Ígéretem szerint még a héten (habár már nagyon a végén) felraktam a részt, és mivel nincs is különösebb hozzáfűznivalóm, mindenkinek jó olvasást kívánok. Remélem tetszeni fog nektek, a visszajelzésnek pedig mindig örülök!:)
Puszi: Panna
- Nagyi? - szólítottam meg félve a nőt. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy az előttem álló személy talán csak nagyon hasonlít a nagymamámra, aki valahol nem messze tőlem a régi kék trabantjával vár engem. Amikor azonban a nő hatalmas mosollyal felém fordult, minden kétségem elszállt. Ugyan sötétbarna haja már sokkal fakóbb volt, és sok helyen ősz hajszálak vegyültek bele, mindig vidám arcán pedig ráncok táncoltak, még most is az az érzésem volt, hogy csak tegnap váltunk el. Barna szeme ugyanúgy csillogott, és ahogy kezét kihúzva a kantáros nadrágjából felém indult, hogy átöleljen, ugyanaz a melegség fogott el, mint kislánykoromban.
- Hogy te mekkorát nőttél, kicsi lány! - egy percig szorosan magához húzott, majd amikor az egyik ló hátulról megbökte, végül elengedett. - Nyughass már, Tony.
Tony, a sötétbarna, majdhogynem fekete hátas valamiféle huncut csillogással a szemében most felém fordult, és egy kis habozás után, mikor úgy döntött, elég érdekes vagyok neki, szájával lekapta a szalmakalapot a fejemről. Pillanatnyi ijedtség után hangos nevetésben törtem ki, mire Tony kiköpte a kalapomat. Az a benyomásom támadt, hogy megsértődött rám.
Jobban szemügyre véve a két lovat rá kellett jönnöm, hogy mennyire hiányzik is a lovaglás. Kiskoromban, amikor gyakran jártunk ide, imádtam velük lenni, és fiatal korom ellenére ügyes is voltam az állatokkal. Fran inkább csak a közelben szeretett felülni rájuk, de én ha találtam magam mellé valakit, akár hosszú kilométerekre is szerettem elkalandozni a tanyától.
- Elég erős viharok voltak erre, és néhány hete volt egy kisebb áradás, ami elmosta az utakat. - kezdett bele a magyarázatba a nagyi, látva értetlen arckifejezésemet. - Még nem fejezték be munkálatokat, így a völgyön át kell hazajutnunk, ahol pedig az út túl szűk a kocsiknak.
- Aha. - bólintottam, még mindig tágra nyílt szemekkel. Nem tudtam belegondolni, hogy a legalább fél órányi kocsiutat most lóháton tegyem meg.
- Régen úgy szeretted a lovakat! - Eva nagyi arcán szomorúság suhant át, mire elfogott a bűntudat.
- Nem is arról van szó, hogy ne ülnék szívesen újra lóhátra! - nyugtattam. - Csak hát... már nagyon, nagyon régen nem volt rá lehetőségem, és bevallom őszintén, egy kicsit félek tőle.
A nagyi újra elmosolyodott, és lekapta a vállamról a két sporttáskámat.
- Te viszed azt - bökött a hátamon feszülő gitártokra - én meg Hóka majd hozzuk ezeket.
Hóka - a Tony mellett békésen legelésző sárga ló - nem tűnt túl lelkesnek, de tűrte, hogy a nagyi a két vállára akasztott táskával felkászálódik a nyeregbe.
- Stark egy kicsit virgonc, de úgy gondoltam, ti ketten jól ellesztek. - magyarázta a nagyi látva, hogy vonakodok felpattanni a nyeregbe.
- Stark? Azt hittem, Tony-nak hívják.
- Tony Stark. Ne nevess, nem az én ötletem volt! - a nagyi védekezően maga elé tartotta a kezét. Nagy levegőt vettem, és mosolyogva szembefordultam az engem kíváncsian méregető állattal. Magamban rettentően izgultam, mert nem akartam leégetni magam, és bár a nagyi mozdulataiból könnyűnek látszott a folyamat, nekem csak harmadszorra sikerült feldobnom magam a nyeregbe. Bár Tony még mindig ott volt alattam, és tűnt úgy, hogy hirtelen vágtázásba szándékozna kezdeni, azért előre dőltem, és halkan a fülébe suttogtam:
- Na, Vasember ha lehet, velem ne repülj el, jó?
