3.2 Fejezet - Otthon, édes otthon

Sziasztok!:)
Ígéretem szerint még a héten (habár már nagyon a végén) felraktam a részt, és mivel nincs is különösebb hozzáfűznivalóm, mindenkinek jó olvasást kívánok. Remélem tetszeni fog nektek, a visszajelzésnek pedig mindig örülök!:)
Puszi: Panna

Ahogy lassan a két lovat simogató nagymamám felé botorkáltam, megpróbáltam rájönni, vajon ilyen helyzetben hogyan is illik köszönteni egy rég látott rokont. Meg két sosem látott négylábút. 

- Nagyi? - szólítottam meg félve a nőt. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy az előttem álló személy talán csak nagyon hasonlít a nagymamámra, aki valahol nem messze tőlem a régi kék trabantjával vár engem. Amikor azonban a nő hatalmas mosollyal felém fordult, minden kétségem elszállt. Ugyan sötétbarna haja már sokkal fakóbb volt, és sok helyen ősz hajszálak vegyültek bele, mindig vidám arcán pedig ráncok táncoltak, még most is az az érzésem volt, hogy csak tegnap váltunk el. Barna szeme ugyanúgy csillogott, és ahogy kezét kihúzva a kantáros nadrágjából felém indult, hogy átöleljen, ugyanaz a melegség fogott el, mint kislánykoromban.

- Hogy te mekkorát nőttél, kicsi lány! - egy percig szorosan magához húzott, majd amikor az egyik ló hátulról megbökte, végül elengedett. - Nyughass már, Tony. 

Tony, a sötétbarna, majdhogynem fekete hátas valamiféle huncut csillogással a szemében most felém fordult, és egy kis habozás után, mikor úgy döntött, elég érdekes vagyok neki, szájával lekapta a szalmakalapot a fejemről. Pillanatnyi ijedtség után hangos nevetésben törtem ki, mire Tony kiköpte a kalapomat. Az a benyomásom támadt, hogy megsértődött rám. 

Jobban szemügyre véve a két lovat rá kellett jönnöm, hogy mennyire hiányzik is a lovaglás. Kiskoromban, amikor gyakran jártunk ide, imádtam velük lenni, és fiatal korom ellenére ügyes is voltam az állatokkal. Fran inkább csak a közelben szeretett felülni rájuk, de én ha találtam magam mellé valakit, akár hosszú kilométerekre is szerettem elkalandozni a tanyától.

- Elég erős viharok voltak erre, és néhány hete volt egy kisebb áradás, ami elmosta az utakat. - kezdett bele a magyarázatba a nagyi, látva értetlen arckifejezésemet. - Még nem fejezték be munkálatokat, így a völgyön át kell hazajutnunk, ahol pedig az út túl szűk a kocsiknak.

- Aha. - bólintottam, még mindig tágra nyílt szemekkel. Nem tudtam belegondolni, hogy a legalább fél órányi kocsiutat most lóháton tegyem meg.
- Régen úgy szeretted a lovakat! - Eva nagyi arcán szomorúság suhant át, mire elfogott a bűntudat.
- Nem is arról van szó, hogy ne ülnék szívesen újra lóhátra! - nyugtattam. - Csak hát... már nagyon, nagyon régen nem volt rá lehetőségem, és bevallom őszintén, egy kicsit félek tőle.
A nagyi újra elmosolyodott, és lekapta a vállamról a két sporttáskámat.
- Te viszed azt - bökött a hátamon feszülő gitártokra - én meg Hóka majd hozzuk ezeket.
Hóka - a Tony mellett békésen legelésző sárga ló - nem tűnt túl lelkesnek, de tűrte, hogy a nagyi a két vállára akasztott táskával felkászálódik a nyeregbe.
- Stark egy kicsit virgonc, de úgy gondoltam, ti ketten jól ellesztek. - magyarázta a nagyi látva, hogy vonakodok felpattanni a nyeregbe.
- Stark? Azt hittem, Tony-nak hívják.
- Tony Stark. Ne nevess, nem az én ötletem volt! - a nagyi védekezően maga elé tartotta a kezét. Nagy levegőt vettem, és mosolyogva szembefordultam az engem kíváncsian méregető állattal. Magamban rettentően izgultam, mert nem akartam leégetni magam, és bár a nagyi mozdulataiból könnyűnek látszott a folyamat, nekem csak harmadszorra sikerült feldobnom magam a nyeregbe. Bár Tony még mindig ott volt alattam, és tűnt úgy, hogy hirtelen vágtázásba szándékozna kezdeni, azért előre dőltem, és halkan a fülébe suttogtam:
- Na, Vasember ha lehet, velem ne repülj el, jó?

Az igazat megvallva nagyobb durranásra számítottam. Arra, hogy majd elönt az eufória, ahogy meglátom a rég elfeledett tájat, és hasonló energiában török ki, mint az alattam táncoló Tony. De az igazság az volt, hogy sokkal kellemesebb érzés fogott el. Olyan volt, mintha sosem hagytam volna el San Grande-t. Mintha egész életemet itt töltöttem volna, az árnyékos erdőkben, a virágzó völgyekben és a napsütötte mezőkön, ahonnan szinte sugárzik a nyugodtság. Mintha mindig is ide tartoztam, és ez valahogy így is volt. Hosszú ideje egy kicsit újra úgy éreztem, otthon vagyok.
Persze elég bizonytalanul ültem a nyeregben, és lelkiekben fel voltam készülve arra, hogy amennyiben Tony úgy határoz, hogy nem kíván többé a hátán cipelni, én életem árán is védelmezem a hátamon feszülő gitáromat. Ennek ellenére a hátas ha nem is teljesen nyugodtan, de hozzám hasonlóképpen mindenféle energiabombát mellőzve baktatott. Úgy tűnt, ő is elég jól érzi magát.
- Óh, és ha már itt vagy, remélem maradsz a fesztiválra! - kiáltott hátra a nagyi anélkül, hogy felém fordult volna. - Régen mindig úgy imádtátok.
- Igen, persze nagyi. - motyogtam már sokadszorra. Igazából a leeséstől való félelem eléggé lekötötte a figyelmem, ezért csak akkor tudtam a nagymamám szavaira figyelni, ha épp egy puha mezőt szeltünk át éppen. Az út nem volt olyan hosszú, mint gondoltam, és az utolsó húsz percben már el is felejtettem félni. Nem mondom, hogy visszatért minden lovagló-tudásom, de élveztem a lassú menetelést. Már esteledett, mikor egy emelkedő mögül kibukkanva megláttam a ház fényeit. Hasonlított az emlékeimben szereplő képre, de egyszerre valahogy más is volt. A fehér falak egy kicsit megkoptak ugyan, de mindez csak dobott a ház vintage stílusú hangulatán. A kis verandát apró villanykörték világították meg, és bár már sötétedett, a ház mögött még felismertem a karámok és a baromfiudvar ismerős kerítéseit és a tanyához tartozó búzamezőket. Máshol talán zavart volna az erős állatszag, de itt és most nagyon jól esett a vidéki friss levegő.
Ahogy a ház előtt megálltunk, és leszálltunk a lovakról, azonnal nyílt a ház ajtaja, és megjelent a nagypapám. Ahogy megláttam, rögtön az a benyomásom támadt, hogy nem létezik nála fiatalabb nagyszülő. Na nem a kora miatt, a nagyinál idősebb volt, de amikor mosolygott, az embernek az a benyomása támadt, hogy alig múlt negyven éves. Ugyan barna haja már inkább szürke volt, és lassabban járt, egyenes testtartása és ismerős mosolya semmit nem változott. Végigmért világító kék szemével, aztán ő is szorosan átölelt.
- Jajj, hogy te mennyit nőttél! - állapította meg.
- Igen, ezt már a nagyi is mondta. - elmosolyodtam, ők ketten meg cinkos pillantást váltottak egymással. - Hagyd csak, nagyi! - intettem, és mielőtt bármit is mondhatott volna, kikaptam a két sporttáskát a kezéből.
- Majd én beviszem a lovakat. - csatlakozott nagypapa, a karám felé intve, mire mi elindultunk a ház felé.
- Felviszem a cuccaimat a szobámba, átöltözöm, és jövök. - mondtam a konyhába lépve. A nagyi bólintott, és ahogy láttam, azonnal nekiállt a vacsorának. Az emeletre élve újra csak megállapítottam, hogy ugyan a folyosón lecserélték a régi, sárguló tapétát, és egy mentaszínű, virágmintás került a helyére, a szobámban minden ugyanolyan maradt. A mályva színű falak ugyanúgy biztonságérzetet sugároztak, a hatalmas ablakból a kis szoba végében pedig még mindig ugyanolyan lélegzetelállító kilátás nyílt a tanya előtt elterülő völgyre. Még alig pár órája voltam San Grande-n, és máris úgy éreztem, az előttem álló hónap maga lesz a tökély.

Persze akkor még nem tudhattam Mechi szervezkedéséről. Meg arról sem, hogy ennek következtében, amíg én nyugodtan vacsoráztam a nagyszüleimmel és az elmúlt évekről beszélgettünk, a Buenos Aires-i vasútállomáson egy furcsa kis társaság várja a vonatot.
- Oké, akkor most tisztázzuk le. Az a nagy terved - bökött Fran a mellette álló Mercedes-re - hogy te - mutatott most az idegesen toporgó harmadik társukra - csak úgy elutazol San-Grande-ra, ahol még életedben nem jártál, megkeresed a nagyiék házát, amit még szintén soha nem láttál, a húgom után, akiről fogalmad sincsen, hogy egyáltalán kíváncsi-e rád.
- Nem, Stoessel, nem ez a terv. - Mechi bosszankodva megrázta a fejét. - Pontosan tudjuk, hogy Tini kíváncsi Jorge-ra.
- Ettől eltekintve pontosan ez a terv. - Jorge egy idő óta most először szólalt meg. A hangjából sütött az idegesség, és Mechi meglepődve tapasztalta, hogy ugyan már hosszú ideje ismeri a fiút, nagyon ritkán hallotta ilyen bizonytalannak. És az ilyen esetekben általában mindig Tini volt a dologban. Az a két jómadár nem volt vele tisztában, de Mechi pontosan tudta, hogy ők ketten összetartoznak. Tini volt a legjobb barátnője, és nagyon sokáig hagyta, hogy Jorge meg ő elbeszéljenek egymás mellett, és elbaltázzák a dolgokat, de most elege lett. Úgy döntött, ideje lépni, és ahogy Tini vonata kigördült az állomásról, azonnal tárcsázta Jorge-t. És egy kicsit meglepte ugyan, hogy a fiú ilyen könnyen hagyta magát, de most itt álltak ők hárman, újabb vonatra várva. Mechi egy kicsit Cupidónak érezte magát, Fran meg talán a szárnysegédje lehetett. Mármint, lehetett volna, ha nem ismerte volna olyan jól. Fran arrogáns volt, és öntelt, ennek ellenére Mechi ismerte a fiú kedves és humoros, érzékeny oldalát is. Na nem mintha Fran olyan gyakran mutatta volna, neki legalábbis biztosan nem, de a lány tudta, hogy a fiú bármit megtenne a húgáért, csak úgy, mint ő.
- Jön a vonat. - jelentette ki most már színtelen hangon Jorge. Mechi nem látott bele a fiú fejébe, így ha nem ismerte volna, most azt hinné, Jorge-t egyáltalán nem érdekli az út. De a lány tudta, hogy ez egyáltalán nem így van. Jorge talán mást becsaphatott, de ő látta jól az igazságot a fiú testtartásán, azon, ahogy folyton a távolba nézett, ahogy a száját harapdálta, meg ahogy az ujjait morzsolgatta. Jorge is felfogta, hogy ez egy most, vagy soha, vagyis ha ma nem utazik álmai hölgye után, talán örökre elveszti őt.
Ahogy a vonat csikorogva lefékezett előttük, egyikük sem szólalt meg.
- Majd hívj, hogy mi volt, kérlek! - kiáltott Mechi Jorge-ra, ahogy az kirántotta a régi szerelvény ajtaját.
- Meg hogy a húgom szívrohamot kapott-e tőled, megdobált tojással, vagy satöbbbi...! - búcsúzott Fran is, a maga módján.
Mechinek a torkában dobogott a szíve, ahogy megint végignézte a szerelvényt kisiklani a vágányról, és ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint korábban: hogy valami még mindig nincs rendjén. Fran-nal nem szóltak egy szót sem, csak visszasétáltak a kocsihoz. Mechi bedobta magát az anyósülésre, és némán az ablaknak döntötte a fejét. Fran is beszállt a kocsiba, de ahogy beindította a motort, a lány hirtelen elkapta a kezét. Látta a meglepetést barátnője bátyjának arcán, aztán a fiú csak felhúzta a szemöldökét.
- Most mit szeretnél, küldjük utánuk George Clooney-t egy doboz Nespresso-val? - Mechi elnyomott egy mosolyt magában, és komoly tekintettel a fiúra nézett.
- Ha valamit megtanultam az évek alatt, az az, hogy ezek ketten tényleg szeretik egymást. - Fran még mindig értetlen képet vágott, így a lány tovább folytatta. - De az is biztos, hogy mindig mindent félreértenek, túlanalizálnak, és ezzel elrontják az esélyeiket.
Mechi látta, hogy a fiú kezdi megérteni, miről beszél.
- Ne, Lambre, kérlek, ne mond, hogy...
- Kell valaki, aki terelgeti őket. Mint egy óvónéni.
- Mercedes - Fran nagyot sóhajtott, és az ég felé fordította a fejét. Hosszú ideje most először szólította a lányt a keresztnevén, amitől Mechi megborzongott. - ha odamegyek a pénztárhoz, hogy adjon nekem újabb két jegyet San Grande-re, azt hiszi, menekülteket szöktetek a városból.
A lány megvonta a vállát, és mosolyogva csak annyit felelt:
- Van, amiért megéri áldozatot hozni.

