Végül csak itt vagyok, és meghoztam a Ruggelaria esküvőt. Remélem tetszeni fog nektek!:D Tudom, kicsit összecsapott lett, de ma mindenképp be akartam fejezni!:)
Tini
Egész este igyekeztem kiverni a nyomasztó gondolataimat a fejemből, de a sikertelen próbálkozásaim végére mindig szembe kellett nézzek az igazsággal: Jorge azért ment el, mert jól tudta, hogy már semmi esélyünk a közös jövőre. És nekem is be kell látnom, hogy vége. Tovább kéne lépnem. És nem csak olyan "már nem érdekelsz, hagyj békén" módra, hanem úgy őszintén. Igazán...
A lányokkal szinte végig beszélgettünk, egész este. Lemondtuk a vacsorát is, mert jobban esett ez az együttlét, mint elmenni egy puccos étterembe. Végig azon voltam, hogy senkinek ne szúrjon szemet a bánatom, és ez többé-kevésbé össze is jött. Csak Mechi figyelt fel rá, de ő nem kérdezősködött, hiszen egyetlen pillantásból tudta, mi a baj. Végül Cande kérésére hajnalban véget vetettünk a lánybúcsúnak, és mindenki aludni ment. Megpróbáltam átszervezni a szobabeosztásokat, hogy esetleg Mechivel aludhassak, de mivel Jorgenak még se híre, se hamva nem volt, végül felhagytam a várakozással. Mielőtt még lefeküdtem volna, a kezembe vettem a gitárom, és megpróbáltam játszani valamit, amitől megnyugszom. A kezem azonban minduntalan félrecsúszott a húrokon, és mikor a térdemre ejtettem a hangszert, inkább lefeküdtem aludni. Mielőtt még álomba merültem volna ajtónyitódást hallottam, és a szememet is kinyitottam, aztán rájöttem, hogy csak a képzeletem játszik velem, és visszahanyatlottam az ágyra, majd elsötétült a világ.
Másnap magamtól ébredtem fel. Alig egy-két órát aludtam, de odakint már felkelt a Nap, szóval hat óra körül járhatott. A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni, mikor tudatosult bennem, hogy Cande és Rugge ma összeházasodik. Óvatosan felültem az ágyban, nehogy felkeltsem a mellettem alvó Jorget. Mégis, mikor talpra akartam állni, levertem a mankómat a szekrényről, ezzel akkora zajt csapva, hogy egy mormota is bosszankodva felébredne. Természetesen én is a mankó után estem, így elpirulva, sajgó térddel pattantam fel a földről.
- Megvagy? - kérdezte mosolyogva az álmos tekintetű Jorge. És engem valamiért rögtön elöntött a düh. Elmegy, aztán csak annyit mond: "Bocs, Rugge majd elmagyarázza.." aztán meg mosolyogva a állapotom felől tudakolódik.
- Persze. - mogorván a szekrényhez bicegtem, és kikaptam belőle a halványbarna kisestélyit, majd bevágva magam mögött a fürdőszoba ajtaját duzzogva öltözni kezdtem.
- Tini, nem beszélhetnénk? - pár perc múlva dörömbölni kezdett az ajtón, mire kicsit megtorpantam. Először némán meg akartam várni, míg elmegy a bejárat elől, mégis, inkább gyors mozdulattal felhúztam a ruha cipzárját, és elfordítva a zárat kinyitottam az ajtót.
- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem komoran, miközben megpróbáltam bekapcsolni a nyakláncomat.
- Ne segítsek? - óvatosan rám mosolygott, én pedig sóhajtva elfogadtam az ajánlatát.
- Jól áll ez a ruha... - motyogta, miközben megigazította az ékszert.
- Jorge, legutoljára Selena Gomez hordott ilyet a "Csajok Monte Carlo-ban" című filmben... - puffogtam, és végignéztem magamon. Igazából nem akartam ezt a darabot választani, de Mechi szerint igenis jól néz ki, és alkalomhoz illő. - Mit akartál mondani?
- Csak beszélni szerettem volna... - rántotta meg a vállát. Kerültem a tekintetét, és inkább az esküvőre pakoltam össze. Meg sem szólalt, amíg el nem készültem, csak mikor már az ajtó felé vettem az irányt Cande ruhájának dobozával a kezemben.
- Tini... - kezdte, de nem folytatta tovább a mondatot.
- Majd később beszélünk... - intettem sóhajtva, és kiléptem a folyosóra. Vissza akartam menni. Valami visszahúzott. Beszélni akartam vele, de a düh, amit akkor és ott éreztem, megállított. Nem engedett visszafordulni, monotonon suttogta a fülembe: "Fuss innen, nem beszélhetsz vele, mert ő nem érzi ugyanazt, amit te."
Egy pillanatra megtorpanva nagy levegőt vettem, és igazat adtam a hangnak. Nem akarhatok semmit tőle. Kettőnk története ezen a ponton véget ért. És ez nem amolyan függővég, ami után az olvasó a folytatást várja: ez olyan befejezés, amit mindenki utál majd, még maguk a szereplők is, de ennek így kell lennie. Mert valami, vagy valaki nem akarja, hogy a könyv két főszereplője az utolsó oldalon lassú, szenvedélyes csókban forrjon össze, és a mesében mindenki megkapja a boldog befejezést. Mert ez nem egy tündérmese. Ez itt maga, a kőkemény valóság...
