10. Capítuló: Szeret, nem szeret...

Hola chicas!

Most nincs semmi közlendőm, tehát csapjunk is bele!:D

- Ezt... - néztem Jorgera. - Ti csináltátok? - bólintott, mire ösztönből megcsókoltam. A többiek előtt.  Nem mondom, csodálkozó pillantások fogadták a reakcióm. Tara mosolyogva Felre nézett, aki mukkanni sem tudott, Lodo és Cande sikítozni kezdett, Tomas csak állt ott, Xabi pedig leesett állal bámult minket. Nem lehetett tudni, hogy azért-e, mert csodálkozik, vagy mert várja a sült galambot a szájába. 
- Nem azt mondtad, hogy elmondod nekik? - tárta szét a karját Mechi. - Bár ha te jobban szeretsz mutogatni...
_________________________________________________________________________________

Segítséget remélve Jorgera pillantottam, de ő is olyan meglepett volt, mint a többiek. 
- Öhm... Nos, igen, mi...- kezdtem hadonászni, mire mindenki nevetni kezdett. 
- Miért magyarázkodsz? - állt mellém Lodo. - Mindenki sejtette. Persze Xabin kívül. - nézett a még mindig bambán álldogáló Xabira. 
- Tényleg? - húztam fel a szemöldököm. 
- Ha egyszer ránéztél volna Jorgera, amikor az Abrazame y veras-t énekelte... - vigyorodott el Rugge. 
- Csináltunk egy tortát. - terelte a számára nem igen kedvező témáról a szót Fel. 
- Vaníliás. - nyalta meg a szája szélét Xabi. 
- Konyhamalac! - lökte vállba Cande. Ilyenkor Mechi is mindig nevetésben tör ki, de most csak kifejezéstelen arccal állt mellettem. 
- Baj van? - hajoltam oda hozzá.
- Igen. - kezdte, de elhalkult. - Tönkrement a szetted. - végigmért és igaza volt, a délelőtti sírástól tényleg eléggé úgy néztem ki, mint akin most ment végig az úthenger. Mechi elrángatott és leültetett egy asztalhoz. Nem tudom felfogni, hogy lehet ekkora profi. Talán azért, mert ha baj van, mindig ebbe menekül. Sminkel, fodrászkodik, stb. Többször próbáltam faggatni, de nem szólalt meg, tudtam, hogy valami bántja. Mivel néma maradt, szerkesztettem neki egy képet, amíg rajtam dolgozott. Reméltem, hogy idővel jobb lesz a kedve. Fel is tettem instagrammra, hogy láthassa.

                          @Tini Stoessel: Akkor is segítek neked, ha te nem akarod! 

Amikor meglátta, egy halvány mosolyt engedélyezett magának. Úgy tűnt, kicsit jobb lett a kedve, de este úgy is kihúzom belőle, hogy mi a baj. 
- Ez a te mesterműved? - mutatott az arcomra Cande. - Tanulni akarok tőled!
- Hajnali három megfelel? - veregette hátba Mechi "leendő tanoncát".
- Kösz, majd részt veszek egy tanfolyamon. - nevette el magát Cande.
- Akkor kezdjük is meg a karaoke-estet! - hallottuk a mikrofonba. Egy ősz hajú férfi állt fent, egy listát tartva a kezében. 
- Előre be kellett jelentkezni? - kérdeztem a lányoktól. 
- Igen. - bólintott Lodo. - Meg kellett adni a neved, és hogy milyen dalt énekelsz. 
- Akkor én leülök ide és szépen hallgatlak benneteket. - kényelembe vetettem magam az egyik széken. 
Először a fiúk adták elő a Mil vidas atrás-t. Xabi egész végig Mechit nézte, de ő a földet bámulta. 
- Hé, baj van? - lépett Mechi mellé Jorge és Rugge, de a barátnőm meg sem szólalt. 
- Hát jó... - néztek össze. - Akkor jönnek a poénok!
- Jajj... ez fájni fog.... - Cande a tenyerébe temette a kezét. 
- Mi az? - tette fel a kérdést Rugge. - Nagy, zöld és ha a fáról a fejedre esik, belehalsz.
- Na, mi? - húzta fel a szemöldökét Mechi.
- Biliárdasztal. - röhögte el magát Rugge.
- Én jövök. - már tudtam, hogy Jorge valami nagy poénon töri a fejét. - Na, tehát. Szülészeten, a váróteremben ül három leendő apa. Kijön az egyikhez a nővér: -Gratulálok, ikrei születtek. A férfi azt mondja: tudtam, mivel egy két csillagos fogadóban dolgozok. Hamarosan újra jön a nővér a másik férfihoz. Megmondja neki, hogy hármas ikrei születtek. Mire a férfi: - Gondoltam, mivel fuvaros vagyok és mindig az M3-ast járom. Erre megijed a harmadik férfi. - Te jó ég! Én voltam a "101 kiskutya" operatőre. 
Erre mindenki felnevetett. Most Rugge jött. 
- Na, miért nem tudja összeadni a szőke nő a 10-et és a 7-et számológépen? - kicsit várt, aztán megszólalt. - Mert nem találja a 10-es gombot!
- Ezt megbánod. - indult meg Mechi Ruggero felé, mire ő futni kezdett.
- Jól látom? - megint a férfi állt a színpadon a mikrofonnal. - Ez... Két világhírű embert köszönthetünk a színpadon! A Violetta sztárjai... Jorge Blanco-tól és Martina Stoessel-től hallhatjuk a Thousand Years-t. 
Jorge felé fordultam, de ő már nem volt ott. Kerestem, de nem találtam. Akkor viszont fent a színpadon megszólalt a zene és Jorge hangját hallottam. 
"Gyorsan ver a szív
Színek és ígéretek
Hogyan legyünk bátrak
Hogyan szerethetnék, ha félek a kudarctól
De látni ahogy egyedül állsz ott
Valamiért hirtelen minden kétségem elmúlik
Egy lépéssel közelebb" - énekelte, aztán valaki a kezembe nyomott egy mikrofont és együtt énekeltünk tovább.