3.1 Fejezet - Szabadulj el!

Sziasztok!
A hosszú eltűnés után végre meghoztam az új téma első részét, ami remélem, kicsit kárpótol majd benneteket. Ezúttal a visszatérést tényleg nem csak úgy mondtam, minden erőmmel azon vagyok, hogy minél rendszeresebben hozzam a fejezeteket, és már gőzerővel dolgozok a folytatáson. Ugyan ez a rész nem lett túl hosszú, de legalább van, nem igaz? xD
Ha tetszett a fejezet, hagyjatok nyomot magatok után, mert tudjátok, ez mindig lelkesít, hogy siessek a folytatással... :)

Mindenkinek jó olvasást kíván a megtért szerző: Panna

Szerettem, ahogy a Nap sugarai simogatják a vállamat, miközben az ujjaim lassú táncot járnak a gitár húrjain. Megnyugvással töltött el a gondolat, hogy bármennyire is a feje tetejére áll a világ, valami mégis a helyén lehet benne. Szerettem Buenos Aires ezt a parkját, ahová lassan egy éve minden reggel kiültem zenélni. Szerettem a fák lombjának suhogását hallgatni, ahogy a nyári szellő megrezegteti a leveleket. Szerettem a madarakat figyelni, ahogy egymás szavába vágva, rendszertelenül, mégis valamilyen módon teljes összhangban dalolnak az ágakon. És azt is szerettem, hogy arra a pár órára, amíg csak ültem azon az öreg, valaha sárgára festett kis padon, csak én voltam, meg a zeném. És arra a pár órára minden rendben volt. 

Nap nap után, hónap hónapot követve telt, és az életem új szakaszba lépett. Miután annyi minden történt, sok dolgon változtattam, és sok dolog megváltozott magától. Miután visszaértünk a hegyekből, a temetésről, hirtelen újra éreztem mindent, ami fájt. Mert arra a pár órára, mikor csak feküdtünk abban a hegyi házban, azt éreztem, hogy talán megint minden a régi lehet egyszer. De akármennyire próbálkoztam, sosem lett. A következő évben elindult a turné, és ahogy vártuk, hatalmas sikere lett. Bejártuk Amerikát, és Európát is, de ellentétben az előzőekkel, az utolsó koncerten tudtuk, hogy ez a vége. Nem arról beszélek, hogy nem tartjuk majd a kapcsolatot, vagy hogy elfelejtjük majd az életünk ezt a meghatározó korszakát, csak arról, hogy továbblépünk. 

Én elköltöztem a régi házamból. Mechi végig mellettem állt, és a város túlsó végén újra együtt béreltünk lakást. A környezet új volt, és egy ideig azt hittem, ez majd segít továbblépni. Francisko, a bátyám szintén a közelben lakott, így ő is annyi időt töltött velünk, amennyit csak tudott, de ők ketten akármennyire is igyekeztek, nem tudtak eleget segíteni. 

Mert a legnagyobb problémát ő jelentette. Életem nagy problémáinak okozója, többnyire megoldója is, a tinilányok által rajongott énekes, Jorge Blanco, az én... az én nem is tudom, micsodám. Mikor a temetés után velem maradt a hegyekben, pontosan tudtam, hogy még mindig érzek iránta valamit. Valamit? Mindketten tudtuk, és éreztük, hogy a gyerekes tagadás, a veszekedések, a majdhogynem egy évig tartó közöny és megjátszott utálat ellenére még mindig vonzódunk egymáshoz. De mi ketten voltunk már barátok, szerelmesek, ellenségek, én pedig nem akartam újrakezdeni a kört. Az évek alatt felnőttem, és nem volt szükségem arra, hogy bemeséljem magamnak, hogy nem érzek semmit Jorge iránt. Mert igenis éreztem. És lehet, hogyha nem történik meg a baleset, napok, hónapok, de lehet, hogy évek múltán feladtam volna a meleg, biztonságos kapcsolatomat azért a perzselő lángért, ami mindig visszahúzott Jorge-hoz. Talán kész lettem volna mindent feláldozni érte. Ez pedig megijesztett. Úgyhogy... ellöktem magamtól. Addig kerültem őt, amíg már nem keresett többet. Így aztán, Jorge-val sosem találkoztam többet. 

És két év telt el. Két hosszú év, ami alatt mindenki elindult a saját útján. Na, igen. Én folytattam a zenei karrierem, és kiadtam egy lemezt. A szívemnek legkedvesebb dalok kaptak rajta helyet, és ez a kritikákban is tükröződött. Persze voltak cikkek, amelyek még mindig egy világról semmit nem sejtő kislánynak írtak le, de a legtöbb újságban pozitív visszajelzés érkezett. A nyilvánosság nem tudott Chris-ről, és arról, hogy mi történt vele, de én jól emlékeztem. A fájdalom ugyan a hónapok alatta részemmé vált, sokáig nem tudtam, hogy lépjek tovább. Ennek ellenére a fogadalom, amit Chris-nek tettem, olyan erővel hatott rám, mintha ő maga suttogna a fülembe minden egyes percben. Be kellett tartanom az ígéretemet. Be akartam tartani. 

A lemezen szereplő dalok voltak a legjobb barátaim a továbblépés során. Mikor megírtam őket, kiadtam velük sok mindent magamból. Szomorú, lassú melódiák, vagy épp gyorsabb tempójú, de ugyancsak komor dalok voltak ezek, mégis, valahogy sikerült új életet kezdenem. 

Aztán megjött a hívás. Egy hete, vasárnap délután megcsörrent a telefonom, és mikor felvettem, a nagyi beszélt hozzám. Elmondta, hogy Fran-nal sokat beszéltek, és már hosszú ideje gondolkozik, hogy mit tehetne értem. Eva nagyi mindig a kedvenc rokonom volt: állandóan mosolygott, kedves volt, és amit a legjobban szerettem benne: sosem volt benne semmi mű. Voltak a családunkban olyan nagybácsik, unokatestvérek, keresztanyák, akik a vagyonuk hatására képesek voltak megfeledkezni az emberi kapcsolataikról. A nagyi azonban az ő szöges ellentétük volt. Egy kis faluban élt, egy farmon, távol a nagyvárosok zajától. Kiskoromban sokszor jártunk nála, egész nyarakat ott töltöttünk, aztán ezek a látogatások egyre ritkábbá váltak. 

A meghívás, amit azon a délutánon kaptam, váratlanul ért, és ami annál is váratlanabb volt, hogy azonnal rábólintottam. A gyerekkoromból oly ismerős csend és nyugalom, amiről tudtam, hogy ott vár a nagyinál, elképzelhetetlenül ígéretes volt. És azt sem tagadhattam le, hogy a kedvenc rendezvényeim közé tartozott a nyári fesztivál, melyet minden évben megrendeztek a környékbeliek. Nem volt olyan nagy és hangos, mint az itteniek, de a maga hangulatával mindig is lenyűgözött. 

Eredetileg úgy terveztem, hogy Fran meg én együtt megyünk, és meghívjuk magunkkal Mechit is, aki elmondása szerint még sosem járt farmon. Ahogy azonban szóba hoztam, ők ketten teljes összhangban nemet mondtak. Ez meglepett, hiszen tudtam, hogy a bátyám imádja a nagyi farmját, de ami váratlanabb volt, az kettejük egyetértése. Mechi és Fran először jól kijöttek egymással. Kezdetben. Aztán egyre több dolgon kaptak össze, és végül, mikor a maradék megilletődöttség is elszállt, olyan veszekedéseket csaptak, hogy az csak na... A legkisebb dolgokról is képesek voltak halálos szócsatákat vívni: pizzát rendeljünk vagy kínait? Ki mosogat ma? A sarki kisboltban, vagy szupermarketben vásároljunk? Ki hagyta égve a villanyt a nappaliban? Miután Fran olyan sok időt töltött velünk, mintha együtt élnénk, mi hárman, lassan megtanultam elviselni ezt.

Az indulás előtti utolsó órákat a parkban ülve töltöttem. Eleinte próbáltam új dallamokat játszani a gitáron, majd visszatértem a régi, megszokott akkordokhoz. A játékomat szaggatott dudaszó szakította meg. A park melletti parkolóban álló fehér kocsiból Fran dudált rám, az anyósülésről pedig Mechi integetett. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy még csak kérnem sem kellett, de bedobták a cuccaimat a csomagtartóba, és indulhatunk az állomásba. A gitáromat gyors mozdulattal a tokjába fektettem, majd a vállamra kaptam és elindultam a kocsi felé. Behuppantam a hátsó ülésre, mire Fran beindította a motort. 

- Azért majd írogass San Grande-n is! - nézett hátra Mechi. Szőke haját copfba fogta, fehér, nyári ruhát és napszemüveget viselt. Sosem mondta volna meg róla az ember, hogy két hónappal ezelőtt pirosra bőgte a szemét, mikor szakított a barátjával. Mechi sosem volt az a fajta ember, aki sokáig tekint a múltba, ő mindig friss volt és eleven, ambiciózus, de eközben olyan megértő volt másokkal szemben, mint talán senki, akit ismerek. 

- Csak most legyen valami vidámabb is... mármint jók a bőgős dalaid meg minden, de... légyszi szabadulj már meg ettől a tömény depressziótól... - Fran nem nézett rám, de a visszapillantó tükörben láttam mosolygó arcát, és tudtam, hogy viccel. Fran is végig mellettem állt az elmúlt években, és tudta, hogy talán csak ez a kiruccanás kell ahhoz, hogy újra a mindig mosolygó, vidám Tini legyek, aki régen voltam. 

- Nem is depis az összes dalom... - motyogtam az elsuhanó tájat bámulva. 

- Az utamat keresem, de talán nincs is már, az ösvényt amin jártunk, elmosta régen az ár... - idézett hangosan Mechi.

- Vagy... ki vagyok, már nem tudom, még nem tudom... - folytatta volna Fran, mire a barátnőm azonnal közbevágott. 

- Ez még nem is olyan szomorú... csak az útkeresésről szól, és...

- Á, igen, igazad van Lambre, ez egy vidám kis dalocska! - ők ketten talán a megismerkedésük idején még rendesen beszélgettek is, de azt az időt már fel sem tudom idézni magamban. Azóta csakis a vezetéknevükön szólítják egymást, és sosem értenek egyet, semmiben. Ha pedig mégis, akkor valami nagyon nincs rendben.

Hagytam, hogy ők ketten vitatkozzanak azon, hogy miről szólnak a dalaim, én pedig halvány mosollyal az arcomon ültem a kocsiban.

Ahogy megérkeztünk az állomásra, Fran kivette a nagyobbik sporttáskámat, Mechi pedig a másikat ragadta meg, mielőtt a bátyám azt is megkaparintotta volna. Lassan az az érzésem támadt, hogy minden erejükkel azon vannak, hogy minél korábban feltuszkoljanak arra a vonatra.

Ahogy a peronra értünk, Fran letette a bőröndöm, majd elment, hogy vegyen a büfében egy zacskó csipszet. Ahogy ketten maradtunk, Mechi azonnal felém fordult.

- Rendben leszel? - kérdezte aggódó tekintettel.

- Persze, minden szuper lesz. - bólintottam mosolyogva, majd megöleltem. - Felhívlak, ha megérkeztem. És te?

- Ezt meg hogy érted? - a szőke lány összeráncolta szemöldökét.

- Hát Fran-nal, meg minden...

- Oh, ne aggódj, majd elboldogulunk valahogy. - legyintett. - Lehet, hogy mire hazajössz, lenyírom a fél haját és hiányozni fog pár foga, de még meglesz.

