Hola!:)
Tudom, rég nem volt rész, és tudom hogy ez is rövid lett. Remélem megértitek, és ígérem, a szünetben igyekszem többet írni, mert hamarosan az évadnak is vége lesz...:D
Remélem tetszeni fog nektek a rész, és jó olvasást kívánok hozzá!
Pár nap telt csak el, mikor már hivatalosan is megválhattam a mankómtól, és újra táncolni kezdhettem. Persze rögtön kiderült, hogy mivel a szervezésnél nem volt jelen az egész csapat, igen szét vagyunk szórva. Persze az első napomon Felipe meghozta a hírt, hogy a koncert támogatói csak saját dalokat szeretnének hallani, így Mechi és Lodo szólóján kívül minden szám mehetett a süllyesztőbe. A következő napokban a stúdió folyosóin mindenki tintás kézzel és összegyűrt papírfecnikkel mászkált. Egyesek kis csoportokba ültek össze, mások egyedül akartak írni, de egyvalami közös volt: mindenki annyira ideges volt, hogy dalszerzés közben még csak hozzászólni sem lehetett.
A feladatom egyszerű volt: írnom kellett egy szólót, ami kifejezi azt, hogy ki lett belőlem. Ki lett belőlem? A kérdésre még magamnak sem tudtam válaszolni, nemhogy kottára vetni a szavakat. Persze amint valami értelmes gondolatot sikerült megfogalmaznom, egy, az udvaron felröppenő madár, a lámpa zúgása, vagy épp a szomszédos teremből érkező zongoraszó rögtön elterelte a figyelmem, és mire a gondolatmenetemből magamhoz tértem, már fogalmam sem volt arról, mit akartam leírni.
Nem mondom, hogy keveset gondoltam Chris-re, és a vele töltött estére, amiről úgy hiszem, kihúzott a gödörből. De azt sem állíthatom, hogy nem jutott eszembe Jorge, vagy Stephie hasa. Már a tudattól, hogy egyáltalán az ő boldogságuk feldühít engem émelygés fogott el. Szemét alaknak éreztem magam, de nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből.
A második sikertelennek ígérkező napomon döntöttem úgy, hogy a színpad helyett az öltözőmet választom alkotásra. Pár hangmérnök segített becipelni egy szintetizátort, így minden lehetőségem megvolt a dalszerzésre, csak épp ötlet híján üldögéltem a hangszer előtt. Délután úgy döntöttem, hogy a billentyűk elkeseredett püfölése helyett inkább valami ennivalót keresek magamnak. Legnagyobb balszerencsémre azonban amint kinyitottam az öltöző ajtaját, nekiütköztem Jorgenak. Azt sem tudtam, mit keres a női öltözők folyosóján, de akkor ez érdekelt a legkevésbé.
- Ne haragudj... - motyogta, de közben a padlót fürkészte, és egy pillanatra sem nézett rám. És rögtön indult tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lenne megbeszélnivalónk. Esetlennek éreztem magam, de tudnom kellett mi folyik körülötte.
- Jorge, várj! - kiáltottam, és sietős léptekkel utánaszaladtam. Még a folyosó zárt ajtaja előtt utolértem, így attól sem kellett félnem, hogy valaki meghallja a beszélgetést. - Tudom, hogy furcsán hangzik, de kérlek mondj valamit...
- Mégis miről? - most sem nézett rám. Mintha nem mert volna elmondani valamit. Mintha nem mert volna a szemembe hazudni.
- Te is tudod! Stephie eljött hozzám! - suttogtam, és hátráltam pár lépést, hogy a szűkös folyosón elférjünk egymás mellett. - Tényleg terhes?
Felemelte a fejét, de most sem nézett rám. Beharapta a száját, és hallgatott.
- Nézd, ha szereted őt, megértem. És... tudom, hogy sokszor mondtam már, hogy legyünk barátok, de úgy érzem, most működni fog. El tudlak engedni, mert tudom, hogy boldog vagy! - és így volt. Legalábbis azt gondoltam, hogy ha most bólint, vagy legalább csak elereszt egy mosolyt, menni fog. De meg sem szólalt. Az arca ugyanazt a kifejezést vette fel, mint mikor Stephie a hazugságokról magyarázott nekem, valahogy mégis más volt. Körülnézett, és nagy levegőt véve bele akart kezdeni a mondatba, de végül nem tette. Én pedig válasz nélkül maradtam.