Minden nap meghaltam, míg vártam rád
Kedvesem, ne félj, szerettelek
Ezer éven át
Szeretni foglak még ezer éven át
Megállt az idő
Árad belőle a szépség
Bátor leszek
Nem hagyom, hogy bármi elvegye tőlem,
Ami itt áll előttem
Minden lélegzet
Minden óra ide vezetett
Egy lépéssel közelebb
Minden nap meghaltam, míg vártam rád
Kedvesem, ne félj, szerettelek
Ezer éven át
Szeretni foglak még ezer éven át
És végig hittem, hogy megtalállak majd
Az idő elhozta nekem a szíved
Szerettelek ezer éven át
Szeretni foglak még ezer éven át" - amikor a dal véget ért, úgy éreztem, tényleg megállt körülöttünk az idő. 
Az este további részében nem sok dolog történt. Éjfélkor visszamentünk a szállodába és úgy aludtunk, mint a bunda. 
Reggel amikor felkeltem, Mechi nem volt sehol. Lementem az étkezőbe, ahol megláttam a többieket. 
- Sziasztok! - ültem le Jorge mellé. - Ennyit aludtam volna?
- Nem, csak korán keltünk. - kaptam egy jó reggelt puszit. 
- Te? - nevetett Lodo. - Az előbb jöttél ki.
- Jó... De... a 10 óra még koránnak számít... Vagy nem? - segítséget remélve körbe pillantott, de mindenki csak a fejét rázta. 
Egy idő után azt vettem észre, hogy Mechi pont olyan bús komoran és szótlanul ült az asztalnál, mint tegnap.

Amikor befejeztük a reggelit, Mechit berángattam a szobába.
- Most már el kell mondanod! - türelmetlenkedtem. - Xabival van valami?
- Igen. - szólalt meg hosszú hallgatás után. Beletúrt a táskájába és elővett egy szórólapot. - Ez volt Xabinál. 
A szórólap egy éttermet reklámozott. A Salsa Para Pasta. Mechi kedvenc étterme, ahová már régen el akart jutni. 
- Mechi... - most mit mondjak neki? leplezzem le Xabi tervét? - ez... nem...
- De igen... - könnybe lábadt a szeme. - Van valakije. 
- Mechi... - haboztam. - Honnan veszed, hogy nem téged...
- Évfordulónkra! - emlékeztetett Mechi a rózsák címkéjére. - Valakivel most van az évfordulója.
- Nem lehet, hogy ez nem az a dátum, amikor összejöttetek, hanem amikor megismerkedtetek? - nem akartam elmondani, de a helyzet megkövetelte. 
- Nem! Ez a szórólap mára szól. - erre én is meglepődtem. - Mi pedig mához pont 3 hétre, május 24-én ismerkedtünk meg a forgatáson.
- Lehet, hogy... - próbáltam megnyugtatni. - Mechi... Xabi tiszta szívből szeret téged. 
- Nem! - a szeme teljesen könnybe burkolózott. Még sosem láttam ilyennek. Magamhoz öleltem. - Azt sem venné észre, ha elmennék. 
- Dehogynem. - simogattam. 
- Tudod mit? - visszafogta a könnyeit. - Írok neki egy levelet. Hogy elmegyek. 
- Mechi... ez őrültség.
- Megnézzük, hogy reagál. - ezzel felállt és papírt, meg tollat vett a kezébe. Írni kezdett. 
- Gyere! - rántott fel, amikor készen lett. Követtem egészen a fiúk szobájáig. Amikor Mechi kopogni akart, Jorge nyitotta ki az ajtót. 
- Xabi? - kérdezte barátnőm. 
- Lement a büfébe, de mindjárt visszaér. - mondta Jorge. 
- Segíts! - tátogtam neki, amikor Mechi elfordult. - Bedilizett! - Mechire mutogattam még mindig némán, Jorge pedig csak megvonta a vállát és az az ellenállhatatlan mosoly kúszott az arcára, amit úgy imádok.
Mechi behúzott a szobába. Odatette a szekrényre a levelet, aztán fülelni kezdett. 
- Jön! - engem betolt a szekrény mögé, ő pedig az ágy alá bújt. Tényleg Xabi volt az. Amint bejött, az ágyra vetette magát, aztán észrevette a levelet az éjjeliszekrényen. Olvasni kezdte, közben pedig fel-alá járkált. Amikor elolvasta, felnevetett. Nem láttam Mechit, de tudtam, hogy most megáradt egy kisebb tenger a szeméből. Tényleg igaza volt? Xabinak, Jorgenak és Ruggenak sikerült átejtenie engem? De bíztam Jorgeban. Kedvem lett volna kiugrani a szekrény mögül, megölelni Mechit és megpofozni Xabit. Láttam, hogy Xabi odaír valamit a papírra, aztán leteszi a szekrényre. Kinyitotta az erkély ajtaját és kiment. Ez idő alatt Mechi kikászálódott az ágy alól és kezébe vette a papírt. Én is odaléptem hozzá és láttam, hogy vörös a szeme a sírástól...
- Én megmondtam... - nagyon szomorú volt. De rögtön, hogy ezt kimondta, felnevetett.
- Mi az? - értetlenkedtem, mire a kezembe nyomta a papírt. Xabi ezt írta rá:
"Mechi, te nem vagy normális. Kilátszott a lábad az ágy alól. Szeretlek és sosem fogom más iránt ugyanezt érezni. Kint vagyok az erkélyen. " 
Erre én is elnevettem magam. Mechi kirohant az erkélyre, egyenesen Xabi karjaiba. 
- De azt írtad a rózsára is, hogy évfordulónkra. - bújt az ölelésébe. 
- Nem emlékszel? - kérdezte Xabi. - Először akkor láttalak, amikor elmentem a válogatóra a szövegemért. Belém ütköztél. Ez május 3-a volt. 
- Tényleg... - eszmélt fel Mechi. - Annyira sajnálom.
- Csak legközelebb bízz meg bennem! - Xabi és Mechi annyira jól mutatnak együtt, hogy nem is akartam zavarni. 
Tehát, mik a délelőtt tanulságai?
1. Ne számíts arra, hogy Jorge Blanco megment az őrült barátnődtől. 
2. Mindig bízz meg abban, aki szeret téged. 
  