Sóhajtottam, majd tekintetemmel végigpásztáztam Buenos Aires épületeit. Tudtam, hogy sokáig nem fogom látni őket, de ez most valahogy nem is zavart annyira. Tudtomon kívül kerestem valakit a tömegben, de természetesen nem találtam meg. Hiszen honnan is tudhatná, hogy elutazom? 

- Tudod... tisztán és érthetően megmondtad neki, hogy hagyjon békén. - Mechi szavaira elpirultam, ahogy rájöttem, hogy megint belelát a fejembe. - De mire visszajössz, remélem rájössz, hogy hülyeség volt.

Elmosolyodtam, és újra magamhoz szorítottam a legjobb barátnőmet. 

- Hiányozni fogsz. - mondtam halkan. A következő pillanatban kiszúrtam a bátyámat, aki a felbontott zacskóval, és teli szájjal közeledett felénk. - És te is.

- Azt hittem, az Tininek lesz! - förmedt rá Mechi.

- Tessék. - erre a bátyám a kezembe nyomta a szinte teljesen üres zacskót.

- Tartsd meg, köszi. - megöleltem őt is, majd a gitárommal, és a két táskával egyensúlyozva felmásztam a vonatra. Könnyen megtaláltam a fülkémet, és még mielőtt a vonat elindult volna, hosszan integettem a számomra két legkedvesebb embernek. Őszintén szólva féltem őket kettesben hagyni, de nem tehettem mást. Fogalmam sem volt, mit fognak majd ketten művelni, de amíg a vonat csikorogva el nem indult, fogkrémreklámba illő mosollyal álltak a peronon egymás mellett.

Szinte egész úton zenét hallgattam. Vidám, gyors tempójú zenét, és a szemembe világító Nap látványával egyre nagyobb mosoly kúszott arcomra. A városok lassan eltűntek, és helyüket átvették az erdők, szántóföldek, kis falvak. A végállomásig utaztam. Mikor leszálltam, pár percig csak álltam ott a peronon, és tekintetemmel Eva nagyit kerestem. Aztán egyszer csak megláttam őt két... két lóval.

Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy a négylábú fuvaron túl más meglepetés is vár rám, amiért a két Buenos Airesben hagyott madárka lesz felelős. 

- Ez így nem jó. - motyogta maga elé Mechi, miután végignézték, ahogy kisiklik a vonat, és visszahuppantak a kocsiba.

- Akkor told hátra a széket... - válaszolta értetlenül Fran, és beindította a motort.

- Nem arra gondoltam, észlény... - Mechi bosszúsan forgatta a szemét, majd hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a fiú telefonját az ülésről.

- Te most kit hívsz? - kérdezte értetlenül Fran. A lány válaszra sem méltatta őt, így ő újra leparkolt, hogy jobban hallja, ki veszi fel a telefont. Egy csöngés... Kettő... Három... Majd a negyedik után egy ismerős, mély hang szólt a kagylóba:

- Jorge Blanco, miben segíthetek?

Újra - újra

Sziasztok!

Újra itt vagyok - újra. Tudom, a blogon már több az ilyen bejegyzés, mint a tényleges tartalom (ez csak azért nem látszik, mert letörlöm őket haha), és ezt nagyon sajnálom. Eltűnögettem hetekre, hónapokra, és most, több, mint egy évre. Az igazat megvallva nem is akartam visszajönni. Igen, elkezdtem az új évadot, de aki ismer, tudja, hogy én úgy kezdek bele a sztorijaimba, hogy se füle, se farka, és a legtöbb dolgot, néha még -igen, kövezzetek meg- a végkifejletet sem tudom. Ezen próbálhatnék változtatni, és próbáltam is, higgyétek el, de olyankor számomra elveszik az írás öröme, mert őszintén szólva én szeretem, ha menet közben formálhatom a dolgokat. Szóval, volt egy alapötletem az új évadhoz, de nem gondoltam bele a sztoriba, és mielőtt észre vehettem volna, elfogyott az ihletem (úgy beszélek róla, mintha valami árucikk lenne, de értitek, nah). Úgyhogy letöröltem a harmadik "évadot" és eleinte úgy gondoltam, hipp-hopp írok egy másikat. Aha, nem jött össze. Először csak pár hónapig nem voltam, aztán azon kaptam magam, hogy fél éve ide sem dugom az orromat. Akkor arra jutottam, hogy már úgy sincs közönsége a blognak, én kinőttem a Violettából, az olvasóim is, akkor meg mi értelme, zárjuk le a sztorit úgy, hogy Jorge meg Tini ott fekszik összebújva, mindenki találja ki a lezárást. De igazából pár hónapja rájöttem, hogy a blog - az összes blogom - hogyha a Violettából is indult ki valaha, egy saját világ, ami velem együtt nő, nem hagyhatom magam mögött. És hiányzott az írás is. Be akarom fejezni a sztorijaimat, és ha nem is ez a kedvencem, mert úgy érzem, más blogokban több munkám van, ez a blog volt nekem az első, és megszerettem a történetem, a karaktereimet annyira, hogy lezárást adjak nekik. szerintem az első résztől az utolsó publikált szóig -remélem- látjátok ti is a változást, a fejlődésemet, mint író. És ami a legszuperebb az egészben, nem tudom, hogy nem a statisztika menüpont őrült-e meg, de a mai napig látogatjátok a blogot. Nem tudom, véletlen-e, újraolvassátok a részeket, vagy folytatásra vártok, de ha az utóbbi, akkor van egy jó hírem: úgy döntöttem, megírom a befejezést. Nem hiszem, hogy 20 rész lesz, talán 10, vagy 15, de lesz egy harmadik évad, amit ha nem is heti rendszerességgel, de igyekszem majd megosztani veletek, azokkal az olvasóimmal, akik még mindig velem vannak. Nem garantálom, hogy rendszeresen új részeket tudok majd hozni, hiszen ismertek engem, de az megígérem, hogy azon leszek, hogy minél hamarabb olvashassátok Tini kalandjait!

Köszönöm azoknak, akik még mindig kíváncsiak rám, remélem, nem okozok csalódást! :)

Az első rész pár nap múlva érkezik, addig is tekintsétek meg a megújult design-t, vagy olvasgassatok a többi blogomból, amiket valamikor a közeljövőben szintén folytatni/újrakezdeni készülök:
https://kulonlegestortenet.blogspot.com/
https://almodjvelem.blogspot.com/
https://afeketerozsatitka.blogspot.com/
https://enekelniakarok.blogspot.com/
https://orokkeragyogni.blogspot.com/
Puszi: Panna

20. Capítuló: Mindig van holnap /Évadzáró/

Hola!:)
Tudom, hosszú kihagyás volt, de ráfogom a tanulásra (és nem is hazudok vele)... Tudom, sokáig lezáratlanul hagytam egy kérdést, de most itt az évadzáró, hogy megválaszoljam. Senkinek nem ígérek semmit, de azért igyekeztem úgy megírni a részt, hogy tetsszen nektek. 
A részről... nos, többször vannak benne kisebb-nagyobb időugrások, amikért előre is bocsánat, de kénytelen voltam alkalmazni őket. A nagyobb bajom a résszel az, hogy utólag meggondolva nem igazán volt jó döntés egy ilyen lezárást adni a történet ennek a szálának, hiszen belátom, elég fiatal vagyok egy ilyen rész megírásához. De már nincs visszaút, megírtam :"D
Azért remélem, sikerül kicsit megszólítanom vele benneteket, és talán majd visszatérhetünk a témára pár évvel később is :D
Az egész "évados" figyelmeteket pedig szeretném megköszönni, és remélem, a továbbiakban is velem tartotok még :)

Néhányan azt mondják, az élet olyan, mint egy film. Az én életem során sok olyan jelenet van, amit visszanéznék. Van, amit azért, mert abban a pillanatban annyira boldog voltam, és csak látni szeretném magamat mosolyogni. Újra átélni azokat a perceket. Némelyeket inkább csak azért venném szemügyre, hogy lássam, hogy cselekedtem. Hoztam jó, és hoztam rossz döntéseket is egyaránt. Ez utóbbiak többségére inkább sosem gondolnék. De vannak még másféle jelenetek is. Amiket egyszerűen csak kivágnék. Vagy meg nem történté tenném őket. Visszamennénk, és egyszerűen csak átírnám a forgatókönyvet. Nem sétálnék aznap Chris házához, vagy csupán korábban meggyőzném az étteremből való távozásról. Valószínűleg, ha nem ismerem meg, sosem kecmergek ki a szakadékomból, amibe kerültem. De az is igaz, hogyha sosem találkozunk, ő még ma is élne. Aznap éjszaka nem ültem volna kétségbeesetten a kórházban, és nem néztem volna végig, ahogy egy húg elveszti a bátyját, egy édesanya a fiát, egy édesapa az ő büszkeségét. Én pedig a szerelmemet. Csak ültem magam elé meredve, a kezemen az ő vérével. De ez akkor és ott senkit sem zavart. Claudia-val kölcsönösen szorítottuk egymás kezét, hol én zokogtam az ő vállán, hol ő borult az én ölembe. Dr. Santiago vagy egy órán keresztül állt a műtőben, Chris édesanyja pedig minduntalan elkapott egy kifelé igyekvő orvost, minduntalan sikertelenül. Senki nem akart az állapotáról beszélni, ez pedig mind tudtuk, mit jelent. 

Egyszer csak elengedtem Clau kezét és megiramodtam a mosdó felé. Rettentő hányinger kerített hatalmába, és épp hogy elértem a fülkét, minden kitört belőlem. A mosdó hideg csempéjén kuporogva zokogtam, megállás nélkül. Odakint senki sem nézett rám úgy, mintha én is bent ültem volna a kocsiban. Mindenki próbál valahogy belém is lelket önteni, mikor pontosan tudom, hogy az én hibám, ami történt. Egyszerűen csak nem megyek fel énekelni. Nem marasztalom őt annyi ideig az étteremben. Vagy nem is ismerem meg. Soha nem találkozunk, és akkor soha nem kerülünk most ebbe a helyzetbe. Akkor a karambol egyszerűen... meg sem történt volna.
Nem tudom meddig kuporogtam a hideg csempén, csak arra emlékszem, hogy örökké ott akartam maradni. Nem akartam kimenni Chris családjához, vagy az orvosához. Nem akartam hallani azt, amit majd percek, vagy talán órák múlva a kórteremből kisétáló emberek mondani akarnak. Nem akartam végigcsinálni a következő napokat. Vagy az azt követőeket, aztán az azutániakat. Egyszerűen meg akartam szűnni létezni.
Ültem ott magzatpózba kuporodva, átkaroltam a térdem, és csak sírtam, mikor valaki a kezét nyújtotta felém. A szememet takaró könnyfátylon keresztül felnéztem Jorgera. Megragadtam a kezét, ő pedig fölrántott a földről és szorosan magához vont. Én pedig csak zokogtam. Már nem fogtam vissza magam, Jorge vállán egyszerűen csak kitört belőlem minden.
- Ez a női mosdó. - suttogtam erőtlenül, de ő csak még szorosabban ölelt.
- Jól vagy? - kérdezte, és óvatosan eltolt magától. Azt hiszem bólintottam, de a sokk addigra szinte teljesen a hatalmába kerített. - Mióta van bent?
- Nem tudom. - újra sírni kezdtem, Jorge pedig igyekezett megnyugtatni, sikertelenül.
- Most ki kell mennünk. - suttogta, és átkarolt. - Végig melletted leszek, oké?
- Rendben. - vöröslő szemmel léptem ki a folyosóra. - Ki hívott ide?
- Claudia. A telefonodról. - Jorge szorosan mellettem állt, tudatni akarta, hogy nem vagyok egyedül. - Azt mondta, teljesen magad alatt vagy és igaza is volt. - tudtam, hogy a következő kanyarban megpillantom Chris családját, mikor Jorge hirtelen megtorpant. - Tini, tisztában vagy vele, hogy ez nem a te hibád, ugye?
Némán toporogtam. Igent akartam mondani, de nem voltam rá képes.
- Tini! - Jorge megragadta a vállam, és szinte kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. - Jól ismerlek. Talán nem a legjobban, talán vannak dolgok, amiket nem tudok rólad, de azzal tisztában vagyok, hogy jelenleg ezer meg ezer Mi lett volna ha gondolat cikázik a fejedben. Tudom, hogy azon agyalsz, hogy te mit tehettél volna máshogy, hogy ő ne jusson idáig. De ez így is úgy is megtörtént volna. Mi lenne, ha nem találkoztok? Ha ma nem ültök be az autóba? Tini, kérlek, értsd meg, Chris mentős volt. Ez volt a végzete. Utolérte volna, ha itt vagy, ha nem. Te csak megszépítetted, színesebbé tetted az utolsó napjait.
Akkor már tudtam, hogy igaza volt. Hogy nem az én hibám. Mégis csak egy valami ragadta meg a figyelmemet: utolsó napjait.
- Jorge. - suttogtam halálsápadtan. - Te végig múltidőben beszéltél róla.
Nem akartam elhinni. Nem akartam felfogni, mi is történik. Csak fogtam magam, és átbújva Jorge karja alatt befordultam a folyosón. Azonban ahogy megláttam a keservesen zokogó Claudiát, már csak azt kívántam, bár ne tettem volna. Már Dr. Santiago is ott állt a folyosón, magához szorítva a feleségét. Akkor már tudtam, hogy mindennek vége. Meghalt...
Sírni akartam. De egyszerűen lélegezni sem tudtam. A gyomrom görcsbe rándult, a mellkasom szét akart hasadni, de én csak álltam ott. Nem tudtam, mikor esem össze, hogy mikor rogynak össze a lábaim, hogy a világ mikor szűnik meg létezni körülöttem. De nem történt semmi. A hasogató fájdalom megmaradt, pont ugyanúgy kínzott belülről, és én abban a pillanatban bármit megtettem volna, hogy ne kelljen léteznem. Állnom ott egyedül, és minden egyes pillanattal közelebb kerülni a tudatig: ő nincs többé. Chris meghalt...
Jorge finoman maga felé fordított, és átölelt. Én pedig csak álltam ott, és úgy éreztem, a világ összeomlik körülöttem. Hogy az összes dolog amit ismerek, amit szeretek, most kőzuhatagként akarna a fejemre borulni, és az egyetlen hely, ahol elbújhatok a lavina elől, az Jorge ölelése. A fájdalmam nem múlt el. Egyetlen pillanatig sem, és csak zokogtam és zokogtam. Egyre valóságosabbá vált, egyre jobban féltem. Féltem a kérdéstől: Mi lesz ezután? De úgy szorított magához, mintha csak azt akarná tudatni velem: nem vagyok egyedül. Ahogy ott állt, és hagyta, hogy zokogjak a vállán, a veszekedéseink, az összes rossz emlékünk semmissé vált, mert akkor ott volt mellettem.
Percek múlva engedett csak el, én pedig megpróbáltam erősnek látszani, és elindultam Clau-ék felé. Jorge szorosan mellettem állt, és egy percig sem hagyott magamra.
- A kocsi szétroncsolta... - kezdte Dr. Santiago, de a felesége hangos zokogására abbahagyta a magyarázkodást, és könnyes szemmel rám nézett. - Nem élte túl.
Bólintottam, és leültem a padra Claudia mellé. Szorosan átöleltem, és hagytam, hogy ő is sírjon.
- Minden rendben lesz. - suttogtam. - Idővel minden rendbe jön...

