2.Capítuló: Vissza, a kezdetekhez

Hola, hola!
Tudom, legszívesebben leszednétek a fejem, hogy késtem, de nem volt se ihletem, sem időm. Most is rövid rész ígérkezik, de remélem, tetszeni fog!*-*

Idő kellett hozzá, míg minden elcsitul. Magamat is megleptem a hirtelen döntéssel. De nem fordulhattam vissza. Nem akartam visszafordulni. A következő napokban sok minden történt. Hirtelen

léptem újra kapcsolatba a többiekkel. Először Candetől és Ruggetől kértem bocsánatot a telefonban, amiért nem fogadtam el a meghívót. Aztán sorban írtam Lodonak, Albaéknak, Samunak, és Niconak, Xabit is felhívtam, Dievel és Claraval is beszéltem. Csak egy emberrel nem tudtam. Jorgeval. Akárhányszor a telefonomért nyúltam, annyiszor vissza is húztam a kezem. De végig csak rá gondoltam. Zavaró érzés volt. Akárhányszor mással beszéltem, mintha ő is ott lett volna. Felipe bocsánatot kérve tűnt fel újra, és többet beszéltünk. Elmondta, hogy lehetőséget kapott egy utolsó, egy éves turnéra, és már csak velem kellett beszélnie. Miért van olyan érzésem, hogy mindenről engem kérdeznek meg utoljára? Raul dühében az utolsó koncert előtti napon közölte, hogyha vége van a Tini Solista-nak, nem szeretne többet velem dolgozni, mert felindultságból cselekszem, és nem gondolkodom. Nem igazán bántam... Mechi segített mindent átvészelni, és a koncerten az első sorban ült. Amikor fellőtték a tűzijátékot éreztem azt a bizonyos szabadságot. De már rájöttem. Ez a fogalom nem azt jelentette, hogy azt csinálok, amit akarok. Hisz ez az egy év erről szólt, mégsem voltam szabad. Nem. A szabadság azt jelentette, hogy azokkal vagyok, akik igazán számítanak nekem.
- Tini! - a repülőn ültem. Azon, ami visszavitt Buenos Airesbe. Oldalamon Mechi foglalt helyet, előttünk pedig Fel ült, aki most hátrafordult.
- Tessék? - kicsit előrehajoltam, hogy ne keljen olyan hangosan beszélnem, hogy felkeltsem a szuszogó Mechit.
- Nem sokára leszállunk. A srácok azt mondták, a repülőtértől nem messze várnak. - közölte Fel. A szívem majd kiugrott e helyéről, mikor tudatosult bennem, hogy nem sokára újra látom őket. 
- Kérjük, csatolják be öveiket, és székeiket állítsák vissza eredeti helyzetükbe, a leszállást megkezdjük Buenos Airesben. - ez a mondat vitt vissza a régi életembe. A magányos Tininek vége lett, amint a repülő ajtaja kinyílt, és a srácok száguldottak felém. Cande hevében majdnem elsodort. 
- Most már kötelező eljönnöd! - Rugge fenyegetően lengette az ujját előttem.
- Elhagytam a meghívót. - bűnbánóan biggyesztetem le a fejem. Cande a kabátjába nyúlt, és előhúzott egy fehér borítékot.
- Ezennel meg vagy hívva. Újra. - mosolyt csalt az arcomra. Nincs náluk nagyobb újévi áldás. Mind egyesével köszöntek, és öleltek át. Végül, mikor már indultunk volna, Facu odasúgta:
- Tini, biztos, jó döntés volt újra kezdeni... vele? - bizalmatlanul a pályaudvar széle felé bökött.
- Én és Jorge... megráztam a fejem, és a szívem hevesebben kezdett verni. Jorge mégis kijött volna elém? Facu rosszalló pillantását követve pillantottam meg őt. Hosszú, fekete kabát, loboncos haj, borostás arc... Várjunk csak, mi van?!? Ez nem is Jorge. Peter állt ott. 
- Peter?!? - elkerekedett szemekkel indultam a zavartan álldogáló fiú felé. - Peter Lanzani! - a szám sarka mosolyra húzódott, jó volt látni, hogy nem neheztel annyira rám. 
- Tini! - egyik kezét a derekamra csúsztatta, és magához húzott. 
- Peter, mit csinálsz? - tudakoltam ijedten. 
