normalizálódni a kihagyásm óta, az előző részhez már 11 olvasóm fűzött megjegyzést!*-*
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért, és mindenki véleményét -akár építő jellegű, akár dicsérő szándékú- mos is, szívesen várom!:D
UI.: Noha még nincs jortini, és úgy tűnik, egy jó ideig nem is lesz, azért ne adjátok fel a reményt... ahogy Tini mondaná: nem minden az, aminek látszik... :)
Mindent beleadva helyeztem egymás elé a mankóimat, úgy kapkodtam magam, ahogy csak tudtam. Azt hittem, belepusztulok a fájdalomba, amit a térdemben éreztem, de mentem tovább. Hatalmas vágyat éreztem arra, hogy végre megtudjam, ki azoknak a tengerzöld szemeknek a tulajdonosa. Mikor majdnem mögé értem, kicsúszott alólam a mankó és elvesztettem az egyensúlyomat, a földre rogytam. Szempillanatok alatt hasított belém a fájdalom, de ezzel most nem törődhettem. Felkapartam magam az aszfaltról, és kiabálva újra utána eredtem.

- Hé! - fogalmam sem volt, mi a neve, vagy hogy hívják, így nem volt lehetőségem megállítani. - Várj! Várj már!

Szerencsémre, mielőtt újra eltaknyoltam volna, megtorpant, és hátra fordult, így csökkenthettem a tempómon. Ahogy végigmértem, valami melegség öntött el. A haja pont olyan rendezetlenül hullott a szemébe, mint legutóbb, a szeme pedig pont úgy bámult rám, mint mikor felébredtem. 

Pillanatokig álltunk egymásra meredve, mire zavarodottan oldalra fordítottam a fejem. A szemem kiszúrt egy távolodó alakot. Tisztán láttam Jorge csalódott arckifejezését, amitől egy pillanatra nekem is lefagyott a mosoly az arcomról, és hatalmába kerített az az érzés, ami miatt egy perce a szívem apró szilánkokra tört. Nem engedhettem ennek az érzésnek. Ahányszor csak ezért az érzésért kockáztattam, mindig összetört bennem valami. Akárhogy hívnám azt a valamit, amit Jorge közelében érzek, nem lenne elég találó, hogy magába foglaljon mindent. A csalódottságomat, az elkeseredésemet, a fájdalmat, a gyönyört, és a reményt, ami mellette a hatalmába kerített. A reményt, ami éltetett. A reményt, amit végül mindig elvett tőlem. A reményt, amit annyiszor visszaadott.

- Martina vagyok... - újra mosolyt erőltetve az arcomra a fiúra szegeztem a tekintetem, de ő csak bólintott.

- Tudom. 