- Nem kell mondanod semmit. - elmosolyodtam, habár inkább úgy éreztem, sírni lenne kedvem. Elindultam a folyosó másik vége felé, és reméltem, ha az ebédlőben lyukadok ki, a társaság majd eltereli a figyelmem erről a beszélgetésről, de Jorge utánam kiáltott.
- Mi sosem leszünk barátok! - összeszorította az állkapcsát, majd a kezét a kilincsre tette. Az utolsó mondatot már alig hallottam a nyitott ajtón keresztül beszűrődő zajtól, de a szájáról tisztán leolvastam: - Nőj fel!
Megsemmisülten rogytam le az öltözőm padlójára. Azt hittem, elég erős vagyok, hogy ezt végigcsináljam, de tévedtem.
Megszoktam, hogy én vagyok a legfiatalabb. Megszoktam, hogy sokan meg akarják mondani mit csináljak, vagy épp kislányként kezelnek. De sosem vártam volna, hogy Jorge is ezt teszi majd.
Csak ültem ott a földön, a fejemet a térdemre hajtva, és bámultam a semmibe. Újra, meg újra végiggondoltam a vitáinkat Jorgeval, vagy azt, hogy mennyit rágódtam a továbblépésen, és valóban gyerekesen viselkedtem.
- Nem bírom érted, nem bírom... - a következő pillanatban Mechi rontott be az ajtón, égővörös fejjel, fújtatva.
- Mi történt? - kérdeztem, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond.
- Xabiani történt... - kezdte, és mindennél jobban igyekeztem figyelni a mondandójára, de nem ment. A kétségbeesés hullámai újra meg újra maguk alá temettek, és mielőtt levegőhöz juthattam volna, újra a víz alatt találtam magam.
- Szerinted lehet egyformán két embert szeretni? - motyogtam magam elé, de Mechi mintha észre sem vette volna, hogy nem neki szánom a kérdést.
- Egyet is nehéz, én egyszerűen... Te nem figyelsz rám. - a hirtelen elhalkulására felriadtam. - Épp magyaráznám, hogy az életem romokban, de te nem figyelsz rám. Nézd, én megértem, hogy te vagy Martina Stoessel, meg minden, de én... szeretném, ha egyszer meghallgatnál!
- Ne haragudj Mechi! - éreztem, ahogy elönt a kétségbeesés. Ott akartam lenni, figyelni a legjobb barátnőmre, és megvigasztalni, de közben valahol máshol jártam. - Én csak...
- Tini... - Mechi nagy levegőt vett, és letérdelt mellém. - Talán két embert szeretsz, de nem egyformán. Erre a kérdésre pedig csak magadnak tudsz válaszolni...
- De én... nem vagyok hozzá elég erős. Nem vagyok hozzá elég... elég érett...
- Tini... - felnevetett, mintha csak valami vicces dolgot mondtam volna. - Tudod mi a te bajod? Igen, egyesek valóban gyerekként kezelnek, de nem vagy az! Pedig elhiszed. Ez a legnagyobb bajod. Itt ülsz a földön, olyan kemény 19 évvel a hátad mögött, amit kevesek vészeltek át, olyan döntésekkel, amiket kevesen lennének képesek meghozni. Sokkal érettebb vagy, mint azt gondolnád...
Sokáig csendben ültünk, én pedig lejátszottam magamban újra és újra az előző perceket.
- Xabi egy hatalmas idióta, hogy futni hagyott téged. - erre mindketten felnevettünk.
- Tudod... azt hiszem, talán el tudnám engedni őt, ha biztosan tudom, hogy boldog. - motyogtam magam elé. - Úgy igazán el tudnám engedni.
- Akkor menj és kérdezd meg tőle! - Mechi felpattant, és engem is felrántott. - Ha hazudik, látni fogod rajta.