Cande szobája előtt lefékeztem, és megpróbáltam minden színészi tudásomat bevetni, hogy lehető legkevesebb dolgot tudjon leolvasni az arcomról. Felidéztem magamban mindent, amit tanítottak nekem, de eleinte csak a tanárom, Mrs. Rossi jutott eszembe a bibircsókjával a szája fölött, meg a heves gesztikulálásával. Mindig azt hajtogatta, a heves érzelmeket mindig jegyezzük meg, és egy-egy szerep alkalmával idézzük fel magunkban, milyen volt. Lehunyt szemmel kutattam az agyamban egy boldog emlék után. Mikor nem csak mosolyogtam, őszintén örültem valaminek. Mikor ragyogtam belülről. Percekig álltam az ajtó előtt, mikor hirtelen eltűnt a lábam alól a folyosón végigterített, vörös, néhol barna mintákkal díszített szőnyeg, és a borzongás futott végig a hátamon. Éreztem a bőrömön a napfényt, a talpam alatt a homok apró szemeit, és már tudtam, hol vagyok. Santorini szigetén, Görögországban. Közvetlenül azelőtt, hogy elindult volna a szólókarrierem. A srácokkal nevetünk a tengerparton, és én igazán, őszintén boldog vagyok.
Önkéntelenül is mosolyogva toporogtam a folyosón, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem mindent. De ahogy kinyitottam a szemem, az első másodpercben, mikor nem koncentráltam eléggé, újra Jorge képe jelent meg előttem, amit most el kellett nyomnom. Napfény, homok, tengerpart. Napfény, homok, tengerpart...
Ismételgettem magamban a boldog emlékeket idéző szavakat, miközben benyitottam Cande szobájába. Szorongva ült az ágyon, de mikor beléptem elmosolyodott, és felpattant. Kinyújtottam felé a kezem, jelezve, hogy indulhatunk. Néma csendben baktattunk le az előszobában várakozó Alba-ig, aki elvitt bennünket az esküvőre. Nekem még a kocsiban ülve sem tűnt föl a lányok hallgatása, mert végig csak az előre elgondolt három szót ismételgettem magamban, hogy hiteles legyen az alakításom. Mikor megérkeztünk a helyszínre, már jelen volt Lodo és a mi csatlakozásunkkal már csak egy emberre vártunk: Mercedes-re. Úgy döntöttünk, már az öltözőben várjuk meg őt, így elindultunk a szoba felé. Alba mindig előttünk lépkedett, nehogy összetalálkozzunk Ruggero-ékkal. Cande a karomat szorongatva lépkedett mellettünk, amíg meg nem érkeztünk a hatalmas helyiségbe. Öltözőhöz képest elég nagy volt, hófehér falakkal, és hatalmas, tükörrel ellátott sminkasztalokkal. Amint leültettük a menyasszonyt a székbe, Mechi trappolt be az ajtón. Dühöngve levágta a táskáját egy székre, majd fújtatva Cande mellé lépett.
- Mi a baj? - kérdeztem óvatosan, félve attól, hogy Mechi mindjárt felrobbanhat.
- Hogy mi a baj? - égő, vörös fejjel rám nézett, aztán hevesen kiabálni kezdett. - Xabi a bajom! Xabiani Ponce de León a bajom! Az a majom egyszer vigyorog rám, egyszer meg köszönni sem képes, egyszer meg akarja beszélni a dolgokat, most meg...
- Most meg? - óvatosan közelebb léptem a sóhajtozó barátnőmhöz, és megsimítottam a karját.
- Oh, az a rohadék az orrod előtt flörtölgetett az egyik errefelé tévedt lánnyal, akinek elég nagy dekoltázsa volt... - kiáltott fel idegesen Lodo, és nyomatékül dobbantott egyet.
- Majdnem... - rántotta meg a vállát Mechi. - Egy pincérnő volt. És a szoknyája volt rövid...
- Csak nekem tűnik fel, hogy Xabi direkt a te orrod előtt rendezi a kis "ügyeit"? - fakadt ki nevetve az eddig némán ücsörgő Cande. Erre persze Mechi is elhallgatott, kihúzta magát, és Cande mögé lépett.
- Ez most mindegy... - legyintett. - A lényeg, hogy te öltözz át gyorsan, aztán nekikezdünk a dolgoknak.
Ezzel Cande bevonult egy kis fülkébe, mi pedig leültünk a székekre.
- Te újra tudnád kezdeni Xabival? - fordultam egy kis hallgatás után Mechi felé.
- Nem tudom. Egyelőre úgy érzem, mintha kilöktek volna a mély vízbe, és ilyenkor az ember bármelyik hajóra felülne, csakhogy kihúzzák onnan...
Szomorú mosollyal nyugtáztam, hogy egyelőre ő sincs sokkal jobb helyzetben, mint én. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Ruggero viharzott be rajta, majd megtorpant előttem.
- Mi a francot képzelsz Pasquarelli, ide nem jöhetsz be! - mindenki kiabálni kezdett az öltözőben, Rugge pedig azt sem tudta, melyik irányból védje magát, így megragadta a karom, és kirángatott magával a folyosóra.
- A tanúm teljesen depressziós lett, és így semmire nem megyek vele... Fogalmam sincs, mit csináltál vele, de kérlek szépen, könyörgöm neked, hogy csináld vissza, mert pár óra múlva megnősülök, és ha nem tanúsítja ezt 10 év múlva a japán rendőrségen, engem örökre ott tartanak, és soha többé nem térhetek haza... - Rugge halál komoly arccal, idegesen toporgott előttem.
- Ma mindenki teljesen megzakkant? - nevetve álltam vele szemben, de ő még mindig nem adott rendes magyarázatot. - Rugge, ha Jorge bekattant, az nem az én hibám, és nem is tudok rajta segíteni, hívd ide neki a menyasszonyát, vagy mit tudom én, de rám szükség van odabent...