- Tudod, ez így elég igazságtalan. - vigyorogva markolásztam a mankómat. - Te ismersz engem, de én még csak a nevedet sem tudom...
- Christien. - mosolyogva a kezét nyújtotta, amit megráztam. - Christien Alexander Javier Santiago.
- Ez szép. - bólintottam nevetve, majd mikor a tudatomig eljutott a családneve felkiáltottam. - Édesapád nem orvos véletlenül?
- De igen. Le merném fogadni, hogy ismered! - ő is felnevetett. A hangja nyugtatóan hatott rám, az arcán megjelenő gödröcskék pedig tovább fokozták a bűvöletem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, vajon Jorge-nak is vannak-e ráncai, mikor nevet. Ki akartam verni a fejemből. Utáltam, hogy ott van mindig. Hiába nem áll mellettem, vagy nincs a közvetlen közelemben, sosem vagyok egyedül. Nem lehetek kettesben senkivel, mert a gondolataimban mindig ott van. Befúrja magát a fejembe, és nem is mozdul onnan.
- Igen, én is azt hiszem. Ő az orvosom. - valahogy ki kellett vernem őt a fejemből, így a lényegre tértem. - Nézd Chris, lehet, hogy most egy nagyon furcsa kérdést fogok feltenni, de valamit meg kell kérdeznem.
- Igen. - mielőtt feltehettem volna a kérdést, ő mosolyogva bólintott.
- Még azt sem tudod, mit akartam kérdezni! - zavarodottan mellé bicegtem, és megindultunk a bokrok szegélyezte úton.
- De igen. Arra vagy kíváncsi, képzelegtél-e, mikor felébredtél, és engem láttál. - úgy vonta meg a vállát, mintha ez természetes lenne.
- Ami azt illeti, igen, erre vagyok kíváncsi. - nevettem fel. - Megkaptam a válaszom, de még mindig érdekel, miért.
- Itt dolgozom. A mentőknél. Azért voltam ott, mert hozzád is én mentem ki. - rám emelte a tekintetét, én pedig mosolyogva végig mértem.
- Szóval te lennél a szőke hercegem fehér lovon, aki megmenti azokat az elmebeteg királylányokat, akik kiugranak a tornyukból? - még mindig nevettem, valahogy mégis összezavart.
- Neked nem kell szőke herceg! - egy pillanatra megtorpant, és mélyen a szemembe nézett. - Hisz ott van Jorge Blanco cross motoron.
- Nem minden az, aminek látszik. -  sóhajtva tovább bicegtem, mire Chris is utánam jött.
- Ne haragudj, én azt hittem... - gyors mozdulattal megállított és leültünk egy padra. Óvatosan letámasztottam a mankóm, majd felé fordultam.
- De már tudod, hogy köztünk nincs semmi. - mondtam félig mosolyra húzva a szám. Talán magamat akartam győzködni, talán nem, de gyorsan tereltem a témát. - És minden megmentett királylányhoz bemész felverni őt a jóleső szunyából?
- Nem, csak... - kezdte, de itt befejezte, és makacsul néma maradt.
- Na, mi az? Mit akartál mondani? - erősködtem.
- Valami nyálas dumát. - röhögve felém fordult, majd újra felsóhajtott. - Reméltem, hogy nem ma látjuk egymást utoljára, és ha jobban leszel, eljössz velem valahová...
- Chris, még nem is ismersz! - nevettem fel. - Honnan veszed, hogy nem egy nyávogó liba vagyok, akinek agyába szállt a hírnév?!? Komolyan, az, hogy ismered a nevem, nem biztosít afelől, hogy engem is ismersz...
- Nem azért akarok veled találkozni, mert Stoessel vagy. - hevesen magyarázva vágott a szavamba. - Nem érdekel, hogy hány koncerten vettél részt, akkor is meg akarnálak ismerni, ha most épp némi pénzt koldulnál! Ide figyelj, pontosan azért akarom, hogy elgyere velem valahová, hogy megismerjelek! Nem akarok semmit, amit te sem, csak annyit szeretnék, hogy tölts el egy délutánt velem. Aztán meglátod, hogy mit gondolsz...
Sokáig csak mosolyogva ültem, és hagytam, had uralkodjon körülöttünk a csönd, majd nevetve felálltam.
- Most mennem kell, kezdődik a látogatási idő. - mosolyogva végig mértem, ő pedig várakozóan, kitágult szemekkel nézett rám. - Holnap ugyanekkor, ugyanitt!
Ezzel a kórház bejárata felé vettem az irányt, és felbicegtem a felvonóig. Beérve a kórtermembe odébb hajítottam az ágyról a gitárt, és lehuppantam a matracra. Mosolyogva gondoltam az előbbi percekre, amik azt bizonyították, hogy képes vagyok Jorgen kívül mást is szeretni. Képes leszek őt elfelejteni!
Akkor is mosolyogtam, mikor az ajtón Mechi, Lodo és Fran lépett be.
- Na, mi történt, miért vagy ilyen boldog te tök? - kérdezte vigyorogva Mechi.
- Semmi. - legyintettem, de ő tovább erősködött. - Mondom, hogy semmi!
- Na jó, én most elmegyek, veszek magamnak valamit, amitől felébredek. - a bátyám álmosan a hajába túrt, megvonta a vállát, és kisétált az ajtón.
- Lány van a dologban? - kérdeztem röhögve, mire Mechi rögtön elkomolyodott, és pont úgy megvonta a vállát, ahogy az előbb Fran.
- Honnan tudjam? - kérdezte, miközben helyet foglalt a mellettem lévő széken. Lodo és én furcsállva összenéztünk, mire ő felsóhajtott.
- Ha mondjuk... még véletlenül se hívjuk kémkedésnek - vigyorogtam a szőke barátnőmre titokzatosan - rajta tartanád a szemed a kedvemért...
- Menj már Tini, nincs időm arra, hogy a bátyád után kémkedjek! - durcásan felpattant, és feltépte az ajtót, majd otthagyott engem meg Lodot.
- Mi van vele? - kérdeztem döbbenten a lányt.