- Még mindig fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltelek ki. - szorosan magamhoz öleltem, majd kiléptem a folyosóra. De abban a pillanatban, ahogy elindultam, az ajtó kivágódott, és Cande száguldott felém. Egy pillanatra el sem hittem, hogy a felém rohanó vörös hurrikán mára már férjes asszony.
- Cande! - kiáltottam, és a nyakába borultam. Pillanatok alatt Mechi is bennünket ölelgetett, és csak álltunk a folyosón vigyorogva. Tengernyi kérdéssel bombáztuk Candet a nászútról, a közös terveikről Ruggeroval. Cande megpróbált mindenre válaszolni, de ez elég neccessé vált, mikor Mechi és én egyszerre beszéltünk hozzá.
- Hé, hé, nyugalom... - nevetett ránk, és még egyszer átölelt bennünket.
- A nagyterembe, azonnal! - nyitott be Rugge, de ő sem úszhatta meg az illő köszöntést, így mire elengedtük, már alig kapott levegőt.
Betámolyogtunk a nagyterembe, és leültünk a színpad szélére a többiek mellé. Felipe szinte azonnal beviharzott egy mappával a kezében, és tekintete végigszáguldott rajtunk.
- Rendben srácok, egyeztessük a dallistát, szükségem van a végleges verzióra! - Felipe egy pillanatra a papírjaira meredt, majd újra megszólalt.
- Közös számmal indítunk... méghozzá a "Nueva Dirección"-nal. - Felipe Alba-ék irányába tekintett, amiből arra következtettem, ők lehetnek az alkotók. - Szép munka srácok, dolgozzatok még a befejezésen, aztán bemutatjátok. Lodovica?
- A "We Are Family"-t dolgoztam át, már csak az utolsó lépések hiányoznak.
- Nagyszerű! A harmadik számunk lehetne a Ruggelaria duett, hogy álltok? - magamban őszintén örültem, hogy Felipe nem egyelőre nem kérdez a szólóm felől, mert nem akartam bevallani neki, hogy még semmire nem jutottam a dalt illetően.
- Kész is van. - mosolygott Cande.
- Még a nászúton is dolgozni... - súgta a fülembe játékosan Mercedes, mire felnevettem.
Mind a színpad felé fordultunk, és figyeltük, ahogy Cande és Rugge hangja betölti a termet. A duett meghitt és gyönyörű lett, valóban színpadképes munka.
- Csodás srácok! - mind megtapsoltuk őket, majd újre Felipe felé fordultunk. - Ezután következik a lányok munkája, aztán jöhetnek a fiúk. Tudom, ezek a dalok még közel sem állnak a készhez, de hamarosan össze kell állítanunk a műsort!
Mindenki bólogatott, majd folytattuk a listát. Mechi szólója következett, aki habár még közel sem volt kész, sokkal többet haladt, mint én, és a hangszíne valóban tökéletesen illet a dalhoz. Ezután jött Jorge szólója, majd az enyém. Kénytelen voltam bevallani, hogy még sehol nem tartok, de végül feleakkora megrovást sem kaptam, mint amire számítottam. Aztán elértünk a zárószámhoz... kettőnk duettjéhez. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mert őszintén szólva megfeledkeztem arról, hogy együtt kell majd énekelnünk.
- Jajj, gyerünk skacok, tudom, hogy berozsdásodtatok, de valamit ki kell találnotok! - nézett ránk Felipe.
- Rég nem énekeltünk együtt, nem tudom, hogy mi lenne... - kezdtem, de Cande közbevágott.
- Próbáljátok ki most. - tudom, hogy fogalma sem volt arról, hogy jelenleg a legrosszabb dolgot tette, amit csak lehetett, akkor mégis úgy éreztem, képes lennék puszta kézzel megfojtani. Persze akkor már nem volt visszaút.
- Tökéletes, csak válasszatok egy számot... - Felipe rákapott az ötletre, én pedig kénytelen voltam felállni, és szembenézni a ténnyel: nem kerülhetem őt el örökre.