- Nem, tényleg nem érted! - kiáltott rám, és maga felé fordított. Lesütött szemmel gondolkodott perceken keresztül, majd mélyen a szemembe nézett. - Nézd, én ezt tényleg nem mondanám el más esetben... de ő nem... A rohadt életbe, szeret téged, legyen ennyi elég! - kiabált, és megindított maga előtt. Esélyem sem volt megállni, így követtem őt az udvarra, ahol Jorge egy gitárral a kezében kuporgott egy padon. Egy pillanat erejéig tartott, amíg megtorpantam, de Rugge kihasználta ezt az időt, és lelépett. Sóhajtva leültem Jorge mellé, mire abbahagyta a játékot.
- Mit szeretnél? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő meghökkenve felém fordult.
- Én?
- Ruggero... - mormoltam, és egy pillanat alatt összeállt bennem a kép. - Akkor én most megyek, Candenek szüksége van rám...
Felálltam, és elindultam visszafelé, valamiért mégsem jutottam tovább pár méternél. Jorge lassan játszani kezdett, egy ismerős, lassú dallamot...
Mi van, ha megöregszünk? És Rugge keres magának valami fiatalabb és csinosabb lánykát?
Még rengeteget beszélgettünk a lányokkal, és lassan kezdett letelni az idő. Végül a rendezvényszervező szólt, hogy a tanúknak a helyükre kéne fáradniuk, így még egyszer utoljára megöleltem a menyasszonyt, és megmarkolva a mankómat megindultam a szállingózó tömeggel. Rengetegen ültek már a szabadban elhelyezett székeken, és lassan mindenki elfoglalta a helyét. Engem mindenki megbámult, így aki eddig nem volt tisztában a dolgokkal, az összesúgott a hátam mögött a mellette ülővel, hogy vajon miért támaszkodok mankóra. Jorge is végigmért, és egy mosollyal jeleztem neki, hogy most nem viselkedhetünk úgy, ahogy akarunk. Ő is ugyanezt tette, én pedig megértettem, hogy vette a lapot. Végigmérve Rugget rájöttem, hogy most mennyire boldog. Mióta csak bevallotta, hogy mennyire szereti Candet, mindenki erre az alkalomra várt, de leginkább ő maga. Valamikor régen említette, hogy világraszóló lagzit akar majd csapni, és meghívja még Elvis Presley-t is, ha kell, a sírból i feltámasztja. Most mégis itt áll. Nem mondom, hogy olyan szolíd esküvő ez, de csendes, és meghitt. Rugge beérte egy ilyen esküvővel, mert az egyetlen, ami számított neki az, hogy ezt a vörös lányt az oltárhoz kísérhesse.
Egy pillanatra megtorpanva nagy levegőt vettem, és igazat adtam a hangnak. Nem akarhatok semmit tőle. Kettőnk története ezen a ponton véget ért. És ez nem amolyan függővég, ami után az olvasó a folytatást várja: ez olyan befejezés, amit mindenki utál majd, még maguk a szereplők is, de ennek így kell lennie. Mert valami, vagy valaki nem akarja, hogy a könyv két főszereplője az utolsó oldalon lassú, szenvedélyes csókban forrjon össze, és a mesében mindenki megkapja a boldog befejezést. Mert ez nem egy tündérmese. Ez itt maga, a kőkemény valóság...
Cande szobája előtt lefékeztem, és megpróbáltam minden színészi tudásomat bevetni, hogy lehető legkevesebb dolgot tudjon leolvasni az arcomról. Felidéztem magamban mindent, amit tanítottak nekem, de eleinte csak a tanárom, Mrs. Rossi jutott eszembe a bibircsókjával a szája fölött, meg a heves gesztikulálásával. Mindig azt hajtogatta, a heves érzelmeket mindig jegyezzük meg, és egy-egy szerep alkalmával idézzük fel magunkban, milyen volt. Lehunyt szemmel kutattam az agyamban egy boldog emlék után. Mikor nem csak mosolyogtam, őszintén örültem valaminek. Mikor ragyogtam belülről. Percekig álltam az ajtó előtt, mikor hirtelen eltűnt a lábam alól a folyosón végigterített, vörös, néhol barna mintákkal díszített szőnyeg, és a borzongás futott végig a hátamon. Éreztem a bőrömön a napfényt, a talpam alatt a homok apró szemeit, és már tudtam, hol vagyok. Santorini szigetén, Görögországban. Közvetlenül azelőtt, hogy elindult volna a szólókarrierem. A srácokkal nevetünk a tengerparton, és én igazán, őszintén boldog vagyok.
Önkéntelenül is mosolyogva toporogtam a folyosón, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem mindent. De ahogy kinyitottam a szemem, az első másodpercben, mikor nem koncentráltam eléggé, újra Jorge képe jelent meg előttem, amit most el kellett nyomnom. Napfény, homok, tengerpart. Napfény, homok, tengerpart...