9.Capítuló: Talán? 2/2.rész

Hola amiga!

Na, hogy telik a szünet? Nekem elég jól, és ennek egy része a ti érdemetek. Köszönöm a feliratkozást Emily Hartnak, és köszönöm a sok komit is. Hát, ennyi lett volna, úgyhogy jó olvasást! <3

*az előző részből*

Csak néztünk egymásra. Aztán Jorge magához húzott. Átfogta a derekamat és megcsókolt. Nem tudtam felfogni. Az előző pillanatban még kiabáltunk, most pedig... úgy csókoltam, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan mesébe illő volt. Csak épp nem mese volt, hanem a valóság. És velem történt meg. Ez volt az a szikra köztünk, ami lángra lobbantotta a tüzet. Elolthatatlan lángra. 

________________________________________________________________________

- Te... - miután szétváltunk, nem tudtam mit mondani. - Szeretsz?

- Mindennél jobban. - simította végig a nyakam. 

- Nekem bocsánatot kell kérnem Rosától és... Rugge-éktól amiért elrohantam és... - egy nap alatt elég sok ember bocsánatát kell még kicsikarnom.

- Hé! Cande és Rugge megérti. - nyugtatott. - Rosa pedig nem olyan típus, aki ennyiért megharagszik.

- Miért veszekedtünk? - a mellkasára hajtottam a fejem. 

- Mert nem bírtunk ki egy percet sem a másik nélkül.És egymásra haragudtunk azért, mert nem tette meg az első lépést. - ölelt magához. - De nem érdemes a múlton rágódni. Örüljünk annak ami van.

- Igazad van. - az arcom még mindig könnyes volt, de elmosolyodtam. - Örüljünk annak, hogy végre megtörtént. 

- Tudod mit? - állított fel. - Elmegyünk valahová.

- Hová? - tártam szét a karomat. 

- Egy olyan helyre, amit imádni fogsz. - felugrott a kőkávára és lágyan megcsókolt.

- Hát, ha ilyen szépen kéred! - nevettem el magam. Leugrott mellém és átkarolta a derekam.
- Gyere! - húzott maga után. 
- Jó, de hová? - gondolkodni kezdtem. - Étterem? Piknik? Vissza a hajóra? A Sagrada Família?
- Nem. - ez volt az a mosolya, amivel kifejezte, hogy mennyire örül annak, hogy lövésem sincs, hová megyünk.
- Elmondod? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. Sejtettem. Elindultunk, de a telefonom nemsokára hangos csipogással jelezte, hogy üzenetem érkezett. Kivettem a zsebemből és észrevettem, hogy nem is egy, hanem négy üzenetem is érkezett. A lányok biztos megint intézkedtek. Végigolvastam őket.

SMS
Feladó: Cande Molfese
Üzenet: Tini jól vagy? Hol vagy? És Jorge veled van? Te jó ég, együtt vagytok? Fellendült a lábad?

Cande a lábfellendítős mániájával. Csalódott lesz, amikor elmondom neki, hogy a lábamnak semmi szerepe nem volt a csókban. Felnevettem.
- Mi az? - Jorge is észrevette a jókedvem. 
- Cande... - megmutattam neki az üzenetet, mire ő is elmosolyodott. - Elmondjuk nekik?
- Tudnak titkot tartani? - nevette el magát ő is. 
- Egymás előtt? - mértem fel a helyzetet. - Nem. Ha egyikük tudja, mind tudják. De a külvilágnak semmit nem mondanának.
- Megbeszéltük. - ezzel ő is így volt, tehát elmondjuk nekik. De nem a telefonon keresztül fogom a lányokkal közölni. Visszaírtam Candenek. 

SMS
Feladó: én
Üzenet: Jól vagyok, Jorge velem van. Este ott leszünk a szállodában. 
Puszi: Tini

Még maradt három olvasatlan üzenetem. 

SMS
Feladó: Lodo Comelo
Üzenet: Tini, Candetől hallottam rólatok. Mi a helyzet veled? Mondd, hogy jól vagy! Ha nem, csak írj és rögtön megyek!

SMS
Feladó: Rugge Pasquareli
Üzenet: Mond meg Jorgenak, hogy itt hagyott a hajóval és ezért még megbűnhődik. 

SMS
Feladó: Tara Macedol
Üzenet: Tini! Cande itt hisztizik Lodo meg állandóan hívogat, hogy nem vagy-e még itt, úgyhogy adj életjelet!

Mindegyik üzenetre válaszoltam és reméltem, hogy a lányok a délután további részében nem velem fognak foglalkozni. 
- Megérkeztünk első napirendi pontunkhoz.- zökkentett ki a gondolatmenetemből Jorge. Egy tiszta vizű tó partján álltunk. A parton pár gyerek kacsákat etetett, páran pedig piknikeztek. 
- Miért jöttünk ide? - kérdeztem értetlenül.
- Ezért. - mutatott egy vízibiciklire Jorge.
- Tessék? - még mindig nem értettem. - Vízibicikli?
- Nem emlékszel? - megfogta a kezem és szembefordított magával. Jó érzés volt a zöld fák lombja alatt állni kéz a kézben Jorgeal. Megpróbálhatnám, de fölösleges leírnom, hogy mit éreztem. Szerelmes voltam. - Az első alkalom, amikor észrevettem, hogy melletted hevesebben ver a szívem. - És akkor eszembe jutott. Amikor a Violetta első évadát leforgattuk, a srácokkal kimentünk egy tóhoz vízibiciklizni. De amikor beszálltam, megbillent a bicikli és beleestem a ( megjegyzem: jéghideg ) vízbe. Jorge rögtön utánam ugrott, és nem tudom, hogy szükség volt-e rá, kihúzott. Akkor és ott, valahogy én is éreztem valami vibrálást, de ráfogtam a félelemre. 
- Na, megyünk egy kört? - húzott maga után Jorge. 