Reggel már otthon voltam. Azt vártam, hogy a Nap nem kel majd fel, az idő megáll, de a reggel eljött. Új nap virradt, az első fénysugarak ragyogva szántották át a sötét égboltot, és minden kezdődött elölről. Pár emberen kívül senki nem tudott arról, mi történt az éjszaka, és minden olyan volt, mint azelőtt. Mintha semmi sem változott volna. Az élet kegyetlenül folyt tovább, mintha az óra minden egyes kattogásával Chris akarna üzenni: megfogadtad...
És én tényleg tettem egy ígéretet. Tettem neki egy utolsó fogadalmat, és nem akartam megszegni. Nem akartam, hogy ebből is üres szavak váljanak, ezért abban a pillanatban, ahogy a fény beszűrődött a szobám ablakán, én felültem, és nekiláttam a dolgoknak. A fájdalom még mindig ott dübörgött a mellkasomban. Akárhányszor elsétáltam az ablak mellettem azt vártam, hogy ő megjelenjen, ha ránéztem a telefonomra, azt akartam, hogy elolvashassam az ő üzenetét, de újra és újra belém hasított a tudat: ő már nincs többé. Újra éj újra csak sírni akartam, keservesen zokogni, de be kellett hogy tartsam, amit ígértem. Jól tudtam, hogy nem várta volna, hogy azonnal lépjek tovább, és azt nem is tudtam volna megtenni. De nem zuhanhattam vissza a szakadékba, amiből ő rángatott ki. Nem tehettem. Élnem kellett, és nem csak túlélnem.
Másnap reggel elmentem Chris házához. Ahogy gondoltam, Claudia és Chris szülei már ott voltak, én pedig segítettem nekik bedobozolni a holmikat. Felcímkéztük a kartondobozokat, de az elajándékozásra vagy kidobásra váró dolgok kupaca csak nem akart megtelni. Ha egyikünk beletett valamit, más kiszedte, és ez így ment minduntalan. Felváltva sírtunk, de soha nem volt olyan perc, amikor valakinek ne lett volna könnyes a szeme. Még alig egy napja ment el, de úgy tűnt, lehetetlen lesz kibírni nélküle egy egész életet.
Dél felé már majdnem a lakás fele szelektálva volt, Claudia és én épp a nappaliban álló polcot pakoltuk le, mikor a kezembe akadt egy fotóalbum. Belelapoztam, mire Clau egy képre bökött. A fotó egy magas hegycsúcson készült, és a Santiago családot ábrázolta. Jó régen készülhetett, mert Chris még kisgyerek volt rajta.
- Chile környékén készült, a hegyekben. Még kicsi voltam, de arra emlékszem, hogy Chrisnek annyira tetszett, hogy azt mondta, hogy örökre ott akar maradni. - Claudia egy ideig csak nézte a képet, én azonban már máshol jártam. Lassan felálltam, és összecsuktam az albumot.
- Mi lenne, ha visszavinnénk oda? - kérdeztem halkan, mire a lány felkapta a fejét. Percek múlva már karon ragadva rángatott a konyhába a szüleihez, és azonnal előállt az ötlettel. A nagyszüleimnek volt egy hatalmas háza az El Muerto hegységben, amiről Claudia mesélt, és a temetésre kölcsön is adták volna. Én elég határozatlanul álltam hozzá az elején, de látni, hogy Claudia, aki egész életén át ismerte Christ, mennyire ragaszkodik a hegyekhez, engem is, és a szüleit is meggyőzte. Mikor épp indultunk volna vissza, én hirtelen megpördültem, és kiböktem:
- Szeretném átvállalni a temetés szervezését. - a szívem a torkomban dobogott, hiszen jól tudtam, hogy ez valahogy önzőség, de segíteni akartam, ahogy csak tudok. Azonban pár perc néma csönd után Dr. Santiago szomorúan elmosolyodott, és bólintott.
A következő napokat telefonálgatással töltöttem. Rengeteg külsőség, és jelentéktelennek tűnő dolog akadt, én mégsem éreztem fáradtnak magamat. Amíg elfoglaltam magam a szervezéssel, ha nem is végig, de akadt pár pillanat, amikor enyhülni látszott a fájdalom. Nem akartam engedni neki, nem akartam hogy leteperjen, mert tudtam, mi lenne a vége. Minden alkalommal, mikor a barátaim, vagy a családom azt kérdezte, nem szeretnék-e beszélni, vagy szükségem van-e bármire, csak megköszöntem a támogatást és mosolyogva megráztam a fejem. A kórházban töltött hajnal óta nem beszéltem sem Mechivel, sem Jorgeval, mert tudtam, hogyha másnak nem is, de nekik biztosan megnyílok, és akkor vesztettem.
Mire repülőre ültem, már éreztem magamon, hogy kezdek bezárkózni. Egész úton úgy tettem, mintha aludnék, hogy ne kelljen a mellettem ülő Mechivel beszélnem, valahol azonban éreztem hogy tudja, nem alszom.
- Tudod, van, hogy a világ sötét. - suttogta egyszer csak - De amikor úgy érzed, szeretnél begubózni, akkor kell még jobban nyitni a világ felé.
- Én csak... - lassan kinyitottam a szemem, és megpróbáltam megállni, hogy elsírjam magam. - Még nem állok készen rá...
- Tudom. - Mechi megszorította a kezem, és elmosolyodott. - De nem vagy egyedül.
Mikor megérkeztünk, még megtettük az utolsó lépéseket: a hatalmas nappali kanapéit a lépcső alá toltuk, a nagy ablakot szabaddá tettük, így tökéletes kilátás nyílt a hófedte hegycsúcsokra. Elrendeztük a székeket, felfüggesztettük a szalagokat, kitettük a virágokat. Mire a vendégek megérkeztek, minden készen állt. Claudiát csak később találtam meg, az ablak előtt álldogálva, a távolba meredve.
- Mindent megtettél érte. - bólintott, és megszorította a kezem.
- Nem teljesen. - éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek, de nem sírhattam.
- Ezt meg hogy érted?
- Én... - egy könnycsepp végigfutott az arcomon, mielőtt gyorsan letörölhettem volna. - nem tudom megtartani az ígéretem. Nem tudok elbúcsúzni tőle.
- Nem is kell. - sokáig álltunk szótlanul, mikor Claudia megszólalt. - Itt van. Érzem...
Bólintottam, és szorosan magamhoz öleltem.

- Mondani akartam egy búcsúbeszédet. - mindenki hallgatott mikor kiálltam a kis emelvényre, én viszont csak arra tudtam gondolni, amit percekkel ezelőtt Claudia mondott nekem. - De nem tudok. Chris volt az, aki megtanított arra, hogy nem szabad a múlton rágódni ha van, aki segít megvalósítani a jövődet. Aki rámutatott arra, hogy történhetnek rossz dolgok, de ezeket igenis le lehet győzni. És ezek a dolgok örökre velem maradnak. Ahogy ő is. És ezért... nem fogok elbúcsúzni. És nem is kell. Chris a részemmé vált, és bárhol is legyen most... itt van velem. - sokáig hallgattam, és a könnyeimmel küszködtem. Végignéztem az embereken: Mechi biztatóan, könnyekkel telt szemmel mosolygott rám, Claudia ott állt mellettem, és a tekintetében láttam a fájdalmat, a félelmet, ugyanazt, amit én éreztem. És leghátul ott állt Jorge is. Tudtam, hogy teljes vállszélességgel mellettem áll, és kész bármit megtenni értem.
- Nem akarok nyálas szövegekkel hitegetni bárkit is arról, hogy a fájdalom majd elmúlik, mert tudom, hogy nem fog. De azt is tudom, hogy nem kell elmúlnia. - óvatosan a sarokban álló gitár felé léptem, és felemeltem azt a földről. Lassan játszani kezdtem rajta, és hagytam, hogy újra kitörjön belőlem minden.

"Hogyan mondhatnám el anélkül, hogy összetörök,

Úgy, hogy nem kerít hatalmába,

Hogy foglalhatnám szavakba, 

Ha már túl sok a lelkemnek?

Hiszen én csak szerettelek, szerettelek, és elvesztettelek,

szerettelek, szerettelek, és elvesztettelek,

és ez pokolian fáj...

igen, ez pokolian fáj"

Fleurie-Hurts Like Hell

Némán néztem, ahogy a hegytetőn süvöltő szél magával viszi az urnából kiszabaduló hamvakat. Hagytam, hogy a hideg fuvallat végigsimítsa az arcomat, majd egyre erősebben tereljen a sziklaperemen álló korlát felé. Olyan volt, mintha csak magával akart volna vinni. Egy pillanatra felmerült bennem a gondolat: Mi lenne ha... Ha vele mennék. Ha magam mögött hagynék mindent...

Egy erősebb lökés hirtelen előre taszított, mire nekiütköztem Jorge vállának. Mechi is mellém lépett, és végigsimított a hátamon. Én pedig csak álltam ott, és még mindig a távolba meredve bámultam. Maradnom kellett. És nem véletlenül. Nekem egyszerűen csak... maradnom kellett. 

 A kis ház már rég kiürült, mikor én nekiláttam feltakarítani. Miután tudomást szereztünk a közelgő hóviharról, ami miatt egy ideig nem közlekednek majd a repülők, Claudia-ék, Mechi, és Jorge is hazaindult. Én úgy döntöttem, elpakolom a házat, az a pár hét pihenő pedig, amíg a vihar elül, jól fog jönni nekem is. 

Épp csak a padlót kellett volna még felsöpörnöm, mikor az ajtó megnyikordult. Egy pillanat alatt eszembe jutott minden rémtörténet, amit kiskoromban az elhagyott nyaralókban történt betörésekről hallottam. A partvissal a kezemben a bejárathoz sétáltam, és hirtelen mozdulattal fejbe vágtam a sötét alakot. Viszont amikor felkapcsoltam a villanyt, csak a földön fekvő Jorget láttam magam előtt. 

- Te jó ég... - fogalmam sem volt, hogy Jorge mit keres még itt, mikor a gépe két órája felszállt. Segítettem neki feltápászkodni, majd gyorsan hoztam egy kis jeget. 