Ismételgettem magamban a boldog emlékeket idéző szavakat, miközben benyitottam Cande szobájába. Szorongva ült az ágyon, de mikor beléptem elmosolyodott, és felpattant. Kinyújtottam felé a kezem, jelezve, hogy indulhatunk. Néma csendben baktattunk le az előszobában várakozó Alba-ig, aki elvitt bennünket az esküvőre. Nekem még a kocsiban ülve sem tűnt föl a lányok hallgatása, mert végig csak az előre elgondolt három szót ismételgettem magamban, hogy hiteles legyen az alakításom. Mikor megérkeztünk a helyszínre, már jelen volt Lodo és a mi csatlakozásunkkal már csak egy emberre vártunk: Mercedes-re. Úgy döntöttünk, már az öltözőben várjuk meg őt, így elindultunk a szoba felé. Alba mindig előttünk lépkedett, nehogy összetalálkozzunk Ruggero-ékkal. Cande a karomat szorongatva lépkedett mellettünk, amíg meg nem érkeztünk a hatalmas helyiségbe. Öltözőhöz képest elég nagy volt, hófehér falakkal, és hatalmas, tükörrel ellátott sminkasztalokkal. Amint leültettük a menyasszonyt a székbe, Mechi trappolt be az ajtón. Dühöngve levágta a táskáját egy székre, majd fújtatva Cande mellé lépett.
- Mi a baj? - kérdeztem óvatosan, félve attól, hogy Mechi mindjárt felrobbanhat.
- Hogy mi a baj? - égő, vörös fejjel rám nézett, aztán hevesen kiabálni kezdett. - Xabi a bajom! Xabiani Ponce de León a bajom! Az a majom egyszer vigyorog rám, egyszer meg köszönni sem képes, egyszer meg akarja beszélni a dolgokat, most meg...
- Most meg? - óvatosan közelebb léptem a sóhajtozó barátnőmhöz, és megsimítottam a karját.
- Oh, az a rohadék az orrod előtt flörtölgetett az egyik errefelé tévedt lánnyal, akinek elég nagy dekoltázsa volt... - kiáltott fel idegesen Lodo, és nyomatékül dobbantott egyet.
- Majdnem... - rántotta meg a vállát Mechi. - Egy pincérnő volt. És a szoknyája volt rövid...
- Csak nekem tűnik fel, hogy Xabi direkt a te orrod előtt rendezi a kis "ügyeit"? - fakadt ki nevetve az eddig némán ücsörgő Cande. Erre persze Mechi is elhallgatott, kihúzta magát, és Cande mögé lépett.- Ez most mindegy... - legyintett. - A lényeg, hogy te öltözz át gyorsan, aztán nekikezdünk a dolgoknak.
Ezzel Cande bevonult egy kis fülkébe, mi pedig leültünk a székekre.
- Te újra tudnád kezdeni Xabival? - fordultam egy kis hallgatás után Mechi felé.
- Nem tudom. Egyelőre úgy érzem, mintha kilöktek volna a mély vízbe, és ilyenkor az ember bármelyik hajóra felülne, csakhogy kihúzzák onnan...
Szomorú mosollyal nyugtáztam, hogy egyelőre ő sincs sokkal jobb helyzetben, mint én. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Ruggero viharzott be rajta, majd megtorpant előttem.
- Mi a francot képzelsz Pasquarelli, ide nem jöhetsz be! - mindenki kiabálni kezdett az öltözőben, Rugge pedig azt sem tudta, melyik irányból védje magát, így megragadta a karom, és kirángatott magával a folyosóra.
- A tanúm teljesen depressziós lett, és így semmire nem megyek vele... Fogalmam sincs, mit csináltál vele, de kérlek szépen, könyörgöm neked, hogy csináld vissza, mert pár óra múlva megnősülök, és ha nem tanúsítja ezt 10 év múlva a japán rendőrségen, engem örökre ott tartanak, és soha többé nem térhetek haza... - Rugge halál komoly arccal, idegesen toporgott előttem.
- Ma mindenki teljesen megzakkant? - nevetve álltam vele szemben, de ő még mindig nem adott rendes magyarázatot. - Rugge, ha Jorge bekattant, az nem az én hibám, és nem is tudok rajta segíteni, hívd ide neki a menyasszonyát, vagy mit tudom én, de rám szükség van odabent...
- Nem, tényleg nem érted! - kiáltott rám, és maga felé fordított. Lesütött szemmel gondolkodott perceken keresztül, majd mélyen a szemembe nézett. - Nézd, én ezt tényleg nem mondanám el más esetben... de ő nem... A rohadt életbe, szeret téged, legyen ennyi elég! - kiabált, és megindított maga előtt. Esélyem sem volt megállni, így követtem őt az udvarra, ahol Jorge egy gitárral a kezében kuporgott egy padon. Egy pillanat erejéig tartott, amíg megtorpantam, de Rugge kihasználta ezt az időt, és lelépett. Sóhajtva leültem Jorge mellé, mire abbahagyta a játékot.
- Mit szeretnél? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő meghökkenve felém fordult.
- Én?
- Ruggero... - mormoltam, és egy pillanat alatt összeállt bennem a kép. - Akkor én most megyek, Candenek szüksége van rám...
Felálltam, és elindultam visszafelé, valamiért mégsem jutottam tovább pár méternél. Jorge lassan játszani kezdett, egy ismerős, lassú dallamot...
Azt kérnéd, felejtselek el, felejtselek el,
De hidd el, most valami lehetetlent kérsz tőlem,
Emlékszel? Azt mondtam, semmi nem lehetetlen, ha velem vagy,
Igazad lett, hazudtam, hazudtam,
De valamit megígérhetek: mindig emlékezni fogok rád, szerelmem...
És én csak álltam ott. Dühös voltam? Vagy csalódott? Nem reménykedtem benne, hogy a dal nekem szól. Biztos voltam benne. És egyszerre örültem, és dühös voltam, és utáltam, amiért ilyen gyáva alak. Utáltam, hogy tudom, hogy szeret, hogy ő tudja, hogy én is szeretem, és valójában nem is áll köztünk sem egy kotnyeles menyasszony, sem távolság, sem az égvilágon semmi, csupán a félelem. Az ő félelme, és az én félelemem. Magától, a szerelemtől. Egymástól...