Az igazat megvallva nagyobb durranásra számítottam. Arra, hogy majd elönt az eufória, ahogy meglátom a rég elfeledett tájat, és hasonló energiában török ki, mint az alattam táncoló Tony. De az igazság az volt, hogy sokkal kellemesebb érzés fogott el. Olyan volt, mintha sosem hagytam volna el San Grande-t. Mintha egész életemet itt töltöttem volna, az árnyékos erdőkben, a virágzó völgyekben és a napsütötte mezőkön, ahonnan szinte sugárzik a nyugodtság. Mintha mindig is ide tartoztam, és ez valahogy így is volt. Hosszú ideje egy kicsit újra úgy éreztem, otthon vagyok.
Persze elég bizonytalanul ültem a nyeregben, és lelkiekben fel voltam készülve arra, hogy amennyiben Tony úgy határoz, hogy nem kíván többé a hátán cipelni, én életem árán is védelmezem a hátamon feszülő gitáromat. Ennek ellenére a hátas ha nem is teljesen nyugodtan, de hozzám hasonlóképpen mindenféle energiabombát mellőzve baktatott. Úgy tűnt, ő is elég jól érzi magát.
- Óh, és ha már itt vagy, remélem maradsz a fesztiválra! - kiáltott hátra a nagyi anélkül, hogy felém fordult volna. - Régen mindig úgy imádtátok.
- Igen, persze nagyi. - motyogtam már sokadszorra. Igazából a leeséstől való félelem eléggé lekötötte a figyelmem, ezért csak akkor tudtam a nagymamám szavaira figyelni, ha épp egy puha mezőt szeltünk át éppen. Az út nem volt olyan hosszú, mint gondoltam, és az utolsó húsz percben már el is felejtettem félni. Nem mondom, hogy visszatért minden lovagló-tudásom, de élveztem a lassú menetelést. Már esteledett, mikor egy emelkedő mögül kibukkanva megláttam a ház fényeit. Hasonlított az emlékeimben szereplő képre, de egyszerre valahogy más is volt. A fehér falak egy kicsit megkoptak ugyan, de mindez csak dobott a ház vintage stílusú hangulatán. A kis verandát apró villanykörték világították meg, és bár már sötétedett, a ház mögött még felismertem a karámok és a baromfiudvar ismerős kerítéseit és a tanyához tartozó búzamezőket. Máshol talán zavart volna az erős állatszag, de itt és most nagyon jól esett a vidéki friss levegő.
Ahogy a ház előtt megálltunk, és leszálltunk a lovakról, azonnal nyílt a ház ajtaja, és megjelent a nagypapám. Ahogy megláttam, rögtön az a benyomásom támadt, hogy nem létezik nála fiatalabb nagyszülő. Na nem a kora miatt, a nagyinál idősebb volt, de amikor mosolygott, az embernek az a benyomása támadt, hogy alig múlt negyven éves. Ugyan barna haja már inkább szürke volt, és lassabban járt, egyenes testtartása és ismerős mosolya semmit nem változott. Végigmért világító kék szemével, aztán ő is szorosan átölelt.
- Jajj, hogy te mennyit nőttél! - állapította meg.
- Igen, ezt már a nagyi is mondta. - elmosolyodtam, ők ketten meg cinkos pillantást váltottak egymással. - Hagyd csak, nagyi! - intettem, és mielőtt bármit is mondhatott volna, kikaptam a két sporttáskát a kezéből.
- Majd én beviszem a lovakat. - csatlakozott nagypapa, a karám felé intve, mire mi elindultunk a ház felé.
- Felviszem a cuccaimat a szobámba, átöltözöm, és jövök. - mondtam a konyhába lépve. A nagyi bólintott, és ahogy láttam, azonnal nekiállt a vacsorának. Az emeletre élve újra csak megállapítottam, hogy ugyan a folyosón lecserélték a régi, sárguló tapétát, és egy mentaszínű, virágmintás került a helyére, a szobámban minden ugyanolyan maradt. A mályva színű falak ugyanúgy biztonságérzetet sugároztak, a hatalmas ablakból a kis szoba végében pedig még mindig ugyanolyan lélegzetelállító kilátás nyílt a tanya előtt elterülő völgyre. Még alig pár órája voltam San Grande-n, és máris úgy éreztem, az előttem álló hónap maga lesz a tökély.