- Válassz egy dalt. - suttogtam, ezzel kivédve azt, hogy percekig üljünk, arra várva, hogy találjak egy számot, amit mindketten ismerünk. Jorge pillanatok alatt ölébe vette a gitárt, majd játszott egy pár akkordot.
- Ismered a dalt? - kérdezte halkan. Haboztam, nemet akartam mondani. "Find My Way Back". Pontosan tudtam a szöveget, ismertem a dallamot, és tisztában voltam a jelentésével. Nem akartam vele, nem akartam neki énekelni. Aztán rájöttem: el kell engednem. És ez nem fog menni úgy, ha nem bontom le a falakat. Aprót bólintottam.
Ő azonnal játszani kezdett, és én lassan énekelni kezdtem.
A teremből pillanatok alatt eltűnt mindenki, és egyedül maradtam. Percekig bámultam ki az ablakon, és közben úgy éreztem, forog velem a világ. El akartam rejtőzni újra, és az öltözőm felé indultam, mikor megtorpantam az egyik folyosó előtt. Ez Jorge öltözőjéhez vezetett, és pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad megállnom, mégis megtettem. Tisztán hallottam Rugge hangját, aki kiabálva rohangált fel alá.
Tudom, rég nem volt rész, és tudom hogy ez is rövid lett. Remélem megértitek, és ígérem, a szünetben igyekszem többet írni, mert hamarosan az évadnak is vége lesz...:D
Remélem tetszeni fog nektek a rész, és jó olvasást kívánok hozzá!
Pár nap telt csak el, mikor már hivatalosan is megválhattam a mankómtól, és újra táncolni kezdhettem. Persze rögtön kiderült, hogy mivel a szervezésnél nem volt jelen az egész csapat, igen szét vagyunk szórva. Persze az első napomon Felipe meghozta a hírt, hogy a koncert támogatói csak saját dalokat szeretnének hallani, így Mechi és Lodo szólóján kívül minden szám mehetett a süllyesztőbe. A következő napokban a stúdió folyosóin mindenki tintás kézzel és összegyűrt papírfecnikkel mászkált. Egyesek kis csoportokba ültek össze, mások egyedül akartak írni, de egyvalami közös volt: mindenki annyira ideges volt, hogy dalszerzés közben még csak hozzászólni sem lehetett.
A feladatom egyszerű volt: írnom kellett egy szólót, ami kifejezi azt, hogy ki lett belőlem. Ki lett belőlem? A kérdésre még magamnak sem tudtam válaszolni, nemhogy kottára vetni a szavakat. Persze amint valami értelmes gondolatot sikerült megfogalmaznom, egy, az udvaron felröppenő madár, a lámpa zúgása, vagy épp a szomszédos teremből érkező zongoraszó rögtön elterelte a figyelmem, és mire a gondolatmenetemből magamhoz tértem, már fogalmam sem volt arról, mit akartam leírni.
Nem mondom, hogy keveset gondoltam Chris-re, és a vele töltött estére, amiről úgy hiszem, kihúzott a gödörből. De azt sem állíthatom, hogy nem jutott eszembe Jorge, vagy Stephie hasa. Már a tudattól, hogy egyáltalán az ő boldogságuk feldühít engem émelygés fogott el. Szemét alaknak éreztem magam, de nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből.
A második sikertelennek ígérkező napomon döntöttem úgy, hogy a színpad helyett az öltözőmet választom alkotásra. Pár hangmérnök segített becipelni egy szintetizátort, így minden lehetőségem megvolt a dalszerzésre, csak épp ötlet híján üldögéltem a hangszer előtt. Délután úgy döntöttem, hogy a billentyűk elkeseredett püfölése helyett inkább valami ennivalót keresek magamnak. Legnagyobb balszerencsémre azonban amint kinyitottam az öltöző ajtaját, nekiütköztem Jorgenak. Azt sem tudtam, mit keres a női öltözők folyosóján, de akkor ez érdekelt a legkevésbé.