És akkor és ott valami megmozdult bennem. Az összes érzés, az összes gondolat egyszerre tört fel bennem, a sok elnyomott zokogás és átsírt éjszaka.
- Mit akarsz Jorge? - kiabálva megfordultam, és könnyekkel teli szemmel bámultam rá. - Miért énekelsz nekem szerelmes dalt, ha nem valójában nem akarsz tőlem semmit? Tényleg ennyire félnénk?
Ő csak bámult rám. Fogalmam sem volt, mit akar mondani, hogy mit akar felém mutatni magából.
- Rugge szerint a szerelemben nem létezik félelem... - motyogta hosszú hallgatás után. Mély levegőt vettem, és újra, meg újra elismételtem magamban a tengerpartra emlékeztető dolgokat. Hogy boldog legyek, hogy mosolyogjak. De most zuhogott az eső. Én pedig fázva, bőrig ázva álltam a parton, és fogalmam sem volt, merre induljak.
Sarkon fordultam, és rohamos tempóban elindulta vissza a többiekhez, miután még visszakiáltottam a némán álló fiúnak: - Tudod mit? Igaza volt...
Megpróbáltam minden sírásra utaló jelet eltüntetni az arcomról, aztán visszamentem a lányokhoz. Cande már teljes pompában ácsorgott a szoba közepén, miközben az édesanyja éppen a haját fonta be. Mosolyogva helyet foglaltam a többiek mellett, és ahogy a paddal szemközti órára pillantottam, rájöttem, hogy alig egy óra múlva kezdődik a szertartás.
- Hogy vagy? - vigyorogtam Cande-re, aki szorongva leült mellém. Mindenki más el volt foglalva valamivel, így csak ketten hallottuk a beszélgetést.
- Én... félek, Tini! - Cande remegve a vállamra hajtotta a fejét. -
- Jajj, drágám... - nevetve felálltam, és leguggoltam elé. - Rugge imád téged! És nem csak a gyönyörű vörös fürtjeidért, a csodaszép arcodért, vagy a karcsú alakodért! Ő azt szereti, aki vagy. Azt a kedves, okos, céltudatos lányt szereti az összes szeszélyével együtt, aki te vagy. És aki melletted lesz belőle!
Cande nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott, és büszkén kihúzta magát.
- Köszönöm...
Még rengeteget beszélgettünk a lányokkal, és lassan kezdett letelni az idő. Végül a rendezvényszervező szólt, hogy a tanúknak a helyükre kéne fáradniuk, így még egyszer utoljára megöleltem a menyasszonyt, és megmarkolva a mankómat megindultam a szállingózó tömeggel. Rengetegen ültek már a szabadban elhelyezett székeken, és lassan mindenki elfoglalta a helyét. Engem mindenki megbámult, így aki eddig nem volt tisztában a dolgokkal, az összesúgott a hátam mögött a mellette ülővel, hogy vajon miért támaszkodok mankóra. Jorge is végigmért, és egy mosollyal jeleztem neki, hogy most nem viselkedhetünk úgy, ahogy akarunk. Ő is ugyanezt tette, én pedig megértettem, hogy vette a lapot. Végigmérve Rugget rájöttem, hogy most mennyire boldog. Mióta csak bevallotta, hogy mennyire szereti Candet, mindenki erre az alkalomra várt, de leginkább ő maga. Valamikor régen említette, hogy világraszóló lagzit akar majd csapni, és meghívja még Elvis Presley-t is, ha kell, a sírból i feltámasztja. Most mégis itt áll. Nem mondom, hogy olyan szolíd esküvő ez, de csendes, és meghitt. Rugge beérte egy ilyen esküvővel, mert az egyetlen, ami számított neki az, hogy ezt a vörös lányt az oltárhoz kísérhesse.
És perceken belül már meg is jelentek a vőlegény unokahúgai, akik a beinduló zenére virágszirmokat szórtak a levegőbe, majd megpillantottam Candet, aki a papája karjába kapaszkodva közeledett felénk. Amint megpillantotta Ruggerot-t, elmosolyodott, és magabiztosan lépkedett tovább. Megpróbálhatnám leírni, mit érezhetett Cande abban a pillanatban. Hogy mennyi gondolat, és érzelem suhant át az arcán egyetlen pillanat alatt. Hogy milyen gyönyörűen csillogott a szeme, amikor Ruggero-ra pillantott. Vagy hogy Rugge hogyan mosolygott amikor Cande mellélépett. Még én is láttam, ahogy a mellkasa villámsebességgel süllyed és emelkedik, a szíve pedig majd kiugrik a helyéről. És aztán mindenki szíve egyszerre vert az övével. Mindenki arcára mosoly kúszott, és az oltárnál álló párt figyelte. És valahogy én is megértettem. Megértettem, hogy ilyenkor már semmi nem számít. Hogy hányszor bántották meg egymást, hányszor tört össze a szívük a másik miatt, mert most itt állnak. Végül mindig visszataláltak egymáshoz. Nem azért, mert a sors úgy akarta. Talán a sors épp a szerelmük ellen volt. De ők ketten együtt elég erősek voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak bármivel, ami szétválasztaná őket. Ezért állnak most itt.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy elkezdődött a ceremónia, számomra nem létezett más, csak mi négyen: Cande, Ruggero, Jorge és én. A tömeg néhol tapsolt egy keveset, majd újra csend lett. Aztán valahogy eljutottunk Ruggero beszédéig. A fiúk gyönyörű szöveget hoztak össze, és látszott, hogy Rugge tényleg komolyan gondolja, amit elmondott.