Kibéreltünk fél órára egy vízibiciklit "tekertünk" a tavon (én feltettem a vízibicikli orrára a lábam és Jorge tekert). Persze közben nem egyszer fröcsköltük le a másikat. Amikor letelt a fél óra visszamentünk és kiszálltunk. 
- Most? - kérdeztem vigyorogva. - Van még meglepetésed számomra? 
- Van.Várj egy picit. - mondta, majd elvonult, és felhívott valakit. Az én telefonom csengőhangja is megszólalt. (jelenleg: Christina perri: Thousan Years, de elég gyakran váltogatom, hangulatomtól függően), mire Jorge egy pillanatra felkapta a fejét, elmosolyodott, aztán újra belemerült a beszélgetésbe. 
- Szia Mechi! - miután rájöttem, hogy Mechi hív, rögtön felvettem a telefont. 
- Tinita, megőrültél? - kiabált, kicsit sem idegesen barátnőm. 
- Baj van? - kérdeztem ijedten.
- Azon kívül, hogy megőrültél? - tényleg nem értettem.
- Hah? Elmagyaráznád?
- Te összevesztél Jorgeal és nem szóltál? - egy kicsit elhalkult. - Odamegyek és megverem!
- Mechi! - ijedtem meg. - Nem kell! Mi...
- Ti? - értetlenkedett Mechi.
- Mi... - akadoztam. - Mondjuk úgy, hogy együtt vagyunk.
- Micsoda? - na, ez kiütötte nála a biztosítékot. Totál ideges Mechiből totál idegesítő Mechibe kapcsolt át. - Mikor? Hol? Hogyan?
- Este elmondom. De Jorge még tervez valamit. - próbáltam csitítani. - De a többiek még nem tudják. Nekik személyesen mondom el JÓ? 
- Aha, persze! - hallatszott, hogy ugrándozik. - Várj, Rugge keres! Leteszem! Este mesélj! Szia!
- Szia! - bontottam a vonalat.
- Ki volt az? - ölelt át hátulról Jorge.
- Mechi. - fordultam felé. - Ide akart jönni, úgyhogy muszáj volt elmondanom neki. 
- Rugge is rögtön rájött. -mosolyodott el. - Megyünk?
- Hová? - kérdeztem, de tudtam a választ:
- Nem mondom meg!
Most zsúfolt utcákon mentünk keresztül, amiken Jorge megint úgy közlekedett, mintha itt nőtt volna fel. Végül betértünk egy kisebb utcába, ahol szinte senki nem járt.
- Most elmondod, hogy egy őrült pszihopata vagy? - nevettem el magam. - Mert velem nem lesz könnyű dolgod! 
- Még fejlessz a poénjaidon! - röhögte el magát ő is, aztán megint megcsókolt. Egy pillanatra úgy tűnt, villámot látok, de a Nap tűzött és egy felhő sem volt az égen. Végül Jorge rántott vissza a gondolkodásból. - Szívesen adok neked órákat. Mármint poén-órákat.
- Most nevetnem kellene? - viccelődtem. - Ha-ha-ha. Hi-hi-hi. Hu-hu-hu.
- Jorgeul: Ha-hi-hu! - javított ki. - Itt vagyunk. - lementünk egy lépcsőn, és beléptünk egy ajtón, ami fölött valamilyen logó volt, de csak annyit olvastam le: Karoke. Tehát karokezni fogunk. Amikor beléptem, először a hangulatos díszítés tűnt a szemem elé. Csak akkor tűnt fel a színpadon álló tömeg, amikor felordítottak:
- Boldog évfordulót! 
Egy pillanatra összerezzentem, aztán rájöttem, hogy a barátaink állnak fent. Először Mechi, Lodo, meg Xabi arca tűnt fel, aztán felfedeztem még Rugget, Candet, Tomast, Tarat és Felt is. 
- Ezt... - néztem Jorgera. - Ti csináltátok? - bólintott, mire ösztönből megcsókoltam. A többiek előtt.  Nem mondom, csodálkozó pillantások fogadták a reakcióm. Tara mosolyogva Felre nézett, aki mukkanni sem tudott, Lodo és Cande sikítozni kezdett, Tomas csak állt ott, Xabi pedig leesett állal bámult minket. Nem lehetett tudni, hogy azért-e, mert csodálkozik, vagy mert várja a sült galambot a szájába. 
- Nem azt mondtad, hogy elmondod nekik? - tárta szét a karját Mechi. - Bár ha te jobban szeretsz mutogatni...

9. Capítuló: Talán? 2/1. rész

Hola chicas!
Kitört a nyári szünet (bár még van egy délután, ami a hivatalos évzáró)és gondolom, hamarosan mindenki rohan a Balatonra, külföldre, akárhová nyaralni. De! Mivel a blog nyáron is üzemel (a nyaralások miatt kisebb-nagyobb szünetekkel), nagyon hálás lennék, ha a szünetben is szakítanátok rám és a blogra időt. Csak öt percet, amíg elolvassátok és komiztok! Nem többet! Remélem velem maradtok nyáron is!<3 