- Kérlek, segítened kell! Tini, bízz bennem, most az egyszer utoljára! - súgta a fülembe Peter. Eleget voltam mellette, hogy tudjam, semmi okom nincs kételkedni, így kénytelen voltam újra színészkedésbe kezdeni. Két puszit nyomva az arcára mosolyogtam vissza a többiekre. Mechi furcsállóan végigmért, Cande összeráncolt szemöldökkel barátjára pillantott, Lodo összesúgott Albaval, és Samu is a szája elé emelte a kezét. Mosolyogva rájuk pillantottam, és felmutatott hüvelykujjal feléjük böktem. 
- Miről van szó? - a fogaim közt szűrtem a szavakat. 
- Vészhelyzetben vagyok. A karrierem egyetlen vacsorától függ, Tini! Egy fontos emberrel lesz, aki szerepet ajánl nekem, ha elnyerem a bizalmát. - a szavaiból leszűrtem, hogy reménytelen helyzetben van. - De.. szükségem van rád! Kérlek, egyetlen alkalommal kéne még eljátszanod, hogy együtt vagyunk. Nagyon rossz fényt vet rám a szakításunk. Komolyan, megértem, hogy te már Jorget szeretted. Tudom, hogy én is hibás voltam a szakításunkban. Rájöttem, hogy nagyobb teret kellett volna adjak neked, túl féltékeny voltam, pedig Jorge is remek ember. De... már nem tudom kijavítani azt, ami elmúlt. Hidd el, értékelem, ha a barátom maradsz, így egyszerűen. Csak erre az egy dologra kérnélek! Kérlek szépen, gondold meg!
Belém folytotta a szót. Olyan őszintén, és bűnbánóan beszélt, hogy muszáj volt átölelnem. Rögtön döntöttem. 
- Ezzel még tartozom neked. Egyetlen este, aztán dobsz engem, és máris sínen vagy! - mosolyogtam rá. Ennyit még megérdemelt tőlem azok után, amennyi Jortini fant, és képzelgést, pletykát eltűrt.
- Hívj fel, oké? - kérdeztem, majd visszaindultam a többiekhez. Sokan kérdezgették, hogy mi is van most köztünk, de csak mosolyogva annyit feleltem:
- Alakul valami.
Még nem akartam elmondani nekik, hogy mi is zajlik köztünk. Néma csöndben ballagtunk a kisbuszhoz. Amikor a jármű felzúgott, elkövettem az első hibám. Odasúgtam a mellettem ülő Mechinek.
- Nem... nem tudod, hol van Jorge? - nem bírtam vissza tartani. Nem láttam sehol, pedig a repülőtérről rögtön a Studiba mentünk, megbeszélésre. Mindenki egy emberként fordult felém, és egymást túlkiabálva kezdtek magyarázni. Mechi nevetve az ablaknak döntötte a fejét, és mikor mindenki elcsendesedett, ezt mondta:
- Jorge még csak válaszra sem méltatta Felipet. Az sem biztos, hogy eljön. Most tőle függ minden. - megszorította a kezem, majd folytatta. - Jorge megváltozott. Más ember lett, szívem. Ne számíts tőle többet ölelésre, vagy meleg szavakra. Egyszer hívtam fel az egy év alatt, és tudod, mi volt hozzám az egyetlen mondata? Bocs Mechi, már nem beszélek veled! Tudod, milyen jól esett? Kiálltam mellette bármikor, tűzbe tettem volna érte a kezem, de ez már nem az a fiú, akit mi ismertünk. Megváltozott drágám! Jorge már sosem lesz olyan, mint régen!
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Néma csend telepedett ránk. Köpni- nyelni nem tudtam. A busz is megállt idő közben.
- Nem hiszem, csak rossz napja volt! - nevettem fel. Megrázta a fejét. - Nem... nem igaz! - kiabáltam, majd lerohantam a buszról. A könnyeim rohamosan záporozni kezdtek, és meg sem álltam az öltözőnkig. Ott lerogytam egy padra, és az arcomat az ölembe temetve zokogni kezdtem újra. Lehetetlen! Jorge nem változhatott meg! Miatta jöttem vissza! Miatta tettem ezt! Miatta tettem mindent! Jorge várt rám, én tudom! Tudom, hogy kitartott mellettem! Mellettünk!   A szívem tört darabokra akkor. Nagy levegőt véve felálltam, és átsurrantam a szemben lévő öltözőbe. A helységet dezodor szaga töltötte meg, valaki nem régen járt itt. Beljebb léptem. Jól tudtam, hol járok. Jorge öltözőjében. A falon több kép díszelgett, nagyrészt közös fotók a skacokkal. A kis asztalhoz léptem, de amit rajta találtam, előhozott belőlem minden régi, eltemetett emléket, minden régi fájdalmat. Csupán egy széttépett fotó volt, egy kopott, régi fotó a Juntadaról...