- Ne haragudj... - motyogta, de közben a padlót fürkészte, és egy pillanatra sem nézett rám. És rögtön indult tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lenne megbeszélnivalónk. Esetlennek éreztem magam, de tudnom kellett mi folyik körülötte.
- Jorge, várj! - kiáltottam, és sietős léptekkel utánaszaladtam. Még a folyosó zárt ajtaja előtt utolértem, így attól sem kellett félnem, hogy valaki meghallja a beszélgetést. - Tudom, hogy furcsán hangzik, de kérlek mondj valamit...
- Mégis miről? - most sem nézett rám. Mintha nem mert volna elmondani valamit. Mintha nem mert volna a szemembe hazudni.
- Te is tudod! Stephie eljött hozzám! - suttogtam, és hátráltam pár lépést, hogy a szűkös folyosón elférjünk egymás mellett. - Tényleg terhes?
Felemelte a fejét, de most sem nézett rám. Beharapta a száját, és hallgatott.
- Nézd, ha szereted őt, megértem. És... tudom, hogy sokszor mondtam már, hogy legyünk barátok, de úgy érzem, most működni fog. El tudlak engedni, mert tudom, hogy boldog vagy! - és így volt. Legalábbis azt gondoltam, hogy ha most bólint, vagy legalább csak elereszt egy mosolyt, menni fog. De meg sem szólalt. Az arca ugyanazt a kifejezést vette fel, mint mikor Stephie a hazugságokról magyarázott nekem, valahogy mégis más volt. Körülnézett, és nagy levegőt véve bele akart kezdeni a mondatba, de végül nem tette. Én pedig válasz nélkül maradtam.
- Nem kell mondanod semmit. - elmosolyodtam, habár inkább úgy éreztem, sírni lenne kedvem. Elindultam a folyosó másik vége felé, és reméltem, ha az ebédlőben lyukadok ki, a társaság majd eltereli a figyelmem erről a beszélgetésről, de Jorge utánam kiáltott.
- Mi sosem leszünk barátok! - összeszorította az állkapcsát, majd a kezét a kilincsre tette. Az utolsó mondatot már alig hallottam a nyitott ajtón keresztül beszűrődő zajtól, de a szájáról tisztán leolvastam: - Nőj fel!
Megsemmisülten rogytam le az öltözőm padlójára. Azt hittem, elég erős vagyok, hogy ezt végigcsináljam, de tévedtem.
Megszoktam, hogy én vagyok a legfiatalabb. Megszoktam, hogy sokan meg akarják mondani mit csináljak, vagy épp kislányként kezelnek. De sosem vártam volna, hogy Jorge is ezt teszi majd.
Csak ültem ott a földön, a fejemet a térdemre hajtva, és bámultam a semmibe. Újra, meg újra végiggondoltam a vitáinkat Jorgeval, vagy azt, hogy mennyit rágódtam a továbblépésen, és valóban gyerekesen viselkedtem.
- Nem bírom érted, nem bírom... - a következő pillanatban Mechi rontott be az ajtón, égővörös fejjel, fújtatva.
- Mi történt? - kérdeztem, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond.
- Xabiani történt... - kezdte, és mindennél jobban igyekeztem figyelni a mondandójára, de nem ment. A kétségbeesés hullámai újra meg újra maguk alá temettek, és mielőtt levegőhöz juthattam volna, újra a víz alatt találtam magam.
- Szerinted lehet egyformán két embert szeretni? - motyogtam magam elé, de Mechi mintha észre sem vette volna, hogy nem neki szánom a kérdést.
- Egyet is nehéz, én egyszerűen... Te nem figyelsz rám. - a hirtelen elhalkulására felriadtam. - Épp magyaráznám, hogy az életem romokban, de te nem figyelsz rám. Nézd, én megértem, hogy te vagy Martina Stoessel, meg minden, de én... szeretném, ha egyszer meghallgatnál!
- Ne haragudj Mechi! - éreztem, ahogy elönt a kétségbeesés. Ott akartam lenni, figyelni a legjobb barátnőmre, és megvigasztalni, de közben valahol máshol jártam. - Én csak...