Amikor benyitottam az ajtón, nem vágytam másra, csak arra, hogy levessem magam az ágyra. De amint benyitottam, Cande ugrott a nyakamba.  
- Tini! Jól vagy?
- Eltekintve az általad okozott fülkárosodásomtól... - huppantam le. - Teljesen.
- Ja, bocsi! - ült le mellém. - Akkor... Mi van Jorgeal?
- Mi lenne vele? - kérdeztem értetlenül.  
- Hát... Nem is tudom... - motyogott. - Mondjuk szerelmet vallott, megcsókolt, fellendült a lábad és most mindenki happy?
- Te teljesen bekattantál. - ez után teljes röhögésben törtem ki. 
- De most miért? - Cande is nevetni kezdett. - Na, akkor minden oké?
- Igen. - tudtam, hogy akar valamit.
- Mert akkor... - nem sejtettem semmi jót. - Elmegyünk vitorlázni! - felugrott és egy kulcsot lóbált meg az orrom előtt. 
- Micsoda? - akadtam ki. - Egy ilyen nap után, biztos, hogy nem. Különben is, honnan szerezted a kulcsot hozzá?
- Hát... - megint egy hosszú, hosszú, családi ismertetőbe kezdett. - Constanza barátjának az öccsének az egyik barátjának az apjának az egyik haverja épp egy csúcs-milliomos, aki Barcelonában él és kölcsön adja a vitorlását nekünk pár órára.
- Cande, én...
- Semmi tiltakozás Tini!- parancsolt rám. - Nem tudtam előkeríteni a többieket, úgyhogy négyen megyünk. Rugge, Jorge, te és én. 
- Jajj, de jó! - mondtam cinikusan. - Ti tudtok egyáltalán hajót vezetni? 
- Hát... Jorge azt mondta, tud. De öltözz át, mert ez így nem lesz jó! - mért végig. 
- Oké. - álltam fel. - Lent találkozunk.
Miután Cande kiment, újra a szekrényhez sétáltam. Úgy gondoltam, hogy mivel egy ilyen eső után úgy sem lesz hamar forróság, felkaptam a fürdőruhámra egy pólót meg egy vastag pulcsit és magamra rángattam a farmerem. Gyorsan összepakoltam és kiléptem a folyosóra. Amikor bezártam az ajtót, Jorge és egy lány beszélgetett odakint. Tudom, hogy nem kellett volna, de behúzódtam a falhoz és hallgatóztam.
- Jajj, úgy örülök neked Rosa! - hallottam Jorgeot. Kikukucskáltam és rájöttem, ugyanazzal a lánnyal beszélget, akit ölelgetett. Ugyanaz a szőke konty, ugyanaz a mosoly. 
- Én is. - ha éppen nem utáltam volna, amiért így csüng Jorgeon, még szimpatikus is lett volna ez a lány.
- Akkor, Mrs. Blanco leszel? - ebben a pillanatban úgy éreztem, kifut alólam a padló. Jorge eljegyzett valakit? A mellkasomban hirtelen égető fájdalmat éreztem. Leroskadtam a földre, (és nem azért, mert valahol a darabokra hullt szívem szilánkjait kerestem) nem bírtam ki.  
- Azt hiszem. - mosolygott Rosa. 
- Mikorra szeretnéd az esküvőt? - Jorge hangja tényleg boldog volt. Akkor csak képzeltem, hogy ő is érez irántam valamit?
- Azt hiszem, augusztusra. - mondta. - De még vissza kell utaznom Buenos Airesbe az előkészületek miatt. Főként a ruha miatt jöttem Barcelonába. 
- Na, az ízlésed, ugye? - ölelte magához Jorge. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Elindultam feléjük.
- Kedves Jorge! - kiabáltam. - Te milyen világban élsz? Kamerák előtt és nyilvánosan kiakadsz azért, mert Peter megkérte a kezem, de te eljegyzel egy lányt és még csak nem is szólsz?
- Tini! - fogta meg a karom. - Nem érted.
- Óh, dehogynem. - rángattam ki a karomat a kezei közül. - Értem én. 
Ezzel a lifthez rohantam és félrelökve pár embert beugrottam. Jorge utánam futott, de már nem ért be. 
- Bye, bye! - integettem neki. Aztán egyedül maradtam a liftben számtalan zavaros kérdéssel. Nekidőltem a lift hideg falának és csak arra tudtam gondolni, hogy Jorgeal kell egy hajón lennem. Amikor leértem Cande és Rugge állt lent. Kiléptem a liftből, de pontosan ebben a pillanatban ért le Jorge a lépcsőn. 
- Tini! Kérlek, hallgass meg! Megmagyarázom! - mondta. - Rosa nem...
- Tudod mit? - feltartottam a kezem. - Nem érdekel. 
- Na, jöttök? - Cande semmit nem vett észre a jelenetből.
- Persze. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd előre mentem. Meg sem szólaltam a kikötőig, csak hallgattam Candet, aki arról beszélt, hogy még sosem volt vitorláson a barátaival. 

Saját szerkesztésű kép:)