Persze akkor még nem tudhattam Mechi szervezkedéséről. Meg arról sem, hogy ennek következtében, amíg én nyugodtan vacsoráztam a nagyszüleimmel és az elmúlt évekről beszélgettünk, a Buenos Aires-i vasútállomáson egy furcsa kis társaság várja a vonatot.
- Oké, akkor most tisztázzuk le. Az a nagy terved - bökött Fran a mellette álló Mercedes-re - hogy te - mutatott most az idegesen toporgó harmadik társukra - csak úgy elutazol San-Grande-ra, ahol még életedben nem jártál, megkeresed a nagyiék házát, amit még szintén soha nem láttál, a húgom után, akiről fogalmad sincsen, hogy egyáltalán kíváncsi-e rád.
- Nem, Stoessel, nem ez a terv. - Mechi bosszankodva megrázta a fejét. - Pontosan tudjuk, hogy Tini kíváncsi Jorge-ra.
- Ettől eltekintve pontosan ez a terv. - Jorge egy idő óta most először szólalt meg. A hangjából sütött az idegesség, és Mechi meglepődve tapasztalta, hogy ugyan már hosszú ideje ismeri a fiút, nagyon ritkán hallotta ilyen bizonytalannak. És az ilyen esetekben általában mindig Tini volt a dologban. Az a két jómadár nem volt vele tisztában, de Mechi pontosan tudta, hogy ők ketten összetartoznak. Tini volt a legjobb barátnője, és nagyon sokáig hagyta, hogy Jorge meg ő elbeszéljenek egymás mellett, és elbaltázzák a dolgokat, de most elege lett. Úgy döntött, ideje lépni, és ahogy Tini vonata kigördült az állomásról, azonnal tárcsázta Jorge-t. És egy kicsit meglepte ugyan, hogy a fiú ilyen könnyen hagyta magát, de most itt álltak ők hárman, újabb vonatra várva. Mechi egy kicsit Cupidónak érezte magát, Fran meg talán a szárnysegédje lehetett. Mármint, lehetett volna, ha nem ismerte volna olyan jól. Fran arrogáns volt, és öntelt, ennek ellenére Mechi ismerte a fiú kedves és humoros, érzékeny oldalát is. Na nem mintha Fran olyan gyakran mutatta volna, neki legalábbis biztosan nem, de a lány tudta, hogy a fiú bármit megtenne a húgáért, csak úgy, mint ő.
- Jön a vonat. - jelentette ki most már színtelen hangon Jorge. Mechi nem látott bele a fiú fejébe, így ha nem ismerte volna, most azt hinné, Jorge-t egyáltalán nem érdekli az út. De a lány tudta, hogy ez egyáltalán nem így van. Jorge talán mást becsaphatott, de ő látta jól az igazságot a fiú testtartásán, azon, ahogy folyton a távolba nézett, ahogy a száját harapdálta, meg ahogy az ujjait morzsolgatta. Jorge is felfogta, hogy ez egy most, vagy soha, vagyis ha ma nem utazik álmai hölgye után, talán örökre elveszti őt.
Ahogy a vonat csikorogva lefékezett előttük, egyikük sem szólalt meg.
- Majd hívj, hogy mi volt, kérlek! - kiáltott Mechi Jorge-ra, ahogy az kirántotta a régi szerelvény ajtaját.
- Meg hogy a húgom szívrohamot kapott-e tőled, megdobált tojással, vagy satöbbbi...! - búcsúzott Fran is, a maga módján.
Mechinek a torkában dobogott a szíve, ahogy megint végignézte a szerelvényt kisiklani a vágányról, és ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint korábban: hogy valami még mindig nincs rendjén. Fran-nal nem szóltak egy szót sem, csak visszasétáltak a kocsihoz. Mechi bedobta magát az anyósülésre, és némán az ablaknak döntötte a fejét. Fran is beszállt a kocsiba, de ahogy beindította a motort, a lány hirtelen elkapta a kezét. Látta a meglepetést barátnője bátyjának arcán, aztán a fiú csak felhúzta a szemöldökét.