- Jorge, hajnali négy óra van, neked nem kéne itt lenned. - a szekrényben kezdtem kutatni, hátha találok valami fájdalomcsillapítót a még mindig elég kábának tűnő fiúnak. 

- Én csak... - kezdte lassan - elhagytam a jegyem, és kénytelen voltam visszajönni.

- Én meg azt hittem, betörő vagy... - zavartan nevettem fel, és még mindig a szekrényben kutattam, mikor hallottam, hogy Jorge feláll a székről, ahol az előbb hagytam. Úgy hallottam a hangján, túltette magát az ütésen, és magához tért.

- Oké, ez nem igaz. - olyan őszintén beszélt, hogy hirtelen megfordultam, hogy szemébe tudjak nézni. - Valójában direkt nem szálltam fel, és irtó kényelmetlen volt egy órát a váróteremben ülni, hogy hihető legyen a sztori... 

Elnevettem magam, és hagytam, hogy ha csak egy pillanatra is, de elfelejthessem mindazt, ami az elmúlt napokban történt.

- Igazából csak nem akartalak egyedül hagyni. - a padlót bámultam, mire én megráztam a fejem. 

- Jól vagyok. Vagyis, nem teljesen, de rendbe fogok jönni... 

- Tudom. - mondta halkan, majd végre a szemembe nézett. - De segíteni akarok benne. Melletted akarok lenni. 

Sokáig álltunk ott, egymással szemben, aztán hirtelen magához szorított. Szorosan öleltem, és hirtelen a szívem újra heves dobogásba kezdett. Túléltem ugyan azt a balesetet, és túléltem az utána következő napokat is, de akkor éreztem először igazán, hogy élek. Ahogy Jorge válla fölött megpillantottam a hegyoldal mögül előbukkanó napsugarakat. Az új nap hírnökét, mely új reményeket új esélyeket tartogat minden egyes holnapban. Mert a holnap így is, úgy is eljön. Kapunk új esélyeket, kapunk új reményeket, mert kapunk egy új holnapot.

19. Capítuló: Fogadom

Hola!:)
Na, még időben megérkezett a rész, mit szóltok? Oké, azért meg is fizette az árát, hiszen összecsapott, és kissé rövid rész lett, de mindenképpen ki akartam tenni még ma...
Na... a rész nem olyan vidám, mint elsőre tűnik, de azért remélem, ha nem is szokásos módon, de tetszeni fog nektek... 
Természetesen a téma még lezáratlan, és a következő részek ezzel fognak foglalkozni, úgyhogy remélem mindenki megérti majd :(

Ledermedve álltam az ajtóban. Még mozdulni sem tudtam, úgy éreztem, egy pillanatra megszűntem létezni. Csak a szívverésemet hallottam, a világ elsötétült. Azt hittem, összecsuklom, de szilárdan, rendíthetetlenül álltam a lábamon. Nem tudtam, mit kéne tennem, fogalmam sem volt, mi lehetne a helyes döntés. 

Azt hittem, most végre sikerül elengednem. Hogy továbblépett, és mindketten külön folytatjuk az utunkat. De abban a pillanatban megtörtem. Hirtelen megértettem a célzásait, Stephie hirtelen felbukkanását, vagy Rugge megjegyzéseit. Miért hazudott ekkorát? Miért tette?

Dühös voltam. Ordítani akartam, kiáltani, hogy mindenki megtudja, mennyire haragszom. De egyúttal az is ott kavargott a fejemben: szeret. Egy pillanatig sem felejtett el. 

De ez mégsem változtatott semmin. Mert én ha nem is teljesen, de továbbléptem.. Akkor, és ott rájöttem, hogy én valóban boldog vagyok Chris mellett. Talán nem annyira, mint egykor régen, de azok az idők már sosem jönnek vissza. Lehet, hogy már sosem találok olyan szerelmet, mint amit Jorge iránt éreztem, de az már elmúlt.
A következő, amire emlékszem, hogy Rugge kirohant az öltözőből, háttal nekem, így nem vehetett észre. A következő pillanatban már Jorge is kint állt a folyosón, egyenesen előttem. Időbe telt, mire a szemébe tudtam nézni, de ő sem szólalt meg, elfehéredett arccal nézett rám.
- Én meg tudom magyarázni. - kezdte, de abban a pillanatban a legkevésbé volt szükségem a magyarázkodására.
- Ne kezd. - megráztam a fejem, majd nagy levegőt véve egyszerre zúdítottam rá mindent, ami már lassan hónapok óta nyomta a szívemet. - Minden egyes beszélgetésünk azzal végződött az elmúlt hónapokban, hogy valamilyen módon a tudtomra adtad, hogy éretlen vagyok. És tudod mit? Voltam olyan hülye, hogy egy pillanatra hittem is neked. De most... mindvégig nem is én voltam az, aki útját állta az őszinteségnek kettőnk között.
- Én...
- Nem, nincs szükségem az indokaidra. Végig azt hittem, hogy ha nem is vagyunk jóban, legalább így fizetjük meg az őszinteségünk árát. De valójában... csak a te kicsinyes játékodat játszottuk végig. Hát tessék... vesztettem. De nem te győztél le... - sarkon akartam fordulni, de nem vittek a lábaim. a következő pillanatban Jorge elém ugrott, és elállta az utamat.
- Tini, sajnálom, én csak...
- Ne tedd! - újra a szavába vágtam. Egy percig sem akartam hallani a hangját, most nem. - Elkéstél vele.
Határozottan indultam az ajtó felé, de ahogy egyre távolodtam Jorgetól, egyre gyorsabban szedtem a lábam. Attól féltem, hogy utolér valami, és csak rohantam. Összekapkodtam a táskámat, és meg sem álltam amíg ki nem értem az utcára. Már fogalmam sem volt, mióta rohanok, mikor megtorpantam. A határozottságom elszállt, és magamra maradtam a kétségeimmel. Egyszerre tört fel belőlem minden, és sírni kezdtem. Lerogytam egy padra, és percekig csak ültem ott. Nem tudtam, mihez kezdjek. Egyszer vissza kell majd mennem, szembe kell majd nézzek Jorge-val, és a ténnyel, hogy nem mindig alakul minden úgy, ahogy szeretném.
Mert én ezt vártam el. Valójában eddig minden úgy történt, ahogy nekem kedvező volt. A Violetta kezdetétől az álmaimat éltem: koncertek, aztán saját turné, mindezek közben ha csak pár hónapra is, de teljesen boldog lehettem Jorge mellett. Azonban amint elillant a pillanat varázsa, én csak sajnáltatni tudtam magam. Észre sem vettem, milyen csodálatos barátok állnak mellettem, milyen fantasztikus lehetőségeim adódtak, és a legszebb dolog: megismerhettem Christ. Még mindig nem tudom, hogy jobban szeretem-e őt, mint Jorge-t, de abban biztos voltam, hogy legalább annyira fontos számomra. Hirtelen úgy éreztem, ha nem is minden, de a kirakós nagy része a helyére került.
Azonnal írtam Mechi-nek, hogy semmi bajom, és ne aggódjanak értem. Amint felálltam, és indulni akartam, megpillantottam a felém rohanó Jorget. Hosszú idő óta először nem szorult össze a gyomrom, és nem is öntött el kétségbeesés. A mérleg két vége végre egyensúlyba került, és rettentően jó érzés volt kicsit felszabadulni. Bár még mindig maradtak bennem kérdések, és nehezteltem is Jorgera amiért végig hazudott, de már úgy éreztem, végre önmagam vagyok.
Jorge lihegve futott felém, pólóján is átütött az izzadtság, ebből pedig arra következtettem, hogy már régóta rohan utánam. Egy pillanatig átfutott rajtam, hogy faképnél hagyom, de nem akartam megtenni. Már nem.
- Tini, csak hallgass meg, kérlek! - kiáltotta, majd lefékezett előttem és megragadta a karom, hogy véletlenül se tudjak sarkon fordulni, és elillanni.
- Rendben. - mondtam nemes egyszerűséggel. Jorge arcán is láttam a meglepettséget, de megpróbálta összeszedni magát. Tökéletesen a helyébe tudtam képzelni magam, hiszen számtalanszor történt már meg velem, hogy mindennél jobban meg akartam találni a megfelelő szavakat, de valahogy sosem sikerült.
- Mikor visszajöttél, én... megijedtem. Hónapokig próbáltalak elfelejteni, és azt hittem, sikerült, de valójában... csak elnyomtalak magamban. Mert az az igazság, hogy mindig is a részem voltál, és mindig az leszel. Utálom magam, amiért ilyenek mondok, mert általában a tévében is mindig elkapcsolom az ilyen műsorokat, de az az igazság, hogy jelenleg bármit megtennék azért, hogy megbocsáss... Én csak féltem attól, hogy elvesztelek, kétségbe estem. Annyira sajnálom...
- Ne tedd! - halkan beszéltem, és habár hamar elűztem az érzést, egy pillanatra újra gyengének éreztem magam, - Mindenki követ el hibákat. Én folyton elvárom, hogy az engem körülvevő emberek megbocsássák az én tévedéseimet, és meg is teszik. Most én következem. Nem mondom, hogy most azonnal meg fog történni, de ígérem, hogy igyekezni fogok, és meg fogok bocsájtani. Ami megtörtént, az megtörtént. Mi pedig vagyunk akik vagyunk.
- Slágergyanút érzek... - Jorge elnevette magát, én pedig akkor és ott úgy éreztem, mindketten felnőttünk. Nem a megfelelő életkort vártam, hanem a megfelelő alkalmat, a megfelelő embert.
- Talán. - motyogtam, és elmosolyodtam.
- Köszönöm. - Jorge bólintott, majd megölelt. Pontosan tudtam, hogy a szívem hatalmasat dobban, de valójában számítottam is rá. Mostanra megtanultam együtt élni vele,
Egyikünk sem mondott semmit, de nem volt szükség szavakra, hogy tudjuk, most van itt a búcsúzás ideje. Ahogy Jorge is mondta, valahogy egymás részévé váltunk, és talán már sosem leszünk együtt, akkor is örökre ott maradunk a másiknak, jó és rossz értelemben is.
Hátat fordítottam neki, és elindultam. Vártam, hogy meghalljam az ő lépteit is, de mikor még mindig nem indult el, a vállam fölött hátrapillantottam. Mosolyogva állt ugyanazon a helyen, ahol percekkel ezelőtt is.
- Nem adom fel! - kiáltotta, majd lassan hátrálni kezdett.

A következő fél órában céltalanul róttam az utcákat. Jól ismertem Buenos Airest, most azonban, hogy végre minden a helyére került, észrevettem a város legapróbb szépségeit is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is tudom merre tartok. Percekig sétáltam így, mikor megtorpantam egy hatalmas ajtó előtt. Akkor már tudtam, hol is vagyok, így határozottan nyitottam be a panelházba. A lépcsőházban már futottam, így mikor bekopogtam a harmadik emeleti ajtón, szinte betörtem rajta. Chris meglepődve nyitott ajtót.
- Te meg? - kérdezte és egy mozdulattal beljebb tessékelt. - Honnan tudtad az utat?
- Azt hiszem, egyszerűen csak megmaradt bennem. - legyintettem. Valóban csak párszor jártam itt, mert általában Chris jött hozzám, de most valahogy magamtól idetaláltam.
- Tudod... most hogy jöttél... - kezdte, és magához húzott. - hirtelen eszembe jutott, hogy csinálhatnánk valamit...
- Hirtelen megszervezted a programot? - kérdeztem nevetve, mire megrántotta a vállát.
- Talán kicsit előre gondolkodtam. - mosolygott, majd odébb lépett. - Várj egy percet, és elkészülök.
- Rendben.
Chris percek alatt előttem állt, és lesétáltunk a kocsijához.
- Kivételesen nem mondod meg, hogy hová megyünk? - kérdeztem nevetve, de nem válaszolt addig, amíg be nem kanyarodott egy étterem elé.
- Garantáltan a legjobb hely egész Buenos Aires-ben. - mosolygott, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját. Már sötétedett, így az étterem kertjében világító lámpások tökéletes hangulatot teremtettek. Igazat kellett adnom a barátomnak, a valaha kóstolt legjobb ízeket tették elénk, talán ennek is köszönhető, hogy csak a vacsora végén jutottunk szóhoz.
- Köszönöm. - mosolyogtam Chrisre, de ő csak nézett rám.
- Nem énekelsz? - kérdezte hirtelen, mire a hátam mögött álló, üres színpadra tekintettem.
- Őrültség lenne. - zavartan néztem rá, mire ő a bárpulthoz sétált, és percekig beszélgetett egy férfivel, aki kisvártatva gitárral a kezében a mikrofon elé állt.
- Hölgyeim, uraim! - kezdte lassan, és miközben beszélt, Chris biztatóan rám mosolygott. - Bár a mai estére semmilyen fellépés nem volt betervezve... mégis meglepnénk önöket egy dallal. A színpadon: Martina Stoessel.
A vendégek tapsolni kezdtek, a férfi pedig felém intett, majd helyet foglalt a színpadon, ölében a gitárral. Torkomban kalapáló szívvel sétáltam az emelvényre, és leültem egy székre a mikrofon előtt.
Gyors egyeztetés után Christina Perri Thousand Years című számát választottam. Az első akkordok hallatán a tömegből páran tapsolni kezdtek, mikor felismerték a dalt. Chris láttán én is mosolyogni kezdtem, majd lassan hatalmába kerített a dal, és csak énekeltem.