- Tudod, én írtam egy beszédet... - Cande elvörösödött arccal bámulta a vőlegényét, majd nagyot sóhajtva elmosolyodott. - de most szeretnék őszintén, a tiszta szívemből beszélni. Hiszen ma ezért vagyunk itt. Hogy örökre egymáshoz tartozzunk. Az én álmom... itt most beteljesül. Kislánykoromtól kezdve vártam a szőke hercegre fehér lovon, aki megcsókol, összeházasodunk, és ezután minden happy end lesz. Ma már tudom, hogy nem ilyen egyszerű az élet. Lesznek még bonyodalmaink, rengeteg dolog, amivel együtt kell majd szembenéznünk, amiket együtt kell majd leküzdenünk. De tudod mit? Várom őket. Mindennél jobban, mert tudom, hogy te akkor is mellettem leszel. Ma, holnap, és mindörökké...
És könny szökött Cande és Rugge szemébe is, aztán az enyémbe is, és szinte mindenki együtt élte át velük ezt a napot. Én a fejemben újra és újra csak Cande szavait hallottam, és hirtelen hatalmasat nőtt a szememben. Ez a vörös, tüzes lány, aki képes lenne mindent feladni valakiért, akit igazán szeret.
Rugge óvatosan Cande mellé lépett, az ölébe kapta, és megcsókolta. Mindketten belemosolyogtak a csókba, és a közönség hatalmas tapsban tört ki. És hirtelen azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek Jorgeval. Nem érdekelt, mennyien látnak bennünket, de muszáj volt megbeszélnem vele mindent. Azonnal akartam tisztázni a dolgokat, hiába tudtam, hogy ez nem fog menni.
Innen rögtön átvonultunk a templomba, ahol legalább ennyire gyönyörű esküvő zajlott le. Ezután pedig az étterembe mentünk, és rögtön elkezdték elénk tárni a finomabbnál finomabb ételeket. A legtöbb kör alakú asztal szépen elrendezve állt az étkező közepén, kivéve a miénket. Ez hosszan el volt helyezve a terem végében, itt Cande és Rugge foglaltak helyet a családjukkal együtt, és Jorge, meg én. Többször szántam rá magam egy beszélgetés kezdeményezésére köztünk, de valami miatt sosem jártam sikerrel. A vacsora után egy hatalmas rétre mentünk, a legtöbb vendég pedig kíváncsian várt, amíg a személyzet ki nem osztotta a hatalmas, zacskóba csomagolt kívánság lámpásokat. Én jól tudtam, hogy mire készülünk. Az emberek párba álltak, és minden pár kapott egy-egy lámást, amit majd elenged az éjszakában, miután kívánt tőle egyet. Mi az épülettől a lehető legtávolabb álltunk, így messze a többiektől. Csak négyen voltunk ott, így összesen két lámpás maradt nekünk. Egy az újdonsült házaspárnak, és egy nekem, és Jorgenak. Sóhajtva nyugtáztam, hogy akár akarom, akár nem, ez így lesz, vele fogom felengedni a lámpást, így kivettem a zacskóból, és megvártam, míg Jorge óvatosan meggyújtja. Egy darabig csak álltunk ott, lehunyt szemmel. Fogalmam sem volt, mit kívánjak. Annyi mindent akartam. Annyi kérésem lenne, de most csak egyet mondhatok el. Mit kérjek? Tudni akarom, Jorge mit érez. El akarom felejteni örökre. Boldog szeretnék lenni. Szeretném, ha Cande és Rugge is örökkön örökké boldog lenne. És Mechi. És az összes barátom. Szeretném, ha őszintén tudnék szeretni valakit. Őszintén akarom szeretni Chris-t, hogy visszakapja mindazt a kedvességet, amit ad nekem. És vannak alattomos kívánságaim is. Amiket sosem szeretnék kimondani. Például a szívem mélyén valamilyen indokból erősen akarom, hogy Stephie sose menjen hozzá Jorgehoz. De ezekről a dolgokról inkább hallgatok.
- Mehet? - kérdezte halkan Jorge, mire aprót bólintottam.
- Legyen minden úgy, ahogy lennie kell... suttogtam magamban, és némán néztem, ahogy a lámpás elindul felfelé. És után az összes lámpás. Ezer, meg ezer égő lámpás ezer meg ezer kívánsággal. Van, amelyik teljesülni fog, és van, amelyik talán nem. És fogalmam sincs, az enyém hogyan végződik majd. De nem várhatok örökké a csodára.
Sóhajtva elmosolyodtam, és Jorge is ugyanígy tett, majd egyszerre nyújtottunk kezet a másiknak.
- Barátok? - kérdeztem mosolyogva, mire megrázta a kezem.
- Barátok. - motyogta, és így sétáltunk vissza a bálterembe. Mindketten tudtuk, hogy sosem leszünk igazán jó barátok. Annyiszor próbáltuk már, hogy meg sem tudom számolni. De ma talán sikerülni fog... mert talán így kell lennie...
Ahogy a buli elkezdődött, mindenki meg akarta táncoltatni Candet. Szegény körülbelül egy óra múlva jutott csak levegőhöz, és fáradtan odalépett hozzánk.
- Teljesen kivagyok... - nevetett, túlüvöltve a hangos zenét.
- Ez még csak a kezdet... - Cande anyukája nevetve a lánya mellé lépett, és leültette.