- Most mit szeretnél, küldjük utánuk George Clooney-t egy doboz Nespresso-val? - Mechi elnyomott egy mosolyt magában, és komoly tekintettel a fiúra nézett.
- Ha valamit megtanultam az évek alatt, az az, hogy ezek ketten tényleg szeretik egymást. - Fran még mindig értetlen képet vágott, így a lány tovább folytatta. - De az is biztos, hogy mindig mindent félreértenek, túlanalizálnak, és ezzel elrontják az esélyeiket.
Mechi látta, hogy a fiú kezdi megérteni, miről beszél.
- Ne, Lambre, kérlek, ne mond, hogy...
- Kell valaki, aki terelgeti őket. Mint egy óvónéni.
- Mercedes - Fran nagyot sóhajtott, és az ég felé fordította a fejét. Hosszú ideje most először szólította a lányt a keresztnevén, amitől Mechi megborzongott. - ha odamegyek a pénztárhoz, hogy adjon nekem újabb két jegyet San Grande-re, azt hiszi, menekülteket szöktetek a városból.
A lány megvonta a vállát, és mosolyogva csak annyit felelt:
- Van, amiért megéri áldozatot hozni.
- Régen úgy szeretted a lovakat! - Eva nagyi arcán szomorúság suhant át, mire elfogott a bűntudat.
- Nem is arról van szó, hogy ne ülnék szívesen újra lóhátra! - nyugtattam. - Csak hát... már nagyon, nagyon régen nem volt rá lehetőségem, és bevallom őszintén, egy kicsit félek tőle.
A nagyi újra elmosolyodott, és lekapta a vállamról a két sporttáskámat.
- Te viszed azt - bökött a hátamon feszülő gitártokra - én meg Hóka majd hozzuk ezeket.
Hóka - a Tony mellett békésen legelésző sárga ló - nem tűnt túl lelkesnek, de tűrte, hogy a nagyi a két vállára akasztott táskával felkászálódik a nyeregbe.
- Stark egy kicsit virgonc, de úgy gondoltam, ti ketten jól ellesztek. - magyarázta a nagyi látva, hogy vonakodok felpattanni a nyeregbe.
- Stark? Azt hittem, Tony-nak hívják.
- Tony Stark. Ne nevess, nem az én ötletem volt! - a nagyi védekezően maga elé tartotta a kezét. Nagy levegőt vettem, és mosolyogva szembefordultam az engem kíváncsian méregető állattal. Magamban rettentően izgultam, mert nem akartam leégetni magam, és bár a nagyi mozdulataiból könnyűnek látszott a folyamat, nekem csak harmadszorra sikerült feldobnom magam a nyeregbe. Bár Tony még mindig ott volt alattam, és tűnt úgy, hogy hirtelen vágtázásba szándékozna kezdeni, azért előre dőltem, és halkan a fülébe suttogtam:
- Na, Vasember ha lehet, velem ne repülj el, jó?
Az igazat megvallva nagyobb durranásra számítottam. Arra, hogy majd elönt az eufória, ahogy meglátom a rég elfeledett tájat, és hasonló energiában török ki, mint az alattam táncoló Tony. De az igazság az volt, hogy sokkal kellemesebb érzés fogott el. Olyan volt, mintha sosem hagytam volna el San Grande-t. Mintha egész életemet itt töltöttem volna, az árnyékos erdőkben, a virágzó völgyekben és a napsütötte mezőkön, ahonnan szinte sugárzik a nyugodtság. Mintha mindig is ide tartoztam, és ez valahogy így is volt. Hosszú ideje egy kicsit újra úgy éreztem, otthon vagyok.
Persze elég bizonytalanul ültem a nyeregben, és lelkiekben fel voltam készülve arra, hogy amennyiben Tony úgy határoz, hogy nem kíván többé a hátán cipelni, én életem árán is védelmezem a hátamon feszülő gitáromat. Ennek ellenére a hátas ha nem is teljesen nyugodtan, de hozzám hasonlóképpen mindenféle energiabombát mellőzve baktatott. Úgy tűnt, ő is elég jól érzi magát.