- Nem tudom. - Lodovica sóhajtva fordult felém. - Ilyen a próbákon is. Én tényleg nem tudom... talán összevesztek Xabi-val. Fogalmam sincs, Candenek sem mond semmit, pedig annak a csajnak mindenki pletykál! - nevetett fel, és leült arra a székre, ahol az előbb Mechi foglalt helyet. Csak akkor értettem meg, mennyire önző voltam az utóbbi napokban. Csak arra figyeltem, hogy velem mi van. Hogy én meg Jorge mit érzünk egymás iránt, hogy én mennyire rosszul vagyok, hogy nekem mekkora fájdalmaim vannak. És Mechi is ezt tette. Egy percig sem gondoltam bele, hogy rajtam kívül más is van a világon. Hogy Mechi-nek is lehetnek gondjai.
- Súlyos? - kérdeztem bizonytalanul.
- Csak tegnap, a próbán kétszer vesztek össze. - mondta szomorúan Lodo. Sokáig hallgattunk, majd újra ő szólalt meg. - Te, Tini!
- Hm? - visszatérve a valóságba Lodovicára pillantottam.
- Mikor jöttem ide, összetalálkoztam Jorgeval. - kezdte izgatottan. - Visszafelé jött, elég idegesen. Beszélgettem vele...
- Komolyan? - elkerekedett szemekkel, döbbenettel a véremben felé fordultam. - Mit mondott? Nem... nem mintha annyira érdekelne.
- Arról kérdezett, mit tettem, hogy ilyen könnyű nekem. - látva, hogy nem teljesen értem, folytatta. - Mármint, a szerelem. Hogy Tomas meg én csak együtt vagyunk, teljesen boldogok vagyunk, és kész. Nagy vonalakban beszélt, de arról magyarázott, inkább kérdezett, miért olyan nehéz szeretni.
A szívem nagyokat dobbant, de muszáj voltam rá parancsolni, hiszen ő elvenni készül Stephiet. Emlékezz Tini, hiszen épp az előbb azt hitted, hogy Jorge neked írta a dalát, de épp lánykérésre készült vele, csak épp nem neked! Emlékezz, épp az előbb tetted meg az első lépést a boldogság felé, de nem vele! Hiszen már képes vagy elfelejteni! Ne legyél naiv egy félreérthető beszélgetés miatt!
A szívem azonban megmakacsolta magát, és nem hallgatott az észérvekre, mégis, mikor eszembe juttattam Chris tengerzöld szemeit, valamiképp sikerült lecsillapítanom magam.
- És mit mondtál neki? - igyekeztem leplezni az izgatottságom, most mégsem jött össze.
- Hogy mindenkinek van egy története. Egyeseknek nehéz, másoknak nem annyira. De mindenkit küzdelmek elé állít, amit csak ő győzhet le, de csak akkor lehet elég erős hozzá, ha van mellette valaki. - mosolyogva végig mért, majd folytatta. - De az ő történetének ő a főszereplője, ezért sosem lesz könnyű az élete, mégis, csak olyan történetet kaphat, aminek a végén az áll: happy end. Ha hisz benne, ha hisz abban, hogy van valaki, aki minden nap, minden percében rá gondol, akkor képes lesz eljutni addig a két szóig. De hinnie kell benne. Úgy, mint semmi másban. Úgy kell hinnie ezt az két szót, úgy kell akarnia azt a valamit, amiről a története szól, mint soha semmi mást.
Én már lejátszottam a saját küzdelmem. Úgy küzdöttem a démonaim ellen, mint soha, úgy hittem magamban, mint soha, és úgy akartam, mint semmi mást. Az egész vége pedig a boldogságom. A Tomassal való közös életünk, a házasságom. Én beleadtam mindent, az én történetem erről szólt, de az övé még közel sem ért a végéhez. Mert az övé még csak most kezdődik...
Fogalmam sincs, meddig ültem ott, a távolba révedő tekintettel. Lodovica szavain rágódtam. Nem csak Jorgehoz szólt velük. Hozzám is. És megérintettek. Minden, amit mondott a bensőmig hatolt. Azonban mikor válaszolni akartam, megcsörrent Lodo telefonja. A kijelzőre pillantott, majd csak annyit mondott:
- Gondold meg! - ezzel ott hagyott. Még sokáig őrlődtem rajta, aztán úgy döntöttem, megkeresek valakit, akinek nagyobb szüksége van a bátorító szavakra, mint nekem.
Az előtérben találtam meg Mechit. Az arcát a tenyerébe temetve ült egy asztalnál. Odabicegtem hozzá, majd leültem vele szemben.
- Sajnálom Mechi. - csak ennyit tudtam kinyögni, mire felnézett rám könnyes szemekkel.
- Ugyan mit?
- Hogy nem voltam melletted, pedig nagy szükséged lett volna rám! - kezdtem, de a szavamba vágott.
- Ugyan már! Neked is meg volt a magad baja! Bőven elég nekem, hogy élsz, és úton vagy a gyógyulás felé! - mosolygott rám, mire még jobban összeszorult a szívem.
- Neked elég. - bólintottam. - De nekem nem. Azt akarom, hogy tudd, számíthatsz rám! Bizonyítani akarom magamnak, hogy tudok annyira jó, és megértő lenni, mint amilyen te mindig vagy! - végigsimítottam a karján, és mélyen a szemébe néztem. - Mi történt Xabi és közted?
Az arcáról pillanatok alatt fagyott le a mosoly.
- Vége... - megtörten hajtotta le a fejét, mire döbbentem mellé csúsztam. - Xabiani és én szakítottunk... - lehelte könnyektől fátyolos szemmel, mire szorosan magamhoz öleltem.
- Jajj Mechi, annyira sajnálom. - motyogtam, de eltolt magától.
- Nem kell. Szép volt, ami köztünk volt, de vége. - motyogta, és letörölte a könnyeit. - Vége...
- Mi történt? - kérdeztem elhaló hangon.
- Semmi különös, csak... egyszerűen vége. Elhidegültünk, és kész. Vége van... - motyogta, majd újra megeredtek a könnyei. - Most... Most semmi másra nincs szükségem, csak egy ölelésre.
Bólintva mellé léptem, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Tudnia kellett, hogy mellette vagyok. Hogy hiszek benne. Tudnia kellett, hogy a történetében van egy szereplő, aki elhanyagolhatatlan, aki akkor is hisz benne, ha senki más. Ez a szereplő, pedig én vagyok...