                                          Continuará...

2.Temporada 1.Capítulo: Bárcsak velem lennél!

Hola, hola!
Új rész, tudom, hosszú kihagyás után, szóval nem húzom soká... Jó olvasást!:)

A színpad az a hely, ahol kiélem magam. A színpad az otthonom. A színpadon én állok, az igazi énem a gyengeségeivel, szeszélyeivel, és a lelkében szóló hanggal. Itt nem kell megjátszanom magam, a szívemből éneklek. Ez mindenhova elkísér. A hangom mindig belülről szól. A szívemből. A legszorultabb helyzetben, vagy a lehető legvidámabb szituációban. 2016.12.29. A turném utolsó koncertjének időpontja. Végül is mi dolgom lenne?

Nincs kivel töltenem a szilvesztert, hát belementem a koncert időpontjába. Éjfélkor kilövik a tűzijátékokat, mikor én az utolsó számot éneklem. És vészesen közeledtünk hozzá. Már egy órája megállás nélkül ment a koncert New York-ban. A legnagyobb álmaim listáján szerepelt az, hogy itt lépjek fel. De most bárhol máshol lettem volna. Ha VELÜK vagyok. Mechi, Cande, Facu, vagy Lodo, mind ugyanúgy hiányoztak. Olyan jellegtelen volt a búcsú. És ez annyira fájt. Imádtam Hollywood-ot. De bármikor visszamentem volna Buenos Airesbe. Szerettem az érzést, mikor csak engem tapsolnak, de bármikor elcseréltem volna arra az időre, mikor együtt osztottuk meg a rivaldafényt. De akkor már nem is emlékeztem rá. Hogy milyen is együtt. Csak mikor a dalokat énekeltem. Bennük őriztem meg az emlékeimet. Mindegyikben egyet-egyet. A legszebbeket.
"Az űr a szívemben egyre csak nő,
Nélküled
A világ egyre üresebb
Nélküled
És én semmibe veszek
Nélküled
Beszélni szeretnék veled most, most,
Hogy elmondhassak mindent..
De nem tudom megtenni, mert nem vagy mellettem
Csak az emlékeimben élsz
Én nem akartalak elveszíteni,
De te engedtél el
Hagyom, hogy menjen,
Mert nem tudnám megállítani,
Nem tudnálak megállítani
Hagytam, hogy megtörténjen,
Nem tettem semmit
Éjszakánként várom, hogy elgyere értem
Rólad akarok álmodni, veled akarok beszélni
De nem vagy itt
Én örökké várni foglak
De lassan eltűnök..." - ez a dal volt a kedvencem. A Sin ti című számot nem sokkal az után írtam, hogy elhagytam Buenos Airest. Hogy ott hagytam Jorget. Ezt énekeltem itt is utoljára. Az utolsó sornál jártam, mikor a szemembe könnyek szöktek. A tömegre néztem, mikor az első sorban megláttam őt. Jorge egy motornak dőlve állt, majd felugratott a színpadra. Akkor már tudtam, hogy mi történik. Első sorban miért volt ez irreális? Először is, Jorge, de senki más az elválásunk óta még meg sem csörgetett, de legfőbb oka mindennek az, hogy Leonnal szemben Jorge NEM tud motorozni. Kíváncsi lettem volna, hogy mi is lehet röhejes agyszüleményem végeredménye, mikor felébredtem. Zihálva tértem magamhoz. A pizsamám teljesen rátapadt a hátamra, a hajam is kényelmetlenül verte a nyakam. A szobában a decemberi hűvös ellenére fullasztó meleg volt. Eléggé felnyomták a fűtést. Kinyitottam az ablakot, mire a szobába beáradt a hűvös levegő. Elnéztem a zajos New Yorkot. A város közepén voltam, ahol minden zsúfoltnak tűnik, sok emberrel, akik sosincsenek egyedül. Pedig este nézné meg valaki az utcákat. ÉN láttam az este zokogva hazafelé futó embereket, vagy azokat, akik esőben egyedül, esernyő nélkül mentek haza.