- Óh, és ha már itt vagy, remélem maradsz a fesztiválra! - kiáltott hátra a nagyi anélkül, hogy felém fordult volna. - Régen mindig úgy imádtátok.
- Igen, persze nagyi. - motyogtam már sokadszorra. Igazából a leeséstől való félelem eléggé lekötötte a figyelmem, ezért csak akkor tudtam a nagymamám szavaira figyelni, ha épp egy puha mezőt szeltünk át éppen. Az út nem volt olyan hosszú, mint gondoltam, és az utolsó húsz percben már el is felejtettem félni. Nem mondom, hogy visszatért minden lovagló-tudásom, de élveztem a lassú menetelést. Már esteledett, mikor egy emelkedő mögül kibukkanva megláttam a ház fényeit. Hasonlított az emlékeimben szereplő képre, de egyszerre valahogy más is volt. A fehér falak egy kicsit megkoptak ugyan, de mindez csak dobott a ház vintage stílusú hangulatán. A kis verandát apró villanykörték világították meg, és bár már sötétedett, a ház mögött még felismertem a karámok és a baromfiudvar ismerős kerítéseit és a tanyához tartozó búzamezőket. Máshol talán zavart volna az erős állatszag, de itt és most nagyon jól esett a vidéki friss levegő.
Ahogy a ház előtt megálltunk, és leszálltunk a lovakról, azonnal nyílt a ház ajtaja, és megjelent a nagypapám. Ahogy megláttam, rögtön az a benyomásom támadt, hogy nem létezik nála fiatalabb nagyszülő. Na nem a kora miatt, a nagyinál idősebb volt, de amikor mosolygott, az embernek az a benyomása támadt, hogy alig múlt negyven éves. Ugyan barna haja már inkább szürke volt, és lassabban járt, egyenes testtartása és ismerős mosolya semmit nem változott. Végigmért világító kék szemével, aztán ő is szorosan átölelt.
- Jajj, hogy te mennyit nőttél! - állapította meg.
- Igen, ezt már a nagyi is mondta. - elmosolyodtam, ők ketten meg cinkos pillantást váltottak egymással. - Hagyd csak, nagyi! - intettem, és mielőtt bármit is mondhatott volna, kikaptam a két sporttáskát a kezéből.
- Majd én beviszem a lovakat. - csatlakozott nagypapa, a karám felé intve, mire mi elindultunk a ház felé.
- Felviszem a cuccaimat a szobámba, átöltözöm, és jövök. - mondtam a konyhába lépve. A nagyi bólintott, és ahogy láttam, azonnal nekiállt a vacsorának. Az emeletre élve újra csak megállapítottam, hogy ugyan a folyosón lecserélték a régi, sárguló tapétát, és egy mentaszínű, virágmintás került a helyére, a szobámban minden ugyanolyan maradt. A mályva színű falak ugyanúgy biztonságérzetet sugároztak, a hatalmas ablakból a kis szoba végében pedig még mindig ugyanolyan lélegzetelállító kilátás nyílt a tanya előtt elterülő völgyre. Még alig pár órája voltam San Grande-n, és máris úgy éreztem, az előttem álló hónap maga lesz a tökély.
Persze akkor még nem tudhattam Mechi szervezkedéséről. Meg arról sem, hogy ennek következtében, amíg én nyugodtan vacsoráztam a nagyszüleimmel és az elmúlt évekről beszélgettünk, a Buenos Aires-i vasútállomáson egy furcsa kis társaság várja a vonatot.
- Oké, akkor most tisztázzuk le. Az a nagy terved - bökött Fran a mellette álló Mercedes-re - hogy te - mutatott most az idegesen toporgó harmadik társukra - csak úgy elutazol San-Grande-ra, ahol még életedben nem jártál, megkeresed a nagyiék házát, amit még szintén soha nem láttál, a húgom után, akiről fogalmad sincsen, hogy egyáltalán kíváncsi-e rád.
- Nem, Stoessel, nem ez a terv. - Mechi bosszankodva megrázta a fejét. - Pontosan tudjuk, hogy Tini kíváncsi Jorge-ra.