- Jajj, mi lesz velem, ha porontyaitok is lesznek? - Mechi tettetett csalódottsággal Candere nézett. - Örökké ezen a fantasztikus, okos és gyönyörű nőszemélyen fognak lógni.... - mutatott végig magán, és mindannyian felnevettünk. A zenében is egy pillanatnyi szünet állt be, és kis habozás után a lányok mind összenéztek.
- Énekelni akartok? - félve mértem végig őket, de már sejtettem a választ.
- Te fogod kezdeni... - vigyorgott rám Cande, én pedig kétségbeesetten kutattam valami indok után, amivel kifogásolhatom a dolgot.
- Nincs is mit énekelnem! - erre persze Mechi gonosz vigyorral előhúzott egy pendrive-ot a zsebéből, és rám nézett.
- Demi Lovato: Nightingale, spanyol fordítással egyenesen Martina Stoessel műhelyéből.
- Te lenyúltad! - csodálkozva felnevettem, és eszembe jutott a dal. A turném idején, mikor unatkoztam, rengeteg dalt fordítottam spanyolra, ebből viszont alig egy-kettő látta meg a napvilágot.
Mechi még mindig vigyorgott, mikor a színpad mellett álló laptophoz sétált, és elindította a dalt. Én felugrottam a színpadra, és a mikrofon előtt elhelyezett székre ültem. A zene megszólalt, és én énekelni kezdtem. A dal most valahogy passzolt is a hangulathoz, a szívemből szólt. És aztán egybeolvadt a zene, a szöveg, és csak én voltam, meg a dal, és az érzéseim.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy elkezdődött a ceremónia, számomra nem létezett más, csak mi négyen: Cande, Ruggero, Jorge és én. A tömeg néhol tapsolt egy keveset, majd újra csend lett. Aztán valahogy eljutottunk Ruggero beszédéig. A fiúk gyönyörű szöveget hoztak össze, és látszott, hogy Rugge tényleg komolyan gondolja, amit elmondott.
- Tudod, én írtam egy beszédet... - Cande elvörösödött arccal bámulta a vőlegényét, majd nagyot sóhajtva elmosolyodott. - de most szeretnék őszintén, a tiszta szívemből beszélni. Hiszen ma ezért vagyunk itt. Hogy örökre egymáshoz tartozzunk. Az én álmom... itt most beteljesül. Kislánykoromtól kezdve vártam a szőke hercegre fehér lovon, aki megcsókol, összeházasodunk, és ezután minden happy end lesz. Ma már tudom, hogy nem ilyen egyszerű az élet. Lesznek még bonyodalmaink, rengeteg dolog, amivel együtt kell majd szembenéznünk, amiket együtt kell majd leküzdenünk. De tudod mit? Várom őket. Mindennél jobban, mert tudom, hogy te akkor is mellettem leszel. Ma, holnap, és mindörökké...
És könny szökött Cande és Rugge szemébe is, aztán az enyémbe is, és szinte mindenki együtt élte át velük ezt a napot. Én a fejemben újra és újra csak Cande szavait hallottam, és hirtelen hatalmasat nőtt a szememben. Ez a vörös, tüzes lány, aki képes lenne mindent feladni valakiért, akit igazán szeret.
Rugge óvatosan Cande mellé lépett, az ölébe kapta, és megcsókolta. Mindketten belemosolyogtak a csókba, és a közönség hatalmas tapsban tört ki. És hirtelen azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek Jorgeval. Nem érdekelt, mennyien látnak bennünket, de muszáj volt megbeszélnem vele mindent. Azonnal akartam tisztázni a dolgokat, hiába tudtam, hogy ez nem fog menni.
Innen rögtön átvonultunk a templomba, ahol legalább ennyire gyönyörű esküvő zajlott le. Ezután pedig az étterembe mentünk, és rögtön elkezdték elénk tárni a finomabbnál finomabb ételeket. A legtöbb kör alakú asztal szépen elrendezve állt az étkező közepén, kivéve a miénket. Ez hosszan el volt helyezve a terem végében, itt Cande és Rugge foglaltak helyet a családjukkal együtt, és Jorge, meg én. Többször szántam rá magam egy beszélgetés kezdeményezésére köztünk, de valami miatt sosem jártam sikerrel. A vacsora után egy hatalmas rétre mentünk, a legtöbb vendég pedig kíváncsian várt, amíg a személyzet ki nem osztotta a hatalmas, zacskóba csomagolt kívánság lámpásokat. Én jól tudtam, hogy mire készülünk. Az emberek párba álltak, és minden pár kapott egy-egy lámást, amit majd elenged az éjszakában, miután kívánt tőle egyet. Mi az épülettől a lehető legtávolabb álltunk, így messze a többiektől. Csak négyen voltunk ott, így összesen két lámpás maradt nekünk. Egy az újdonsült házaspárnak, és egy nekem, és Jorgenak. Sóhajtva nyugtáztam, hogy akár akarom, akár nem, ez így lesz, vele fogom felengedni a lámpást, így kivettem a zacskóból, és megvártam, míg Jorge óvatosan meggyújtja. Egy darabig csak álltunk ott, lehunyt szemmel. Fogalmam sem volt, mit kívánjak. Annyi mindent akartam. Annyi kérésem lenne, de most csak egyet mondhatok el. Mit kérjek? Tudni akarom, Jorge mit érez. El akarom felejteni örökre. Boldog szeretnék lenni. Szeretném, ha Cande és Rugge is örökkön örökké boldog lenne. És Mechi. És az összes barátom. Szeretném, ha őszintén tudnék szeretni valakit. Őszintén akarom szeretni Chris-t, hogy visszakapja mindazt a kedvességet, amit ad nekem. És vannak alattomos kívánságaim is. Amiket sosem szeretnék kimondani. Például a szívem mélyén valamilyen indokból erősen akarom, hogy Stephie sose menjen hozzá Jorgehoz. De ezekről a dolgokról inkább hallgatok.