Én is ilyen voltam. Úgy tűnt, körül vagyok véve emberekkel, és ez így is volt. Csak hogy éjszakánként én is a párnámba sírtam. Éjszakánként én is magányos voltam. Éjszakánként én is csak egy ember voltam, aki elveszített mindent, mindenkit. Csak hogy a mosoly mögé senki sem látott. Lassan hajtottam le a párnámra a fejem. Lassan hullottak a könnyeim. Lassan csillapult el a bennem tomboló üresség. Nem mondhatni, hogy aludtam. Inkább csak álomban gondolkodtam. De ezt fölösleges lenne leírnom. Hisz miről gondolkodtam volna. Persze, hogy arról, hogy mekkora hülye voltam, mikor beszálltam abba a kocsiba. Mikor ott hagytam őket, és a boldogságomat. Hogy mi van azóta a többiekkel? Xabi álmához hűen a mozivásznon kötött ki, és persze főhősnőnek magával rángatta Mechit is. Most fogják bemutatni a Bájos páros c. filmet, amiben debütálnak. Samu a tánc irányába fordult, ahogy Facu is. Ruggero és Cande pár nap múlva házasodnak. Nem leszek ott. Sokáig szorongattam a meghívót a kezemben, mikor döntöttem. Nem lenne kedves a viszontlátás. Lodo visszatért a turnéhoz Tomassal. Nem sokára jelenik meg az új lemeze. Diego is szerepet kapott Runak köszönhetően a Soy Luna-ban, bár nem kedvelte, ezért kérésére kiírták a karakterét. Most a zenéléssel keresi a kenyerét. Clara filme pár hónapja debütált. Felipenek és Taranak egy új tánccsapata van. Hogy mi van velem? Szenvedek, miközben próbálom azt mutatni, hogy minden oké. Egy kész idegroncs vagyok. Hogy mi van Jorgeval? Nem tudom. Turnézik, igazi híresség lett. Magának írja a dalait, akár csak én. Tükörképei vagyunk egymásnak. Csak mégsem... Amíg én itt fekszem, könnyes szemmel, vizes párnán, és rá gondolok, ő a világot járva bulizik. De ugyanarról éneklünk. 
A szemembe sütő nap fénye ébresztett. 
- Martina Stoessel, sajtótájékoztatóra mész! - rontott be anya, és elrántotta a függönyöm. 
- Tudom! - mondtam teljesen éberen.
- Akkor gyerünk, pattanj ki! A ruhád ott van a széken. Ahm.. tudom már, valaki keres a szálloda recepciójánál. - anya tökéletes természetességgel jelentette ezt ki, pedig nem ennyire magától értetődő ez. Gyorsan felkaptam a csipkés felsőt és a fehér nadrágot, majd leszaladtam a recepcióhoz. A lélegzetem elállt, mikor megláttam Felt. Könnyekkel fedte szemmel borultam a nyakába.
- Felipe! Nagyon hiányoztál! 
- Te is nekem! - lassan elengedett.
- Ugye nem csak ezért kerestél fel? - kérdeztem aggódva. Mit számít az az 1 év kiesés, ismertem, őt.
- Tini, lenne egy ajánlatom. A részletekkel nem untatnálak. A Violetta utolsó turnéja. Európa, és ti! - a szó is belém fagyott. 
- Istenem Felipe! - kezdtem magamba fojtott szavakkal, amik mint az áradat, lassan megeredtek belőlem. - Miért nem lehet egyszerűen befejezni ezt? Azért kezdtem el énekelni, mert szeretem. De belefáradtam! Ez így nem élet! Ez így nem zene! Először Raul, most meg te! Ott hagytam mindent, mert azt hittem, ez tesz majd boldoggá! Beletrafáltam! Azt hiszed, nem tenne boldoggá, ha elfogadnám ezt? De nem akarom ezt az egészet újra kezdeni! Befejezem az egészet! - erőset rácsaptam az ajtóra, és az utcára rohantam.
- Martina! - halk hangra toppantam meg. Lassan fordultam meg.
- Mercedes! - másodpercek sem kellettek hozzá, hogy a nyakában kössek ki. - Istenem, iszonyatosan hiányoztál!
- Te is nekem minyonom! - mondta, majd eltolt magától. - Nem ér! Magassarkú van rajtad. De... Jajj, nőttél egy centit, így már nem lehetsz a minyonom! 166 centi vagy! - kijelentésére bődületes nevető-roham vett hatalmába, amilyen már régen nem. 
- Felipvel jöttél? - kérdeztem. Bűnbánóan bólintott.
- Az a lényeg, hogy itt vagy! - bólintottam.
- Van egy kis időd? - tudakolta. Tudtam, hogy pár órával előbb kéne a sajtótájékoztatóra érnem ,de nem érdekelt.
- Egy egész elpazarolható délutánom van! - vágtam rá egyből.
Az egész napot együtt töltöttük. Bejártuk a várost, és persze a képek sem maradtak el. Mechi annyi képet posztolt rólam, amennyit én soha nem bírtam volna. Talán valami elmaradt rohama volt, ami most ebgyen tört rá.
                                  @TiniStoessel: Mechita!<3 #gyönyörűségem #végre_együtt