- Tudod, ha Jorge irányítja a hajót, lehet, hogy nem jövünk vissza. - szólaltam meg. - Elég könnyen tör össze életeket. - ezt a mondatot olyan halkan mondtam, hogy Canden kívül senki ne hallhassa. 
- Mit csinált? - Cande vette a lapot és suttogni kezdett.
- Létezett. - válaszoltam flegmán. - Inkább nem beszélnék róla.
- De... - na igen, ő mindenről tudni akart.
- Hú, de meleg van. - tereltem a témát, bár az igaz volt, hogy annak a nagy viharnak, amire megérkeztünk, már nyoma sem volt. A Nap sütött, 30 fok volt és fullasztó meleg. A kardigánom a táskámba gyömöszöltem és követtem a többieket. 
- Melyik az? - kérdezte Rugge.
- Honnan tudjam? - vette elő a kulcsot Cande. - Az van rajta, hogy Sea Queen, gondolom ez a hajó neve. 
- Köszönjük a multimilliomos haverodnak, hogy legalább ráírta a kulcsra a vitorlás nevét, ha már te nem tudod, hol van. - löktem oldalba barátnőmet.
- Sea Queen nevű hajó... - nézett körbe Jorge.
- Ott van! - ugrott fel Rugge.
Mind a hajóhoz sétáltunk.
- Segítsek? - nyújtotta a kezét Jorge, hogy könnyebben fel tudjak szállni.
- Megy egyedül is. - löktem el.
- Tini... - nem hagytam, hogy végig mondja.
- Nem érdekel. Csak kíváncsi leszek, hogy Stephie mit szól majd ahhoz, hogy körülbelül 2 napja szakítottatok, de te máris eljegyeztél valakit.
- De én... - összehúzta a szemöldökét. - Honnan tudod, hogy már nem vagyunk együtt?
- Mondjuk, hogy nem tetted le a telefont? - na igen. Ezt nem kellett volna.
- Te hallgatóztál? - akadt ki ő is.
- Nem mindegy? - mit érdekli őt, hogy mit csinálok, ha nem is számítok neki? 
- De igen. - lépett a vitorlához. - Ha neked ennyi volt.
- Ennyi. - bárcsak igazat mondtam volna. Bárcsak nem vert volna hevesebben a szívem, ha ránézek, bárcsak nem éreznék most belül égető fájdalmat, bárcsak képes lennék elfelejteni. De nem ment. 
- Indulunk már? - kiabált elölről Cande. 
- Igen. - a vitorlákba belekapott a szél és szépen lassan elhagytuk a kikötőt. Candevel beszélgettünk és észre sem vettem, hogy mégis, végig Jorgera gondolok. 
- Én lemegyek, hozok valamit inni! - álltam fel. 
- Jó! - barátnőm is felállt, és odament Ruggerohoz. 
Amikor leértem a hajó kis konyhájába, Jorgeot láttam meg. 
- Na, akkor én megyek. - fordultam meg. 
- Gyerekes vagy! - kiáltotta utánam. 
- Igen? Akkor te mi vagy? - fájt, hogy veszekedtünk, mégsem tudtam azt mondani, sajnálom. Éreztem, ahogy a hajó megfordul és becsapódik a fedélzetre vezető kis ajtó. 
- Ne ijedjetek meg, visszafordulunk! - hallottam Rugge hangját. 
- Ez mi volt? - ijedtem meg. 
- Képzeld, nem minden működik a te tökéletes világodon kívül és a fordulástól bevágódott a feljáró ajtó. - Jorge még sosem volt tőlem ilyen távol. Ott állt mellettem, mégis olyan távol volt...
- Tudod, mit? - indultam el. - Nem bírom ki veled egy légtérben. - megpróbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült. 
- Mi az? - próbálkozott Jorge is.
- Beszorult. - mondtam, nem túl kedvesen.
- Ez is az én hibám? - akadt ki újra.
- Hát, nem miattam nem mentünk ki! 
- Hát miattam sem! 
- Várjatok! - kezdte Cande rángatni az ajtót kívülről. - Ne öljétek meg egymást!
- Beragadt. - adtam fel. 
- Mindjárt a kikötőben vagyunk. - nyugtatott Cande.
- Most miért kell ezt csinálnod? - fordultam Jorgehoz. 
- Mégis mit?
- Azt, hogy... hogy... - haboztam. - Hogy itt marjuk egymást, miközben tudod, hogy mennyire fáj.
Jorge most olyan közel volt hozzám, amennyire csak lehetett. Hallottam a szívverését és éreztem az illatát. Csak néztem a szemébe és meg sem szólaltam. 
- Áhh, megvagyunk! - rántotta fel az ajtót Cande és Rugge. 
- Mi? - megpördültem és láttam, hogy megérkeztünk. Újra a kikötőben voltunk. Kifutottam, fogtam magam és elrohantam. Éreztem Cande és Rugge értetlenkedő pillantását a hátamon és hallottam ahogy Jorge utánam rohan. Tudtam, hogy utol fog érni. De mégis gyorsabb voltam nála, mert ő nem akart mindenképpen eltűnni Barcelona tömegében és láthatatlanná válni mindenki elől. Úgy szedtem a lábaimat, mintha az életem múlna azon, hogy Jorge utolér-e. A szememből pedig záporozni kezdtek a könnyek. Na, igen. Elég nehéz abbahagyni a sírást, mikor csak az az ember tudna téged megvigasztalni, aki miatt sírsz. Végül nem bírtam tovább. Lerogytam egy padra. Reméltem, hogy Jorge már nem követ. Az arcomat a kezembe temettem és csak zokogtam. 
- Tini... - de mégis ott volt. Ő volt az. Jorge.
- Menj el kérlek! - felemeltem a fejem.
- Miért? - leült mellém. 
- Mert megkértelek. - újra én voltam az, aki veszekedésbe kezdett. - Mert már nem akarok többet rólad, meg a menyasszonyodról hallani. 
- Tini, ő nem... - Jorge is felemelte a hangját. 
- Te mondtad neki, hogy Mrs Blanco lesz! - vágtam a szavába. - Tudod mit? Szeretlek. És nincs annál bosszantóbb, hogy nap mint nap itt vagyok melletted, de tudom, hogy te sosem éreznéd irántam azt, amit én irántad. - csak akkor vettem észre, hogy megint kiabálok. 
- Tini, Rosa az öcsém menyasszonya. - ez volt az a pillanat, amikor belém fojtottan a szót. Csak néztünk egymásra. Aztán Jorge magához húzott. Átfogta a derekamat és megcsókolt. Nem tudtam felfogni. Az előző pillanatban még kiabáltunk, most pedig... úgy csókoltam, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan mesébe illő volt. Túl szép.Csak épp nem mese volt, hanem a valóság. És velem történt meg. Csak a pillanatnak akartam élni. Azt kívántam, ez bárcsak egy örökké tartó perc lenne. Ez volt az a szikra köztünk, ami lángra lobbantotta a tüzet. Elolthatatlan lángra. 

8.Capítuló: Sajtótájékoztató

Hola amiga!                                                                                                                                    Igen, megjött az új rész! Itt a hétvége, úgyhogy nekem is volt időm írogatni kicsit reggel.  Kicsit rövidebb, de tartalmasabb rész ígérkezik!                                                              Várom a komikat és a feliratkozóknak is örülnék!                                                                                                                               

Az éjszaka szinte semmit nem aludtam. És nem csak azért, mert Mechi folyamatosan forgolódott a szomszéd ágyon, hanem mert nem hagyott békén a gondolat, hogy mit akarhat Lukas. Elővettem a telefonom és újra meg újra átfutottam az üzenetet, hátha találok benne valamit, amit eddig nem vettem észre. Aztán újra rám jött egy düh-roham, legszívesebben ordítani lett volna kedvem, de most csak virtuálisan tehettem meg. Nem érdekelt semmi, csak tudni akartam, hogy mire megy ki ezzel az egésszel. Tudom, hogy nem volt sok esély arra, hogy visszaír, de megtörtént. Bepötyögtem a telefonomba egy üzenetet amire választ is kaptam. 