9.Capítuló: Emlékszel?

Örökkévalóságnak tűnt, míg végre egy nővér kerekesszéket állított az ágyam mellé, valójában azonban Jorge látogatása óta alig egy nap telt el. A székkel nem kötöttem nagyon jó, vagy közeli barátságot, mert Dr. Santiago azonnal visszarendelt az ágyba az első kísérletem után, mikor megpróbáltam felállni. Két napig nyomtam az ágyat, általában Mechi, Cande és Lodo váltogatták egymást a mellettem lévő széken. Végig popcornnal tömtük magunkat, és romantikus filmeket néztünk, aminek végére mindannyiunk szeme vörösre sírva bámult a messzeségbe. Mikor letelt a két nap, egy kedves arcú nővér mankót állított az ágy mellé. Akkor épp Fran volt bent mellettem, így ő segített fel az ágyból. Felszabadító, ugyanakkor irtózatosan fájdalmas volt újra két lábon járni. Hiába pihentettem a jobb térdem, rá sem álltam, de a mozgástól minden tizedik percben le kellett ülnöm, amekkora iszonyatos fájdalmat éreztem, ezért a legtöbb időt még mindig ülve töltöttem az ágyban. Rugge behozta nekem a gitárját, így egy nap, mikor arra ébredtem, hogy hiányzik belőlem valami, rögtön a hangszerhez nyúltam. Hiányzott a bensőmből a zene. Először akkordokkal kezdtem, aztán újra előtört bennem a vágy. Írni akartam. Leírni minden sérelmét a lelkemnek, minden egyes apró baját. Hamar találtam egy lassú, melodikus dallamot. Egy egy sorhoz először alig egy egy akkord jutott a gitáron, aztán egyre pörgősebé vált a dallam. Mikor kész volt az egész, már tudtam, mi lesz a szöveg. Tudtam, mert a szívemet hallgattam közben. Lágyan játszani kezdtem az ujjaimmal a hathúroson. Mikor belekezdtem a szövegbe, két alak jelent meg a lelki szemeim előtt. Láttam magam, és láttam őt. Kétségtelen, a dalt Jorgehoz írtam. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a zene átjárjon. Akartam, hogy újra érezzem, ahogy a dallamok a lelkemet simogatják. Újra úgy akartam, mint akkor. Mikor csak Jorge volt, meg én.
Halkan kezdtem játszani a gitáron, de már az első akkord után úgy éreztem, szabad vagyok. Mikor lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy a szabadban vagyok, egyetlen zongorával. Egy négy darabos kirakó három darabja állt össze akkor. A szabadság, a zene, és én. De még hiányzott valaki. Valaki, akitől megkaphatom azt a lelki békét, amire mindig is vágytam. Lassan énekeltem tovább.