- Tini... - Mechi nagy levegőt vett, és letérdelt mellém. - Talán két embert szeretsz, de nem egyformán. Erre a kérdésre pedig csak magadnak tudsz válaszolni...
- De én... nem vagyok hozzá elég erős. Nem vagyok hozzá elég... elég érett...
- Tini... - felnevetett, mintha csak valami vicces dolgot mondtam volna. - Tudod mi a te bajod? Igen, egyesek valóban gyerekként kezelnek, de nem vagy az! Pedig elhiszed. Ez a legnagyobb bajod. Itt ülsz a földön, olyan kemény 19 évvel a hátad mögött, amit kevesek vészeltek át, olyan döntésekkel, amiket kevesen lennének képesek meghozni. Sokkal érettebb vagy, mint azt gondolnád...
Sokáig csendben ültünk, én pedig lejátszottam magamban újra és újra az előző perceket.
- Xabi egy hatalmas idióta, hogy futni hagyott téged. - erre mindketten felnevettünk.
- Tudod... azt hiszem, talán el tudnám engedni őt, ha biztosan tudom, hogy boldog. - motyogtam magam elé. - Úgy igazán el tudnám engedni.
- Akkor menj és kérdezd meg tőle! - Mechi felpattant, és engem is felrántott. - Ha hazudik, látni fogod rajta.
- Még mindig fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltelek ki. - szorosan magamhoz öleltem, majd kiléptem a folyosóra. De abban a pillanatban, ahogy elindultam, az ajtó kivágódott, és Cande száguldott felém. Egy pillanatra el sem hittem, hogy a felém rohanó vörös hurrikán mára már férjes asszony.
- Cande! - kiáltottam, és a nyakába borultam. Pillanatok alatt Mechi is bennünket ölelgetett, és csak álltunk a folyosón vigyorogva. Tengernyi kérdéssel bombáztuk Candet a nászútról, a közös terveikről Ruggeroval. Cande megpróbált mindenre válaszolni, de ez elég neccessé vált, mikor Mechi és én egyszerre beszéltünk hozzá.
- Hé, hé, nyugalom... - nevetett ránk, és még egyszer átölelt bennünket.
- A nagyterembe, azonnal! - nyitott be Rugge, de ő sem úszhatta meg az illő köszöntést, így mire elengedtük, már alig kapott levegőt.
Betámolyogtunk a nagyterembe, és leültünk a színpad szélére a többiek mellé. Felipe szinte azonnal beviharzott egy mappával a kezében, és tekintete végigszáguldott rajtunk.
- Rendben srácok, egyeztessük a dallistát, szükségem van a végleges verzióra! - Felipe egy pillanatra a papírjaira meredt, majd újra megszólalt.
- Közös számmal indítunk... méghozzá a "Nueva Dirección"-nal. - Felipe Alba-ék irányába tekintett, amiből arra következtettem, ők lehetnek az alkotók. - Szép munka srácok, dolgozzatok még a befejezésen, aztán bemutatjátok. Lodovica?
- A "We Are Family"-t dolgoztam át, már csak az utolsó lépések hiányoznak.
- Nagyszerű! A harmadik számunk lehetne a Ruggelaria duett, hogy álltok? - magamban őszintén örültem, hogy Felipe nem egyelőre nem kérdez a szólóm felől, mert nem akartam bevallani neki, hogy még semmire nem jutottam a dalt illetően.
- Kész is van. - mosolygott Cande.
- Még a nászúton is dolgozni... - súgta a fülembe játékosan Mercedes, mire felnevettem.
Mind a színpad felé fordultunk, és figyeltük, ahogy Cande és Rugge hangja betölti a termet. A duett meghitt és gyönyörű lett, valóban színpadképes munka.
- Csodás srácok! - mind megtapsoltuk őket, majd újre Felipe felé fordultunk. - Ezután következik a lányok munkája, aztán jöhetnek a fiúk. Tudom, ezek a dalok még közel sem állnak a készhez, de hamarosan össze kell állítanunk a műsort!