"Minden nap meghaltam, mikor vártam rád,

Kedvesem, ne félj, én szerettelek,

Ezer éven át,

És szeretni foglak még ezer éven át..."

A szám végére már semmi nem létezett rajtam, és rajta kívül. Elvesztem Chris mosolyában, és úgy éreztem, ma talán végleg helyre állhat a világom.

- Nagyon jó voltál. - szólalt meg Chris a kocsiban ülve. Az út most sokkal hosszabbnak tűnt így, a koromsötétben, én pedig fáradt voltam, így csak lehunyt szemmel ültem az ülésen.

- Azért legközelebb ne csinálj ilyet... - motyogtam, majd kinyitottam a szemem, és alaposan megnéztem magamnak. - De köszönöm. Szeretlek.

Újra lehunytam a szemem, és úgy éreztem, minden tökéletes. Hogy végre minden helyreállt. 

Aztán vége lett. Abban a pillanatban, ahogy boldog lettem, újabb törésvonalhoz értem. 

Észre sem vettem, hogy alszom. A kocsi monoton zúgása ringatott álomba, valahogy mégis ébren voltam. Ébren voltam, mikor meghallottam a hangot, mikor éreztem a füstöt, mikor beleremegett az egész kocsi az ütközésbe. A szemem hirtelen felpattant, a torkomból pedig sikítás tört fel. Az egész kocsit átjárta a kétségbeesés szaga, én pedig pillanatokig hinni akartam, hogy csak álom az egész. Egy rossz rémálom. Úgy tűnt, órákig húz magával minket az autó, ami bal oldalról csapódott belénk. Nem volt elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy ésszerűen cselekedjek, csak ijedten kaptam Chris keze után, aki visszaszorította a kezem. Aztán megállt a kocsi. Még akkor is levegő után kapkodtam, mikor meghallottam Chris hangját. 

- Jól vagy? - kérdezte zihálva. Már akkor tudhattam volna, hogy valami nincs rendben, de mikor biztatóan rám mosolygott, egy kicsit megnyugodtam, és bólintottam. Nem éreztem a lábam, mikor kiszálltam az autóból, de mivel fel tudtam állni, lélegeztem, és a mellkasomban dübörgő szívemen kívül semmit nem éreztem, arra következtettem, semmi bajom nem esett. Amíg ott álltam kint az úton végig azt hittem, hogy Chris is követ majd, de nem tette. A másik kocsiból egy férfi szállt ki, telefonnal a kezében, és már hívta a mentőket, így én visszamásztam a kocsiba.

- Szállj ki! - kiáltottam kétségbeesetten a fiúra, aki csak nem mozdult. Az arcán mosoly futott át, majd a kezét nyújtotta. Próbáltam neki segíteni, ügyelni arra, hogy minél kevésbé fájjon neki, de fogalmam sem volt, hol szorult be, vagy mit csináljak másképp. Örökkévalóságnak tűnt, mire kihúztam a kocsiból, és ő a betonra feküdt. Nem tudtam, mit tehetnék. Az inge vérben ázott, az arcáról tisztán leolvasható volt a fájdalom, mégis mosolygott. 

- Mit tegyek? - kérdeztem sírva, ő viszont lefogta a kezem, és a mellkasához szorította. 

- Nem mondom, hogy te voltál az első szerelmem. - kezdte küszködve, mire én erélyesen rárivalltam. 

- Ne kezd! Ne búcsúzkodj, kérlek! - kétségbeesetten sírtam, de ő folytatta.

- A nagyapám azt mondta, nem is az első csókok, szerelmek a legfontosabbak, hanem az utolsók. - nagy levegőt vett. Láttam rajta, hogy nehezen beszél, ezért próbáltam csitítani, de nem hagyta magát. - Nem te vagy az első szerelmem, Martina Stoessel. De te vagy az utolsó. - suttogta, majd megcsókolt. Éreztem, hogy elgyengült. Abban a pillanatban bármit megtettem volna azért, hogy megmentsem. Nem akartam elfogadni, de jól tudtam, hogy az utolsó perceinket töltjük együtt. 

Ő maga is mentő, tennie kellett volna valamit, nem?

Nem hallottam meg a mentők szirénáját, csak akkor eszméltem fel, mikor hordágyra tették Christ. Még akkor is a kezemet szorította, én viszont soha nem akartam elengedni az övét. 

- Fogadd meg, hogy boldog leszel! - mélyen a szemembe nézett, és nem hagyta, hogy félrenézzek. - Fogadd meg! Kérlek!

Nem akartam válaszolni neki. Nem akartam boldog lenni. Nélküle nem. Soha többé. Még akkor is engem nézett, mikor betolták a mentőkocsiba. Kérlelően, szinte követelte az ígéretem. És ekkor elkiáltottam magam:

- Fogadom! - abban a pillanatban becsukták a kocsi ajtaját, és ő távolodni kezdett tőlem, azonban én még mindig ott álltam egy helyben, és azt suttogtam: - Fogadom...

18. Capítuló: Az igazság

Hola!:)
Tudom, rég nem volt rész, és tudom hogy ez is rövid lett. Remélem megértitek, és ígérem, a szünetben igyekszem többet írni, mert hamarosan az évadnak is vége lesz...:D
Remélem tetszeni fog nektek a rész, és jó olvasást kívánok hozzá!

Pár nap telt csak el, mikor már hivatalosan is megválhattam a mankómtól, és újra táncolni kezdhettem. Persze rögtön kiderült, hogy mivel a szervezésnél nem volt jelen az egész csapat, igen szét vagyunk szórva. Persze az első napomon Felipe meghozta a hírt, hogy a koncert támogatói csak saját dalokat szeretnének hallani, így Mechi és Lodo szólóján kívül minden szám mehetett a süllyesztőbe. A következő napokban a stúdió folyosóin mindenki tintás kézzel és összegyűrt papírfecnikkel mászkált. Egyesek kis csoportokba ültek össze, mások egyedül akartak írni, de egyvalami közös volt: mindenki annyira ideges volt, hogy dalszerzés közben még csak hozzászólni sem lehetett.
A feladatom egyszerű volt: írnom kellett egy szólót, ami kifejezi azt, hogy ki lett belőlem. Ki lett belőlem? A kérdésre még magamnak sem tudtam válaszolni, nemhogy kottára vetni a szavakat. Persze amint valami értelmes gondolatot sikerült megfogalmaznom, egy, az udvaron felröppenő madár, a lámpa zúgása, vagy épp a szomszédos teremből érkező zongoraszó rögtön elterelte a figyelmem, és mire a gondolatmenetemből magamhoz tértem, már fogalmam sem volt arról, mit akartam leírni.
Nem mondom, hogy keveset gondoltam Chris-re, és a vele töltött estére, amiről úgy hiszem, kihúzott a gödörből. De azt sem állíthatom, hogy nem jutott eszembe Jorge, vagy Stephie hasa. Már a tudattól, hogy egyáltalán az ő boldogságuk feldühít engem émelygés fogott el. Szemét alaknak éreztem magam, de nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből.

A második sikertelennek ígérkező napomon döntöttem úgy, hogy a színpad helyett az öltözőmet választom alkotásra. Pár hangmérnök segített becipelni egy szintetizátort, így minden lehetőségem megvolt a dalszerzésre, csak épp ötlet híján üldögéltem a hangszer előtt. Délután úgy döntöttem, hogy a billentyűk elkeseredett püfölése helyett inkább valami ennivalót keresek magamnak. Legnagyobb balszerencsémre azonban amint kinyitottam az öltöző ajtaját, nekiütköztem Jorgenak. Azt sem tudtam, mit keres a női öltözők folyosóján, de akkor ez érdekelt a legkevésbé.
- Ne haragudj... - motyogta, de közben a padlót fürkészte, és egy pillanatra sem nézett rám. És rögtön indult tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lenne megbeszélnivalónk. Esetlennek éreztem magam, de tudnom kellett mi folyik körülötte.
- Jorge, várj! - kiáltottam, és sietős léptekkel utánaszaladtam. Még a folyosó zárt ajtaja előtt utolértem, így attól sem kellett félnem, hogy valaki meghallja a beszélgetést. - Tudom, hogy furcsán hangzik, de kérlek mondj valamit...
- Mégis miről? - most sem nézett rám. Mintha nem mert volna elmondani valamit. Mintha nem mert volna a szemembe hazudni.
- Te is tudod! Stephie eljött hozzám! - suttogtam, és hátráltam pár lépést, hogy a szűkös folyosón elférjünk egymás mellett. - Tényleg terhes?
Felemelte a fejét, de most sem nézett rám. Beharapta a száját, és hallgatott.
- Nézd, ha szereted őt, megértem. És... tudom, hogy sokszor mondtam már, hogy legyünk barátok, de úgy érzem, most működni fog. El tudlak engedni, mert tudom, hogy boldog vagy! - és így volt. Legalábbis azt gondoltam, hogy ha most bólint, vagy legalább csak elereszt egy mosolyt, menni fog. De meg sem szólalt. Az arca ugyanazt a kifejezést vette fel, mint mikor Stephie a hazugságokról magyarázott nekem, valahogy mégis más volt. Körülnézett, és nagy levegőt véve bele akart kezdeni a mondatba, de végül nem tette. Én pedig válasz nélkül maradtam.
- Nem kell mondanod semmit. - elmosolyodtam, habár inkább úgy éreztem, sírni lenne kedvem.  Elindultam a folyosó másik vége felé, és reméltem, ha az ebédlőben lyukadok ki, a társaság majd eltereli a figyelmem erről a beszélgetésről, de Jorge utánam kiáltott.
- Mi sosem leszünk barátok! - összeszorította az állkapcsát, majd a kezét a kilincsre tette. Az utolsó mondatot már alig hallottam a nyitott ajtón keresztül beszűrődő zajtól, de a szájáról tisztán leolvastam: - Nőj fel!
Megsemmisülten rogytam le az öltözőm padlójára. Azt hittem, elég erős vagyok, hogy ezt végigcsináljam, de tévedtem.
Megszoktam, hogy én vagyok a legfiatalabb. Megszoktam, hogy sokan meg akarják mondani mit csináljak, vagy épp kislányként kezelnek. De sosem vártam volna, hogy Jorge is ezt teszi majd.
Csak ültem ott a földön, a fejemet a térdemre hajtva, és bámultam a semmibe. Újra, meg újra végiggondoltam a vitáinkat Jorgeval, vagy azt, hogy mennyit rágódtam a továbblépésen, és valóban gyerekesen viselkedtem.