- Mehet? - kérdezte halkan Jorge, mire aprót bólintottam.
- Legyen minden úgy, ahogy lennie kell... suttogtam magamban, és némán néztem, ahogy a lámpás elindul felfelé. És után az összes lámpás. Ezer, meg ezer égő lámpás ezer meg ezer kívánsággal. Van, amelyik teljesülni fog, és van, amelyik talán nem. És fogalmam sincs, az enyém hogyan végződik majd. De nem várhatok örökké a csodára.
Sóhajtva elmosolyodtam, és Jorge is ugyanígy tett, majd egyszerre nyújtottunk kezet a másiknak.
- Barátok? - kérdeztem mosolyogva, mire megrázta a kezem.
- Barátok. - motyogta, és így sétáltunk vissza a bálterembe. Mindketten tudtuk, hogy sosem leszünk igazán jó barátok. Annyiszor próbáltuk már, hogy meg sem tudom számolni. De ma talán sikerülni fog... mert talán így kell lennie...
Ahogy a buli elkezdődött, mindenki meg akarta táncoltatni Candet. Szegény körülbelül egy óra múlva jutott csak levegőhöz, és fáradtan odalépett hozzánk.
- Teljesen kivagyok... - nevetett, túlüvöltve a hangos zenét.
- Ez még csak a kezdet... - Cande anyukája nevetve a lánya mellé lépett, és leültette.
- Jajj, mi lesz velem, ha porontyaitok is lesznek? - Mechi tettetett csalódottsággal Candere nézett. - Örökké ezen a fantasztikus, okos és gyönyörű nőszemélyen fognak lógni.... - mutatott végig magán, és mindannyian felnevettünk. A zenében is egy pillanatnyi szünet állt be, és kis habozás után a lányok mind összenéztek.
- Énekelni akartok? - félve mértem végig őket, de már sejtettem a választ.
- Te fogod kezdeni... - vigyorgott rám Cande, én pedig kétségbeesetten kutattam valami indok után, amivel kifogásolhatom a dolgot.
- Nincs is mit énekelnem! - erre persze Mechi gonosz vigyorral előhúzott egy pendrive-ot a zsebéből, és rám nézett.
- Demi Lovato: Nightingale, spanyol fordítással egyenesen Martina Stoessel műhelyéből.
- Te lenyúltad! - csodálkozva felnevettem, és eszembe jutott a dal. A turném idején, mikor unatkoztam, rengeteg dalt fordítottam spanyolra, ebből viszont alig egy-kettő látta meg a napvilágot.
Mechi még mindig vigyorgott, mikor a színpad mellett álló laptophoz sétált, és elindította a dalt. Én felugrottam a színpadra, és a mikrofon előtt elhelyezett székre ültem. A zene megszólalt, és én énekelni kezdtem. A dal most valahogy passzolt is a hangulathoz, a szívemből szólt. És aztán egybeolvadt a zene, a szöveg, és csak én voltam, meg a dal, és az érzéseim.
Nem tudtam aludni az éjjel,
Összezavarodott vagyok, mégis éber,
Minden úgy van, ahogy kell,
Csak a szívem nem épül fel
Szükségem van egy visszhangra,
Kell a fény, ami elviszt haza
Szükségem van egy hősre
Vajon lehetnél ez te?
Sosem látom a fától az erdőt,
Adj a daloddal erőt,
Egy kicsit vak is vagyok,
Neked kell megtalálni a jelet, amit hagyok,
Lennél hát a fülemülém?
Énekelj nekem, tudom, hogy élsz,
Lehetnél a megnyugvásom,
Hozz nekem békét, a rég nem látott álmom,
Mond hát, hogy leszel a fülemülém...
Valakivel beszélni szeretnék,
Mert lassan elvesztem a reményt,
Muszáj válaszolnod,
A kezemet fognod,
Szükségem van egy visszhangra,
Kell a fény, ami elvisz haza
Kell egy csillag, hadd kövessem,
Hogy ne kelljen elvesznem...
Sosem látom a fától az erdőt,
Adj a daloddal erőt,
Egy kicsit vak is vagyok,
Neked kell megtalálni a jelet, amit hagyok,
Nem tudom, mit tennék nélküled,
A szavaid suttogás szerűek,
Nem tudom, lehetnek-e igazak,
De t elérted, hogy a kétségek meg ne találjanak,
Tudnál hát a fülemülém lenni?
Érzem, olyan közel vagy, a távolság semmi
Fülemülém,
énekelj nekem, tudom, hogy ott vagy,
Mert te vagy a megnyugvásom,
Te elhozod a békét, a rég nem látott álmom
Mond hát, hogy leszel a fülemülém...
(Demi Lovato: Nightingale -szabad fordítás: Virág Panna)
Fogalmam sem volt, mikor találtam meg Jorge tekintetét, de nem engedtem el. És ő sem az enyémet. Csak néztünk egymásra, és nem tudtam, hogy mit tehetnék azért, hogy barátok maradhassunk. Igazi barátok, és minden úgy legyen, ahogy kell. Mert fogalmam sincs, hogy hogyan kell lennie, csak egyvalamit tudok: harcolni fogok a boldogságomért, és megtalálom a fülemülém...