                         

                                       @MechiLambre: Kávézzunk! #kávé #Tinita #crazy

                             @MechiLambre: Hol hagytalak én el? #elvesztél #megtalállak #Hollywood

                   @TiniStoessel: Szellem a láthatáron! :) #kísértet #sál #sajtótájékoztatóra_kéne_menni

@TiniStoessel: Nem akarom!!! #mit_is? @MechiLambre

@MechiLambre: Erre még van időnk! @TiniStoessel

@TiniStoessel: Hollywood!<3 Majdnem egy éves kép...

Gyorsan készítettünk egy rövid videót, amiben elmagyaráztuk, miért is készült ez a sok kép, hogy miért vagyunk újra együtt.
- Nos, kedves Tinita, mondja el, miért van ön Mercedes Lambre mellett? Tán rájött, hogy szüksége van egy új cipőre, és szüksége van valakire, aki lealkudja önnek? - Mechi egy Colas üveget tartott nekem, mire elröhögtem magam.

Mindent elmagyaráztunk, majd indultunk. Rohanva, és nevetve mentünk el a sajtótájékoztató helyszínére. Leültem a helyemre, és Raullal az oldalamon válaszoltam minden kérdésre. Legtöbbjük a "mit teszel a Tini Solista után?" és a "Mi van a Jortinivel?" szinonímája volt, cselesen megközelítve. Aztán eljött az a kérdés, ami az egész életemet meghatározta. Mitán válaszoltam, már nem hátrálhattam meg.
- Martina, elfogadod Felipe Sanchez ajánlatát? 
- Nem, Tini természetesen továbbra is az én pártfogoltam lesz... - "pártfogolt". Raul szavaitól kirázott a hideg. Nem vagyok én szánalomra méltó ember. Csak magányos, akinek mindig megmondják, mit tegyen, és akinek szüksége van a régi életére.
- Igen! Igen, elfogadom!