- Nem bírom érted, nem bírom... - a következő pillanatban Mechi rontott be az ajtón, égővörös fejjel, fújtatva.
- Mi történt? - kérdeztem, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond.
- Xabiani történt... - kezdte, és mindennél jobban igyekeztem figyelni a mondandójára, de nem ment. A kétségbeesés hullámai újra meg újra maguk alá temettek, és mielőtt levegőhöz juthattam volna, újra a víz alatt találtam magam.
- Szerinted lehet egyformán két embert szeretni? - motyogtam magam elé, de Mechi mintha észre sem vette volna, hogy nem neki szánom a kérdést.
- Egyet is nehéz, én egyszerűen... Te nem figyelsz rám. - a hirtelen elhalkulására felriadtam. - Épp magyaráznám, hogy az életem romokban, de te nem figyelsz rám. Nézd, én megértem, hogy te vagy Martina Stoessel, meg minden, de én... szeretném, ha egyszer meghallgatnál!
- Ne haragudj Mechi! - éreztem, ahogy elönt a kétségbeesés. Ott akartam lenni, figyelni a legjobb barátnőmre, és megvigasztalni, de közben valahol máshol jártam. - Én csak...
- Tini... - Mechi nagy levegőt vett, és letérdelt mellém. - Talán két embert szeretsz, de nem egyformán. Erre a kérdésre pedig csak magadnak tudsz válaszolni...
- De én... nem vagyok hozzá elég erős. Nem vagyok hozzá elég... elég érett...
- Tini... - felnevetett, mintha csak valami vicces dolgot mondtam volna. - Tudod mi a te bajod? Igen, egyesek valóban gyerekként kezelnek, de nem vagy az! Pedig elhiszed. Ez a legnagyobb bajod. Itt ülsz a földön, olyan kemény 19 évvel a hátad mögött, amit kevesek vészeltek át, olyan döntésekkel, amiket kevesen lennének képesek meghozni. Sokkal érettebb vagy, mint azt gondolnád...
Sokáig csendben ültünk, én pedig lejátszottam magamban újra és újra az előző perceket.
- Xabi egy hatalmas idióta, hogy futni hagyott téged. - erre mindketten felnevettünk.
- Tudod... azt hiszem, talán el tudnám engedni őt, ha biztosan tudom, hogy boldog. - motyogtam magam elé. - Úgy igazán el tudnám engedni.
- Akkor menj és kérdezd meg tőle! - Mechi felpattant, és engem is felrántott. - Ha hazudik, látni fogod rajta.
- Még mindig fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltelek ki. - szorosan magamhoz öleltem, majd kiléptem a folyosóra. De abban a pillanatban, ahogy elindultam, az ajtó kivágódott, és Cande száguldott felém. Egy pillanatra el sem hittem, hogy a felém rohanó vörös hurrikán mára már férjes asszony.
- Cande! - kiáltottam, és a nyakába borultam. Pillanatok alatt Mechi is bennünket ölelgetett, és csak álltunk a folyosón vigyorogva. Tengernyi kérdéssel bombáztuk Candet a nászútról, a közös terveikről Ruggeroval. Cande megpróbált mindenre válaszolni, de ez elég neccessé vált, mikor Mechi és én egyszerre beszéltünk hozzá.
- Hé, hé, nyugalom... - nevetett ránk, és még egyszer átölelt bennünket.
- A nagyterembe, azonnal! - nyitott be Rugge, de ő sem úszhatta meg az illő köszöntést, így mire elengedtük, már alig kapott levegőt.
Betámolyogtunk a nagyterembe, és leültünk a színpad szélére a többiek mellé. Felipe szinte azonnal beviharzott egy mappával a kezében, és tekintete végigszáguldott rajtunk.
- Rendben srácok, egyeztessük a dallistát, szükségem van a végleges verzióra! - Felipe egy pillanatra a papírjaira meredt, majd újra megszólalt.
- Közös számmal indítunk... méghozzá a "Nueva Dirección"-nal. - Felipe Alba-ék irányába tekintett, amiből arra következtettem, ők lehetnek az alkotók. - Szép munka srácok, dolgozzatok még a befejezésen, aztán bemutatjátok. Lodovica?
- A "We Are Family"-t dolgoztam át, már csak az utolsó lépések hiányoznak.
- Nagyszerű! A harmadik számunk lehetne a Ruggelaria duett, hogy álltok? - magamban őszintén örültem, hogy Felipe nem egyelőre nem kérdez a szólóm felől, mert nem akartam bevallani neki, hogy még semmire nem jutottam a dalt illetően.
- Kész is van. - mosolygott Cande.
- Még a nászúton is dolgozni... - súgta a fülembe játékosan Mercedes, mire felnevettem.
Mind a színpad felé fordultunk, és figyeltük, ahogy Cande és Rugge hangja betölti a termet. A duett meghitt és gyönyörű lett, valóban színpadképes munka.
- Csodás srácok! - mind megtapsoltuk őket, majd újre Felipe felé fordultunk. - Ezután következik a lányok munkája, aztán jöhetnek a fiúk. Tudom, ezek a dalok még közel sem állnak a készhez, de hamarosan össze kell állítanunk a műsort!
Mindenki bólogatott, majd folytattuk a listát. Mechi szólója következett, aki habár még közel sem volt kész, sokkal többet haladt, mint én, és a hangszíne valóban tökéletesen illet a dalhoz. Ezután jött Jorge szólója, majd az enyém. Kénytelen voltam bevallani, hogy még sehol nem tartok, de végül feleakkora megrovást sem kaptam, mint amire számítottam. Aztán elértünk a zárószámhoz... kettőnk duettjéhez. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mert őszintén szólva megfeledkeztem arról, hogy együtt kell majd énekelnünk.
- Jajj, gyerünk skacok, tudom, hogy berozsdásodtatok, de valamit ki kell találnotok! - nézett ránk Felipe.
- Rég nem énekeltünk együtt, nem tudom, hogy mi lenne... - kezdtem, de Cande közbevágott.
- Próbáljátok ki most. - tudom, hogy fogalma sem volt arról, hogy jelenleg a legrosszabb dolgot tette, amit csak lehetett, akkor mégis úgy éreztem, képes lennék puszta kézzel megfojtani. Persze akkor már nem volt visszaút.
- Tökéletes, csak válasszatok egy számot... - Felipe rákapott az ötletre, én pedig kénytelen voltam felállni, és szembenézni a ténnyel: nem kerülhetem őt el örökre.
- Válassz egy dalt. - suttogtam, ezzel kivédve azt, hogy percekig üljünk, arra várva, hogy találjak egy számot, amit mindketten ismerünk. Jorge pillanatok alatt ölébe vette a gitárt, majd játszott egy pár akkordot.
- Ismered a dalt? - kérdezte halkan. Haboztam, nemet akartam mondani. "Find My Way Back". Pontosan tudtam a szöveget, ismertem a dallamot, és tisztában voltam a jelentésével. Nem akartam vele, nem akartam neki énekelni. Aztán rájöttem: el kell engednem. És ez nem fog menni úgy, ha nem bontom le a falakat. Aprót bólintottam.
Ő azonnal játszani kezdett, és én lassan énekelni kezdtem.

"Mert még a hullámok alatt is 

Tartani foglak téged,

Ha el is tévedsz,

Én itt leszek, hogy a sötétségbe zuhanjak,

Hogy a szíved után menjek,

Nincs távolság, ami szétszakíthatna,

Nincs semmi, amit ne tennék meg,

Visszatalálok hozzád."

A teremben taps tört ki, de én csak ürességet éreztem. Elmosolyodtam ugyan, de elfordítottam a fejem, mert jól tudtam, hogyha ránézek, bármelyik pillanatban összeomolhat az álcám. 

A teremből pillanatok alatt eltűnt mindenki, és egyedül maradtam. Percekig bámultam ki az ablakon, és közben úgy éreztem, forog velem a világ. El akartam rejtőzni újra, és az öltözőm felé indultam, mikor megtorpantam az egyik folyosó előtt. Ez Jorge öltözőjéhez vezetett, és pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad megállnom, mégis megtettem. Tisztán hallottam Rugge hangját, aki kiabálva rohangált fel alá. 

- Elvesztheted, talán örökre, és neked fontosabb a büszkeséged?

- Így is úgyis elvesztem, mindegy, mit teszek, nem érted? - jól hallottam ahogy Jorge hangja elcsuklik. - Mindegy hogy elmondom-e neki, vagy sem.

- Mindegy? - Ruggero teljesen kikelve magából az ajtóba ütött, majd suttogóra fogta, én pedig kénytelen voltam közelebb húzódni az ajtóhoz, hogy mindent haljak, de abban a pillanatban azt kívántam, bár ne tettem volna.

- Szerinted mindegy, az, hogy bevallasz-e neki egy ekkora hazugságot? Te mit éreznél, ha tudomást szereznél egy ekkora... hibáról?

- Hibáról?

- Hazudtál neki Jorge! Nemhogy nem vagy boldog, vagy nem léptél túl rajta, de Stephie még csak nem is a te gyerekedet várja. Te és ő soha a büdös életben nem jöttetek össze újra, és soha, de soha nem jegyezted el! Soha nem szerettél mást! Soha nem szerettél senkit Tinin kívül!

17. Capítuló: Új utakon

Hola!:)
Aaaah. El nem tudjátok képzelni, milyen jó érzés volt újra írni a blogra. Leültem, és egy huzamban megírtam az egész részt :D
Tudom, tudom... hónapok óta nem volt rész... Huuh... ne haragudjatok. Nem tudom, mivel magyarázhatnám meg, de most itt vagyok... tudom, ez a rész sem lett a leghosszabb, de úgy éreztem, ki kell tennem, hogy némileg kárpótoljalak vele benneteket a következő részig...:D
Igyekszem behozni az elmaradást, és remélem, lassan az olvasók is visszaszállingóznak majd a blogra :)