Mindenki bólogatott, majd folytattuk a listát. Mechi szólója következett, aki habár még közel sem volt kész, sokkal többet haladt, mint én, és a hangszíne valóban tökéletesen illet a dalhoz. Ezután jött Jorge szólója, majd az enyém. Kénytelen voltam bevallani, hogy még sehol nem tartok, de végül feleakkora megrovást sem kaptam, mint amire számítottam. Aztán elértünk a zárószámhoz... kettőnk duettjéhez. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mert őszintén szólva megfeledkeztem arról, hogy együtt kell majd énekelnünk.
- Jajj, gyerünk skacok, tudom, hogy berozsdásodtatok, de valamit ki kell találnotok! - nézett ránk Felipe.
- Rég nem énekeltünk együtt, nem tudom, hogy mi lenne... - kezdtem, de Cande közbevágott.
- Próbáljátok ki most. - tudom, hogy fogalma sem volt arról, hogy jelenleg a legrosszabb dolgot tette, amit csak lehetett, akkor mégis úgy éreztem, képes lennék puszta kézzel megfojtani. Persze akkor már nem volt visszaút.
- Tökéletes, csak válasszatok egy számot... - Felipe rákapott az ötletre, én pedig kénytelen voltam felállni, és szembenézni a ténnyel: nem kerülhetem őt el örökre.
- Válassz egy dalt. - suttogtam, ezzel kivédve azt, hogy percekig üljünk, arra várva, hogy találjak egy számot, amit mindketten ismerünk. Jorge pillanatok alatt ölébe vette a gitárt, majd játszott egy pár akkordot.
- Ismered a dalt? - kérdezte halkan. Haboztam, nemet akartam mondani. "Find My Way Back". Pontosan tudtam a szöveget, ismertem a dallamot, és tisztában voltam a jelentésével. Nem akartam vele, nem akartam neki énekelni. Aztán rájöttem: el kell engednem. És ez nem fog menni úgy, ha nem bontom le a falakat. Aprót bólintottam.
Ő azonnal játszani kezdett, és én lassan énekelni kezdtem.
"Mert még a hullámok alatt is
Tartani foglak téged,
Ha el is tévedsz,
Én itt leszek, hogy a sötétségbe zuhanjak,
Hogy a szíved után menjek,
Nincs távolság, ami szétszakíthatna,
Nincs semmi, amit ne tennék meg,
Visszatalálok hozzád."
A teremben taps tört ki, de én csak ürességet éreztem. Elmosolyodtam ugyan, de elfordítottam a fejem, mert jól tudtam, hogyha ránézek, bármelyik pillanatban összeomolhat az álcám.
A teremből pillanatok alatt eltűnt mindenki, és egyedül maradtam. Percekig bámultam ki az ablakon, és közben úgy éreztem, forog velem a világ. El akartam rejtőzni újra, és az öltözőm felé indultam, mikor megtorpantam az egyik folyosó előtt. Ez Jorge öltözőjéhez vezetett, és pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad megállnom, mégis megtettem. Tisztán hallottam Rugge hangját, aki kiabálva rohangált fel alá.
- Elvesztheted, talán örökre, és neked fontosabb a büszkeséged?
- Így is úgyis elvesztem, mindegy, mit teszek, nem érted? - jól hallottam ahogy Jorge hangja elcsuklik. - Mindegy hogy elmondom-e neki, vagy sem.
- Mindegy? - Ruggero teljesen kikelve magából az ajtóba ütött, majd suttogóra fogta, én pedig kénytelen voltam közelebb húzódni az ajtóhoz, hogy mindent haljak, de abban a pillanatban azt kívántam, bár ne tettem volna.
- Szerinted mindegy, az, hogy bevallasz-e neki egy ekkora hazugságot? Te mit éreznél, ha tudomást szereznél egy ekkora... hibáról?
- Hibáról?
- Hazudtál neki Jorge! Nemhogy nem vagy boldog, vagy nem léptél túl rajta, de Stephie még csak nem is a te gyerekedet várja. Te és ő soha a büdös életben nem jöttetek össze újra, és soha, de soha nem jegyezted el! Soha nem szerettél mást! Soha nem szerettél senkit Tinin kívül!