Erre legszívesebben a falhoz vertem volna a telefonom, de nem akartam felébreszteni Mechit. Valahogy ki kellett eresztenem a gőzt, úgyhogy felkaptam a pulcsimat, és halkan lenyomtam a kilincset, majd kiléptem a folyosóra. Mivel a liftre sokat kellett volna várni, inkább lerohantam a lépcsőn. Miközben rohantam, végig egy valamin járt a fejem. Május 2. van. A juntada tinista évfordulója. És nekem így kell megélnem ezt  a napot. Nem emlékezhetek erre a napra igazából. Nem tudom felidézni magamban az érzést, amivel színpadra álltam, a sok rajongó sikítását. Hanem így kellett rohannom. Lukassal és száz meg száz kavargó, zavaros gondolattal a fejemben.
Kint a madarak csicsergése és a hajnali, hűvös levegő némiképp kitisztította a fejem. Kislányként mindig úgy képzeltem el, hogy senkit nem fogok utálni (és amolyan csillámpónikkal élő kis tündérke leszek). Most sem akarok. Lukast sem utáltam. Épp csak, ha felgyulladna mellettem, és lenne nálam egy üveg víz... azt a kis vizet meginnám! Oké, lehet, hogy kicsit utáltam. De hogy jön ő ahhoz, hogy elrontsa a szabadidőm?!? Jorge kapta a szerepet, mert ő volt a legjobb. A hangja, ahogy táncol... oké, vissza a témára! Lukas pedig túlléphetne már ezen. Kicsit kifordultam magamból. Felkaptam egy követ és teljes erőmből a vízbe hajítottam. Erre kicsit megrándult a csuklóm. De amikor masszírozni kezdtem a csuklóm, újra feltűnt a tetoválásom. "All you need is love" ( csak a szerelemre van szükséged). Talán tényleg így volt. Talán csak Jorgera volt szükségem. A lábaim akaratlanul is a szálloda felé vittek. Benyitottam a szobánkba, ahol Mechi pakolt. 
- Hová mész? - huppantam le az ágyra.
- Xabival csinálunk valamit! - barátnőm még betette a táskájába a naptejet, aztán az ajtó felé indult. - Ugye nem baj, hogy lelépek? 
- Dehogy! El leszek! - bár ez közel sem volt igaz, rájuk fért már egy nap kettesben. - Érezd jól magad! Chau!
- Ciao! - miután Mechi elment, kerestem Lodot, de ő Tomassal volt valahol, Cande pedig nem volt a szobájában. Ezek alapján arra a döntésre jutottam, hogy mivel Rugge biztos Jorgeal beszél, Cande pedig Ruggeal van, ezért megkerestem a fiúk szobáját. Nem tudom, hogy képzelem el a lelkiző Ruggeot és Jorgeot, de biztos nem így. Jorge épp Cande óriási bőröndjében ült, amit Rugge húzogatott, Cande pedig megállíthatatlanul nevetett az ágyon. 
- Hívjam a segélyszolgálatot? - húztam fel a szemöldököm, mire Jorge megpróbált kipattanni a bőröndből, nem sok sikerrel, mert beleragadt. 
- Majd az oroszlán! - Rugge segítségével végre kikászálódott.
- Hát ennyi ésszel nem lesz sok esélyetek túlélni azt a tömeget, ami odakint áll. - Candet még mindig a röhögő-görcs kerülgette, de már kiállt az ablakba és vadul integetni kezdett. 
- Ha ez megnyugtat, a medúzák már 650 millió éve agy nélkül élnek! - ölelte át őt Ruggero. 
- Tini, Jorge, le! - nyitott be Fel, mire mi a sarkában loholva lefelé rohantunk.
-  Mi az? - kérdezte Jorge, amikor Felipe végre megállt a szálloda halljában. 
- Tudod te, hányadika van? - kerekedett el Fel szeme.
- Május 2. 
- Igen, vagyis... - vezettem rá a megoldásra.
- A juntada! - Jorge ilyenkor tényleg olyan, mint egy nagy gyerek. - De ugye... nem?
- De igen! - most már biztos volt. Felipe egy sajtótájékoztatót akart. 
- Neeee! - állt fel Jorge. - De miért?
- Miért kék az ég? - kezdte a monológját a mi kedves szervezőnk.
- Mert Fel azt mondta... - hadartuk unottan.
- Miért zöld a fű? 
- Mert Fel azt mondta! 
- Miért mentek el? - már meg sem vártuk a végét, felálltunk. - Irány öltözni! 
Hívtunk egy liftet és beszálltunk. Jorge hátra ment és fütyörészni kezdett, én viszont csak az ajtónál ácsorogtam. Egyszer csak abbahagyta és kínos csönd telepedett ránk. 
- Mi a baj? - végre, végre megtörte a hallgatást.
- Semmi... - miért is lenne? - vágtam olyan fejet, mint aki azt sem tudja, miről beszél Jorge.
- Te is tudod! - lépett hozzám. - Nem beszélsz velem, de ha igen, akkor is csak a földet bámulod.
- Ó, tényleg? - mondtam olyan finoman, mint egy szike. - Hát én nem hiszem.
- Tini... - szerencsémre kinyílt az ajtó és megérkeztünk. Én pedig a nagy eszemmel fogtam magam és elrohantam. Bent becsaptam az ajtót és lehuppantam a földre. Most csak egy valami tudott megnyugtatni. Egy dolog volt, amit még nem rontottam el. A rajongóink szeretetét. Kinéztem az ablakon és integetni kezdtem a kint álló gyerekeknek, akik erre felmutatták a sok posztert és ugrándozni kezdtek. Erre máris mosolyogni kezdtem. Ilyenkor érzem, hogy különlegesek vagyunk. Hogy csak elég felemelnem a kezem és máris mosolyok zápora jelenik meg a semmiből.
Gyorsan a szekrényemhez fáradtam és felkaptam valamit. Végül a farmerruhám és a hosszú, fehér kabátom lett a nyerő. Kimentem a szobából és kulcsra zártam az ajtót. Amikor kiléptem a szállodából, rajongók ezrei kezdtek el sikítozni, mire én aláírogattam a naplókat, a Violettás katalógusokat és néhányukkal fotózkodtam is. De amikor megfordultam, olyat vettem észre, amitől nem tudtam se köpni, se nyelni. Jorge ott állt a szálloda előtt és egy lányt ölelgetett. Bosszantóan szép lányt. Addig bámultam őket lemeredve, hogy ő is észrevette. Elindult felém, mire én mosolyt erőltettem az arcomra. 