Kis idő. Ezt mondtam Chrisnek, amikor kiszálltam az autóból. Az egy napból kettő lett, a kettőből három, a háromból egy hét. Napról napra vártam meg, amíg a hívások abbamaradnak a telefonomon, és bekapcsol a hangposta, vagy amíg az ajtóm előtt álldogáló személy fel nem adja az eszeveszett csöngetést, és odébbáll. Mechinek valami problémája akadt az egyik tánclépéssel, így éjjel nappal a Stúdióban gyakorolt, én pedig egyedül üldögélhettem otthon. Egyedül. Valójában az egészben az volt a legrosszabb, hogy amint csönd telepedett a házra, azon kaptam magam, hogy eszeveszettül agyalni kezdek. Nem tudtam semmit tenni az érzés nélkül a gyomromban, hogy napokon belül döntenem kell. Döntenem: elfutok, vagy szembenézek a problémáimmal. Annyira dühös voltam magamra, a körülöttem kialakult helyzetre, hogy elkövettem az egyik legalapvetőbb hibát: anélkül léptem be egy új ajtón, hogy az előzőt bezártam volna. Talán csak magamnak, de kétségbeesetten be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok elengedni Jorget, és azt, ami volt köztünk, bármi legyen is az. Szerettem Christ, és mellette úgy éreztem, más ember vagyok. Jobb ember. De bármennyire is szerettem volna letagadni, folyton azon kaptam magam, hogy összehasonlítom a dolgokat körülötte, és Jorge mellett.
Azt gondoltam, ha elbújok a lakásomban, elég időt, és teret szerzek magamnak, hogy átgondolhassam mindezt. Mégis, a fejem tele lett egyre kuszább és kuszább gondolatokkal, így lehetetlen volt akár csak egy percre is koncentrálnom. Így történt, hogy mikor Mechi este hazajött, ugyanazon a kanapén talált, ugyanabban köntösben, ugyanazzal az arckifejezéssel, ahogy reggel itt hagyott. Egy ideig unszolt, hogy mondjam el, hogyan tudna segíteni, majd belátta, hogy menthetetlen vagyok. A legtöbb, amit megtehetett értem, hogy falaz nekem a többieknél, és ezt meg is tette. El sem tudom hinni, milyen Oscar-díjas alakítást kellett nyújtania ahhoz, hogy Felipe bevegye, hogy az elzárkózás a gyógyulásom része. Az igazság az, hogy mikor felálltam a kanapéról, többnyire már nem használtam a mankót, csak amikor a térdem úgy vélte, megerőltettem a mászkálással. Az igazság az, hogy az ilyen perceknek még örültem is némileg, mert a fájdalom volt az egyetlen, ami elterelte a figyelmem, ha egy kis időre is.
Talán egy hete fetrenghettem otthon, mikor valaki eszeveszetten dörömbölni kezdett az ajtón. A hangra összerezzentem, ezzel leverve az előttem álló asztalról a teáscsészét, ami hangos csörömpölés kíséretében azonnal kettétört. A csészével együtt darabokra tört az elképzelésem is, miszerint úgy teszek, mintha nem lennék itthon. Az illető az ajtóm előtt olyan erőszakosan dörömbölt, hogy akaratlanul is azon kezdtem agyalni, ki szeretne ennyire bejutni a lakásba. Mechi? Dehogy, neki van kulcsa. Esetleg Chris? Biztos, hogy ő nem így adná tudtomra, hogy itt van. Cande, vagy netán Ruggero? Róluk elképzelhető lett volna, hogy így tervezik a nagy belépőjüket, de egy nemrég posztolt képből pontosan tudtam, hogy boldogan szürcsölgetik a limonádéjukat a tengerparton. Így jutottam el a teóriáig, hogy az egyetlen személy, aki a bejárat előtt mérgelődhet, nem más, mint Jorge Blanco. Nem tudtam, mit kereshet itt, vagy miért ilyen sürgős neki, de máris élénken villantak fel előttem a legutolsó beszélgetésünk emlékfoszlányai. Nagy levegőt vettem, és miközben az ajtóhoz vágtattam, már felkészültem, mit fogok mondani. Hirtelen mozdulattal feltéptem az ajtót, de amilyen határozott voltam, olyan hamar el is szállt az érzés, mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban.
- Te... te mit keresel itt Stephie? - visszafojtott levegővel ácsorogtam ott, és végigmértem a lányt. Azt hittem, a legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor rádöbbentem, a házam előtt álldogáló lány, már nem az, akit megismertem. Barna haja lazán omlott a vállára, az arca sugárzott, és szája is mosolyra húzódott. És aztán megláttam. Először fel sem tűnt a változás, és azt hittem, csak meghízott kicsit. - Uramisten...
A hangom elcsuklott, és azt hiszem, valami megváltozott akkor bennem. Stephie terhes volt. Akkor értettem csak meg mindent. A hirtelen lánykérést, az esküvőt... Stephie Jorge gyerekét várta.
- Hihetetlen, ugye? - nevetett fel. El akartam küldeni. Kiabálni akartam vele, de nem ment. A belőle áradó jókedv mintha erőszakosan be akart volna törni a házamba, és kiűzni a hetek óta tartó esetlenségemet. Egyszerűen álltam ott, és csak percek múltán jutottam el odáig, hogy kitárjam az ajtót. Magyarázatot akartam.
- Gyere be... - azonnal belépett az ajtón, és miközben beszélt, egy percre sem hagyta abba a mosolygást. Már nyoma sem volt annak a Stephie-nek, aki egyszer féltékenységében hozzám vágta a táskáját, de jól tudtam, hogy mindketten változtunk. Már egyikünk sem volt ugyanaz: ki felfelé, ki lefelé indult a lejtőn.
- Még alig két hónapja, és annyira boldogok vagyunk. - ecsetelte. - Én... nem is tudtam, hogyan mondjam el, de úgy éreztem, hogy tudnod kell róla azok után, ami történt. És ahogy látom... - elképedve nézett végig a romokban álló lakásomon, majd folytatta - jót is tett neked, hogy jöttem.
- Ezért... ezért van a hirtelen esküvő? - ahogy kiejtettem a kérdést a számon, már meg is bántam, de tudnom kellett.
- Tessék? - Stephie értetlenül méregetett.
- Jorge. Ezért jegyzett el ilyen hamar? - láttam, ahogy Stephie arckifejezése pillanatok alatt megváltozik. A keze lassan ökölbe szorult, majd sóhajtott. El akart mondani valamit, de aztán nem tette, ezzel pedig nyilvánvalóvá vált, hogy nem akar beszélni a dologról.
- Ez nem tartozik rám. - motyogtam, majd összehúztam magamon a köntöst.
- Nézd. - kezdte, és közelebb lépett. A hangja ellágyult, és kedvesen elmosolyodott. - Nyilvánvaló, hogy elég sok dolog... zavaros. Elég zavaros. De... a lényeg, hogy nem minden az, aminek látszik. És... az igazán fontos dolgokért mindig küzdeni kell. És erősnek kell maradni. Mert... nem biztos, hogy minden akkor történik, amikor neked épp a legmegfelelőbb. Talán holnap, vagy akár ma már tisztában leszel a dolgok egészével, és minden problémád megoldódik, de az is lehet, hogy még nem is vagy a gödör mélyén, és innentől egyre nehezebb lesz. De a lényeg... hogy mindig van tovább. És neked küzdened kell azért, hogy megállj a lejtőn.
Fogalmam sem volt, hogy Stephie mire célzott ezzel a monológgal, és azt hiszem, ezt ő is látta rajtam.
- Tudod, néha nehéz helyzetekbe kerülünk. És ezt mindenki máshogy oldja meg. Te bezárkóztál ide, de... mások talán lehet, hogy hazugság mögé bújnak, hogy megvédjék a lelküket az esetleges fájdalomtól. De ez emberi dolog! - zavart volt, és kétségbeesetten kutatott a megfelelő szavak után, de azok nem akartak mellé szegődni. El akart nekem mondani valamit úgy, hogy nem beszélhetett a dologról. - Csak azt akarom mondani, hogy talán te azt látod, hogy a dolgok összeesküdnek ellened, de valójában csak próbára tesznek. Lehet, hogy az egész csak hazugság, amivel valaki meg akarta védeni magát... vagy... talán téged.
- Hacsak nem arra célzol, hogy valójában nem vagy terhes, és kitaláltad a dolgot, akkor attól tartok, nem értem, mit akarsz mondani. - zavartan felnevettem, mire elmosolyodott.
- Nem ezt akartam mondani... - ő is elnevette magát, majd megigazította a táskáját, és az ajtó felé indult. - Csak... szedd össze magad Stoessel, és tedd, amit jónak látsz...
Ezzel amilyen hamar jött, ki is sétált a lakásomból. Egy ideig csak ültem a kanapén, és el sem akartam hinni, hogy ez az egész valóban megtörtént. Még egyszer az ablakhoz rohantam, hogy meggyőződjek arról, hogy nem csak álmodtam az egészet. Stephie még mindig a ház előtt parkoló autója mellett állt, és telefonált. Elég mérges lehetett, mert dühös arccal kiabált a telefonba. Nem tudtam, mi történhetett, de miután elhajtott, én még mindig azon rágódtam, amit mondott.
Lassú léptekkel sétáltam a fürdőszobába, és megálltam a tükör előtt. Ahogy megláttam magam egyértelművé vált: padlóra küldtek. Ez volt az egyetlen dolog, amitől annyira irtóztam. Hagytam magam legyőzni. Meg sem próbáltam küzdeni, és ezt most is így van. Mélyet sóhajtottam, és hirtelen sarkon fordulva a szobámba vágtattam. Mintha csak a sors keze lett volna, a telefonom megcsörrent, én pedig napok óta először felvettem a telefont Chris-nek.
- Szia. - suttogtam halkan.
- Te felvetted... - nevetett fel. - Te felvetted a telefont...
- Hahó idegen! - én is nevetni kezdtem, és éreztem, hogy kezdek felderülni.
- Figyelj... tudom, hogy azt mondtad, idő kell. - szünetet tartott, majd mély hangon folytatta - De tudnom kell, hogy várjak-e rád. Csak annyit mondj, van-e még esély arra, hogy boldog legyél mellettem, és én várok rád.
Elmosolyodtam, és már válaszra nyitottam a számat, mikor megszólalt.
- Ha ma este esetleg ráérnél, én... ha neked megfelelne, megmutathatnám, mit vállalsz be, vagy épp mit hagysz ki...
- A ma este tökéletes. - hirtelen elszállt a körülöttem ülő mélabús hangulat, és úgy éreztem, csak hallanom kellett Chris hangját.
- Hétre érted megyek. - mondta, majd letette a telefont. Mosolyogva gondoltam rá, hogy pár óra múlva végérvényesen eltüntetem az elmúlt napok emlékeit, és túlléphetek az engem nyomasztó dolgokon.
Jorge továbblépett. Új életet kezd, és nekem is ezt kell tennem. Nyilvánvaló volt, hogy barátokként nem megy kettőnknek, így úgy döntöttem, a legjobb, ha elkerülöm őt. Bármilyen nehéz is kimondani, de ez lesz a legjobb mindkettőnknek.

A következő órákat azzal töltöttem, hogy rendbe szedjem magam. Lezuhanyoztam, és igyekeztem megnyugodni és ellazulni. Kiválasztottam egy tetszőleges ruhát, ami nem túl alkalmi, de nem is túl hanyag, mivel fogalmam sem volt, hová megyünk. Egy fekete szoknya, és egy bézsszínű, galléros póló mellett döntöttem, a hajamat pedig kontyba fogtam. Mire elérkezett a hét óra, úgy éreztem, készen állok újra felvenni a harcot. Még magam sem tudtam mivel szemben, de abban biztos voltam, hogy ki fogok vergődni ebből a szakadékból.
A dudaszóra és Mechi kiáltására rohantam le a lépcsőn.
- Tini, Chris van... - ahogy meglátott, elképedve mért végig.
- Ne várj meg! - kiáltottam, és mosolyogva rohantam ki Chrishez. Bepattantam a kocsiba, mire ő vigyorogva elindult.
- Hová megyünk? - kérdeztem izgatottan.
- El sem hiszem, hogy te ugyanaz a lány vagy, aki bezárkózott majdnem egy hétre... - motyogta, majd ő is elnevette magát.
- Mondtam, hogy utána a tiéd vagyok. - mosolygott ugyan, de mivel nem válaszolt, nem voltam benne biztos, hogy teljesen elhiszi, amit mondok.
Egész úton beszélgettünk, és először észre sem vettem, mikor a kocsi megállt a tengerparton. Chris titokzatos mosollyal kiszállt, és nekem is kinyitotta az ajtót.
- Te nem hoztad el a mankót! - nem tudtam megállapítani, hogy nevet, vagy inkább bosszankodik, ezért megrántottam a vállam.
- Már nem kell, jól vagyok...
- Rendben. - a kezét nyújtotta, és segített kiszállni. - Én bízok benned.
Rámosolyogtam, és hagytam, hogy egy nagy, régies ház felé vezessen. Csak akkor eszméltem fel, mikor a ház teraszára értünk, és az ott beszélgető nők felől az egyik Chris felé fordult, és fiamnak szólította. Földbegyökerezett lábbal álltam a homokos parton, és hirtelen rádöbbentem, hogy jobban ki kellett volna öltöznöm.
- Chris... - suttogtam ijedten, és a karjába markoltam.
- Nyugi. - biztatóan rám mosolygott, és tovább indult velem a ház felé. - Családi találkozót tartunk, és arra gondoltam, itt a megfelelő alkalom.
Bizonytalanul bólintottam. Chris már sokat mesélt a családjáról, most mégis úgy éreztem, nem tudok eleget, de akkor már késő volt.
- Chris, Tini! - először Mr. Santiago lépett elénk, aki mosolyogva nyugtázta a jelenlétemet. Ezután Chris anyukája is köszöntött bennünket, majd a hátsóudvaron álló, megterített asztalhoz kísértek bennünket, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre.
- Micsoda meglepetés! - azonnal felismertem a hangot a hátam mögött. Izgatottan pördültem meg, és szembetaláltam magam Claudiával. Egyszer találkoztunk a kórházban, ő volt az a nővér, aki olyan kedves volt velem. Akkor nem jöttem rá, de itt már nyilvánvalóvá vált, miért volt olyan ismerős: ő volt Chris húga.
- Szia! - vidáman átöleltem, de ő hamar eltolt magától, és Chrisre nézett. - Anya hív. Valami segítség kell neki a székekkel...
Erre Chris gyorsan berohant a házba, én pedig Clau-val maradtam.
- Bármi jó tanács? - kérdeztem idegesen.
- Ahm... Ha Andrés bácsikámmal beszélsz, csak bólogass, és mond, hogy persze, egyetértek... kicsit már gyagyás szegény... - igyekeztem nem elnevetni magam, de ez lehetetlennek tűnt Clau arckifejezése láttán. - És a nagyinak valahol a sültek, és a desszert között ki fog esni a protkója, ne próbálj meg segíteni, legutóbb felborítottam az asztalt... ja, és ha Juan arra kér, hogy húzd meg az ujját, akkor ne tedd!
Nevetve foglaltunk helyet az asztalnál, ahol már alig egy két üres hely maradt Chris népes családja mellett.
- Egyébként... - Clau unatkozva a ház felé bökött, mintha valami érdekes lenne ott - ne vedd tolakodásnak... nem akarok én beleszólni, meg szeretem a bátyámat, de... hol hagytad Jorget?
- Ez... - zavarodottan felnevettem. - Már rég nincs olyan, hogy én és Jorge.
- Rendben... - motyogta, nekem pedig ekkor tűnt fel, mit akar mutatni. Egy életnagyságú baseballütő állt a ház falának támasztva. - De én megmondtam.
Újra elnevettem magam, és ő is elmosolyodott.
- Őszintén.... - fordult felém bizalmasan. - Igazán szereted a bátyámat? Félre ne értsd, de nem akarom, hogy Chris csalódjon...
Nem tudtam, mit mondjak. Egészen eddig nem voltam benne biztos. De akkor megláttam a mosolyogva felénk siető Christ, és újra melegség töltött el. Tudtam, hogy ő biztos pont az életemben. Sosem hagyna cserben, és egy napon talán ő lenne az, aki felneveli a gyerekeimet.
- Igen. - elmosolyodtam, és hagytam, hogy Chris leüljön mellém, a mondat utolsó felét pedig inkább neki címeztem. - Szeretem őt. Teljes szívemből...

Nem hazudtam. Akkor, és ott mindennél jobban szerettem őt, de a szívem egy része akkor is minden porcikájával tiltakozott a dolog ellen. Az a kis részem örökké mást fog szeretni, bárhogy tiltakozom ellene. Az a részem örökre Jorge-é marad. 

De tovább kellett lépnem.  Már akkor azt gondoltam, hogy nehéz lesz. Valójában azonban még csak akkor kezdődött el a játék. Egy kegyetlen játék, amelyben senki nem nyerhetett...