- Ettől eltekintve pontosan ez a terv. - Jorge egy idő óta most először szólalt meg. A hangjából sütött az idegesség, és Mechi meglepődve tapasztalta, hogy ugyan már hosszú ideje ismeri a fiút, nagyon ritkán hallotta ilyen bizonytalannak. És az ilyen esetekben általában mindig Tini volt a dologban. Az a két jómadár nem volt vele tisztában, de Mechi pontosan tudta, hogy ők ketten összetartoznak. Tini volt a legjobb barátnője, és nagyon sokáig hagyta, hogy Jorge meg ő elbeszéljenek egymás mellett, és elbaltázzák a dolgokat, de most elege lett. Úgy döntött, ideje lépni, és ahogy Tini vonata kigördült az állomásról, azonnal tárcsázta Jorge-t. És egy kicsit meglepte ugyan, hogy a fiú ilyen könnyen hagyta magát, de most itt álltak ők hárman, újabb vonatra várva. Mechi egy kicsit Cupidónak érezte magát, Fran meg talán a szárnysegédje lehetett. Mármint, lehetett volna, ha nem ismerte volna olyan jól. Fran arrogáns volt, és öntelt, ennek ellenére Mechi ismerte a fiú kedves és humoros, érzékeny oldalát is. Na nem mintha Fran olyan gyakran mutatta volna, neki legalábbis biztosan nem, de a lány tudta, hogy a fiú bármit megtenne a húgáért, csak úgy, mint ő.
- Jön a vonat. - jelentette ki most már színtelen hangon Jorge. Mechi nem látott bele a fiú fejébe, így ha nem ismerte volna, most azt hinné, Jorge-t egyáltalán nem érdekli az út. De a lány tudta, hogy ez egyáltalán nem így van. Jorge talán mást becsaphatott, de ő látta jól az igazságot a fiú testtartásán, azon, ahogy folyton a távolba nézett, ahogy a száját harapdálta, meg ahogy az ujjait morzsolgatta. Jorge is felfogta, hogy ez egy most, vagy soha, vagyis ha ma nem utazik álmai hölgye után, talán örökre elveszti őt.
Ahogy a vonat csikorogva lefékezett előttük, egyikük sem szólalt meg.
- Majd hívj, hogy mi volt, kérlek! - kiáltott Mechi Jorge-ra, ahogy az kirántotta a régi szerelvény ajtaját.
- Meg hogy a húgom szívrohamot kapott-e tőled, megdobált tojással, vagy satöbbbi...! - búcsúzott Fran is, a maga módján.
Mechinek a torkában dobogott a szíve, ahogy megint végignézte a szerelvényt kisiklani a vágányról, és ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint korábban: hogy valami még mindig nincs rendjén. Fran-nal nem szóltak egy szót sem, csak visszasétáltak a kocsihoz. Mechi bedobta magát az anyósülésre, és némán az ablaknak döntötte a fejét. Fran is beszállt a kocsiba, de ahogy beindította a motort, a lány hirtelen elkapta a kezét. Látta a meglepetést barátnője bátyjának arcán, aztán a fiú csak felhúzta a szemöldökét.
- Most mit szeretnél, küldjük utánuk George Clooney-t egy doboz Nespresso-val? - Mechi elnyomott egy mosolyt magában, és komoly tekintettel a fiúra nézett.
- Ha valamit megtanultam az évek alatt, az az, hogy ezek ketten tényleg szeretik egymást. - Fran még mindig értetlen képet vágott, így a lány tovább folytatta. - De az is biztos, hogy mindig mindent félreértenek, túlanalizálnak, és ezzel elrontják az esélyeiket.
Mechi látta, hogy a fiú kezdi megérteni, miről beszél.
- Ne, Lambre, kérlek, ne mond, hogy...
- Kell valaki, aki terelgeti őket. Mint egy óvónéni.
- Mercedes - Fran nagyot sóhajtott, és az ég felé fordította a fejét. Hosszú ideje most először szólította a lányt a keresztnevén, amitől Mechi megborzongott. - ha odamegyek a pénztárhoz, hogy adjon nekem újabb két jegyet San Grande-re, azt hiszi, menekülteket szöktetek a városból.
A lány megvonta a vállát, és mosolyogva csak annyit felelt:
- Van, amiért megéri áldozatot hozni.