- Csak... - gondolkodtam. - Nem kértem bocsánatot az... előbbiért.
Egyikünk sem szólalt meg. Szerencsémre megjött a kocsi, ami átvitt bennünket a sajtótájékoztatóra. 
- Csak tessék. - nyitotta ki Jorge a kocsiajtót. Beszálltam, de még mindig érezhető volt köztünk a feszültség. Ki az a lány? Mit akar Lukas? Mire gondolhatott Jorge a liftben? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Észre sem vettem, hogy az autó leparkolt és megálltunk. Szótlanul kiszálltunk és jókedvest színlelve bekopogtunk a terembe, ahol egy 
Pablo nevű újságíró várt minket. Helyet foglaltunk és beszélgetésbe kezdtünk.

- Mit éreztek most, hogy vége van a Violetta-livenak? - tette fel az első kérdést Pablo. 
- Hát... - kezdte Jorge. - Egy részről szomorúak vagyunk, mert nagyon sok élményt és tapasztalatot köszönhetünk ennek a turnénak. Nagyon jó volt látni, hogy volt olyan, aki több ezer kilométert utazott, csak hogy eljöhessen a koncertre. Másrészt viszont kipihenhetjük magunkat és ki tudja, talán lesznek még koncertek.
- Tini, te nem úgy döntöttél a közelmúltban, hogy a turné után szólókarriert kezdesz? - erre a kérdésre kicsit megdöbbentem. Valóban úgy volt, hogy szeretnék saját lábra állni, de képtelen vagyok elszakadni a barátaimtól és... Jorgetól. Na persze neki én nem jelentek semmit, ott van az a lány. 
- De, igen. De a döntések még változhatnak. Én sem vagyok biztos magamban, nem tudom még, hogy merre haladjak tovább. - mondtam, majd Jorgera néztem. Sokáig meredtünk egymás szemébe, ami az újságírónak is feltűnt.  
- És mit szóltok a sok Jortini fanhoz? - kérdezte. - Tudtommal vannak olyanok, akik nem igazán szeretik együtt látni Stephiet és Jorgeot, vagy Tinit és Petert.
- Szerintem egyikünket sem zavarja. - nevettem fel kényszeredetten, mire Jorge is elmosolyodott.
- Tini, mikor lesz az esküvő? - épp kortyoltam egy kicsit az előre oda készített vízből, de erre a kérdésre félrenyeltem. - Tessék?
- Milyen esküvő? - kérdezte értetlenül Jorge is. 
-  Tini kezét megkérte Peter. - mondta Pablo. 
- Ezt honnan tudják? - értetlenkedtem, mire az újságíró felém mutatta a telefonját. Csak most értettem meg, hogy mi folyik itt. Hogy mire megy ki ez az egész. Peter feltett a facebookra egy képet egy közös vacsoránkról ezzel a felirattal:
              Drága Tini, hozzám jönnél?

- Te Peter menyasszonya vagy? - nem számítottam rá, de Jorge a kamerák előtt felugrott és kiabálni kezdett. 
- Jorge, én... - kezdtem, de nem hallgatott végig, elrohant. Én utána, ki, a folyosóra. Akárhogy siettem, már nem értem utol. Tudtam, hogy holnapra minden magazin, újság meg pletykalap tele lesz ezzel a veszekedéssel, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy Jorge tudja, nem megyek hozzá Peterhez. Úgy éreztem, lángol a fejem, úgyhogy le kellett hűtenem magam valahogy. Bementem a mosdóba és megengedtem a csapot. Már csak annyi maradt meg, hogy odanyúlok a hideg vízért, de már nem érem el. Látom, ahogy valaki a hátam mögé jön és aztán minden elsötétül. 
A következő pár perc teljes homály. Valahogy úgy történt, hogy amikor magamhoz tértem, sajgott a fejem, mégis feltámolyogtam a mosdó hideg kőpadlójáról. Aztán eszembe jutott, mi történt. Először mindent sorrendbe raktam.

1. Bemegyek a mosdóba és megengedem a csapot
2. Valaki mögém oson 
3. Homály
4. Felkelek

Két kérdésem lenne: Ki és Miért? Kimentem a folyosóra, ahol Jorgeot pillantottam meg. Hozzám rohant és magához ölelt. Így is még bamba voltam az előbbi dologtól, de ezt már tényleg nem értettem. 
- Annyira sajnálom, nem lett volna szabad... - mondta, de a lábaim összerogytak még a karjai között is. - Tini! Jól vagy?
- Igen... - kezdtem, de a hangom elhalt és nem volt erőm semmihez.
- Miért tűntél el? 
- Én nem... - aztán rájöttem, hogy nem tudom, meddig voltam odabent.
- Tini, mi történt? - emelte fel a hangját. 
- Valaki... - jobbnak láttam, ha elmondom. - Leütött.
- Tessék?- szorította össze a száját. - Lukas...
- Nem biztos, hogy ő... - áh, kit akarok álltatni? - csak 99.9% esély van rá.
- Menjünk! - húzott a kocsihoz Jorge, mire én követtem Csak 5 másodperc csöndre vágytam. 
- És csak hogy tudd... - szólaltam meg erőtlenül. - Peter és én..
- Tudom. - itt mindenki előbb tud mindent, mint én?!?
- Honnan?
- A jelenetünket leadták a tévében, ezt Cande látta, felhívta Lodot, Lodo felhívta Mechit, ő meg üvöltve engem, hogy milyen hülye vagyok, mert te nemet mondtál Peternek. Akaratlanul is elmosolyodtam. A lányok már csak ilyenek.