"Ma este nem tudtam aludni, mert nem tudom, mit érzek

Rád vártam, arra, hogy mondj valamit, ami igaz,

Legalább hitesd el velem, hogy van még esély

Már nem tudom, hogy van-e fény az út végén, de azt hiszem, te igen, 

Nem tudom, miért kell olyan durván összetörnünk, de azt hiszem, te igen,

Nem tudom, miért nem lehetünk egyszerűen szerelmesek, de azt hiszem, te igen, 

Nem tudom, miért nem tudunk elbúcsúzni, de azt hiszem, te igen,

Csak annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ki kell nyitnunk a szívünk, ki kell nyitnunk, még időben,

Mert tudom, ha elmész, ha elmész újra, azt nem élem túl, és te sem,

Tudom, hogy ha nem hallgatjuk meg, amit mondani akar, túl késő lesz,

Mert elköszönünk, elengedjük az emlékeket, amik összetartanak minket,

Hát nyisd ki a szíved, mielőtt elengednél, én is ezt fogom tenni, nem tudom még mikor, vagy hogyan,

Csak annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ennyit akarok, s majd mikor minden álmunk csak rólunk szól,

Mikor minden érintésed, minden leheleted, minden csókod én kapom,

Mikor az égbolton egybefonódik két sors, mikor tudom, minden igaz,

Akkor összetörhetetlen vagyok, akkor már összetörhetetlenné tettél,

Már tudom, hogy ott a fény az út végén,azt hiszem, te is

Már tudom, miért kell olyan durván összetörnünk, azt hiszem, te is,

Már tudom, miért nem lehetünk egyszerűen szerelmesek,azt hiszem, te is, 

Már tudom, miért nem tudunk elbúcsúzni, és azt hiszem, te is,

Annyit tudok, hogy akarom, akarom, hogy a kezed az enyémen nyugodjon,

Akarom, hogy felmelegíts egy hideg, téli reggelen, csupán ennyit akarok,

Csak annyit tudok, hogy akarom, hogy a szíved az enyémmel dobbanjon, 

Akarom, hogy felmelegítsd a lelkem, mikor fázom, fázom belülről,

Csak ki kell nyitnunk a szívünk, ki kell nyitnunk, még időben, mielőtt mindent elengednénk..."

A lelkem összeszorult. Fáztam, és nem volt ott, hogy felmelegítse. Szükségem volt rá, hogy ott legyen, hogy most átöleljen, hogy megnyugtasson, hogy elmondja, hogy szüksége van rám. A kórteremben azonban csönd volt. Nem volt itt Mechi. Sem Fran, sem Cande, vagy Lodo. De amit a legjobban bántam: Jorge nem volt itt.
Keseredetten az ágy végébe dobtam a gitárt, és úgy, ahogy voltam a mankómért kaptam. Nem érdekelt, hogy nincs mellettem senki, nem érdekelt, hogy bármi megtörténhet, csak meg akartam szabadulni ettől a dallamtól, amit én keltettem életre. Ettől a kegyetlenül gyönyörű dallamtól. Ettől a kegyetlenül igaz szövegtől. Az első pár lépés gyötrelmes volt, de csak arra gondoltam, hogy el akarok innen menni. Lehunyt szemmel elbotorkáltam a liftig, ami levitt a földszintre. Ahogy kijutottam a kertbe, éreztem, ahogy a napfény végigsimítja a karom. Ez itt az én életem. Én irányítom. Csak én.
Ettől a gondolattól némileg megnyugodtam. Semmi kósza érzelem nem fogja feldúlni. Csakis én boríthatom fel. A magam ura vagyok. Én irányítom az érzelmeimet. Mégis, ahogy a szabadba kiérve megcsapta az orrom a rózsa összetéveszthetetlen illata, rájöttem, hogy talán pont én vagyok az, akit irányítani kellene. Pont én vagyok, az, akit nem lehet irányítani... Nagyot sóhajtva botorkáltam tovább. A kórtermem ablakából jól látszott egy fehér pad a rózsabokrok előtt, azt vettem célba, azonban mielőtt oda érhettem volna, meghallottam egy édes dallamot. Kétségtelenül gitár volt, ami a hangszerre szokott füleimnek most nagyon jól esett. Jól tudtam, hogy az a valaki, aki most játszik, biztosan hozzám jött látogatóba, így igyekeztem minél gyorsabban megfordulni, ám mikor a gitár mellé egy megtéveszthetetlen hang is társult, megtorpantam. Tudtam, hogy mögöttem valahol ott van Jorge, és énekel, a szöveg pedig a szívemig hatol.
"Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,
De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem,
Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,
Igazad lett, hazudtam, hazudtam,
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem!"

Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, abban a pillanatban meg kell hogy forduljak, és nyakába kell ugorjak. Akkor és ott, úgy éreztem, a dal nekem szólt. Mégis lassan, bizonytalanul fordultam meg, csak egy gyatra mosolyra futotta.
- Na, mit gondolsz? - kérdezte Jorge.
- Gyönyörű. - bólintottam, majd intettem, hogy üljünk le. Mikor helyet foglaltunk a padon, újra hozzám fordult.
- Mit gondolsz, elég jó egy lánykéréshez? - fürkészve pillantott rám, én pedig úgy éreztem, a szívem kiugrik a helyéről.
- Jorge, nem túl gyors ez egy kicsit?
- Stephie és én több, mint 2 éve vagyunk együtt... - kezdte elképedve, mire bennem azt hittem, megáll az ütő. Hogy gondolhattam... Úgy éreztem, elsüllyedek, hogy szörnyen gyerekes az, amit az elmúlt napban csináltam. Gyatra szerelmes dalokat írogattam, arról álmodozva, hogy Jorge Blanco talán tényleg szeret, miközben ő az eljegyzését tervezgette. Ahh, én hülye... Felrémlett bennem a pillanat, mikor hozzám vágta, hogy elveszi Stephiet, de azt hittem, csak viccel. Az első találkozásunkkor mondta, mikor visszatértem New York-ból. Hülyeségeket kiabáltunk, neki pedig ez is kicsúszott a száján. Azt hittem, csak ennyi volt, és nem gondolja komolyan. Tévedtem...
- De ezt miért mutatod meg nekem? - kérdeztem értetlenül. Igyekeztem palástolni a csalódottságom, kisebb nagyobb sikerekkel.
- Szükségem volt a szakértelmedre. - motyogta, majd inkább felállt. - Mindegy, inkább hagylak gyógyulni...
- Tudod, ez inkább egy szomorúbb dalnak tűnik, mint boldognak és vidámnak. - kiáltottam utána, de ő rám sem hederített. Szükségem volt még valamire. Kellett egy utolsó kiáltás, mielőtt végleg feladnám. - Nem hittem volna, hogy megteszed...
- Te is visszamentél Peterhez... - rántott vállat, mire szomorúan megráztam a fejem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mosolyogva felsóhajtott. Talán egy szomorú mosoly volt. Talán kétségbeesett. De nem állt messze az enyémtől.
- Tudod, a szerelem őrült dolgokra képes! - megrántotta a vállát. Majd kisétált a kapun. Fogalmam sem volt, ezt mire értette. A Stephievel közös szerelme? Vagy... vagy az a valami, ami kettőnk között volt. Bár, teljesen mindegy rágódni rajta, hiszen Stephie kezét kéri meg. Mindegy, a dal kinek szól. Úgy éreztem, nem a dal miatt jött. Vagyis, a miatt, de  nem Stephie miatt. Talán velem akart beszélni. De ahogy éreztem korábban, onnantól, hogy elmentem, már minden mindegy volt.

Az arcomat a tenyerembe temettem, és csendben tűrtem, ahogy az érzelmeim egymást mardossák. Volt köztük minden. Düh, kétségek, bizonytalanság, fájdalom, de legfőképpen, szerelem. Valami, amit szerelemnek hívtam, most mégis átváltozott valami mássá. Hogy erősebb, vagy gyengébb lett, azt nem tudtam.
- Ne haragudj... - egy hang felrázott a gondolataimból, valahonnan nagyon ismerős volt, most mégsem érdekelt...
- Most kérlek hagyj! - mondtam a nélkül, hogy felemeltem volna a fejem. Az alak léptei távolodni kezdtek, az agyam mégis azon kattogott, honnan lehet ilyen ismerős a hang tulajdonosa. Nem is olyan régen hallottam. És akkor rájöttem. Felkaptam a fejem, és a mankóm magamhoz kapva a srác után kezdtem botladozni. Ő volt ott, mikor felébredtem. Ő volt a titokzatos látogatóm... Nem tudtam ki ő, vagy hogy miért volt akkor ott, csak azt tudtam, hogy meg kell találnom...